2002. december

Egy újabb címszó regényemből:

Összefoglalás

     Amikor egy-egy tanácskozás, gyűlés vége felé Lugácsy Marika szólásra jelentkezett és azt mondta „Szeretném összefoglalni”, a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták előre, hogy a szép szemű buta nő nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér mocsokcsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetel már szét volt beszélve, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrizte meg.
     Marikát mégis meghívták minden összejövetelre, részben mert ő volt a Könyvbarátok Korinthoszi Egyesületének elnöke (és a könyvhöz, mint minden tudások tárához való pozitív viszonyukat a szervezők mindig fontosnak találták kimutatni), részben mert hatalmas barna szemével úgy tudott csüggeni a férfiak szaván, hogy kivétel nélkül ellágyult az ő szívük, a szigorúságuk, és ellenállhatatlanul vágyni kezdtek arra: Marika ott üljön az első sorban, rájuk emelje tekintetét, amikor elnökölni fognak, amikor előadást tartanak, felszólalnak, vagy figyelmet színlelve csak ülnek az elnökségben. És Marika megkapott minden meghívót, és elment minden találkozóra, tanácskozásra, értekezletre, közgyűlésre, konferenciára, és valóban ott ült az első sorban, és hatalmas barna szemét le nem vette a fő szervezőkről, elnökről, titkárról, alelnökről, szekcióvezetőkről, programigazgatóról, vezérszónokról, és azok ott feszítettek a tekintetében, lám, milyen jó kis konferencia, milyen remek összejövetel, micsoda emlékezetes találkozó, milyen figyelmes hallgatóság, gondolták. Ám amikor a rendezvény vége felé Marika kezét felnyújtva szót kért, kiverte őket a hideg, pontosan tudták, hogy nem lenne szabad neki szót adni, és mégis megadták, mint ahogy azt is pontosan tudta mindegyik, hogy nem lenne szabad megcsalni a feleségüket, és mégis, újra és újra megcsalták őket, vagy mint ahogy tudták, hogy nem lenne szabad berúgniuk, és mégis ittak, ittak a részegségig és azon túl. És Marika felállt, „Szeretném összefoglalni”, rebegte, és mindenki tudta, hogy befellegzett a tanácskozásnak, itt ér véget tudomány és művészet, közigazgatás és stratégia, alapszabály és cselekvési program, határozati javaslat és zárónyilatkozat. És legközelebb mégis újra meghívták, mert ellenállhatatlanul vágytak arra, hogy a két nagy barna szem ott üljön az első sorban.
     És Marika idővel megsokszorozódott, ott volt az egy időben különböző helyeken zajló eseményeken, egyszerre Argoszban, Korinthoszban és Thébában, és meghívták Athénba, és ott képviselte Argoszt, és ott is összefoglalt, és az athéniak azt gondolták, hogy Argoszban mindenki olyan, mint Lugácsy Marika.

1. Ha választhatott volna, melyik korba szeretett volna beleszületni és miért?
„Éljünk a mi időnkben” – írja Kassák, és magam is osztom ezt a nézetet, mert azt gondolom, minden kornak megvannak a szépségei és az árnyoldalai egyaránt. Az összes „aranykorról” csak utólag derül ki, hogy az volt; akik benne éltek, láthatták romlottnak és hanyatlónak is. Fény és árnyék, jó és gonosz, szeretet és gyűlölet aránya nem sokat változott a világban, csak az a kérdés, mikor melyik miben kap nagyobb, látványosabb legitimációt.
A mi korunk sem szűkölködik az ellentmondásokban. Öröknek hitt értékrendek bomlanak fel egyik percről a másikra és gyökeresen új világok épülnek fel szemünk láttára. Aki nemcsak kívülről szemléli, hanem valóban benne él „a mi időnkben”, az élvezheti ezt a csodálatos forgatagot, meghallhatja az idők szavát, ráérezhet arra, mi menthető át, mi újítható meg a hagyományból – és mi az, aminek véglegesen lejárt a szavatossága. Én roppant jól érzem magam ebben a korban, használom és élvezem a vívmányait, igyekszem őket a magam számára hasznossá tenni oly módon, hogy kis nyugodt szigetemet megtartva vetem ki hálómat a háborgó világóceánra. Így mindig magam dönthetem el, csöndesen elmélyülök-e vagy magamhoz veszek-e valamit az áradatból. Számomra az ezredforduló a szellemi függetlenség, a szabad választás dimenzióit nyitotta meg. A globalizáció áldásait nagyobb léptékűnek tartom, mint veszélyeit. Kecsegtetőnek találom a perspektívát, amelyet a saját fizikai, nyelvi, etnikai, vallási kereteiből kitörni, azon felülemelkedni vágyó individuum számára kínál. Ezzel a lehetőséggel szembenézni – olyan nagyszerű kihívás, amely arra ösztönöz, hogy minden új nap elébe újabb kíváncsisággal tekintsek. Ez erősebb vágy, mint megtudni, vajon milyen lenne Szophoklész, Michelangelo vagy József Attila kortársának lenni.

2. Kik voltak azok, akik a legtöbbet alakítottak az Ön személyiségén?
A szerelmeim. Ide értve Évát is, akivel éppen húsz éve élünk házasságban. De nem pontos a fogalmazás: nem ők alakítottak engem, hanem én alakultam mellettük. Nem befolyásoltak aktívan: ők csak voltak, de létezésük intenzitása hatást gyakorolt rám. Ellenben akik kifejezetten formálni akartak, azoknak ellenálltam. Azt is mondhatnám: az engem alakítani vágyók ellenében lettem olyan, amilyen. Hosszú évek óta készülő regényemben így fogalmaz egy hősöm: „Míg gyerek vagy, a Család és az Iskola tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasságában”. Bennem ez a folyamat ma is tart.

3. Gyermekkorának mely pillanataira emlékszik vissza a legszívesebben?
Még nem jutottam vissza a gyermekkoromig. Talán majd aggastyánként. Most korai kamaszkoromig, eszmélésem, tudatos létem kezdetéig látom be az életemet. Gyerekkoromról leginkább azok a pillanatok, sztorik köszönnek vissza, amelyeket családi történetként számtalanszor meghallgattam – és amelyeket vagy harminc éve már nagyon unok.

4. Mit tisztel a leginkább szüleiben? Véleménye szerint mely vonásaikat örökölte?
Apai nagyapámra ütöttem, rá hasonlítok küllemre, jellemre. De átszállhatott rám valami székely anyai nagyanyámból és szász apai dédanyámból is: egymással ellentétes vonások, amelyeket napról napra tapasztalok magamon. Talán ezért forr, változik bennem minden (igaz, erre külön is vigyázok!). Ma szinte mindenről az ellenkezőjét gondolom annak, amit 10-12 éve gondoltam, miközben mostani szemléletem sokban hasonlít a 25 évvel ezelőttire.

5.Mi az, amit fontosnak tart továbbadni a jövő nemzedékének?
Nincsenek ilyen örökítő szándékaim. Az eljövendő nemzedékek majd eldöntik, szükségük van-e abból valamire, amit a korábbiak sajátjuknak vallottak. Ha igen, felhasználják, továbbviszik, saját képükre formálják – élnek vele. Ha nem, lomtárba teszik, jobb esetben múzeumba. A gyerekeinket is igyekszünk úgy nevelni: maguk dönthessék el, mi jelent számukra értéket és mi nem. Dolgunk legfeljebb a felkínálás lehet: választaniuk nekik kell. Ahogy rám is inkább a tagadás, semmint az elfogadás a jellemző, így ezt tartom természetes magatartásnak.

6. Szereti-e a születésnapokat? Milyen ajándéknak tud igazán örülni? Mivel lehet meglepni?
A születésnapokkal még nem lenne bajom, a kötelező megünneplésével annál inkább. A másokét még csak-csak, a magamét egyre nagyobb kényszeredettséggel veszem tudomásul. Jó ajándék az, amelyik személyes. Legtöbbre a saját kezű készítményeket becsülöm. Csönge lányomnak tavaly sikerült meglepnie: maga-ragasztotta könyvecskében „kiadta” az 50 leggyakrabban kimondott mondatomat. A család gurult a nevetéstől, amikor, még hanghordozásomat is utánozva, felolvasta. Én is kacagtam, pedig nem volt könnyű a magam ellen fordított szavaimmal szembesülni. Kiderült: kiabálós, zsémbes öregember vagyok. Így aztán meglehet, hogy mindabból, amit eddig nyilatkoztam, semmi sem igaz. Inkább a lányomat kellett volna megkérdezni.

Létra a ködben

A jövő már megtörtént. Csak mi még nem éltünk akkor.

     A káderosztály terebélyes és szigorú főnökasszonya mintha már várta volna Trohánt. Azzal fogadta, hozzá ugyan hiába küldték, egy nem sok, de annyi betöltetlen laboránsi állása sincsen – ellenben, húzta a szót jelentőségteljesen, mégis akadna két lehetőség. Az egyik az állandó éjjeli ügyelet az egyetemi garázsban, a másik a Szeizmológiai és Műholdkövető Kutatóintézet, pontosabban annak helyi állomása, amelyet jobb híján az ő adminisztrációjuk alá rendeltek. Trohán gondolkodás nélkül az utóbbit választotta, mire a drobális hivatalnokasszony hevesen rábólintott és fontoskodva elmagyarázta, hová kell mennie.
     A helyszín leírása már önmagában is felkeltette az érdeklődését. Kifejezetten kedvére szolgált, hogy el kell majd haladnia a temető mellett, fel kell kapaszkodnia a kaptatón, és egy burjánzó élő sövénytől benőtt vaskapun kell kitapogatnia a belülre szerelt csengőgombot.
     A helyszín még a fantáziájában megjelent képnél is romantikusabb, vadregényesebb volt. Meglepetésére a rozsdás kapun csengetésére elektromos zár kattant, és ahogy a kilincset lenyomva nagy erővel betolta a mozdulni alig hajlandó súlyos szárnyat, mintha egészen enyhe, alig érezhető áramütés érte volna.
     Vadrózsabokrok szúrós ágai között hajlongva és oldalozva haladt az épületig, vigyáznia kellett, véresre ne maródjon az arca. Pulóverébe még így is beleakaszkodtak a tövisek, csúnyán kihúztak egy-egy pamutszálat. Ez már kicsit sok volt neki a romantikából. Nem örült a kutya acsargásának sem, de elhitette magával, a véreb nem szakadhat le drótpályán futó láncáról, és semmiképpen nem érheti el a bejáratot.
     Homályos lépcsőházban találta magát, a földszintről nem nyíltak ajtók, csak a sötét pincelejárat árasztotta az átható penészszagot. Felment az első emeletig, és itt komolyan elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Hogy eddig egyetlen táblát, feliratot nem talált sem a kapun, sem a házon, az még nem tűnt fel, de hogy az itt sorjázó ajtók egyikén nincs kiírva: „titkárság” vagy „adminisztráció” vagy „igazgató”, egyáltalán: hogy semmi se legyen kiírva, azt felettébb furcsának találta. Elsétált a folyosó végéig, aztán vissza, majd rászánta magát és bekopogott az első ajtón. A túloldalon kulcs csörrent, kattant a zár, és megnyílt előtte egy lakást. Gyorsan bocsánatot akart kérni, úgy látszik, rossz helyen jár, ám megelőzték: jöjjön csak, már várták.
     A rosszul világított előszobában sorakozó sáros cipők láttán maga is elkezdett lehuzakodni, de erélyesen rászóltak, hát abbahagyta.
     Újabb ajtó mögött éles neonfény fogadta, szinte elvakította, így csak lassan bontakozott ki szeme előtt a félig iroda, félig labor benyomását keltő helyiség. Az egyik íróasztalnál feltehetőleg az intézmény vezetője ült. Fehér köpenye, aranykeretes szemüvege és kis kecskeszakálla igazi professzori megjelenést biztosított számára. Ugyanakkor ilyen figurákat Trohán eleddig nemigen látott ennek az egyetemnek a berkeiben, inkább filmekből volt ismert számára: a világhírű atomtudós, akit elrabol az ellenség és kényszeríti titka átadására; a látszatra szelíd, valójában sátáni természetű génsebész, aki az emberiség pusztulásával fenyegető mutánsokat hoz létre; a szórakozott matematikus, aki véletlenül megfejti az időutazás titkát… Feltűnt, hogy az egykedvűen üldögélő prof előtt üres asztal terpeszkedett, se telefon, se fax, se bélyegzők, se iratok. Kezében kis ceruzacsonkot forgatott, időnként az asztal lapjához koppintotta.
     Kísérője Trohánt azonban a másik asztalhoz vezette. E mögött roppant elegáns, öltönyös-nyakkendős kis kopasz férfi izgágáskodott, hol a fiókokat húzogatta, hol a telefonkagyló után kapdosott, pakolgatta az irattartókat, felgyújtotta és leoltotta az asztali lámpát, aztán, mintha életbevágóan fontos lenne, a kurblis ceruzahegyezővel kezdett foglalatoskodni. Úgy festett, mintha az ő asztalára zsúfolódott volna mindazt, aminek kettőn kellett volna megoszlania, és neki az lenne a feladata, hogy bizonyos, a kívülálló számára kifürkészhetetlen egymásutánban sorra megérintse, kezébe vegye, használja vagy odább tegye a tárgyakat. Ültében is feltűnően alacsony termete és választékos öltözete, valamint szünet nélküli kapkodása egyszerre tette komikussá és félelmetessé – messzire sugárzott róla a rosszindulat és gonoszság. Erre nem is kívánt semmivel rácáfolni.
     Már várták, erősítette meg a kopasz is, anélkül, hogy abbahagyta volna szapora koreográfiáját, aztán megkérdezte Trohántól, tudja-e, mi a különbség a szeizmológia és a szeizmográfia között. De mint aki nem vár választ, az asztalán heverő számos dosszié közül az egyiket előkapta, megoldotta zsinórját, felcsapta a fedelét, még ám olyan lendülettel, hogy a tartalmát képező iratok magasba röppentek, és a keletkező léghuzat szétterítette őket az asztalon, mindegyiket hátlapjával felfelé. Akár a bűvész a jól sikerült kártyatrükk után, elégedetten és titokzatosan elmosolyodott, és most emelte először a szemét a jövevényre.
     – Van külföldön rokona?
     Trohánt nem lepte meg különösebben a kérdés, megkérdezték tőle ezt akkor is, amikor laboránsi állást vállalt, pedig előzőleg mindent rávezettek a káderlapján, a megfelelő rubrikában ott a tagadó kijelentés.
     – Nincsen.
     – Aha. Szóval nincsen. És akkor ez mit jelentsen? – kérdezte kajánul a kopasz, és egyesével, mintegy találomra, kezdte színükre visszafordítani a szétrebbent lapokat.
Elsőre három kártyáját fedte fel, és hatásszünetet tartott. Szó se róla, Trohán alaposan meglepődött. A családi fényképalbum két féltett darabjának, továbbá egy számára ismeretlen képeslapnak a nem túl jó minőségű fénymásolata hevert előtte. Elérzékenyülve előbb a délvidéki dédmama fiatalkori, majd a felvidéki dédpapa öregkori arcmásán futtatta végig tekintetét. Az utóbbi felvételt különösen szerette. A jó öreg hatalmas ősz szakállába takarózva egy nyugszékben szendereg a ház udvar felőli bejárata előtt, fején kalap, éles árnyékok, tavaszi vagy inkább őszi napsütés, mellette két hordó, az egyik a tetőcsatorna lefolyója alá illesztve, benne feltehetően már kicsit poshadt esővíz, a másik hordón hangszóró, amely a benti rádióhoz kapcsolódik, fiai kifejezetten abból a célból tették ide, hogy a papa a vasárnapi istentiszteletet friss levegőn hallgathassa.
     A felfedett harmadik darabot Trohán nem ismerte, fejét forgatva próbálta „lábra állítani” a képen látható alakokat, ám ebből szögből sem az előtérben beszélgetőket, sem a háttérben sétálókat nem sikerült jól megfigyelnie. A sebtében elolvasott feliratból csupán azt állapította meg, hogy a képeslap nagyjából a dédmama fiatalkori fotójával azonos időben és ugyanabban a városkában készült. Megkérdezte, megnézheti-e közelebbről, már nyújtotta is érte a kezét. Ám az izgága kopasz villámgyorsan visszafordította mind a három képet, elvigyorodott, és kiterjesztett két tenyerét a többi papír fölött kezdte járatni, mintha varázsolna.
     – Nos, élnek külföldön rokonai? – kérdezte újra, és kivirította a következő három dokumentumot.
Trohán nagyot nyelt, mert szemmel láthatóan két születési anyakönyvi kivonat és egy házasságlevél fordult színére, és nemigen lehetett kétsége afelől, dédszülei nevét kanyarogja rajtuk a cikornyás kézírás.
     – Akkor az még nem volt külföld… – kockáztatta meg, és mert a másiknak szeme sem rebbent, még hozzátette: – Esetleg harmadfokú unokatestvéreim érhetnek ott. De már az anyám sem tartotta a kapcsolatot az ottani rokonsággal.
A kopasz lassan elvigyorodott. – Nem akarja megtekinteni az okmányokat? – kérdezte, de mire a kérdezett nyúlt volna értük, gyorsan visszaforgatta őket.
     – Nem is levelezik velük?
     Na, akkor most már vigyázzunk. Trohán szeme az eddig még nem látott lapokra meredt, közben az emlékezetében kezdett kutatni. Egyikkel sem ment sokra. Az a még fel nem fedett néhány papírlap nyilván egy-egy fénymásolat, és ahogy sejti, alighanem levelek kópiája. Leveleké, amelyek rá nézve terhelők, és legkevesebb azt bizonyítják, hogy ő kapcsolatban áll a délvidéki rokonsággal. Pedig dehogy. Nem emlékszik, hogy valaha is érkezett volna hozzá Zentáról bármilyen üzenet, mint ahogy ő sem küldött oda soha semmit. Ugyanakkor erre az egész procedúrára, amely lassan rendőrségi kihallgatásra kezd hasonlítani, nyilván nem került volna sor, ha ezeknek itt (no de kik is ezek? nyilvánvaló, hogy nem szeizmológusok) nem lenne a kezükben valamilyen megdönthetetlen bizonyíték arra nézvést, hogy… Persze lehet valami félreértés is, ostoba tévedés, névazonosság, eltévesztett dátum, rosszul írt cím, átkeresztelt utcanév, és ha minden ellene szól is, egykönnyen tisztázhatja majd magát, vége lesz ennek a képtelen számonkérésnek. Csak tudná, miért olyan nagy baj, ha valakinek távoli unokatestvérei élnek egy tulajdonképpen nem is ellenséges országban, talán bizony olyan nagy dolog a Szeizmológiai Intézetben dolgozni, talán bizony államtitkokhoz lehetne hozzáférése egy legalsóbb beosztottnak, nevetséges ez az egész, nem is érti, hogy keveredett bele, pedig mennyire tetszett neki a kicsit vadregényes környezet, az élő sövény, a rozsdás kapu, az elvadult rózsalugas.
     Kinézett az ablakon, meg akart bizonyosodni arról, hogy valóságos-e mindaz, ami körülveszi, valóban a régi szőlőhegyre jött-e fel a temető melletti kaptatón, nem csak érzéki csalódás-e minden, nem otthon a díványon szenderegve képzeli-e az egészet, és elég kicsit megráznia fejét, hogy a világ újra a helyére zökkenjen… A látvány, amely szeme elé tárult, egyszerre volt természetes és álomszerű. A völgyből még nem szállt fel a sűrű reggeli köd, a város nagy részét átláthatatlan fényes derengésbe vonta, de a fehérségből kiemelkedő szembülső hegyen minden tisztán látszott, a vár sötét tömbjei, a katedrális két égre törő tornya, az egyetemi könyvtárnak helyet adó egykori püspöki palota sárgán tüntető homlokzata… A mélyebb részek magasabb épületeinek is látszott a teteje, mint furcsa hajók, úgy úsztak a köd hómezeje fölött. Ahogy tovább vitte a tekintetét, a horizont vibráló vonala egy helyen megtört, mintha lecsorgott volna, valami fényes csík eredt belőle – vajon mi lehet ez? Hát persze, az Ung, ahogy a városon végigkanyarogva kicsordogál a képből, nem a horizont ömlik belé, hanem a folyó sziporkái szóródnak vízszintessé, akárha az idő folytonossága lényegülne kiterjesztett térré.
     Összerezzent az éles telefoncsörgésre. A kopasz, mint aki már várta a hívást, felkapta a kagylót, belemondott néhány gyors igent, és már helyére is tette. Ahogy korábban, fiókjait kezdte húzogatni, lekapcsolta, majd újra felgyújtotta az asztali lámpát, aztán felállt, és jelentőségteljesen a professzorkülsejű társára nézett. Az megköszörülte a torkát, szintén felállt, – Itt várjon minket –, vakkantotta, és távoztak a szobából. A harmadik férfi, aki ide kísérte, már korábban kimehetett észrevétlenül. Trohán most egyedül maradt a helyiségben.
     Ez valami trükk, gondolta, miközben újra az asztalon heverő papírlapokra esett tekintete. Direkt mentek ki, titkon figyelik valami rejtett kamerával, hogy megtudják, ő ezalatt színére fordítja-e a dokumentumokat. De vajon mivel mártja be jobban magát? Ha közömbösséget színlel és nem nyúl hozzájuk, vagy ha enged természetes kíváncsiságának?
     Újra kinézett az ablakon, nézte az égre folyó Ungot, aztán ismét az íróasztalra meredt. Amikor harmadszorra is megismételte ezt a műveletet, és szeme fókuszát a végtelenről fél méterre kellett átállítania, kicsit megszédült. Ugyanakkor, amint az egyensúlyvesztés első apró hulláma elérte, hirtelen eszébe jutott valami egészen képtelen dolog.
     Nem, ez lehetetlen. Ennek a valószínűsége kisebb, mint hogy az ábécé véletlenszerű sorozatba állított betűiből a Száz év magány álljon össze.
     És ha mégis?
     Hiszen az Ung összefolyik a Latorcával és az Ondovával, így lesz belőle Bodrog, az Tokajnál belefolyik a Tiszába, a Tisza pedig, hát igen…
     Mikor is? Tavaly történt, a télvégen, persze, hiszen jeges volt az út és a töltésoldal. Megállt a sétány szélén, hogy kifújja az orrát; a táskáját lába mellé tette a kőpadkára. Komoly, zárható, diplomata típusú táska volt, nem sokkal azelőtt vette, a kollégái ugratták is, hogy most már nem is egyetemistának, hanem egyenesen tanárnak akar látszani laboráns létére. De ő nem törődött vele, nagyon praktikusnak találta új portékáját, attól kezdve azzal járt, és nemcsak az elemózsiáját meg a jegyzetfüzeteit és a naplóját, hanem minden bizalmasabb holmiját, amit nem szívesen hagyott a szállásán, magával hordta, így a levelezését is, hiszen egyszer már leleplezte főbérlője eziránti tevőleges kíváncsiságát.
     Amikor zsebkendőjét eltette és lenyúlt a táskáért, a lába szárával kicsit megbillentette a táskát, az eldőlt, a lendülettől csusszant egyet a jeges padkán, átbucskázott a peremén, és mint valami versenyszán, lesiklott a meredek töltésen, egyenesen bele a zajló folyóba. Kétségbeesésében kishíján maga is utána vetette magát, de időben megtorpant, szerencséjére, mert a meredek és jeges töltésoldalon ő sem tudott volna megkapaszkodni.
     Egészen a második hídig követte a táskáját, amely, mintha erre tervezték volna, élére fordult, elcsípte a fősodort, és kissé ugyan bukdácsolva, de meggyőző elszántsággal haladt a töredező jégtáblák között titkos célja felé.
     Vajon miért nem süllyed el, tűnődött Trohán, hiszen aligha vízhatlan. Aztán eszébe jutott, két szabályos úszóhólyag is található benne. Egyikben a levese, másikban befőtt volt; miután mindkettő kiürült, a kupakot gondosan visszapattintotta az üvegekre; kétszer hét deci levegő, hosszában a táska tetején, ezért állt a vízben az élére…
     A második hídnál feladta. Kövek, jégdarabok dobálásával, kis hullámok keltésével semmire sem ment, rá kellett hát ébrednie, hasztalan kísérné akár a város határáig vagy tovább, a jeges vízbe sehol sem merészkedhetne, olyan hosszú husángot pedig nem találhat, amelyikkel a folyó közepéig benyúlhatna. Ha lenne kötele, próbálkozhatna azzal, de ugyan miféle kampó vagy hurok találna fogást a sima műbőrön?
     Pár napig lógatta az orrát, aztán lassacskán újra beszerezte az odaveszett kisebb kellékeket, új spirálfüzeteket vett, új leveleket írt és kapott – legfeljebb a régebbiek felett nem tudott többé révedezni. Bízott abban, amiért évek óta vezetett naplója odaveszett, attól még múltja nem válik bizonytalanná.
     Hát igen, Ung a Bodrogba, Bodrog a Tiszába…
     Kicsit újra megszédült, hirtelen melege lett, úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Az ablakhoz lépett, kinyitotta. A helyiségbe becsapott a hűvös késő őszi szél, a fuvallat elért az asztalig és sorra színükre fordította a papírokat. De Trohán ott maradt az ablaknál, nem volt sem ereje, sem kedve, hogy megismerje a bizonyítékokat. Inkább a horizontot fürkészte újra, a fehérségbe vesző völgyet.
     Az épületnek ez a része a hirtelen szakadó, meredek hegyoldalba nézett. Ami a frontról első emeletnek számított, itt sok-sok szintnyi magasságot jelentett. Hiába hajolt ki egészen mélyen, nem látta, mi van alatta, a mélység beleveszett a ködbe. Próbálta követni a falhoz támasztott létra vonalát, ám az fokról fokra homályosabb lett, aztán már csak sejlett, végül csupán képzeletben folytathatta az egyenest, tekintetével kereshette a helyet, vajon hol éri el a talajt. Megborzongott a hűvös levegőtől, épp behúzódott volna, amikor a dolog szöget ütött a fejébe. Egy létra. Épp ez alá az ablak alá állítva. Ez is csak trükk. Látni akarják, megpróbál-e szökni. Aztán nyomába engedik azt a vérebet, amelyik ott acsarog a bejáratnál drótpályára kikötve.
Eljött az ablaktól, de hirtelen megállt. Az asztalon továbbra is meg-meglebegnek a papírlapok, forcsa táncot járnának, hol a színükre, hol a fonákjukra feküdtek, mintha a szigorú kopasz forgatná őket pontos koreográfia szerint. Trohánt elfogta az undor, mindet kívánt, csak azt nem, hogy folytatódjon az ostoba kihallgatás. Visszalépett az ablakhoz, végighordozta tekintetét a vár sötét tömbjén, a kéttornyú katedrálison, a püspöki palota sárgán tüntető homlokzatán, majd követte a horizont káprázó csíkját egészen addig, amíg a folyót az égbe torkollni nem látta. Aztán gyors elhatározással átvetette magát a párkányon, lábával megkereste a létrafokot, kezével megragadta a két póznát – és ereszkedni kezdett, bele a ködbe.
     A retusált fényképen senki sem fordította felé a fejét, amikor a tiszai tutaj fedélzetére száz évvel ezelőtt megérkezett.

---

A Debrecen c. hetilap részére írtam:

---