2002. december
egy manzárdőr feljegyzései (kronológia alulról felfelé)

(dec. 31.):

Összegzés helyett

Illenék az év utolsó napján valami mérleget vonni, okos következtetéseket írni, netán fogadalmakat tenni. Egyiket se nagyon szoktam. A mérlegből nyilván kihagynék fontos elemeket, bölcsességekre ma semmivel sem vagyok alkalmasabb, mint az év más napjain, megfogadni meg végképp nem szoktam semmit, még a komoly elhatározásaimat is folyamatosan módosítom, felülbírálom.
Ha valami mégis kikívánkozik belőlem így Szilveszter napján, az a következő.
A 2002-es volt az első olyan esztendő, amikor nézeteim, véleményem és kívülállóságom hangoztatása miatt nem csupán egy-két emberrel kerültem konfliktusba (mint ez korábban meg-megtörtént), hanem a hozzám közel állók közül többekkel, így például „irodalmi barátaimmal” vált igen feszültté - vagy szakadt meg - a kapcsolatom. Hogy ez bekövetkezhetett, annak több fő okát látom. Ezek egy része belőlem indul ki, más része a „körülményekből” adódik, és persze látni vélem a részükről felmerült indokokat is. Mind érdemes lenne a részletes elemzésre, és valószínűleg nem is kerülhetem el, hogy ezt az ön- és helyzetvizsgálatot rövidesen elvégezzem. Most talán csak dióhéjban:
ÉN: Változó értékrendem „követelésére” az utóbbi időben olyan mértékű (anyagi, közéleti, szellemi...) függetlenséget szereztem magamnak, hogy a függelmi viszonyok és önérdekeltségek hiányának ebben a kegyelmi állapotában: a) eltávolodtam sok olyasmitől, ami korábban központi szerepet játszott az életemben: értelmetlenné és egy idő után elfogadhatatlanná váltak számomra bizonyos „elvárások”, „kötelességek”, „felelősség- és szolgálatvállalások”; b) lesoványodott a kompromisszum-készségem; c) szókimondóbb lettem: amiről eddig vagy tapintatból vagy amiatt hallgattam, mert valamilyen mértékben „saját ügynek” tekintettem, arról elkezdtem kritikusan beszélni. Saját változásomnak és ennek a részben újszerű helyzetnek a nyílt és őszinte felvállalásával kiváltottam sokak éles ellenérzését.
ŐK: Főként azokból váltottam ki ellenséges viszonyulást (konok értetlenségtől a sértődöttségen át a bősz haragig), akik az említett „felelősség- és szolgálatvállalást” vagy függőségi helyzetükből, vagy élethivatásukból, vagy jól felfogott önérdekükből - de mindenképpen programszerően gyakorolják. Az én gyökeresen másfajta magatartásom érthetően irritálta őket, mégpedig nemcsak azzal, hogy egy az övékétől eltérő olyan értékrend és életvitel lehetőségét mutattam fel saját példámon, amelyről ők nem szívesen vettek tudomást, hanem főleg azzal, hogy ebben a helyzetemben sikeres merészeltem lenni. Tetézte a „bűnömet”, hogy sikereimet nélkülük, nem egyszer ellenükben értem el, ráadásul különösebb erőfeszítés nélkül, néha talán túlontúl is látványosan. Ezért szinte „természetes”, hogy helybéli írótársaim nagyobbik része, meglátva saját görcsös erőfeszítéseik csekélyebb hozadékát, engem kiáltottak ki egyes számú közellenségnek, és egységbe tömörültek ellenemben.
A KÖRÜLMÉNYEKről pedig talán majd jövőre.

Addig is csirió mindenkinek.

(dec. 30.):

Rendőri látogatás

Az ORFK is ellátogatott az UngPartyra! Az egyik statisztikai rendszer adatai szerint a 7. látogatóm volt 10 óra 6 perckor:

7. ma, 10:06:40

mail.orfk.b-m.hu

Windows 98

MSIE 6.0

1024x768

24 bit

A b-m egyértelműen a Belügyminisztérumra, az orfk az Országos Rendőrfőkapitányságra utal. A fiúk 98-es Windowson futó Microsoft Internet Explorert használnak, a képernyő pedig, amelyen megnézték az oldalamat, 1024x768 pixeles felbontású és 24 bit színmélységet produkál.
Remélem jól szórakoztak. Majd még a vendégkönyvbe is beírnak...

(dec. 29.):

Teljesen megnyugodtam

Tegnap Zsille Gábor hosszú levele. Korábban kérte, értékeljem a lengyel költészeti anyag újabb részeit. Előzőleg 6 költőben állapodtunk meg, aztán javaslatára ez 10-re emelkedett; érdekelte, mit tartok az utólag küldött négyről; én elég hosszan írtam erről is, meg általában az egész válogatásról. Hogy a tízből kik a legerősebbek és kik halványabbak, abban szinte teljesen egyetértettünk. Elfogadta egyik címjavaslatomat is (mármint, hogy milyen cím alatt fusson a teljes „virtuális antológia”). A legérdekesebb az volt, amit a szabadversekről írt. Feltűnt nekem, hogy alig található az összeállításban kötött formában írt vers, és kérdeztem, ez az ő vonzalmának, szelekciójának az eredménye, vagy általában jellemző a kortárs lengyel lírára. Roppant jellemző! - derült ki leveléből. És éppen a legerősebb költők közt akadnak olyanok, akik még soha nem publikáltak strófás-rímes verseket. A többiek is leginkább csak első köteteikben.
Tudtam, kerülik a rímeket a kortárs olasz poéták is: amikor egy-egy versemet viszontláttam olaszul, rákérdeztem, hogy ez nyersfordítás-e. Nem, műfordítás. És a rímek, szótagszámok? De hát az komikusan hatna, állították. Ezt most Gábor is megerősítette. Ezt írta: „a PEN Club titkáraként találkoztam Roberto Ruspanti professzorral, folyékonyan beszél magyarul, mi több, fordít is. Elmondta nekem, hogy lefordította a teljes János vitézt, méghozzá [kötött] szótagszám és rím nélkül. Furcsálló kérdésemre azt felelte, hogy minden nyelv fejlődésében van egy olyan szint, az irodalmi nyelvvé válás után úgy 6-800 évvel, amikor költészete meghaladja a rímelés-ritmus kötöttségeit. Az olasz nyelv elérkezett fejlődésének ezen szakaszába, ami teljesen normalis folyamat. Legalabbis szerinte.
Így hát percig se aggódj, Károly, Balassitól számítva már csak potom 2-300 évet kell várnod, és mi is túlfejlődünk az ósdi rímeken-szótagszámokon...”
Mit mondjak, teljesen megnyugodtam.

Éva ma negyvenéves. Mivel 22 esztendei együttségünk alatt még soha nem kapott tőlem virágot, ma vétettem neki Kolossal 40 szál vörös (+1 szál fehér) szegfűt. Mit mondjak, eléggé elcsodálkozott azon, amikor a fiunk reggel az ágyba hozta. Mondtam, hogy ebből azért nem csinálunk rendszert, most 10 vagy 20 év pauza következik.
És mintha csak a dátumhoz lett volna igazítva: reggelre megjelent a Neten az ÉS karácsonyi száma, és benne Csak így szeplőtelenül c. novellája. Hát, isten éltessen, Évám!

(dec. 28.):

Az egyiknek sikerül, a másiknak...

Olvastam ezt-azt a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásáról. Többek között a tudósítást a közönség által „megzavart” előadásról, továbbá MGP kemény kritikáját a Népszabadságban és Vidnyánszky Attila nyilatkozatát is a Kárpátalja c. lapban. Jó lenne az előadást is látni, mert így bizonyosság helyett inkább kételyeim keletkeztek. Mindenesetre, ha egyrészt a közönség is tiltakozik, másrészt a szakma egyik legnagyobb tekintélyű és a magasművészet iránt elkötelezett ítésze is roppant kemény szavakat használ, akkor nem tudom, hogy Attila egyébként számomra roppant vonzó nézeteinek a hangoztatásával nem lőtt-e egy kicsit túl a célon. Ezt mondja: „én nem szolgálom a nézőt, hanem partnernek tekintem és azt várom, hogy fölnőjön a produkcióhoz. Ez valakinek sikerül, valakinek nem.” Na ja. Ő is így lehet a rendezéssel.

(dec. 26.):

Végletek

Az imént ment el Kiss Erzsi. (Aki Ungvári Kiss Erzsében nével publikálgat a Törzshelyen). Ritkán látogat meg bennünket (Ungvárra sem jön túl gyakran), így hosszú órákon át (ma egész délután és koraeste) beszéljük el az újságjainkat. Otthagyta munkahelyét, a Kárpátok Eurorégió Alapítványt (vagy vmi hasonló a neve), főleg anyagi okokból, elköltözik Egerből, visszamegy a tanyájára, Pécs mellé, keres más munkát. Építkezni szeretne, de persze nincsen rá pénze, hitelt fog felvenni, ám még nem teheti, mert nincs meg a magyar állampolgársága (holott 10 éve, hogy áttelepült) - és persze valami rendesebb kereset után kell néznie, nevetséges, mondja, hogy diplomával és nyelvtudással a közalkalmazotti bért se kapja kézhez.
Sok közös ismerősünkről mondtuk el egymásnak, hogy élnek, mit csinálnak. Szóba kerül olyanvalaki is, aki Magyarországon tökéletesen szeretné elfelejteni ungvári múltját; nem jár haza és régi barátaitól is elhidegült, mert egy olyan világra emlékeztetik, amelyet törölni akar az emlékezetéből.
No, ez az egyik pólus, magam is tudok rá példát, még családon belül is. A másik véglet a nosztalgiázó, siránkozó, aki bevallva-bevallatlanul visszavágyik régi lakhelyére, de persze csak érzelmileg, amúgy esze ágában sincs visszaköltözni.
Egyik végletet se igen tudom megérteni. Erzsi nem tartozik közéjük, többek között ebben is hasonlóan gondolkodunk: teljesen természetesen kezeli kárpátaljaiságát. Nem akar felejteni, de nosztalgiázni sem: barátainak mostani élete érdekli, a mai Ungvár érdekli. Olyannyira, hogy - például - épületfotókat készit. Hozott is belőlük egy adaggal. Néhanyat majd külön címszó alatt elhelyezek a fototékában.

Két szép verset kaptam Lackfi Jánostól - holnap fenn lesz az is.

(dec. 25.):

Vegyes érzelmek, elvárások, kötelékek

Mégis csak valami írófamília vagyunk mi itten... Csöngének szinte mellékesen említettem a minap: nem volna-e kedve, hogy naplót írjon nekem a honlapomra, ha már az anyját hiába kapacitálom, és ha már az „állandó” szerzőim ritkították a járataikat. Erre azt mondta, jó... És lőn. (LÁSD)
Az embert eléggé vegyes érzelmek öntik el, amikor azt látja, gyermekei az ő szakmája felé kacsingatnak. Az első ösztönös érzés persze a jóleső büszkeség. Ám szinte azonnal a kételyek is felmerülnek: vajon jó-e ez így. Az hagyján, hogy kedvük van/legyen az íráshoz és hogy ebben némi jártasságra tegyenek szert - de hogy hivatásként...? Most, hogy Kolos újságíróskodik, egyszerre örülök is neki meg félek is attól, hogy nagyon rákap, megszereti - és elkezdi fontosabbnak tartani tanulásnál, valami „becsületes” szakma elsajátításánál. Van ugyanis az írásnak egy ravasz tulajdonsága: ha valakiben elegendő készség rejlik, és ez megfelelő szándékkal (meg pici szerencsével) párosul, akkor nagyon gyorsan és könnyen juttaja sikerélményhez az illetőt, még ám eléggé látványos módon. Ebbe belekóstolva könnyű úgy érezni: miért tegyen más területen keserves erőfeszítéseket, ha ez „csuklóból” megy neki.
Ezért aztán csak nagyon óvatason szorgalmazom, hogy írogassanak. Elvárni semmiképpen nem akarom.

Évával az előbb éppen arról beszélgettünk, hogy - amennyire látjuk - a szülők jelentős része már-már görcsös erőfeszítéseket tesz arra, hogy gyermekeit magához láncolja, szinte szünet nélkül demonstrálja szeretetét, gondoskodását, ragaszkodását. És ennek nagyon gyakran az a következménye, hogy a gyerek jó esetben csak érzelmileg, rosszabb esetben idővel fizikailag-földrajzilag is eltávolodik a szüleitől. Felnőttként a viszontszeretés, viszontgondoskodás kényszerré válik számára, amit vagy maga előtt is röstelkedve buzgón gyakarol (hálából), vagy kelletlenül és tessék-lássék tesz neki eleget, vagy pedig szépen elszakad, úgy kezd teljesen külön életet élni, hogy kívülállók számára ez valóban hálátlanságnak tűnik. Akad ilyenre példa a környezetünkben épp elég.
Mi meg anélkül, hogy ezt bármikor is elhatároztuk vagy megbeszéltük volna, szinte az ellenkezőjét tesszük. Kifejezetten azon vagyunk, hogy gyerekeinknek önálló élete legyen, igyekszünk ebben részt egyáltalán nem venni, soha nem szorgalmazzuk a közös családi alkalmakat (ha igen, legfeljebb a nagyszülők kedvéért), a gyerekeinknek egyáltalán nem kell „velünk lenni”, nincs beszámolási kötelezettségük stb. És ennek ellenére azt tapasztaljuk, nem hogy „leválasztódni” nem akarnak rólunk, hanem maguk is kialakították ennek a másfajta ragaszkodásnak a technikáját: ők is külön akarnak együtt lenni, vagy együtt külön lenni velünk.
Csak találgatni tudom, hogyan alakul majd mindez, ha valóban felnőtté válnak, családot alapítanak. El tudok képzelni akkorra is egy ilyen lazán szoros, szorosan laza kapcsolatot, amelyben mindenki őszinte és szabad maradhat, és senki sem telepszik rá a másikra az „elvárásaival”.

(dec. 24.):

Szabadság

Újabb tanulmányok a virtiális konferenciára. Tegnap Csékáé, ma a torontói Simándi Ágnesé. Nyitó gondolatainak egyike: „Nem a hely, hanem belső döntés kérdése, hogy valaki valóban szabad-e. Magunk elől ugyanis nincs megfutamodás. Ma már azt is tudom, hogy a magányos öntörvényűség útjának kitaposása a szabadság másik velejárója. Kihívás, mely nem ad biztonságot, így korlátokat sem.” Ezt így érzem én is, és egyre inkább tapasztalom is. Elég súlyos felismerés: az ember előbb maradéktalanul örül annak, hogy sikerült mindazokat a kötöttségeket levetnie, amelyek nem engedték, hogy szabadságigényét kielégítse, ám mire beleéli magát a roppant kellemes állapotba, már leselkednek is rá a veszélyek. Én a legnagyobb fenyegetettségnek a közvetlen környezet totális értetlenségét látom.

(dec. 23.):

Levél Kijevből

Az Ukrajnai Írók Nemzeti Szövetsége (ez a neve az ukrán írószövetségnek) átalakulóban van. Az új elnök, megragadva az alkalmat, hogy az ünnepek alkalmából üdvözlólapot küldhet a tagságnak, hosszú levelet is mellékelt hozzá, amelynek lényege egészen röviden: az elmúlt tízegynéhány évben módszeresen szétlopták az írószövetség vagyonát. (Ez igen jelentős volt: székházak, szerkesztőségek, lapok, folyóiratok, könyvkiadó, több nagy alkotóház jelentős földterülettel a Krimben, Odesszában és másutt, különböző pénzalapok...) Javorivszkij elnök most arról számol be, hogy ezt-azt sikerült a teljes elkótyavetyéléstől megmentenie, visszaszereznie, képviselői mandátumát is felhasználva támogatást szereznie, a kiadói munkát is újraindítania. Már-már drámai (egyben komikus is), ahogy bejelenti: „én nem lopok, és másoknak sem engedem meg, hogy lopjanak”.

(dec. 20.):

Írógörcs

Valószínűleg minden valamire való író érezte már: soha többet nem fog tudni írni. Akad, akinél ez csak a görcstől való félelemként jelentkezik, és rövid idő elteltével újra érzi a korábbi késztetést, leül, minden nagyobb erőfeszítés nélkül munkához lát. Akad, aki erőlteti a dolgot: akkor is dolgozni próbál, ha nincs belső indíttatása – és vagy sikerül áttörnie a gátlásokat, vagy nem. Az utóbbi esetben a gátlás valódi görccsé válhat, és nehéz kideríteni, „fiziológiai” vagy „pszichoszomatikus” okai vannak-e. Aki ugyanis egyszer-kétszer kudarcot vallott az ágyban, a következő alkalmakkor már valószínűleg a kudarcélménytől való félelme miatt válik képtelenné. Ugyanígy, aki írói szándékában nem jut el a sikerig, annak kialakul az alkotói impotenciája, fogalmazásképtelensége – ezek után már nehéz megállapítani, valóban egyszer s mindenkorra kiírta-e magát, avagy csupán az átmeneti írásképtelenség kudarcélménye okozott nála írógörcsöt.
Tartósan én szerencsére még soha nem jutottam mélypontra. Ezt alighanem annak köszönhetem, hogy sokfélét írok. Ha elhagy a költészet múzsája, novellákkal, regénnyel kezdek foglalkozni. Ha befuccsolok a prózával, színpadi kísérletekbe kezdek. Amikor egyáltalán nem megy a szépírás, átnyergelek a publicisztikára. Ha semmi sem megy, még mindig ott műfordítás. Totális csőd esetén: a levél és a napló. Aztán ezekbe novellisztikus elemek lopóznak, máskor lírai megfogalmazásokra ragadtatom magam vagy közéleti állásfoglalásra kényszerülök. Ilyenkor heveny hiányérzet fog: viszketni kezd a tenyerem, hogy írjak, és máris fejest ugrom valami kisepikába, versbe, esszébe.
Az évek folyamán ez a gátlásoldó technikám rutinná, mondhatni megszokássá vált, és az egyes fázisok egymásra fedődtek: még ki sem alakult a prózagörcsöm, de már szonettek verslábait igazgatom; még meg sem csömörlöttem a lírától, de már egy cikk gondolatmenete foglalkoztat; még megy mindenféle munka, de máris levelek és naplójegyzetek tucatjait írom, néha olyan elszántan, mintha életem főművén dolgoznék.
Az írógörcs számomra ellentétes értelmet kapott: azt az életformát jelenti, amelyben minden nap eleget kell tennem a kreativitás lerázhatatlan kényszerének.

(dec. 19.):

Túl jó zenék

Mostanában nagyon jó zenéket hallgatok... Nálam ez olyan, mint a tea. A jóízű munka közben 2-3 óránként benyeldesek egy-egy nagy bögre teát, és ugyanígy szükségem van arra, hogy szóljon a zene. Ennek a forrása a nap nagy részében a rádió. Mert ha nem kifejezetten muzsikát akarok hallgatni, hanem háttérnek kell, akkor jobb, ha szöveggel váltakozik. Az a jó rádió, amelyikben sok és változatos a zene, a szövegek pedig vegyesek, legyen benne mindenféle, hírek feltétlenül. Szelektív a hallásom, ami nem érdekel, egyszerűen nem hallom, főleg, ha elmerülök a munkában (de érzékelem, hogy szól - és ez fontos!). Ami viszont kicsit is érdekel, arra felkapom a fejem, odakagylózok; ha nem túl fontos és érdekes, amit hallok, akkor közben még a munkát is folytatom. A Petőfi Rádió többé-kevésbé megfelel erre a célra. A Kossuthon túl kevés a zene, a Bartókon túl sok. A Slágeren és Danubiuson is, utóbbin még elviselhetetlenül rossz is, és mindkettőnek megvan a közös baja: túl gyakran játsszák ugyanazokat a dalokat. Nagyon nem szeretem az ismétlődést. Így aztán reggel kicsit hallgatom a Bumerángot a Slágeren (de egyre ritkábban; ma pl. lehetett, mert Havas Henrik volt a vendégük, de amióta a tv-ben mennek a borzalmas valóságshow-k, ennek a szereplőit hívogatják be a stúdióba és a műsor jó része e körül forog - én meg tőlük el), aztán jöhet délig a Pefőfi. Délben a Kossuthról a Krónika. Aztán ebéd. Ebéd után 1-től a Verkli, újra a Petőfin, és egy-két műsort kivéve szólhat akár estig. Ha nagyon rossz a zene vagy idegesítő a szöveg (pl. sportközvetítés), akkor azért vagy elcsavarom: mellette szlovák zenei adók, sokkal jobb, színvonalasabb (!) zenei kínálattal, vagy jöhet valami CD, illetve a sok száz MP3-as állomány a számítógépból. De hosszú ideig egyfolytában zenét nem szívesen hallgatok (ezért ritkán a Bartókot), jó, ha megtöri a beszéd. De egy hete most keveset rádiózok. És a jövő héten még kevesebbet fogok. Már most is óránként felhangzik valami merrikrisztmasz, dzsinglbell, hejligenacht, happinyújér, dzsízeszkrájsz és magyar megfelelőik, mígnem rövidesen egybefüggő láncolatot fognak képezni. Addig én egy kicsit áttérek Chick Coreára, Herbie Hancockra, Jan Garbarekre. Csak egy a baj: túl jó zenék ezek, vétek háttérzajnak használni... De majd csak elmúlnak az ünnepek is.

(dec. 18.):

Tűzveszélyes világosság

Ma főként a regényemmel bütykölődtem. Jól ment a munka. Ez azt jelenti, hogy 5-6 bekezdésnyi főszöveget írtam, és néhány meghatározást a Hiánylexikonhoz. Az egyik, úgy érzem, elég jól sikerült, talán kiteszem a Heti penzumba.

Postán jött meg a Köszönöm c. versantológia, amelyet Lengyel Tomi állított össze. Kicsit kommersz a dolog, de azon belül az igényesebb kiadványok közé tartozik. Nekem is van benne versem (LÁSD), meg Bagunak és Lengyelnek is.

Éva szülői értekezleten volt. Míg folyt a beszélgetés az osztályfőnök és a szülők között, bejött az osztályba az igazgató, és nyomatékosan felhívta a szülők figyelmét, hogy az osztályteremben található világítótestek tűzveszélyesek, és hogy az ő felelősségük, ha ez a jövőben is így marad. Az egyik szülő szerényen megkérdezte, hogy vajon nincs-e az iskolában egy... na hogy is... gazdasági felelős, aki az ilyesmit... De van, csattant fel az igazgató, ám annak magas a vérnyomása, nem mászhat létrára. Aztán még jól összeszidta a szülőt, mit képzel, a gyerek részesül az ingyenes oktatásban, a legkevesebb, hogy cserébe ezért...
A legszomorúbb a dologban, hogy ez nem vicc...
Hát igen: a világosság tűzveszélyes. A sötétség biztonságosabb.

(dec. 17.):

Érkezett ma is...

Sorra érkeznek a decemberi folyóiratszámok. A Bárkában Elek Tibor, Füzi László, Pécsi Györgyi kitűnő írásai. A Forrás Gion Nándorra emlékezik. A Nyelvünk és Kultúránkban feltűnt, hogy a Hírek a világ négy sarkából rovat kb. 80 kulturális híre között egyetlen kárpátaljai vonatkozású sincs... Ellenben a Magyar Naplóban Penckófer János Hamuther c. kisregényével három kritika is foglalkozik (köztük az enyém). Megjött az Irodalmi Jelen is Aradról. Benne FZs írása, amely az én számítógépemet is megjárta, de én nem találtam közlésre érdemesnek. Most újra megpróbáltam elolvasni, akár véleményemet is felülbírálandó. Épp odáig jutottam, ameddig először: a közepe táján mérhetetlenül elkezdett nem érdekelni.
Pár nappal ezelőtt küldte el Zsille Gábor a 4 soron következő költő anyagát. Hangulat híján csak ma olvastam el. (Írom Gábornak, hogy szerkesztői működésem 20 éve alatt a versolvasás nem tudott rutinfeladattá válni...) A korábbiakhoz hasonlóan erős, fajsúlyos anyag!
Újabb előadás is érkezett virtuális konferenciánkra, a Csernicskóé. Cséka pedig elküldte a kedvcsináló Lao-Ci idézetet. Alakulnak a dolgok...
Ja, majd' kihagytam: Lengyel küldött egy friss naplójegyzetet!

(dec. 16.):

Érkezett

Elküldte a kiadóm februárra esedékes kötetem borítótervét - nagyon tetszik, megjegyzés nélkül jóváhagytam.

Kiss Ilona értesítése: még karácsony előtt megjelenik az új Beszélő, benne Valóságpróza és látszatvalóság c. esszém.

Értesítés az al-Tisza mentéről: novelláink megjelentek a zEtna webmagazinban: Berniczky Éva: Ahol a lélek tetőzik, Balla D. Károly: Létra a ködben.

Vass Tibitől megjöttek a fotók a Berekfürdőn tartott könyvbemutatóról. LÁSD

Megérkezett a második tanulmány virtuális konferenciánkra. Beregszászi Anikó: „…ezerszer jaj a nyelvehagyottnak”? Három további szerző jelezte (tegnapelőtti körlevelemre reagálva), hogy ne nyugtalankodjak, időben elkészülnek a szöveggel.

Estére havazni kezdett. Úgy látszik, a tél is megérkezett.

(dec. 14.):

Billen a mérleg

Megjelent Kolos beszámolója az ungvári tárlat megnyitójáról, saját fotóival (LÁSD).

Nézegetem éves publikációs listámat (lásd) és munkanaplómat (lásd) - nagyjából a szokásos, de érezhető az eltolódás a szépirodalom felől a közírás, az esszék és könyvkritikák felé. Ezt egyáltalán nem tartom jó tendenciának. Feltűnő, hogy csak egyetlen novellát írtam az idén (azt is „adott témára”), és verset sem túl sokat. A tucatnyinál is több másegyéb szép termésnek mondható, főleg, hogy néhány komolyabb munka is van közte - mégis jobban örülnék, ha amarra billenne a mérleg. Nem tudom, bennem történt-e valami alkati változás, avagy külső motivációról van szó; ezen belül a külvilág lett provokálóbb, vagy a szerkesztők igénye egyirányúbb. Kíváncsi vagyok, jövőre merre billen a mérleg.

[DGy, ha jól értem tegnap éjszaka írt üzenetét, amiatt, hogy közöltem a levelét (amelyet az írószövetségbe is elküldött), felmondta velem a barátságot. Az jut eszembe, hogy amikor valamelyik írónk, talán Zelk, először vallott kudarcot az ágyban, ezzel állított be a kávéházba: Fiúk, egy gonddal kevesebb...]

(dec. 13.):

Ami már nem tart engem

Ma csaknem egész nap egy válaszlevélen dolgoztam. Mire befejeztem, rájöttem, hogy semmi, de semmi értelme elküldenem.

Vannak olyan kihívások, amelyeket nehezebb kikerülni, mint elfogadni őket. Az emberben él a vágy, hogy bebizonyítsa: igaztalanok az őt ért vádak. De mielőtt a bizonyításba kezd, érdemes megvizsgálni, hogy az, aki vele szemben a saját véleményalkotásában már eljutott a vád megfogalmazásáig, vajon képes-e bármiféle érvelés hatására ellenkező véleményre térni? Ha erre nincsen esély, hagyni kell az egészet a fenébe.

Az elképzelésem, hogy egy kicsit átcsoportosítom magam körül a fontossági halmazokat, végképp beérni látszik. Túl sok időt és energiát fordítottam bizonyos dolgokra, túl nehezen értettem meg, hogy fölösleges mindenáron megtartani azt, ami már nem tart engem. Csaknem két éve írtam, de csak most jelent meg, és lelki értelemben most lett igazán érvényessé:

hát elmegyek akár a vesztes
akit a győző nem kímél
motyóm pakolni fádan kezdem
nem ejtek könnyet senkiért

nem nézek fel a büszke égre
mögöttem elvert eb nyüszít
ó jaj csak senki meg ne kérdje
hogy eddig mit kerestem itt

(dec. 12.):

Az utánam jövők

Ma a Kárpátalja c. lap interjú-kérdéseire írtam a válaszaimat. Tisztességes, „kulturált” kérdések, nem állíthatnám, hogy bulvárlap--szerűek. Kicsit talán szokványosak, de hát egy ilyen rövid, alkalmi interjúban amúgy sem lehetne a dolgok mélyére lefúrni. Csak utólag vettem észre, hogy 6 felvetésből 5-re nagyjából nemlegesen reagáltam, vagyis amire az újságíró rákérdezett, remélve, hogy arról fogok beszélni, arra én megráztam a fejemet, és az ellenkezőjét kezdtem fejtegetni. No de hát mit is mondhatnék például arra a kérdésre, hogy mit tartok fontosnak átadni a jövő nemzedékének? Elképzeltem, milyen jó kis szokványos választ remélt a kérdező, a lap, és talán az olvasó is. De én azt írtam, amit gondoltam, vagyis hogy nincsenek ilyen átörökítési ambícióim: a jövendő nemzedékek majd eldöntik, mit fogadnak el, és mit tesznek a lomtárba abból, ami a korábbi nemzedéknek sajátja volt. Ha egyszer rám is inkább a tagadás, semmint az elfogadás a jellemző, milyen jogon várhatnék mást az utánam jövőktől?

[Dupka Gyuritól ma estére 2 levelet is kaptam; nem járul hozzá levele közléséhez, azt írja, magántermészetű volt. Megírtam, hogy sajnos késő. És különben sem tekinthettem magántermészetűnek, hiszen másolatát a magyar Írószövetségnek is elküldte. Annak több mint ezer tagja van...]

(dec. 11.):

Egy egocentrista gúnyolódása

Akkor hát menjünk sorjában.

1. Először jött Dupka Györgytől az első „Kalász Márton találkozó” című meghívó.
2. Erre én egyrészt küldtem egy rövid reagálást a feladónak (LÁSD ITT), másrészt egy hosszabb levelet Kalász Mártonnak (ennek másolatát Gyuri is megkapta): LÁSD ITT
3. Erre reagált Dupka ezzel a személyeskedő és rágalmazó levéllel: LÁSD ITT (ugyanakkor a javított „Kalász Márton találkozó”-t is elküldte).
4. Én az alábbi szövegű viszontválaszt küldtem: LÁSD ITT

Ebben, mint látható, kértem hozzájárulását, hogy levelét közreadhassam. Miután 24 órán keresztül nem reagált, újra írtam, újra kértem, és jeleztem, ha nem reagál, azt belegyezésnek tekintem. További 8 órát vártam, válasz nem érkezett, így most feltettem.
A neki írtakon kívül most sincs különösebb kedvem egyes vádpontjaira reagálni. Inkább szomorúnak, semmint nevetségesnek tartom, hogy egyrészt nem képes megkülönböztetni a rossz könyvekről, irodalmi teljesítményekről, jelenségekről írt bírálataimat a „megalázástól” és „sárbataposástól”, másrészt önmagukat összetéveszti a kárpátaljai magyarsággal: kimondván, aki őket megtagadja, az a kárpátaljai magyarságot is. És nincs onyan messze a „minden magyar” sem. Nekem a régi kommunista pártszlogen jut eszembe: Govorim Lenyin - podrazumivájem: pártyija. Govorim partyija - podrazumivájem: narod.
De persze ez is csak egy öntömjénező egocentrista gúnyolódása.

(dec. 10.):

Konferenciázunk, levelezünk

Tegnap levelet írtam Kalász Mártonnak, a Magyar Írószövetség elnökének Kárpátaljára érkezése és az az ungvári tanácskozás okán. LÁSD ITT - Erre ma reggel Dupka Gyuri (akinek a másolatot elküldtem) elég éles hangú, helyenként kissé személyeskedő-vádaskodó levélben reagált, többek között azt állítva, hogy „öntömjénező” és „egocentrista” vagyok. (Utóbbi jelző különösen tetszik!). Azonnal válaszoltam neki, kérve, járuljon hozzá, hogy a véleményét itt közzétegyem. Erre ma estig nem jött válasz. Kíváncsi vagyok, beleegyezik-e ebbe, vagy ő is megelégszik azzal, hogy magánlevélben odamondogasson nekem. Holnap újra kérni fogom a hozzájárulását a közléshez, jelezve, hogy ha nem reagál, azt beleegyezésnek veszem.

Megjött az első előadás a virtuális konferenciára. Fekete J. Jóska remek esszéje így kezdődik: „Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. Ennek a lélektani axiómának a fényében szemlélve az irodalom és a kultúra kisebbségi körülmények közepette való fejlődését, eleve megkérdőjelezhetővé válik, mennyire releváns a kisebbséghez tartozók belső fölmérése, értékelése, helyes-e az a mód, ahogy önnön irodalmuk esztétikai értékeiről és etikai vonatkozásairól tárgyalnak. Nem sérült-e az a kánonképzés, amely a kisebbségi létkörülmények között születő irodalmi alkotásokat a centrum és a periféria viszonylatában kettős megítélésben láttatja? Ebben a viszonylatban, a központ és a peremvidék irodalmát megkülönböztető látásmódban milyen értékkategóriák jutnak döntő szerephez? Erkölcsi-etikai, etikai-szociális, vagy esztétikai-retorikai ismérvek alapján ítélnek egyfelől azok, akik a vakondtúrást bérces vonulatnak látják, illetve fordítva, akiknek szigora a periférián sarjadó alkotásokat eleve vadhajtásként éli meg?” - Hát, kérem, lehet felcsigázva várni a teljes szöveget!

(dec. 9.):

Sajnálom...

Megjött Dupkától a MÉKK-meghívó az irodalmi tanácskozásra. Szó se róla, van néhány furcsasága - de azon csodálkoznék, ha nem lenne. Az első talán az, hogy a rendezvény címe: Kalász Márton találkozó. Ami értelemszerűen a Kalász Mártonról elnevezett találkozónak lehetne a címe, de persze nem erről van szó, hanem hogy a vele való találkozás jegyében zajlanak az események. A másik szembeötlő furcsaság, hogy a háromnapos program dátumai: dec. 13., 19., 20. Azaz a pénteki nyitónap után egy hét szünet következik, és a következő szombaton folytatódnak az események. A 13-án érkező magas vendég 19-én Bereg-, 20-án pedig Ung-vidéki programot bonyolít le, ám nem tudni, mit csinál 14-étől 18-áig. Vagy csak elírták a dátumot?
A többi furcsaság pedig inkább természetesség. Már fenn sem akadok az ilyen megfogalmazásokon és írásmódon: „emléktábla megkoszorúzása az egykori megye háza falán, ahol Kárpáti Kiadó szerkesztősége van.” (értsd: a megszemélyesített szerkesztőség a falra mászott), vagy: „Egyik ungvári művész önálló tárlatának megnyitása”... (Öt nappal vagyunk az esemény előtt, de a kiállítóról még csak azt tudni, hogy „egyik”...) A központozásról már ne is szóljunk!
Ha nem a napokban róttam volna meg magamat, hogy túl sokat foglalkozom „velük”, biztosan szóvá tenném azt is, hogy a tanácskozáson HÁROM vitaindító előadás is elhangzik, de CSAK vitaindítók vannak, „sima” előadók nincsenek. Ráadásul, ahogy elképzelem, a három vitaindítónak nem lesz egymással vitázni valója (kettejüket a magam digitális konferenciájának előadói közé is meghívtam - még csak nem is reagáltak...).
Gyurinak udvarias választ küldtem, eredményes tanácskozást kívántam.
Csak Marci bátyámat sajnálom egy kicsit... Az ilyesmi inkább Pomogátsnak való...

(dec. 8.):

Tegnap

Olvasom a tegnapi Kárpáti Igaz Szóban, hogy december közepén a MÉKK kétnapos irodalmi rendezvénysorozatot szervez, ennek keretében Ungváron tanácskozást tartanak a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről. Sajnos a helyszínt és a pontos időpontot nem adták meg, pedig jó lenne tudnom, hogy vigyázhassak, nehogy odatévedjek véletlenül.

Tegnap befejeztem a zEtna webmagazin projectje részére írt novellámat (LÁSD).

Zsille Gábor tegnap felajánlotta, hogy ne 6, hanem 10 lengyel költőt mutassunk be a Pánsípban. Örömmel elfogadtam. Ez így már valóban egészen komoly anyag lesz!

(dec. 6.):

Webmunkák

Időnként úgy érzem, sikerül egy-egy lépést tennem afelé az álmom felé, hogy a magam örömére való írás mellett pénzkereső tevékenységem a webszerkesztés, honlapkészítés legyen. Amikor megkaptam a megbízást a beregszászi főiskola honlapjának a szerkesztésére (LÁSD), azt reméltem, ez folyamatos munkát és keresetet jelent majd, de a lelkes indulás után hamar alábbhagyott a dolog intenzitása, néha hosszú hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen oldalt is frissítenem kellett volna... (Most viszont mintha újraindulni látszana a dolog.) Aztán megkaptam a megbízást az EPMSZ honlapjának az elkészítésére és fenntartására (LÁSD); úgy festett, évi 4-5 alkalommal lesznek nagyobb frissítések, aztán annyira felpörgött a dolog, hogy havi vagy akár gyakoribb bővítésekre lett volna szükség. Ám hamarosan kiderült, a szervezeten belül komoly személyi és szemléleti ellentétek feszülnek, és ennek a honlap is áldozatául esett. (Bár igaz, amikor megértettem, hogy tisztázatlan, milyen célt kellene szolgálni az internetes megjelenésnek és az Elnökség részéről ki ennek a felelőse, akkor én is megmakacsoltam magam - azóta is várom, hogy az Elnök úr tiszta vizet öntsön a pohárba. Nyár óta hozzá sem nyúltam a honlaphoz...). Aztán volt tavaly egy bizonytalan megkeresés egy komoly Mo-i intézmény részéről, napokig dolgoztam egy kisérleti verzióval - aztán nem lett belőle semmi.
Most egyrészt kicsit újra élni kezdett a főiskolai honlap (a kisebbségek sorsára hatással bíró ukrán törvények több nyelvű szövegeinek elhelyezését kell megoldani), másrészt két újabb megkeresés történt. Egy a tavalyinál talán komolyabb Mo-i intézet tett puhatolózó lépéseket. Igazán kedvemre való munka lenne, mert az intézetnek tudományos folyóirata is van, és hogy ennek internetes változatát elkészítsem, nagy ambícióm lenne rá. Hátha... A másik megkeresés baráti jellegű, egy szerkesztő- és írótársam gondolt rá, szeretne saját honlapot. Tegnap leírtam a tisztázandó kérdéseket. Itt is kíváncsian várom a fejleményeket.

(dec. 5.):

Sovány hozadék

Hosszabb hanyagolás után tegnap újra a regényemmel foglalkoztam. Időnként megcsömörlöm a saját szövegemtől, félre kell tennem. Csak az a baj, hogy amikor újra nekiállok, nem tudom ott folytatni, ahol elhagytam, hanem visszamegyek az elejére, eredetileg azzal a szándékkal, hogy „beleolvassam magam”. De már az első oldalon találok igazítani valót, belepiszkálok, és attól kezdve elkezdek bogarászni rajta, fél nap alatt alig haladok előre. Akkor észreveszem magam, előreugrok, de ott meg hiányérzetem támad, „hogy is jön ez ide?” - és vissza kell görgetnem néhány oldalnyit. Napok telnek el, mire utolérem magam. Az eltöltött időnek nagyobbik része: láthatatlan, kimutathatatlan aprómunka. Nem ritkán fölösleges is: a többszöri javítgatást gyakran elvetem, mert rájövök, mégis a kiinduló változat volt a legjobb. Tetten érhető eredmény akkor születik, ha sikerül beleírnom, hozzáírnom valamit a kész szöveghez. De ez esetben is jártam már úgy, hogy amit beletűztem, azt néhány oldallal később hajszálra ugyanúgy fogalmazva megtaláltam...
A tegnapi gyarapodás a regény szerves részét képező Hiánylexikon három meghatározása. Idetűzöm:

fragmentum Az író számára a legkényelmesebb, az olvasó számára a legidegesítőbb közlési forma. Egyszerre hiányzik belőle az egész egysége és az epizód lezártsága. A fragmentum úgy ragad ki, hogy nem ragad meg. Csak az emlékezetünkben.
kegyelet A káröröm legkifinomultabb formája.
megvilágosodás Mozzanat, amikor átszakad pszichénk valamely gátja, és egy hiányzó tudattartam helyére váratlanul betör az az ismeret, amely az ösztönök és érzelmek szintjén már régen készen állt a tudatosulásra.

Elég sovány hozadéka egész napi munkámnak...

(dec. 3.):

A lehámló identitás

„túl sokat foglalkozol velük. magaddal foglalkozz, munkáddal. családdal. irodalommal, amit szeretsz. könyveiddel, újrakiadással, új könyvekkel. magyar író vagy, nem kárpátaljai” - írja barátilag szerkesztőm. Megköszöntem, mert sok az igazság abban, amit ír. Elkezdtem (újra?) túl sokat foglalkozni azokkal a pályátársaimmal, akiket most sikerült egységbe kovácsolnom - magam ellen (mégiscsak integráló szerepű személyiség vagyok!!). És valóban egészségtelen mértékben nyugtalanít mindaz, amit irodalomként próbálnak eladni Kárpátalján (és azon túlra), és ez az egész kárpátaljaiság is kezd valamiféle komplexusra hasonlítani nálam. Nem véletlenül írja egy másik barátom azt, hogy a kívülállók engem alighanem „egyfajta identitászavarban leledzőnek tartanak, akinek már nem kell a lokális, de még nem kapta meg az univerzálist.” Ebben is, szó se róla, lehet valami. Kívülről így látszhat, de én belülről úgy érzem, nem identitászavarról, nem az egyik elhagyásáról és a másik felvételéről van szó, hanem arról, hogy egyáltalán mindenféle identitás egyre inkább lehámlik rólam. Kárpátaljai vagyok, de nincs kárpátaljai identitásom, ha ez utóbbi úgy értelmezendő, ahogy én nem kívánom értelmezni. Magyar vagyok, de nincs olyan magyar identitásom, amelyet a magyarok igen jelentős része tele szájjal hangoztat. A magam szerény szintjén európainak, és - megkozkáztatom - egyre inkább világpolgárnak is gondolom magam, de nincs olyan kozmopolita identitásom sem, amely negligálná a nemzeti és lokális értékeket. Tehát mintha kezdenék eljutni a felismerésig, hogy identitásra éppen úgy nincsen szükségem, mint ahogy világnézetre sincs. Ezen magam is csodálkozom kicsit, mert nem olyan régen még azt gondoltam, hogy sem egyik, sem másik nélkül nem lehet meg az ember. Most meg azt tapasztalom, hogy az ezektől való megválás a szabadság újabb dimenzióit nyitotta meg előttem. Ugyanakkor látom a dolog veszélyét, és fintorogva gondolok arra, hogy ha így folytatom, a végén nem akarok-e majd a nemi identitásomról is lemondani.

(dec. 2.):

A távolmaradók

Lezártam a jelentkezést virtuális konferenciánkra (a részleteket LÁSD ITT). Jellemzőnek találom (és ezt az egyik előadó levelében szóvá is tette), hogy a nagyonkárpátaljai nagyonmagyar nagyonírók még csak nem is reagáltak felkérésemre. No, nem mintha égető lenne a hiányuk, ám való igaz, hogy én kíváncsi voltam (lettem volna) a véleményükre a felvetett témát illetően. Így most csak találgathatom, hogy távolmaradásuk oka a velem szemben táplált ellenérzés-e, vagy a virtuális világ mélységes megvetése, vagy a téma iránti érzéketlenségük. Vagy pedig - és én ezt tartom a legvalószínűbbnek - a beteges félelem attól, hogy az érintett problémákkal őszintén és megfelelő mélységig hatolva szembesüljenek. Magamból kiindulva tudom, egyáltalán nem könnyű létezőnek elfogadni például azt a kérdést, hogy vajon egy-egy sikerünket (vagy egy-egy kudarcunkat) milyen mértékben köszönhetjük tehetségünknek és milyen mértékben kárpátaljaiságunknak. Ha közlik egy írásunkat, ha meghívnak valahová, ha beválasztanak egy testületbe, ha pályázatot nyerünk, díjat kapunk - az milyen mértékben szól írói teljesítményünknek, és milyen mértékben kárpátaljai státusunknak? Ugyanígy: ha nem közlik egy írásunkat, ha nem hívnak meg valahová, nem választanak be testületbe és nem nyerünk pályázatot, nem kapunk díjat - az tehetségtelenségünk miatt történik-e vagy azért, mert kívül állunk a körön, mert kárpátaljaiak vagyunk? Lehet, persze, úgy tenni, mintha ez a probléma nem létezne és kizárólag a művek nívója számítana - de mindenki tudja, hogy ez így nem igaz. És még számtalan más kínos kérdés is felvetődhet, jobb ezekkel nem foglalkozni, nehogy már valami szakmai vita kialakuljon - gondolhatják a távolmaradók.
Évek óta írogatom olykor meglehetősen provokatív állításokat is tartalmazó esszéimet kis irodalmunk egyes jelenségeiről (és az utóbbi időben konkrét műveiről is) - de még soha meg nem történt, hogy valaki hasonló műfajban és terjedelemben nézeteimmel vitába szállt volna. A legtöbb, amit reagálásként kaptam: 1) nevem említése nélküli utalások, példálózások szösszenetnyi írásokban; 2) rosszallások magánlevelekben; 3) személyes sértődések, a sértődés okának kifejtése nélkül, sőt: a kifejtés előli elzárkózással.
Közben persze az ő szemükben én vagyok az elzárkózó és távolmaradó.
A nevetséges a dologban az, hogy a maguk módján nekik is igazuk lehet! Hiszen, ahogy Rákos Sándor egy kétsorosában fogalmazza, a FAL: kívülről ellenállás - belülről védelem. Már csak azt kellene eldönteni, ki van bent és ki van kint, illetve, még pontosabban: milyen bentekhez és milyen kintekhez képest vagyunk a fal két ellenkező oldalán - mit védünk és minek állunk ellen? És nem attól maradunk-e távol, aminek a közelségét a leginkább kívánjuk?

(dec. 1.):

Megsemmísítő csapás a múlt káros csökevényeire

Ha lenne bennem vonzódás az évfordulók iránt, akkor most, az év lassan betelvén, biztosan tartanék, ha mást nem, hát valami házi ünnepséget abból az alkalomból, hogy - nem is olyan könnyű leírni - 30 évvel ezelőtt írtam az első olyan verseket, amelyek (később) nyomatásban megjelentek.
Emlékszem, öt évvel ezelőtt, a 25. évfordulón még volt ilyen ambícióm, meghívtam néhány barátomat, pályatársamat egy koccintásra. Valamiért úgy alakult, hogy, ha jól emlékszem, csak Cséka Gyuri tudott eljönni. Akkor Évával hármasban kacagtunk a negyedszázaddal korábban megjelent két „költeményemen”. Ezek az akkor roppant népszerű és az íróvá avatás funkcióját is betöltő Kárpáti Kalendáriumban jelentek meg.
...Akkor már évek óta verselgettem. Kis írásaim szerepeltek az iskolai faliújságban, néha elhangzottak rendezvényeken, szerelmes verseket gyártottam osztálytársaim részére, hogy beírhassák a leányzók emlékkönyvébe (van most ilyen divat?), később, magam is elmerülvén az érzelmek tengerében (ah!), érzelmes zengzeményekben tettem vallomásokat. („Orsolya / mosolya / mint mohó / kohó / olvaszt szíveket...”) Egy idő után Apám mondogatni kezdte, ideje lenne publikálni is a sikerültebbeket. Ez engem hosszú ideig hidegen hagyott, annál is inkább, mert a legkézenfekvőbb lehetőségtől, hogy a Kárpáti Igaz Szóban publikáljak, eleve elestem, lévén Balla László volt a főszerkesztője, és illetlen dolog lett volna, ha a fiacskája ott debütál. No meg a verseimet sem becsültem túl sokra...
Aztán 72-ben elkezdtem olyasmiket írni (ennek van az idén 30. évfordulója), amelyekben már magam is láttam valamit... Ezek egy részének Lázálmok volt az összefoglaló címe, és meglehetősen szürrealista és morbid látomásokat rögzítettek, gyakran túlhajszolt rímek, alliterációk, nyelvi poénok kíséretében. Például:

Látok berekedt
embereket.
Húst húznak
hiénának, hiúznak.
Hátukat hasítja holló,
halálra hülledve kérdik: hol jó.

Vagy:

Betoppan a kába
bába
a várószobába:
„Szép utóda jött világra,
szép dundi giliszta,
és már a pólyát is kihízta”

És hasonlók. Amikor Apu újra szóba hozta a publikálást, ezekből mutattam neki egy csokorra valót. Csóválta a fejét. De végül csak kiválasztott kettőt, kicsit „belejavított”, adott nekik címet, és leadta a Kárpáti Kalendárium szerkesztőjének. Akkoriban egy év volt az átfutási idő, a Kalendáriumokat pedig „előre dátumozták”, így az 1974. évre szóló kiadvány már 73 decemberében megjelent, a benne található anyagok jó része pedig az előző év termése volt. Így az én két 72-es versem 73-ban jelent meg a Kárpáti Kalendárium 1974-ben - amikor már egészen másfajta verseket írtam. Lázálmos vízióim a propagandakeresztségben kapott címűkkel és a minimális „javítások”-nak köszönhetően roppant szervesen illeszkedtek a kiadvány és a kor szellemébe. A fent is idézett eredeti pl. eképpen jelent meg:

Így mértem én is megsemmisítő csapást a múlt káros csökevényeire.