...hiányzó regényem lassan karakteresebbé, tapinthatóbbá kezd válni, mint egynémely létező regény (1995)

Szembesülés

– adalékok egy hiány-regény keletkezéstörténetéhez –

WERK 1

A Werket véletlenül kezdtem írni. Eleinte csupán néhány feljegyzést, naplószerűen rögzített észrevételt fűztem munkám menetéhez, hol külön papírcetlikre, hol a kézirat szélére vagy a lapok aljára, s csak utóbb jöttem rá, hogy e krónika is része lehet a leendő könyvnek. A szétszóródó, fragmentális jegyzeteket a többi szövegrésszel, a „regénnyel” párhuzamosan bővítettem, javítottam; az évek során felhalmozódott anyagot kétszer is újabb szrevételeimmel kommentáltam, majd végül az egészet egybeszerkesztettem, meghagyva a töredezettségét, kihagyásos, fragmentális jellegét – de elhagyva a napra-pontos dátumozást, mivel ennek utólag már nem volt jelentősége. (2000)

 
1997
1998
1999
2000

1991

Talán két éve merült fel bennem először, hogy kellene írni egy nemlétező regényt. Fogalmam sem volt, hogyan is fogják hozzá, és – az igazat megvallva – később hosszú időre meg is feledkeztem ötletemről.

Akkor jutott újra eszembe, amikor szembetaláltam magam egy sajátos (ám valószínűleg gyakori) írói problémával: bizonyos átélt-megtapasztalt történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket, hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak. Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát) is átalakítottam, akkor oly messze kerültem eredeti elképzelésemtől, hogy valami egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg meg akartam írni.

Keresni kezdtem a megoldást: hogyan lehetne athidalni az ellentmondást, azaz úgy írni meg valamit, hogy azt jelentse, amit szerintem jelentenie kell, és mégse lehessen a valósággal összevetni. Egyszerűsítőbb megfogalmazással: hogyan lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg.

Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom úgy, hogy ez a hiány kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót.

Ám ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott a nem létező regény ötlete.

Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt) módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.

Most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt, hogy zseniális, hol azt, hogy használhatatlan. Gyarapítom a szövegrészeket, újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra, hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszercsak belátom, hogy mindez képtelenség: örültség nem létező szövegekhez fűzni magyarázatokat, képtelenség hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hónapokra felhagyok a kísérletezéssel, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön pár épkézláb lelemény, s újra fellelkesülök, írok pár szövegrészt, megérzem a kihívás nagyszerűségét, megmárosodok saját mondataimtól – majd ismét kételkedni kezdek: van-e értelme az egésznek, s lesz-e elég ötletem ahhoz, hogy amit létrehozok, az művészileg érjen is valamit.

Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová.

*

Érdekes: még saját használatra szánt jegyzeteimben is kezdem regénynek nevezni a Szembesülést – merthogy ez lesz a címe! – , és úgy állítom be a dolgot, mintha a mű valóban létezne vagy legalább „létezni fogna”.

*

A Hatodik Sípban tervezett közlés érdekében elkészültem néhány újabb fragmentumnal. Dolgoztam az Előszón, megírtam hét új jegyzetet, két életrajz-kockát, és van már pár bekezdésem az Utószóból is. Nem tudom, ez a voltaképpen nagyon kevés szöveg megáll-e a maga lábán; igaz, sokkal többet nem is bírna el egy folyóirat-publikáció.

1992

Szikszai Karcsi (az Éstől) kért tőlem lapja számára egy Palackposta-szöveget („Megkérdeztük: min dolgozik most?”). Én hosszabb tűnődés után a Szembesülés fülszövegéből írtam meg a válaszomat: mintha épp a hiányregény megírásán buzgólkodnék. Pedig dehogy! Sem azelőtt, sem utána jószerével elő sem vettem az anyagot.

1993

Miiután hónapokig még csak nem is gondoltam a Szembesülésre, most újra bíbelődöm a szövegekkel. Kis kiadóm tervében ugyanis 1993 őszére bejegyezve szerepel Karnyújtásnyira c. kötetem megjelentetése. A nyomdával is rég megállapodtam, mehetne az anyag szedésbe. De hiába vannak együtt a novelláim és két színpadi írásom – a Szembesülés nélkül csonkának érezném az anyagot, hiszen ez az a legnagyobb fa, amelybe az elmúlt években a fejszémet belevágtam. Azzal persze nem áltatom magamat, hogy a teljes regényhiányt is megírom rövidesen (ez hosszú távú terv, az én munkatempómmal: több esztendőre szóló elfoglaltság; s ha elkészül: külön könyvet igényel majd), ám egyrészt a már korábban megírt, de még nem publikált fragmentumokat csiszolni, helyükre tenni talán sikerül, másrészt néhány újabbal is szeretnék elkészülni.

*

..................................hogy nem magamnak írom-e csupán. Nos, kár lenne eltagadni: a magam-kreálta írói kihívásnak eleget tenni – ez bizonyos öncélúságot feltételez. De hát nem elsősorban magának ír-e valójában minden őszinte író? Kassák vallotta: a művészetnek nem célja van, hanem oka. A Szembesülést sem valamilyen célból írom, nem azért, hogy majd X. Y.-nak tessen vagy ne tessen, hanem azért, mert belső késztetésem van a kihívásnak megfelelni.

És hogy – ennek ellenére – a megvalósult mű túllép öncélúsága keretein, arra máris vannak bizonyítékaim.

Legutóbb például Barzsó Tibor (évtizedek óta Moszkvában él) volt nálunk és „kapásból” idézett a Szembesülésnek a Hatodik Sípban megjelent részleteiből, helyesebben: utalt rájuk, egyértelművé téve számomra, hogy olvasta a fragmentumokat és „magáévá tette” az ott leírtakat. (Mi tagadás, ez megbirizgálta a hiúságomat.) Azt mondta: ha lesz ideje, amíg „itthon” van, akkor kirándulna egyet és kimenne Nevikoszba vagy a Borzsoszra. Cinkosan összekacsintottunk, viszont... .............................. ...ül kerekítették... .......................................; vagy nem is olvasták annak idején a Hatodik Síp-béli közlést, vagy ha igen: rég elfelejtették.

(Két évvel később Barzsó újra nálunk járt, és elmondta, mennyire jólesett neki, hogy a könyvemben – Karnyújtásnyira –, az ott közölt fragmentumokban utaltam arra, hogy ő kapásból idézett az azelőtt olvasottakból. Ünnepélyesen biztosítottam: ha majd a Szembesülés könyv alakban megjelenik, abban megemlékezem arról, hogy neki milyen jólesett az, hogy megemlítettem, ő annak idején kapásból idézett... Ezen jót nevettünk. – 1995)

Maristól és Jánostól is kaptam visszajelzést: tetszett nekik a közlemény. Az ő elismerésük őszinteségében nincs okom kételkedni, komolyan vehetem véleményüket.

Legtöbbször az Életrajzzal gyűlik meg a bajom, alig haladok vele. Az Utószót ellenben alaposan kibővítettem.

Kezd nekem tetszeni ez a regény! Avagy, kicsit őszintébben: tetszem magamnak, amint ezt a regényt írom.

1994

Egy éve hanyagolom a regényemet. Egyetlen sorral sem tudtam gyarapítani a főszövegeket. A Werket is csak ezzel a kettővel.

1995

Közel két esztendei szünet után…! Már alig emlékeztem rá!

Hát igen: az alapötlet jó, éppenséggel a kidolgozott részletek sem rosszak. Folytatni kellene!

Amiért előszedtem: nagytakarítás. Tettem egy kis rendet a régi levelezésemben és kézirataim között is. Ilyenkor képtelenül lassan haladok a rendcsinálással, mert minden kezembe kerülő dolgot alaposan meggusztálok, belelapozok.

S ha már itt tartottam: újraolvastam az összesen mintegy tíz tömött irattartóra rúgó „nagy” levelezéseimet: Elektrákkal és Évákkal...

És ez épp elegendő indítékul szolgált.

Elkezdtem hát újra jegyzetelni, előfogalmazni. Ahogy a teljes regény leendő volumenét becsülöm: ami eddig megjelent-elkészült: a jéghegy csúcsa, a megírandóknak mintegy tizede! Könyvnyi az ötletem, könyvnyi a felhasználható anyagom! Meg kell írni.

*

A hiányregény átfogó koncepcióját korábbi ötleteim alapján végül is Gyulán dolgoztam ki, ahol volt egy kis családi nyaralásunk: irodalomtörténész-barátunk, Elek Tibor hívott meg, a gimnázium betegszobájában laktunk (érkezésünkkor a gyógyszerszagot megérző lányom e szavakkal esett kétségbe: »Nem akarok patikai szobában lenni«). Az egész napos strandolások után hazaérkezve és az ágyon végigfeküdve (a déli napsütés hőségét este is árasztó, szúnyogoktól népes szobában) vázoltam fel egy piros műbőr borítójú irattömbbe a Szembesülés végleges struktúráját.

Itthon aztán nagyon megindult a munka: »Írás közben jön meg az alkotásvágy.« Élveztem, 4-5 flekket is megírtam naponta. Az első komolyabb probléma, amelynél megakadtam, a következő: hogy az elképzelt regény görög nevekkel operál, az rendben van; hogy az Előszó elárulja: voltaképpen kulcsregényről van szó, rendben az is; kérdés, hogy majd a Jegyzetek és az Utószó is ezt a játékot játssza-e, vagy térjen át a valós nevekre, helyszínekre – hiszen az áthallások felfedése lenne a dolguk; ez esetben azonban mi értelme van a görögösítésnek, ha mindjárt el is árulom a megfeleltetési kódokat?”

*

Ahogy mindinkább behatolok a Szembesülés mélyébe, egyre több olyan problémával találom szembe magam, amelyek megoldása nélkül a mű koncepciója, szerkezete, stílusa szétesővé válhat. Például: hiányzó regényem – a megírt járulékos szövegek szaporodván – lassan karakteresebbé, tapinthatóbbá kezd válni, mint egynémely létező regény. Ez viszont szemben áll szándékommal. Az ötletem lényegéhez ugyanis csupán az tartozik hozzá, hogy a hiányzó regény elképzelhető, a Nyájas által „kitalálható” legyen; azaz: annyi és olyan fogódzót adjak a járulékos szövegek által számára, hogy alkotó fantáziáját megmozgatva felépíthesse a maga Szembesülését. Most viszont azon veszem észre magam, hogy elemzéseimmel, jól megválasztott idézeteimmel, a szerkezet aprólékos bemutatásával, az alakok viszonyrendszerének felvázolásával stb. és azzal, hogy magába az alkotói folyamatba – mint műhelytitokba – is egyre több bepillantást engedek meg: lassan elfoglalom az olvasó játékterét, magam töltök ki minden hiátust, magam válaszolok a felmerülő kérdésekre. És ez, mint mondtam, ellentétes eredendő szándékommal, elveszi a Szembesülés lebegését, bizsergető meghatározatlanságát.

Mi lenne hát a megoldás?

Arra aligha vagyok hajlandó, hogy a magam játékairól lemondjak a Nyájas javára. Azaz a hiányzó regénnyel – annak mozzanataival, milyenségével – kapcsolatos saját ötleteimet bizony sorra beépítem a járulékos részekbe, még akkor is, ha ezzel elveszem a befogadói kreativitás egyes síkjait. Kárpótlásul három kibúvót hagyok:

egyrészt folyamatosan növelem a regény holdudvarát; mind több és több olyan epizódot, viszonyt, fonalat engedek kibontakozni, amelyek nemcsak befelé hatnak, hanem lehetővé teszik a kifelé-gondolkodást is, azaz megengedik a Nyájasnak, hogy ne csak a tőle megvont regény elképzelésére koncentráljon, hanem a járulékos szövegek behatárolta horizonton túlra is átnyúljon képzelete;

másrészt újra lebegtetetté, elmosódottá teheti a már-már reálissá körvonalazott hiányzó regényt néhány ellentmondás fel nem oldása, egyes szálak el nem kötése, netán: szándékos tévesztések, egyeztetési hibák elhelyezése;

harmadrészt (és ez már kipróbált ötlet) továbbra is érvényesülni hagyom a korábban oly nagy élvezettel alkalmazott kihagyásos szerkesztési technikát, ami azt jelenti: nemcsak a regény hiátusa ásítozik majd ebben a könyvben, hanem környezete is hiányokkal válik teljessé. Azaz: a Szembesülés voltaképpen nem más, mint hosszabb-rövidebb fragmentumok hosszú sorozata. Ezért is illik élére a választott Tsúszó-aforizma, amelyet itt vázolt elhatározásom megszületésével nagyjából egy időben alkottam.

(Be kell vallanom, ezt a szaggatottságot azért szeretem annyira, mert számos esetben kisegít, amikor „fogalmazásképtelenség” lép fel nálam: belegabalyodom a mondatba, túlbonyolítom a képet, összekuszálódni látszik az elmélet: olyankor gyorsan kiteszem a sokpontot: ..............................................................., netán még egy-két közbülső vagy záró szóval érzékeltetni próbálom, hogy miről is szólhatott volna a meg nem alkotott mondat, bekezdés, szövegrész. Aztán lelkiismeretfurdalás nélkül újrakezdem az írást.)

*

Egyre kevésbé vagyok tisztában azzal: voltaképpen kicsoda a Szembesülés szerzője...
Pontosabban fogalmazva: a különböző szövegekben szerzőként fellépő vagy akként aposztrofált személynek melyek a megnyilvánulási formái és ezen formák milyen viszonyban vannak egymással.

Mert hát miről is van szó?

a) Először is adott a valós, élő szerző, akinek a neve ott szerepel (majd) a könyv címlapján, és aki nem más, mint megalkotója ennek a műnek, kitalálója valamennyi ötletnek (ide értve magának a hiányregénynek az éceszét is), írója valamennyi szövegnek (leszámítva a kevés számú valódi idézetet – ezek esetében viszont a montázs mint egy speciális alkotói folyamat eredménye minősül jogtulajdonának), kimunkálója a mű szerkezetének, az alakok és az idősíkok rendszerének és mindazoknak... .........................................................................

b) Jól közelít ehhez a szerzőhöz a Werk írójaként szerepeltetett „én”, ám mégsem azonos vele, már csak azért sem, mert valós személy nem lehet maradéktalanul azonos ezen valós személy írásműben megjelenített alakjával. Még a legőszintébben naplót író ember sem azonos minden vonatkozásban a naplóba írt „én”-nel, hisz a naplóírás is egyfajta alkotói folyamat: egyvalamit rögzít, másvalamit elhagy, akad, amit kiemel, s akad, amit elhalványít. Tehát hiába lép fel a naplószerűség igényével a Werk, s hiába egyes szám első személyben említi benne magát a könyv alkotója (olyannyira, hogy magának a Werknek az írásáról is primer élményként számol be – mint ezen sorokban is), ez a szerző mégis csupán leképezése, szerepe (még ha jó közelítésű őszinte szerepe is) a voltaképpeni hús-vér írónak.

c) Igen hangsúlyos annak a szerzőnek az alakja, akit az Előszó, az Utószó és a Jegyzetek nevez szerzőnek. Valójában ez az alak azonban már sokkal inkább szereplője, semmint szerzője a könyvnek. Az ő szerzősége csupán a hiányzó, sehol nem olvasható regény szerzőjének szerepére korlátozódik, még akkor is, ha e szerep számtalan helyen átfedődik vagy legalábbis érintkezik mind a Werk „én”-jének, mind a könyv címlapján szereplő írónak a személyiségével. (Lásd: utalások valódi szerzői művekre.)

d) És itt adódik az első komoly probléma: ebben a többszörös áttétellel súlyosbított szereposztásban vajon „ki írja” (melyik „szerző”) az Előszót, a Jegyzeteket, az Utószót? Ki az a szerző, aki szerzőnek nevezi a könyvben nem szereplő regény szerzőjét? Kézenfekvő a feltételezés: ez a valaki ugyanaz, mint aki a Werkben szerzőnek nevezi magát. És mivelhogy ez itt éppen a Werk, máris jogosan fogalmazhatni így: én írom az Elő- és Utószót, én alkotom a Jegyzeteket, és – mint magam is szerző – én nevezem ezekben szerzőnek a hiányzó regény szerzőjét. Mégis: a Werk írójaként egészen másként („őszintébben”) viselkedem, mint a többi járulékos szöveg írójának szerepében!

e) S ha ezt mégis egy szerzőnek vesszük, akkor vajon ki írja az Életrajzot? És kinek az életrajza ez egyáltalán? (Utóbb ez a probléma megoldódott: Az Életrajz kimaradt a könyvből! – 1996)

f) A felsoroltak azonban még nem mutatnak teljes képet a szerzői szerep multiplikációjáról. Az író folyamatos átlényegülése szereplőbe ugyanis Oresztész alakjában éri el végpontját. Oresztész bármennyire is „csak” szereplője a hiányregénynek, mégis átfedések, megfeleltetések egész sora teszi egyértelművé szűkebb-lazább azonosságát az íróval: annak valamennyi megnyilvánulási formájával. Helyezzük tehát, hogy tisztábban lássunk, egy tengelyre a szerzői én többszöriségének különböző lenyomatait, mégpedig a konkrétságtól az elvontság, a valóságtól a fikció irányában haladva. Ilyen sorozatot kapunk:

BDK, e könyv írója >>>
>>> a Werk „én”-je, aki az Elő- és Utószót, a Jegyzeteket írta >>>
>>> a hiányzó regény szerzője >>>
>>> Oresztész.

(Eredetileg szerepelt a felsorolásban az Életrajz szerzője is, utóbb a hozzá tartozó szövegrészekkel együtt – kimaradt. – 1996)

*

..........................................bármi mást csinálok napközben: hajt a szenvedély, hogy minél előbb asztalomhoz ülhessek. Éva időnként el-elámul, szörnyülködött akkor is, amikor fél asztalnyi táblázataimat mutattam, főleg, hogy az egyes cellákat különböző színű papírcetlikkel takargattam le (utóbbiak színükkel és ábráikkal azokat a főbb motívumokat jelölik, amelyeket a nem létező regény szerkezetét megjelenítő mezőrács rubrikáiban kellett elhelyeznem).

*

Ma igen fontos elhatározást tettem. Eldöntöttem, hogy kihagyom a könyvből az Életrajzot. Hetekig kínlódtam vele, elő-elővettem, belepiszkáltam, aztán félretettem. Valami hat oldalnyi szöveg állt öszsze, de be kellett látnom: kilóg a könyvből (és a lóláb). Ugyanis: a Szembesülés végső soron azért születik meg éppen ilyen formában, mert Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát – és ezen konfliktus következményeinek Oresztészre tett hatását – más formában képtelen voltam feldolgozni. Hiába az ógörög környezet, a költői átlényegítés, a szerelmi szál túlhangsúlyozása és az ideológiai-politikai-morális vonatkozások elhalványítása: mégis úgy kerülgettem a lényeget, mint macska a templom egerét (vagy hogy is van ez a szólás). Az eközben érzett tehetetlenség, az elkerülhetetlen kényszerpálya szorítása csikarta ki belőlem végül a hiányregény ötletét, vagyis azt, hogy a megragadhatatlan forró kása (na ugye: megvan) megírása helyett magát a kerülgetést örökítem meg.

Nos, ennek a koncepciónak olyan mértékben mondott ellent az Életrajz, hogy az már megkérdőjelezte magának a koncepciónak az érvényességét is. Ugyanis: a hiányzó regény szerzőjének az életrajzát sem úgy nem lehet megírni, hogy azon mélységében érintjük benne az Agamemnon–Egiszthosz konfliktust, sem úgy, hogy ezt megkerüljük. Előbbi esetben azzal az alapellentmondással állunk szemben, amely az eredeti regény megírhatatlanságánál is mélyebb antagonizmust tartalmaz, lévén az életrajz, bármilyen fiktív is legyen, mégis – műfaji sajátsága révén – konkrétabb a regénynél. A másik megoldással – a probléma megkerülésével – meg éppenséggel hiteltelenné (és ami még rosszabb: érdektelenné) válik az életrajz egésze.

Úgy tűnik tehát, a kötetben helyet kapó Életrajz leleplezné Mátyás király okos leányát, aki „hozott is meg nem is”. A „hozott is meg nem is” ugyanis csak addig a pillanatig érdekes, amíg a lány megjelenik a király színe előtt a lefedett szitával. Amint a szitát kitakarja és szabadon engedi a madarat: az elszálló galambbal az izgalom is tovaröppen, hiszen azonnal nyilvánvalóvá válik, hogyan oldható meg a „hozni is meg nem is” paradoxona.
Nos, az Agamemnon–Egiszthosz problematika is csak az esetben „hozható is meg nem is” a regényben, ha a szita voltaképpeni tartalmát – magát a regényt, és kiderült: szerzőjének életrajzát – rejtve hagyjuk, ugyanakkor létezését bizonyítjuk azzal, hogy meg mertünk vele jelenni az igazságos király – esetünkben a Nyájas – színe előtt. (Bizonyos mérvű lelepleződés persze elkerülhetetlen, hisz „amúgy” azért igen sok mindent ki lehet következtetni a szereplőknek azon etikai és mentális... ...................................................... ...

*

Állandó gondom: ha valami újat kitalálok az Utószóban, ötletem nyomán javítanom kell a Jegyzeteket vagy az Előszót. Ha írok egy cikkelyt a Jegyzetekben, igazíthatom hozzá a többi szövegrészt!

A Szembesülés: az önmagával szüntelenül kommunikáló szöveg.

*

A minap – más ügyben – interjút adtam az ungvári tévének. A riporter rákérdezett: min dolgozom most. Elmondtam neki a Szembesülést... Ez már a második alkalom, hogy nyilvánosságra hozom regényem alapötletét. Talán nem kellett volna. Ugyanis – bevallom – amióta a koncepció készen van, a regény viszont nem – azóta kisebb üldözési mániám alakult ki: gyakran gondolok arra, hogy valaki ellopja alapötletemet, és amíg én itt évek óta piszmogok, addig valami szemfülesebb pasi hipp-hopp megírja a saját hiányregényét. (Józanabb mérlegelés után persze rá kell jönnöm: a nincs-regény eléggé lehetetlen, képtelen ötlet ahhoz, hogy normális író ráfanyalodjon.)

*

Befejeztem a Jegyzeteket!

S ahogy lenni szokott: mire a végére értem, azonnal ugrottam volna vissza az elejére: átdolgozni, újrafogalmazni valamennyit.

Ezért haladok ilyen csigatempóban a munkával: maga az írási folyamat avat be egyre jobban a lassan önálló életre ébredő regény mélyebb rejtelmeibe, s ennek a beavatódásnak a mértékében folyton-folyvást elégedetlen vagyok azokkal a részletekkel, amelyek a beavatódásnak egy kezdetibb szintjén születtek.

*

Folyamatosan dolgozom az Utószón. Kiderült, sokkal több a közölnivalóm a regény belső felépítését illetően, mintsem korábban gondoltam volna. Az alakok rendszeréről, az idősíkokról, a szövegtípusokról és a szerkezetről szinte külön-külön kistanulmányok készülnek. Közben persze: tucatnyi megoldandó kérdés, előre nem látott nehézség. És a szünet nélküli az aggodalom: túlontúl sokat árulok el a regényről, a szükségesnél jobban szájbarágom milyenségét. Az Utószó, ahogy elnézem, önmagában vagy négy ívnyi lesz: elegendő tér arra, hogy összes műhelytitkomat kiteregessem.

1996

A nincs-regény ötlete – ebben a formájában és tudtommal – teljességgel sajátom, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek, ne lennének előzményei. Több fontos, már az írás kezdetekor tudatosult (I, II, III) és később, az írás elméleti alapozódása során keresett és talált forrást (A, B, C) is meg tudok jelölni. Íme:

I) Karinthy, Kosztolányi és Babits teremtette meg anno (főleg a keletimádatnak hódoló sznobok pukkasztására) Cecil M. Joepardy, a bengáli nyelven alkotó, egzotikus állatok és növények közt, egy Madagaszkár melletti szigeten élő költő és bölcselő alakját. A három játszótárs megírta az aggastyán szigetlakó életrajzát, fordítottak tőle, tanulmányban elemezték műveit, idézték magvas megállapításait. Játékukat környezetük sokáig komolyan vette, és társasági körökben egy időre a titkokkal övezett legendás figura közbeszéd tárgya lett.

Joepardy alakja azóta – és sajnos – nagyjából feledésbe merült, esetleg aforizmái bukkannak még fel olykor-olykor, például ezek: „Minden a túlsó parton van", „A halak sohasem hazudnak”, „Közelebb van az otthoz a messze, mint az itthez a közel”, „A hegycsúcsok mindig felül vannak”, „Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt”, „A ma a tegnap holnapja és a holnap tegnapja”, „Víz alatt nem lehet énekelni”, „Semmiből a kevés is sok”, „Meghalni csak egyszer lehet” stb. Fontosabb műveiről, az Under the Golden Keyről (ez csupán angol fordításban maradt fenn) vagy a Nagy Traktátumról (mely a materialista és az idealista filozófia szintézisét igyekezett megteremteni) szinte teljesen megfeledkezett a hálátlan utókor.

A magam szerény eszközeivel szeretném megörökíteni a Mester alakját, ezért több helyen is idézek műveiből, hivatkozom megállapításaira. Regényemben természetesen kizárólag a magam-írta Joepardy-aforizmákat idézem, például: „A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert”, „Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon”, „Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint”, stb. Számos egyéb szárnyas gondolatot itt most nem emelek ki, így az eredeti regény az a hely, ahol ezek nem olvashatók. Mint például: „A sötétségnek nincsenek színei”, „A tenger mindig meztelen”, „Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja”, „A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek”.

II) Második forrásom Kamatsu Sakyo japán író A bika feje c. novellája, amelyet korai kamasz koromban olvastam, akkoriban, amikor az iskolai kötelező olvasmányok ellenében, az irántuk érzett viszolygásom okán évekig kizárólag sci-fit vettem a kezembe. Nos, ez az egyébként nem is annyira fantasztikus, inkább utópista és misztikus novella arról szól, hogy az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében egy hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, hogy elolvassa, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mígnem kiderül: a könyv nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha ismerné, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.

III) A harmadik forrást az akkor Somorján lakó és később Dunaszerdahelyen működő Hodossy Gyula barátomnak köszönhetem. Ő irányította rá figyelmemet Tsúszó Sándor, a jeles felvidéki születésű költő és gondolkodó munkásságára, aki, ha mással nem is: egybetűs verseivel és kihúzásos technikával készült költeményeivel bizonyára örökre beírta nevét az irodalomtörténet arannyal futtatott lapjaira. Az évek során magam is Tsúszó-rajongóvá és -kutatóvá váltam (olyanynyira, hogy egy tanulmányommal, amelyben a mester ungvári tartózkodásának tényeit derítettem fel, be is kerültem a Légy helyettem én c. Tsúszó-emlékkönyvbe), a Szembesülés egészét pedig éppenséggel át- meg áthatja, néhol szinte meg is határozza a tsúszói életműből leszűrhető alkotói tapasztalat, a... ................................................. ...tól egészen a kihagyásos szövegtechnikáig.

Vannak a hiány-regénynek további, bár talán kevésbé jelentős forrásai. Ezek egy része irodalmi, művészettörténeti vonatkozású, más részük inkább a tudományok, a bölcselet vagy a vallásfilozófia mezejéről eredeztethető.

A) Itt van mindjárt a vallás – példának okáért a görögöké.

Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel a régi görögök benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak vagy hallottak volna – ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették (valóságos elemekkel kombinált) életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták karakterüket stb. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely – függetlenül attól, hogy ők maguk hittek-e benne, s ha igen, milyen mértékben – épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét működtető speciális törvények átlátható, de néha kiszámíthatatlan gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb, de szerkesztetlen világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”.

Kicsit bölcselkedve úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi pszichében megjelenő (vallási) tudattartam, mivel nem a külső világ leképeződéseként, hanem egy teremtő folyamat eredményeként jött létre, ezért rendelkezik a külső világ reáliáival szemben azzal az előnnyel, azzal a felülmúlhatatlan tulajdonsággal, hogy nincs valós létezése és ennélfogva benne automatikusan megszűnik a „jelenség” és „lényeg” feloldhatatlannak tűnő ismeretelméleti ellentmondása. Az így létrejött isteni lény megjelenése – épp tudati, nem pedig reális jellege és származása miatt – önmagában önnön lényegét is kifejezi, azt nem kell külön erőfeszítéssel feltárni. Így például Zeusz bármely megnyilvánulásában azonnal megragadható lényegi volta is, míg egy létező tárgynak vagy pláne embernek az észlelhetősége csak a jelenségek szintjén oldható meg. A tudatosan teremtett istenség vagy más mitológiai alak tehát áthidalja a világ lényegi megragadhatatlansága és a szubjektumnak éppen a világ-lényeg megragadására irányuló törekvése közti paradoxont, s erre az áthidaló szerepre annál inkább alkalmas, minél gazdagabb és szerkesztettebb tudati létének jelenségvilága, amely így a lényeg megragadására több és egyértelműbb alkalmat kínál.

Ezért (páratlan gazdagsága és összetettsége okán) alkalmas a görög hagyomány az élet kifejezésére, ezért képezi nemcsak az európai műveltségnek az alapját, hanem gondolkozásunk, érzéseink bázisterepét is. Szerb Antal erről így ír A világirodalom történetében: „Az utókor végtelenül sokat tanult a görögöktől... Sokkal többet..., mint az ember gondolná, valószínűleg még annál is sokkal többet, amennyiről a tudósok máig számot tudnak adni. Minden, ami megfogalmazás, minden, ami forma, végső gyökereiben a görögöktől ered. Ha írunk, ha beszélünk, sőt ha érzünk és érzésünk a káoszból kilépve formát ölt bennünk – magunk-tudatlanul mindig a görögökre emlékezünk.”

Igen: a görögök formát, alakot adtak a dolgoknak, függetlenül attól, hogy maga a dolog létezett-e. Soha nem az izgatta őket, valami „igaz”-e (s itt újra idézhetnénk Szerb Antalt, aki a görögök állandó és kitartó „hazudozását” is egyfajta művészetnek nevezte), hanem az, hogy milyen. Talán a Platón-feljegyezte Szókratész-párbeszédek valamelyikében olvashatni: egy igazi drámaíró (alighanem Szophoklészról esik szó) számára közömbös: valóban úgy halt-e meg Agamemnon, ahogy a hagyomány tartja; ami lényeges, az csupán az, hogy a közönség, amely a teátrumban megnézi Oresztész és Elektra történetét, pontosan ismerje és mint evidenciákat kezelje az előzményeket, s a látottaknak ne hétköznapi értelemben vett hitelessége, hanem a milyensége kösse le figyelmét. A tényszerűség helyet tehát itt is a virtuális megalkotottságra, a formába öntésre esik a hangsúly. Ugyanakkor ennek a formának alkalmasnak kell lennie arra, hogy általa az összefüggések legmagasabb és legmélyebb szférájára is rálássunk.

Ez pedig alighanem a művészetek leglényege.

B) A művészileg megformált Nincs, a Semmi, a Nem Létező jelenik meg olyan művekben, mint Örkény István Üres lap c. novellája vagy Kurtág György Némajáték című kis darabja. Az előbbi egyetlen szót vagy betűt, az utóbbi egyetlen megszólaló hangot sem tartalmaz, mégis elég jól el tudjuk képzelni őket, mégpedig éppen és jellemzően környezetük révén. Az Üres lapot az Egyperces novellák közt találjuk (soha karakteresebb matériát!), a Némajáték meg éppenséggel úgy nyer interpretációt (alkalmam volt „meghallgatni” ősbemutatóját a Zeneakadémián valamikor a nyolcvanas évek végén), hogy a zongorista (ott és akkor Kocsis Zoltán) jól megformált kéz- és testmozdulatokkal, mély átéléssel adja elő, anélkül, hogy egyetlen billentyűt is lenyomna. Bizonyos tekintetben ide sorolható Kazimir Malevics Fekete négyzete is, amely szintén a „tartalomdús Semmi” jelképévé vált, miközben tudnunk kell, hogy általában is a képzőművészetben olyan... ...................................................................................

Vagy: József Attila Eszmélet c. remekének elemzése során Nemes Nagy Ágnes jutott arra a következtetésre: ebben a költeményben nemcsak a leírtak a lényegesek, hanem legalább annyira az is, amit a költő elhallgat. Mint ahogy egy monumentális görög oszlopcsarnok sem csupán oszlopai révén az, ami: lényegéhez tartozik az oszlopok térfogatát többszörösen felülmúló üres tér.

Vagy: Szentkuthy Miklós írja a Prae-ben: „Minden mű kifejleszti organikus »nem ez a mű«-párját”; másutt kifejti, hogyan lehetséges „az irodalom lényegi impotenciáját” úgy alkalmazni „termékeny optimizmussal”, hogy „az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkatrésszé” tegyük, miközben a Nem-et éppúgy belevonhatjuk „a mű területébe, ahogy a Panteonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«.” Az is Szentkuthy, aki „végtelen, de agyontagolt mozgó semmi”-ről, „gazdag mértani semmi”-ről, „dogma-hálózatos semmi”-ről és „ezerrezgésű semmi”-ről ír.

Vagy: Lao ce szerint „az agyagedény hasznossága” a benne lévő üreg révén mutatkozik meg, mint ahogy „a ház hasznossága” is a falak közti üres térben rejlik. Az anyag, a valami tehát azáltal fejti ki hasznosságát, hogy a nincset, a hiányt öleli körül.

Vagy: H. G. Wells hőse, a Láthatatlan ember úgy tette magát láthatóvá, hogy tetőtől talpig felöltözött és a ruhából kilátszó (illetve éppen hogy ki nem látszó) testrészeit körbefáslizta. Így a szem számára nem létező valóságot a környezete egy másodlagos és voltaképpen teljesen jellegtelen „közlés”, a ruha és a fásli révén észlelhette, és nem kételkedett abban, hogy magát az embert látja. Ehhez hasonlóan a... ........................................................................

Vagy: ki ne látott volna halotti maszkot. A rég elporladt arcot híven őrzi a gipsz, és létével pontosan megmutatja, milyen volt az, ami már nincs. Hasonló eljárás: a Pompejit feltáró kutatók a keménnyé öregedett vastag koromrétegekben ember formájú üregeket találtak: a pernye alatt elpusztult régvolt pompejiek negatív lenyomatát. Okos ötlettel ezekbe az üregekbe gipszet öntöttek, s amikor az megszilárdult, kiemelve élethű szobrokat kaptak, amelyek pontosan őrizték a haldoklás utolsó mozzanatát. (Mind a maszköntéshez, mind a pompeji ötlethez hasonlatos Méhes László festőművésznek az az általam valamikor a 70-es években megcsodált akt-sorozata, amely valahogy így készült: modelljét lefektette a padlóra, majd gipszbe áztatott lepedőt terített rá; ez utóbbi felvette a meztelen nő testének egyes domborulatait, s ezeket megkeményedve is híven őrizte, így hát, mint valami sajátságos reliefet, lehetett mozgatni, szállítani, vagy akár kiállítani. De a művész nem a lepedőket állította ki, hanem azokat a fotókat, amelyeket róluk készített. Micsoda bravúros összemosása ez a létező valóságnak és az áttételessége révén intenzívvé vált kreációnak!)

Vagy: térjünk vissza egy picit a görögökhöz. A fentebbi Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök tehát nem csak hogy egy egész virtuális univerzumot alkottak meg mitológiájukkal, amely ugyan a valóságban nincs, de megalkotottsága révén izzó intenzitással mégis van, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak is egyet a fikción: a képzetes van részeként létrehozták a képzetes nincset, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent. Ehhez a szerkesztetlen, tulajdonságokkal fel nem ruházott, történetekben nem szereplő, családfával nem rendelkező, hatalmas és kicsinyes cselekedeteket végre nem hajtó istenhez képest létezik még csak igazán Zeusz vagy Apolló!

Végül e sorozathoz utolsóként egy saját ötletemet kapcsolom.

Képzeljük el, hogy valamelyik Beethoven-szonátából kigyűjtjük az összes szünetjelet, s ezeket egymás után hézagmentesen sorba állítva kapunk mondjuk két percnyi tiszta csendet. Vajon ennek a csendnek a minősége nem nagyságrendekkel magasabb-e, mint azé a csendé, amely „csak úgy”, „magától” adódik. Nem közvetít-e ez a kigyűjtött két percnyi hanghiány valami felfoghatatlanul releváns üzenetet Beethoven zenéjének zsenialitásáról?

C) Ígértem a természettudományok területéről származó példákat is. Íme néhány.

Nem emlékszem pontosan, talán valamelyik mexikói vagy perui kősivatagban fedeztek fel bizonyos ábrákat, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkezhettek, és amelyek csak a magasból – repülőgépről – láthatók. Az esetet nem azért idézem, hogy azon tűnődjek a Nyájassal együtt, vajon mi célból és milyen technikai eszközökkel készülhettek ezek az ábrák korszakokkal a repülés felfedezése előtt (komoly tudósok állítják: idegen civilizációk „keze van” a dologban), hanem azért, mert ezen ábrák a hiány révén jöttek létre. A vonalakat ugyanis nem úgy jelenítették meg a kőtörmelékekkel teleszórt sivatagban, hogy – például – hasonló méretű szikladarabokat egymás mellé, egy vonalba helyezték volna, hanem – ellenkezőleg –: több kilométer hosszú egyenesek mentén eltávolították a vonalak útjából a kisebb-nagyobb köveket. A sivatag egésze a spontán kialakult „rendetlenség” és esetlegesség képét mutatja, csupán a kívánt ábra vonalai válnak ki ebből a káoszból azáltal, hogy hiányok sorozata kirajzolja őket.

(Erről eszembe jut egy gyerekkori csínytevésünk, amikor ehhez hasonló módszerrel a hóval borított ungparti sétány egy bizonyos sávjára – hóval letakart csúszkák voltak itt – „tereltük” a gyanútlan járókelőket. Ezt a bizonyos sávot üresen hagytuk, a sétány többi szabad területén azonban – mintha a rögtönzött hógolyó-csata hevében tettük volna – „ottfelejtettük” iskolástáskáinkat, sapkáinkat, kesztyűinket. Az áldozatul kiszemelt járókelők szeme azonnal kiválasztotta a nagy összevisszaságban azt az egy sávot, amely „tiszta” volt és a gondtalan áthaladás lehetőségével kecsegtetett. Persze nem tudták, hogy mindez álca, a hó alatt jég van. Az esetet egyébként feldolgoztam Tűzugrók c. novellámban.)

Említhetek egy elvont matematikai példát is. Ez a pontos tudomány, amely, gondolhatnánk, nem lehet alkalmas arra, hogy költőileg, megalkotottságában közelítse meg a semmit, mégis időnként különös fogalmakkal operál.

A matematikai semmi, a zérus, az üres halmaz nem igazán érdemes figyelmünkre, mert benne a hiány teljesen hétköznapi módon „van jelen”. Ám itt vannak a komplex számok!

Aki valaha tanult felsőbb matematikát, az hallott a komplex számokról (ma már középiskolai anyag). Nos, képzeljük el, hogy a költőietlen matematika az állítja, minden szám elképzelhető egy valós és egy képzetes szám összegeként. A mindnyájunk által ismert és használt számoknak csak valós összetevőjük rendelkezik értékkel, a képzetes összetevőjük zérus, ám a komplex számok esetében azok képzetes részének is van értéke. Képzetes rész! Amelyről a tudomány maga állítja, hogy nem valós! (Azaz, szigorúan véve: nincs!) És most el kell gondolnunk, hogy ennek a nem valós, tisztán képzeletbeli (szakszóval: képzetes) számnak értéke van! Azaz: tulajdonságokkal felruházott és e réven magalkotott matematikai Semmi!

(A képzetes szám eredete egyébként az, hogy a negatív számoknak nem létezik négyzetgyökük. Figyelem: nem létezik! Ám szükségessé vált, hogy ezekkel a nem létező számokkal is műveletek legyenek végezhetők, ezért a matematika kitalálta, hogy mínusz egynek a nem létező értéke legyen i. Ez az i az én szememben valahol rokon a görögök ismeretlen istenével.)

Példák sokasága hozható fel a csillagászatból is.

Idézhetném a Neptunusz felfedezését, amikor egy korábban láthatatlan objektumot a környezetére gyakorolt hatása (a Szaturnusz és az Uránusz háborgásai) alapján találtak meg, mégpedig az égboltnak pontosan azon a helyén, amelyet elméleti úton meghatároztak. Beszélhetnék a távoli csillagok feltételezett bolygórendszeréről, amelyeket közvetlenül megfigyelni (a roppant távolság és a bolygók viszonylagos kicsinysége miatt) ugyan nem tudunk, de az anyacsillag „viselkedéséből” mégis tudomásunk van róla, ugyanis a csillag és bolygórendszere egy közös tömegközéppont körül kering, és bár ezen középpont a csillag belsejében – de nem a középpo... ............................................................

Avagy itt van a fekete lyuk paradoxona: gigantikus gravitációja minden olyan információt visszatart (még a fényt is), amely felfedné, elárulhatná létét; de mégis elég pontosan feltételezhető, hol helyezkedik el a fekete lyuk: ott, ahol, úgy tűnik, abszolúte semmi sincs. Pontosabban: ahol az abszolút semmi van.

l A fentebbi hosszas fejtegetésekkel töltőtt idő és néhány utazásmiatt annyira kiestem a szövegem világából, hogy most, amikor folytatni akarom a munkát (a Jegyzetek első tisztázásával), talán mindent elölről el kell olvasnom. Németh László is hasonlóról panaszkodott valamelyik naplójában, ilyesmit írva (nincs szó szerint!): „most majd napjaim telnek el, míg visszatalálok a regényembe” – emlékszem, ezt akkor milyen hitetlenkedve olvastam. Hát most itt van nekem!

*

............................................................................................... ...a Jegyzetek és az Utószó furcsa kettősséget mutat: egyfelől szinte mindenütt úgy teszek bennük, mintha a Szembesülés világa kizárólag a regényben létezne: ezt a világot részben önmagához képest, részben pedig egy tőle különböző külső világhoz viszonyítva szemlélem; másfelől viszont olykor mintha megfeledkeznék erről, és Oresztészről vagy Elektráról olyan közléseket engedek meg magamnak, amelyek feltételezik: a regényen kívül is van életük.

*

Úgy tűnik, befejeztem a munkát. Minden szövegrészt újraolvastam-javítottam. Érdekes mód az Előszót találtam a legvéglegesebben megírtnak, ehhez jószerivel hozzá sem nyúltam. A Jegyzetek körül még mindig volt tennivalóm: új ötletek, pontosabb megfogalmazások; még szerencse, hogy az első végigírás során „hagytam helyet” új jegyzetek beszúrására. Most közel 400 jegyzetem van, olyik terjedelme az egy oldalt is eléri vagy meghaladja. Részek és fejezetek szerinti tagolódásban következnek egymás után, így általuk meglehetős pontossággal viszzaállítható a regény eredeti struktúrája.

*

A munka folyamán végig éreztem, de most újraolvasva tudatosult bennem, hogy Szembesülés egészét tekintve van egy súlyos mulasztásom. Sehol nem sikerült megfelelően érzékeltetnem Oresztésznek azon lelkiismereti problémáját, amely amiatt alakult ki benne, hogy ugyan lényegét tekintve szembefordult az egiszthoszi magatartással, ennek ellenére – főleg ifjú korában – nagyrészt elfogadta azokat a kiváltságokat, amelyek Egiszthosz fiaként megillették. Elítélte apját, amiért túlzott mértékben kívánt megfelelni – és meg is felelt – a zeuszi elvárásoknak, ugyanakkor élvezte mindazon javakat és előnyöket, amelyeket ennek az együttműködésnek köszönhetően biztosíthatott Egiszthosz a családjának. Hogy ez az ellentmondás – akár úgy is, mint Oresztész jellemhibája – nem kap teret a regényben, azt számos körülménnyel tudom magyarázni. Elsőül azzal, hogy a Szembesülés nem erről szól, hanem arról, amiről. Másodjára: Oresztész eszmélkedésének első szakaszaiban ezt a problematikát még nem érzékelte megfelelő mélységben (ismerjük a kamaszok végletes „hálátlanságát”), a végső szakaszban viszont már túl is lépett rajta, hiszen, úgy tűnik, sikerült olyan magatartásformát kialakítania a maga számára, amelyben feloldódott, kiegyensúlyozódott az Agamemnon-Egiszthosz-ellentmondás, mégpedig olyan módon, hogy az már Egiszthoszt sem sértette igazán. A fent vázolt tényező tehát egyfelől Oresztész eszmélkedésének csupán egy bizonyos, rövid szakaszában lett volna megragadható (amit, mint említettem, elmulasztottam megtenni), másfelől ez az egész lelkiismereti hozzáállás nem is annyira... ......................................................................... ...sünk inkább vállalta a mindnyájuk számára kellemesebb kompromisszumot: az elvek szintjén tagadta, de a mindennapi életben elfogadta mindazt, amit Egiszthosz képviselt, mit sem törődve azzal, hogy ez a nem túl szimpatikus, de szükségszerű megalkuvása majdan regényírói fejtörést és hiányérzetet okoz a Szembesülés írója számára.)

*

Egy korábbi Werk-jegyzet kapcsán eszembe jutott: ha valaha is elképzeltem magam elé ún. potenciális (az általam Nyájasnak nevezettől homlokegyenest eltérő) olvasót, akkor ők ketten, Maris és János voltak azok. Néha mintha látnám őket, amint ülnek kis mindenes szobájukban egy-egy olvasólámpa fénykörében, lapozzák-böngészik a Szembesülést és időnként átkacsintanak egymásnak. János lassan halad, vissza-visszatér egyik-másik részlethez, s úgy ingatja a fejét, nehéz megállapítani, csóválja-e vagy pedig bólogat. Maris gyorsabban halad, habzsolja a szöveget, egyre több és több mondatot akar bekebelezni; néha lekapja szemüvegét, beszélni kezd – kezdene –, de János csendre inti, mert maga is megtette felfedezéseit. Aztán meg ő néz fel a lapokból, kérdezni akar valamit. Maris észreveszi, elébe megy a dolognak, megbeszélik az olvasottakat. Közben persze mindig szem előtt tartják az Előszóban leírt szerzői intenciókat: „A regény a belletrisztika szabályait és nem az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a valóságra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak, ami, és nem annak, ami nem. Ne törekedjünk arra, hogy az általános emberi viszonylatok művészi interpretálását folyton reáliákkal ütköztessük.” Ezt értik, persze, ám azért néha-néha eltekintenek az intelemtől és jól kitálalják a felfedett titkokat. Máskor, amikor inkább csak sejtéseik vannak, eljátszadoznak bizonyos azonosításokkal. Marit különösen a Darráviára vonatkozó észrevételek érintik meg; talán még könny is szökik a szemébe, amikor az idős hölgy kertjében burjánzó hebrokáliszokról vagy az aszalt szilvába csomagolt pirított dióról olvas. János a szerkezetre, az összefüggésekre figyel leginkább; néha talán össze-összevonja szemöldökét, „hogy is van ez?”, kérdezi magában, majd visszalapoz, de mielőtt rajtakapná a szerzőt egy kis csaláson, Maris újra megszólal, mert egy már felfedett azonosságot elfelejtett, s most rákérdez. János olvasna tovább, de már elvesztette a szálat, hát most ő szól át a saját könyvpéldánya fölött. Maris beleköt a hallott véleménybe, sorolni kezdi ellenérveit, mígnem úgy belelendülnek a kialakuló vitába, hogy leteszik a Szembesülést, és szavaikkal írják tovább... De szeretnék ilyenkor kicsit belehallgatózni beszélgetésükbe!

*

Egy hete dolgozom a Szembesülés végső tisztázásán. Mielőtt a számítógépet beszereztem volna, az általam „utolsó piszkozat”-nak nevezett munkafázisig jutottam el. Ez azt jelentette, hogy nagyjában-egészében „kész voltam” a regénnyel (egyébiránt egyre nehezebb regénynek neveznem), de mikorra az utolsó pontot letettem, addigra több tucatnyi olyan jegyzetem, javítanivalóm, új ötletem, módosításom, húznivalóm stb. gyűlt össze, amelyeket még nem dolgoztam be az anyagba. Az én munkamódszerem viszont nem az, hogy ezeket a változtatásokat szépen és operatívan végrehajtom, hanem: komótosan újrakezdem az egészet, most már az ún. „első tisztázatot”, és átírás közben dolgozom bele a beledolgozandókat. Ez számomra azért fontos, mert így újra végigjárhatom a teljes szöveget, miközben új és új ötleteim születnek, amelyek jó része azonnal beépíthető oda, ahol éppen tartok, amelyek meg nem: külön jegyzetek alakját öltik, hogy majd a második tisztázáskor... Kicsit hosszas módszer, bevallom, de talán egyetlen biztosítéka annak, hogy semmi épkézláb ötlet el ne sikkadjon, oda kerüljön, ahová a leginkább való, és az utólagos módosítások korábbi szövegekre gyakorolt visszaható ereje érvényesülhessen.

Nos, az „első tisztázást” kezdtem el egy jó hete, bele a gépbe. Printerem még nincs, így csak a „beírás” történik. Egyelőre nem haladok túl gyorsan, de napról napra jobban megy.

*

A héten azzal szórakoztam, hogy rendet raktam a Szembesülés „után”. Eközben került elő a kihagyott Életrajz néhány lapja. Beleolvastam. Nem is olyan rossz, állapítottam meg. Miért is hagytam ki egyáltalán, miért nem írtam tovább? Ebben a stílusban talán... De nem, mégsem. Pontosan felidéződtek azok az aggályok, amelyek... ...................................... ...olvasmányos ahhoz, hogy idemásoljam:

„Szerzőnk életrajza sok tekintetben olyan, mintha maga is az írói munkásság része lenne. Ám ez egyáltalán nem jelent regényességet, kalandos fordulatokat. Az életrajz írói jellege sokkal inkább kimunkáltságában mutatkozik meg, mondhatni: a műgondban, amely létrejöttét megformálta. Az átfogó alkotói koncepció révén válnak egyes mozzanatok, akár a legjelentéktelenebbek is, a sorsszerűség bizonyítékaivá, mások meg éppen az egyéni döntés súlyát, felelősségét igazolják.

Bölcsődébe nem járt, óvodába is csak egy hétig. Ezt úgy bírta ki, hogy már az első napon papírt-ceruzát hozatott magának a bátyjával, és amíg a többiek »mindenféle hülyeséget« játszottak, ő egy sarokban rajzolgatott. Amikor déltájt ebédelni terelték őket, a nevelők kordonját áttörve a kerítéshez futott, és az életveszélybe kerültek energiatöbbletével át is mászott rajta, majd jajveszékelve futott hazáig. »Ki bántott, kisfiam? Megvertek? Fáj valami?« – aggodalmaskodott anyja, mire ő hüppögve: »Azt akarták, hogy ott ebédeljek velük«. Anyja megígérte, nem engedi, hogy máskor ilyen lehetetlen helyzetbe hozzák, cserébe kicsikarta az ígéretet, hogy szerzőnk másnap is elmegy az óvodába és ott is marad – délig. A hátralévő napokat valahogy átvészelte, eközben már csak egyetlen nagyobb trauma érte: egy délelőttön »kirándulni« vitték őket. A párbaállás és szabályzott utcai haladás nem igazán volt ínyére, de akkor ezt az ellenérzését még véka alá rejtette. Ahová igyekeztek: egy hatalmas (ismerjük az óvodások nagyság-érzékelését!) kertbe (voltaképp valami beépítetlen telek lehetett a Várhegy tövében, amelyet felvert a fű, az ezerféle gyom). Az ecet- és kőrisfák tövében le lehetett telepedni (ezt tették az óvónők), a gyerekek pedig csapatostul neki-nekiiramodtak a derékig érő labodának. Szerzőnket hosszú percekig lenyűgözte az ismert és ismeretlen gyomnövényeknek ez a burjánzó vadonja. Simogatta a mályva és a papsajt leveleit, leguggolt egy hatalmas keserűlapúhoz, s amíg a többiek azonnal »valami hülyeséget« kezdtek játszani üvöltve, ő hosszan figyelt egy roppant elegáns házicsigát, amely főúri méltósággal közlekedett egy földre hullott korhadó faágon.

Aztán teljesen váratlanul beléhasított a szörnyű felismerés: innen, ahol most van, innen nem tudna hazatalálni.

Szülei vagy bátyja nélkül még soha nem volt olyan helyen, ahonnan ne tudta volna pontos biztonsággal a házukig vezető utat. De most...

Eluralkodó pánikhangulatát tetézte az a körülmény (és erről eddig elmulasztottunk szólni), hogy szerzőnk ekkor még nem beszélte az államnyelvet, s ezt, természetesen, nem saját hiányosságaként, hanem a csak államnyelvet beszélők fogyatékosságaként élte meg. Ez idő tájt érthetően még arról sem volt tudomása, hogy államnyelvből is kettő adatott e kiváltságos régió lakóinak, s hogy óvodai nevelői ennek ellenére egy harmadik jelrendszert, az egyik államnyelv önállósult, ám hivatalos rangra nem emelt helyi nyelvjárási változatát részesítik előnyben.

A haza-nem-találástól való félelem olyan elemi erővel tört rá, hogy azonnal ott hagyta az addig nagy élvezettel figyelt arisztokrata csigát és óvónője elé állva a leghatározottabb hangon kijelentette: »El akarok menni. Vigyél haza!« Minthogy a felnőtt szerzőnk nyelvét nem értette, így nem is reagált rá, tovább beszélgetett kolléganőjével. Hősünk leadott egy figyelmeztető ordítást, aztán öklével nekiesett nevelőnőjének (persze a combjáig is alig ért), üvöltött, toporzékolt, aztán, a felnőtt reagálását meg sem várva, bömbölve a miniatűr vadon legfélreesőbb zugába húzódott, ahonnan aztán elő sem jött mindaddig, mígnem a többiek újra felsorakoztak párba állva. Ebből megértette: alighanem mégis elviszik őket innen, nem itt kell bevárniuk az estét, nem kell itt tölteniük az éjszakát, a holnapot és az összes eljövendő vasárnapot. Hüppögve csatlakozott tehát a hadhoz.”

.................................................................... ...igazolja akkori döntésemet. Ez itt ugyan jópofa szöveg, de a Szembesülés szempontjából teljesen közömbös.

Folytattam a rendcsinálást: összeszedtem a különböző állapotú kéziratokat (piszkozatokat, előfogalmazásokat), hosszabb-rövidebb feljegyzéseket, irattömbökbe és cetlikre felrótt ötleteket, kiírt aforizmákat, szerkezeti rajzokat, táblázatokat stb. és az egészet megpróbáltam elféríteni egy hatalmas irattartóban. Nem fért bele. Kettévettem hát az egész salátát, hogy két külön mappába helyezzem. A felezés helyén (mint amikor elemelik a kártyacsomagot) megtaláltam egy elfelejtett Werk-feljegyzés a legelsők közül! Íme:

„A hiányregény megírásának ötlete több hónapja született, sem dátumát nem tudom pontosan, sem azt, hogy akkor még csak csírányi gondolat volt-e vagy már pontos elképzelés – hosszabb időre ugyanis elfelejtettem saját leleményemet: egyszerűen kiment a fejemből. Talán jó hónapja jött elő újra, ám akkor már nem hagytam elenyészni, hajánál fogva megragadtam, s mint Münchausen báró magamagát lovastul, saját ötletemet felszínre emeltem. Néhány álmatlan éjszaka során nagyjából végig is gondoltam, hogyan lehetne megírni a negatív regényt. Azóta szinte naponta foglalkozom a témával, s egy hete azt is eldöntöttem, hogy a leendő művet azokra a több változatban is megírt szövegekre fogom alapozni, amelyeket a Szembesülés összefoglaló cím alá soroltam munkanaplómban. Ezek között van egy töredékesen fennmaradt korai drámakísérlet, egy 37 oldalas kisregény-változat (ez nem jelent meg sehol; egyetlen adekvát példányát írótársam, Nagy Zoltán Mihály őrzi híven, meghagyásom szerint) és egy novellaszerűség is, amely anno megjelent itthon is meg az Új Tükörben is (még a Tóbiás Áron szerkesztette szép emlékű Szélrózsa c. rovatban). Ezekből kiindulva képzelem el majd annak a nagyregénynek az egészét, amely terjedelmében többszörösen felülmúlná létező fogalmazványaimat, ez az, amit nem adok közre, s amiről járulékos szövegek formájában adok tudósítást a majdani olvasók részére.

Négy nappal ezelőtt vetettem papírra az első mondatokat: fürdés közben, kádban írtam tele egyetlen irattömb-oldalt – ez a leendő Fülszöveg megfogalmazásának kísérlete volt.

Ma, meglehetősen fáradtan ültem géphez, s a pár napja írtak tisztázásánál nem jutottam tovább. De közben új ötletem is született: az, hogy könyvemnek egy Werk-naplóval lehetne zárulnia, amelyet elkezdeni rögvest hozzá is láttam.”

Eddig a megtalált feljegyzés. Nem is tudom, nem lett volna-e jobb, ha „elveszve marad”. Hisz olyan titkokat fecsegek ki benne, amelybe nem feltétlenül akartam a Nyájast beavatni. No, most már mindegy!

*

János adott néhányat a frissen megjelent Hatodik Sípból. Benne – ráduplázva az öt évvel korábbi közlésre –: Újabb fragmentumok egy regény-hiány környezetéből, kis szerkesztőségi jegyzettel, ahogy megírtam. A publikáció igazi örömet okozott, és persze nem álltam meg, itthon azonnal elolvastam a terjedelmes, 9 folyóirat-oldalnyi, a korábbi Sípbélinél sokkal komolyabb közlést. Pár aprócska hiba, nem vészes (lehet, olyik nálam is így volt, bár alig hihető, hogy Heisenberg nevében g helyett n-t írtam – s javítatlanul hagytam volna).

Heisenberggel, illetve meghatározhatatlansági elméletével kapcsolatban egyébként hosszasan vívódtam, vajon ezzel az újabb csúsztatással nem vetek-e rossz fényt fizikusi múltamra, hiszen... ......................................................................

Emellett bizonytalansággal (ha nem is heisenbergivel) tölt el az a gondolat is: mi történik, ha a közlemény... .................................. ...és kezébe kerül, netán el is olvassa és felfedezi benne azokat az alig félreérthető és számára éppenséggel nem hízelgő... ...................................................................................

*

Hát: ez meglenne. Most talán valóban „készen vagyok”. Közben akut hiányérzet: ezt sem írtam meg, meg azt sem.

Tegnap pl. azt az állítólag elkészült szövegrészt kerestem (de nem találtam, ezek szerint vagy meg sem írtam, vagy hagytam elkallódni), amelyben arról a meglepetésemről számolok be, hogy a görög vallás „természetrajzáról” kialakított véleményem nem Németh Lászlótól származik. Emlékszem, akkor újraolvastam vonatkozó tanulmányait, és rájöttem: a vallás és az „irodalmi fikció” között nem mert, nem tudott azonosságot kimutatni (holott az én emlékeimben ez így élt), ebben bizonyára önnön vallásossága akadályozta meg. Esszéiben egyrészt magasztalja a görögök alkotó fantáziáját, elhiteti, hogy a képzeletük teremtette világ még ma is él a számunkra, másrészt viszont az istent, az istenit mégis eredendőnek mondja, nem látja be, hogy ugyenennek a teremtő fantáziának a terméke. Illetve... mintha a görög istenekről esetleg ezt feltételezni is merné, ám a saját, keresztény egyistenéről nem. Holott! Akkor viszont melyek a forrásai a görög mitológiáról vallott nézeteimnek? (– tűnődtem egy hosszabb jegyzetben Cs. Szabó és Kerényi felfogását idézni igyekezvén, mint olyanokat, ahonnan ezek szerint ered nem-némethlászlói értelmezésem – de ezt a Werk-feljegyzést sehol sem találtam.)

Ebben a most nem talált okfejtésben elárultam azt is, hogy először „véletlenül” vittem ki a regény világából szereplőimet, aztán ezt később már tudatosan tettem meg néhányszor. Mint például abban a leírásban, amelyben a Nyájast beavatom abba, hogy Elektra és Oresztész – a regény állításával szemben – valójában nem akartak összeházasodni. Itt láthatóan kilóg a lóláb: ha egyszer a regényben ez a szándékuk van leírva, honnan a fenéből tudom, mi volt a valódi szándék. Miféle valóság ismerete jogosít fel arra, hogy úgy tegyek, mintha... ..................................................... ...és a regényíró állítását felülbíráljam, majd ilyeneket írjak: „A tény, hogy a Nyájas e részt olvasván komolynak hiszi a házassági szándékot, s nem tudja, csak játékról volt szó, talán a szerző azon szándékát szolgálja, hogy magát a Nyájast is tesztelni akarja: hogyan fogadja a hírt.” Itt tehát csorbul az eredeti koncepció: a regény alakjairól a Jegyzetek írójának (nekem) nem volna szabad többet-mást tudnia (tudnom), csak azt, ami a regényből kiolvasható; ha ezt a szabályt nem tartom be, mint az idézett példában is (sem), akkor ezzel voltaképp elismerem, hogy a fentebb vázolt és ehhez ha... ........................................................................................................ ...is.

*

Elkezdtem a második tisztázást.

................................................................................... ...és dolgoztam is közel két héten át naponta 2-3 órát, Werk-szöveget is írtam párat, de hát ezek elvesztek, illetve megvannak ugyan, de a sikondai Alkotóház számítógépének memóriájába bezárva élik most már saját életüket. A részletek a következők:

Az Alkotóház gyönyörű helyen van! A Pécs–Kaposvár főútról kell letérni, s mintha az ember valami Grimm-mese világába kerülne: hegyvidéki erdőben kanyargó út, tavacska kis házikókkal, a civilizációnak alig látható nyomaival. Aztán a „központ” már lehangolóbb: eléggé lepusztult épületek, sivárság. De a Ház már újra bent van az erdőben, egy kis kaptató tetején, s hogy párszáz méterrel visszább egy „lepra” diszkó éktelenkedik, annak csak esténként kell tudatosulnia, amikor a dübörgés felhallatszik (akkor viszont nagyon).

Már ott is, de hazaérkezve végképp arra a következtetésre jutottunk Évával, hogy legnagyobb sikondai élményünk: Miklós, az Alkotóház vezetője. S hogy miért? Hát azért is, mert egyébként kevés pozitív élmény ért bennünket: épp egy átmeneti állapot kellős közepébe csöppentünk: a régi tulajdonos (Baranyai Alkotótelepek) már lemondott a Házról, az új (Sikondai Alkotóház Alapítvány) még nem alakult meg, így elég nagy sehogyanság vett közre minket, amely körülmény akár meg is keseríthette volna ottlétünket, ha másmilyen emberek vagyunk. Ráadásul képtelen hideg napok jártak, június végi zimankó: eső, szél; napsütés szinte soha. Reggelente 12-14 °C volt a szobánkban, s estére is csak ritkán ment fel 18-ra. (Egyetlen igazi nyári napunk volt, akkor megnéztük Orfűt, a gyönyörű tengerszemet, és Magyarhertelenden strandoltunk is egy kicsit. Aznap estére szobánkban 20 fok volt!)

A kisebb kényelmetlenségeket maghaladva a legrútabb tréfát azonban a Ház számítógépe űzte velem... Erről alább, most házigazdánkról.

Rendkívül összetett, színes, épp ezért eléggé ellentmondásos személyiség. Vegyes vallási (református-katolikus) befolyás alatt állt gyerekkorában. Ötvenegynéhány évesen tért mohamedán hitre, annak is az „ahmedi” tanítását vallja. Egyébként pedig vérbeli ellenzéki von Haus aus, kétszer ült börtönben (izgatás és tiltott határátlépés). Évtizedek óta jógázik, s hosszú ideje tanulmányozza a szufi mentalitást, filozófiát (bár szerinte a szufi nem filozófia, nem világnézet, nem misztika, még csak nem is életvitel vagy magatartási rendszer; a szufi az szufi – mondhatnám némi tautológiával), ebbe minket is be-beavat: elolvastatja tanulmányát, amely Naszredun Hodzsa-történetek közé ékelve kontemplálja a szufiról az európaiak számára is felfogható alapismereteket. Miklós „egyébként” író, műfordító (ő ültette magyarra például Gadamer Grammatológiáját), így gyakran alakul ki köztünk szakmai vita; szívesen beszél életéről, munkájáról: már első napokon beavat minket házasságai és válásai történetébe, hosszan ecseteli, miért tartotta szükségesnek, hogy Karinthy után újrafordítsa a Mici Mackót, ragaszkodva Milne eredeti írói-bölcseleti koncepciójához (pl. a kimutatható taoista felfogáshoz). Én is gyakran megnyilatkozom, kiteregetem a Szembesülés műhelytitkait. Mindenhez van hozzászólása; ismeri Cecil M. Joepardy nevét, szakkifejezéssel nevezi meg a „struktúra-kényszert” (bezzeg én elfelejtettem ezt a terminus technikust), érdekes meglátásokkal egészíti ki... .................. ...eszmecserénket az ember isteni és az isten emberi eredetéről. Olykor felizzik a vita, már-már „összeveszünk”. Azt hiszem, azon polemizálók közé tartozik, akik a vita élessége kedvéért szívesen vállalják az ördög ügyvédjének szerepét, és nem ritkán saját mélyebb meggyőződésük ellenében érvelnek szenvedélyesen. Már az első napokban kiderül, hogy irodalom- és művészetfelfogása a nemzeti-népi irányzathoz közelít, ugyanakkor néha elképesztően radikális kozmopolita nézeteket is vall. Isteníti Illyést, de egyszer csak azt állítja, hogy nincs magyar irodalom és magyar kultúra, ezek üres, tartalmatlan frázisok. Időnként elítélőleg nyilatkozik az avantgardizmusról, de beltagja volt a Magyar Műhelynek. Idéz József Attilától, de idézi azt a valahol elhangzott véleményt is, mely szerint „ideje lenne József Attila hulláját végre kihajítani a magyar költészetből” (kis híján hajba kapunk J. A. skizofréniáját és öngyilkosságát illetően). Hasonlóan önellentmondásosak (vagy csupán provokatívak?) ideológia-politikai nézetei. Volt már egy csomó párt tagja, de kilépdesett belőlük; gondolkozása liberalizmusra vall, de egy nemzeti párt nacionalistább irányzatával szimpatizál. E kettősség hétköznapjaiban, életvitelében is benne van: nem lenne szabad sertéshúst ennie és szeszes italt fogyasztania (mint mohamedánnak), de időnként jóízűen beszalonnázik és kicsi borocska is lecsúszik (ez nekem inkább szimpatikus, mint visszatetsző; veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik ideológiai alapon táplálkoznak).

Miklóssal összebarátkoztunk, habár az Alkotóház működtetésével szemben voltak fenntartásaink... És hát akkor a számítógépes sztori.

...A Szembesülés akkori szövegét (már részben javított tisztázat), melyet 85-90 %-ban késznek éreztem, floppyn vittem el, azzal a szándékkal, hogy ott két hét alatt elvégzem az összes simítani-valómat, beszúrom, ami papíron jegyzetek formájában megvan, s a végére írok valami olyan Werk-szöveget, amellyel lezárhatom a regényt.

*

Kezdődött azzal, hogy az ottani számítógépet régi típusú floppy-meghajtóval látták el, az én szövegem meg az újabb, 3,5 collos diszketten volt. Sebaj, mondta Miklós, importáljuk az anyagot az ő kis laptopjáról. Ennek megfelelő meghajtója volt, abba belehelyeztük az én floppymat, és a két gépet csatlakoztattuk egymáshoz. Létrejött a kommunikáció és egy kis közös küszködés után sikerült az anyagot átmásolni a nagy számítógép merevlemezére, minekutána a szöveget majdnem tökéletesen sikerült is megjeleníteni. Ez a majdnem egyrészt azt jelentette, hogy ő és ű betű helyett az igénytelenebb szedésekben egyre gyakrabban (néha még napilapban is) előforduló ő és ű jelent meg (ezt könnyen megoldottam: más betűtípusra váltottam és a Csere paranccsal pillanatok alatt visszaállítottam a szükséges jeleket); másrészt pedig – és ez már súlyosabb hiányosság volt – a szöveg egészéből eltűnt valamennyi kötő- és gondolatjel. (De úgy, hogy más jel sem került helyükre, így nem tudtam helyettesítéssel visszaállítani őket.) Kicsit kétségbe estem, mert ez azt jelentette, hogy, ha az Alkotóház részére valóban egy „kész” példányt akarok hagyni (ami a pályázaton elnyert beutalás feltétele volt), akkor az egész Szembesülést újra végig kell bogarásznom és simítás-javítás, új szövegek bedolgozása helyett a kötőjelek beszúrásával kell szórakoznom (ráadásul, mint kiderült, ezek százszámra előfordulnak szövegemben). Miklós, hogy vigasztaljon, megpróbálta megjeleníteni a szövegemet saját kis táskagépén: hátha ott megvannak a jelek, s akkor valamit kieszelünk. Ám az ő gépén más szövegszerkesztő program volt, így kételkedtem a sikerben. Miklós mégis megpróbálkozott a megjelenítéssel és programja szép lassan konvertálni kezdte a Szembesülés mintegy fél megabájtos állományát.

Néhány perc múlva a képernyőn meg is jelent teljes regényem szövege – öt jelbe tömörítve. Valahogy így festett:

ů^É—í

Ezen előbb megdöbbentem, aztán, ahogy a kedvemre nem való dolgokat általában, ezt is példázattá emeltem, és Miklósnak elmondtam a következő kínai mesét:

„A fiatal császár, röviddel trónra kerülése után elhatározta, hogy bölcs uralkodója lesz népének. Úgy vélte, a bölcsesség megszerzéséhez először is azt kell megtudnia, mi az élet értelme. Egybe is hívta a birodalom száz legkiválóbb tudósát s megparancsolta nekik, közöljék vele az élet értelmét. A tudósok alázatosan szabadkoztak, és elmondták, az élet értelmét legalább száz kötetben kellene összefoglalniuk, s ehhez a munkához kétszer tizenkét évre lenne szükségük. A császár belátta a bölcsek igazát, s a nagy munkához kellő időt sem sokallta, hisz fiatal volt még. Meg is parancsolta a száz könyv megírását.

Teltek, múltak az esztendők; a fiatal császár lassan középkorú lett, s türelmesen várta, hogy a tudósok az idő leteltével megjöjjenek, és ő végre megtudhassa, mi az élet értelme. El is telt a huszonnégy esztendő és a száz tudós meghozta a száz vaskos, sűrűn teleírt kötetet. A császár rögvest olvasni is kezdte az elsőt. Lassan haladt, mert örökösen országos ügyek szólították el. Épp egy esztendő múltán jutott az első könyv végére, s a további kilencvenkilenc láttán elgondolkodott. Hiszen ha évente csak egyet..., akkor élete végéig semmiképpen sem tudhatja meg... Újra hívatta hát tudósait, s megparancsolta, válasszák ki maguk közül a tíz legbölcsebbet. Ezeknek elmondta, életéből nincs már annyi éve hátra, hogy száz kötetből ismerje meg az élet értelmét. Foglalják össze neki tömörebben tízben. Ehhez a munkához a tudósok tizenkét évet kértek a császártól.

Ismét teltek az évek. A császár javakorabelivé idősödött, egészsége sem volt már a régi, s egyre türelmetlenebbül várta tudósai munkáját. Azok időre meg is jelentek a tíz hatalmas könyvvel, amelyek olvasásához a császár haladéktalanul hozzá is fogott. De lassan haladt, mert hadban állt a birodalom, itt-ott lázadások törtek ki, a kincstár vagyona is megcsappant – volt hát dolga elegendő. Esztendő múltán még az első könyv felénél sem tartott. Nem lesz ez így jó, gondolta, mert úgy érezte, nincs már annyi ideje hátra, hogy mind a tíz kötetet végigolvassa. Hívatta hát tudósait, s azt parancsolta, a legeslegbölcsebbet válasszák ki maguk közül. Annak elmondta, nincs már elegendő ideje hátra, hogy tíz kötetből tudja meg, mi az élet értelme. Foglalja neki össze a legbölcsebb bölcs egyetlen könyvben. Hat év múlva meglesz, ígérte a tudós.

Telt, múlt az idő. A birodalom ereje megrendült és az idősödő császár is egyre gyakrabban gyengélkedett, úgy érezte, égető szüksége lenne arra, hogy az élet értelmét végre megtudja, ezért mind türelmetlenebbül várta tudósát. Hat esztendő múltán az meg is jelent betegágyánál, s átadta a vaskos kötetet. A császár megrémült a hatalmas könyv láttán, érezte, nincs annyi ideje hátra, hogy végigolvassa. Megparancsolta az aggastyán tudósnak, hogy egy egészen vékony könyvecskét írjon, abban foglalja össze az élet értelmét; azt talán még el tudja olvasni. A tudós megszánta a császárt, és megígérte, hogy egyetlen esztendő alatt elkészül a munkával.

A birodalom ügyei egyre rosszabbul alakultak, s az öreg császárt is mind jobban elhagyta ereje. Amikor esztendő múltán a tudós meghozta a vékonyka kis kötetet, az uralkodó már a végét járta. Elmondta, hogy ezt a kis könyvecskét sem tudja elolvasni, nem maradt elég ideje hátra. Megparancsolta a bölcsnek, egyetlen pergamenlapra írja le az élet értelmét. De hat nap múlva itt legyen vele, mert érzi, addigra maradék ereje is elszáll.

Hat nap teltén a bölcsek bölcse egy sűrűn telerótt pergamenlapot tett a haldokló császár kezébe, de annak annyi ereje sem volt már, hogy tekintetét ráemelje.
– Egy szóban, egyetlen szóban mondd el az élet értelmét; nem akarok úgy meghalni, hogy meg ne tudjam – könyörgött suttogva a haldokló. A bölcs pedig odahajolt a füléhez és belesúgta:

– Madár.

A császár feje visszahanyatlott, s mielőtt az utolsó lehelet elhagyta volna az ajkát, arcára kiült az élet értelmét ismerők bölcs mosolya.”

Két sikondai hetem szépen rá is ment arra, hogy az Alkotóház számítógépén kötőjelek nélkül megjelent Szembesülés szövegét helyreállítsam, illetve néhány (jegyzeteimből ott előkerült) szöveget beledolgozzak; s persze, ha már mindent újraolvastam, csiszolgattam is itt-ott. Írtam néhány Werk-szöveget is, ezek szépen ott sorakoztak a regény végén a megfelelő dátumokkal. Két nappal elutazásunk előtt készen voltam, s szóltam Miklósnak, szeretném kinyomtatni a regényt (egy példányt magamnak és egyet az Alkotóháznak). A géphez egy nem túl korszerű mátrix-printer tartozott, ezt baj nélkül csatlakoztattuk. Utasítást adtam egy próbaoldal kinyomtatására. Legalább öt percig tartott a betöltés, s az oldal nyomtatása nagyjából tízet vett igénybe. Ezt elég lassúnak találtam, s számítgatni kezdtem, hogy ha egy óra alatt csupán négy oldalt kaphatok meg, akkor az elutazásunkig hátra lévő 40 óra alatt két példányban már semmiképpen nem tudom kinyomtatni a Szembesülést (tekintve, hogy az anyag akkor 128 sűrű oldalt tett ki), de egyetlenben is csak akkor, ha két éjszakát is rászánok. Ezt viszont semmiképpen sem tehettem volna meg, mert a printernek villanyfűrészéhez hasonlatos visító hangja volt, s a magam álmán túl másokéit is felszeletelte volna. A technika végül ezt a problémát is megoldotta, mégpedig úgy, hogy a nyomtató a próbaoldalon kívül semmi egyebet nem volt hajlandó megjeleníteni, és élettani funkciói a további kísérletezés során igencsak meggyérültek.

Elraktuk hát a kiérdemesült mátrix-nyomtatót (holott, ha valami miatt, hát a printelési lehetőség miatt pályáztam meg ezt az alkotóházi ösztöndíjat). Miklós még megpróbálkozott a saját felszerelésével, de a két rendszer nem bizonyult egymással kompatibilisnek. Ekkorra egyetlen kívánságom maradt: legalább floppyn hazahozhassam a regényen végzett kéthetes munkám eredményét. El is határoztuk, másnap visszafelé eljátsszuk azt, amit érkezésünk másnapján odafelé: a nagy gép memóriájából a kis gép meghajtójába helyezett diszkettre másoljuk az állományt.

De aznap éjszaka mágneses angyalok szállhattak az Alkotóház fölött, mert Miklós táskagépe reggel már nem indult. Ultima ratioként azt a megoldást választottuk, hogy egy régi típusú (5Ľ collos) floppyra másoljuk a nagy gépen a szövegemet, s azzal majd itthon próbálok kezdeni valamit.
Ezt meg is tettem (Sikondára még visszatérek): átmásoltattam az anyagot egy kis diszkettre. Ezt aztán betettem gépembe és megróbáltam megjeleníteni. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a képernyün megjelent az öt ismerős jel: ů^É—í.

Így veszett el kétheti szorgos monkám...

*

...Említettem, hogy Sikondán köztes állapot fogadott bennünket. Ennek ránk nézve egyetlen igazán kellemetlen következménye az volt, hogy, mivel a régi gazda már, az új pedig még nem tudta finanszírozni ottlétünket, így Miklós saját zsebéből kosztoltatott bennünket. Érthetően takarékoskodni szeretett volna, ezért két ebédadagot ettünk négyen (mi Évával, Miklós és egy sepsiszentgyörgyi műfordító), a reggelit gyakran kihagytuk (nem volt például hozzá kenyér), és előfordult, hogy Éva három tojásból sütött rántottát – négyünknek. Nem lévén haspártiak (bár itthon jobban étkezünk) ez minket kevésbé zavart (a székelyvérű Jóskát annál inkább), de a dolog, mi tagadás, kellemetlen volt. A cudar hideg engem jobban megviselt, amúgy is fázós vagyok (a számítógépes szobában igen ritkán volt 16 °C-nál melegebb). Itthon, ha ilyen az idő, befűtünk vagy legalább bekapcsolunk egy hősugárzót. De ott nem lehetett, hiszen az árammal is takarékoskodni kellett. Még Jóska, a hargitai hidegekhez szokott mokány legény is didergett („Higgyétek meg, nem vagyok fázós ember; nálunk otthon igen kemény telek vannak; most mégis fel kellett vegyem a pokrócot a vállamra” – és járt talpig ágyterítőbe burkolózva.) Nem úgy Miklós, aki rövid ujjú ingben grasszált (rajtam: ing, pulóver, zakó), és ha nagyritkán pár percre kisütött a nap, azonnal fürdőruhára vetkőzött. Ha panaszkodtam, hogy fázom, felvilágosított: ha jógáznék, nem lenne ilyen gondom.

Az egész ottlétünknek mégis volt néhány hozadéka. Az első, mint említettem, maga Miklós. Őt megismerni élményt jelentett. A második: Szirtes Gáborral, idei verseskötetem kiadójával kétszer is találkoztam. A másik találkozás során orvos barátja közvetítésével a pécsi klinika ideggyógyász-főorvosához mentünk el, aki megvizsgált. Állapotomat – betegségem tipikus és gyakori lefolyásához képest – kielégítőnek találta, több éve tartó gyógyszeres kezelésemet is jóváhagyta. A vizsgálat végeztével Gábornak is meg kellett értenie (amiben korábban kételkedett), hogy a betegségem gyógyíthatatlan és a romlás megállíthatatlan. (Lásd a 363. jegyzetet is!)

*

Kész a második tisztázat.

Mindent újra végigjavítottam. Az Utószón még mindig lenne mit csiszolni; egyenletlensége ellenére mégis ez tükrözi leghívebben eredeti elképzelésemet, azt, hogy a vizsgálat maga teremtse meg vizsgálata tárgyát. Alkotói értelemben is ebben fekszik a legtöbb munka, ötlet. Nem tudom viszont, mennyire sikerült lelepleznem általa a szorgos tanulmányírók mesterkedéseit, midőn saját elképzelésüket rákényszerítik az elemzett műre; persze, nekem azért bizonyos tekintetben könnyebb dolgom volt: csak saját elképzelésre volt szükségem, s ehhez igazíthattam az elképzelt művet.

Hasonlóan kíváncsi vagyok arra, kívülálló (és a matematikában nálamnál járatlanabb) olvasóim-elemzőim számára feltűnik-e az, amit a mű felépítésével és a számmisztikával kapcsolatban összecsúsztattam. A regénynek szinte minden rétegével kapcsolatban kimutattam, milyen szigorú törvényszerűségek uralkodnak benne, és minden tartalmi-szerkezeti elem visszavezethető vagy a 2-es, vagy a 3-as, netán az 5-ös, 7-es, esetleg 11-es számra. Még azt is „kikotyogom”, hogy ezek prímszámok. Az aritmetikai szabályszerűségekben feltehetőleg tájékozatlan filoszok talán nem veszik észre: nincs olyan egész szám, amely prímszámok szorzataként ki ne lenne fejezhető...

*

.......... ...ami legkevésbé tetszett és újabb (most már bizonyára megodhatatlan) problémaként megjelent: a regény azon... .................................................... ...Lehet, el kellett volna döntenem, az öltönyt mutatom-e be vagy a szabásmintát.

Ez az egész most viszont olyan, mintha egy szabó, kezében tűkkel és feszülő cérnákkal épp magára próbálná azt a félig kifordított öltönyt, amelyre jól látható öltésekkel rá van fércelve a szabásminta.

*

A Szembesülés, alig akarom tudomásul venni, még mindig teljesen leköti gondolataimat. Állandóan új és újabb ötleteim születnek, érdeklődésem a megírás közben beúszott témák felé kunkorodik. Egerben Lisztóczky Lászlót, tudva, hogy szakértője a témának, Kerényi Károly ógörög témájú munkáiról beszéltetem (tudós barátunk még Kerényi özvegyénél is járt Asconában), aztán este és másnap két Kerényi-könyvben is alaposan elmerülök. (Igen-igen! Valahonnan innen ered az én mitológia-felfogásom. Ha nem szeretném most már mielőbb lezárni a regényemet... ....................................) De felmerül a Szembesülés gondolata máskor is, váratlanul. Kocsiban, utcán járva folyton Tsúszó, Bodolay és Cecil M. aforizmák jutnak eszembe. Nem igazán tudom eldönteni, hogy milyen... ................................. ...és külön-külön idézzem-e őket, avagy még most, utólag, vissza-visszatérjek a főszövegekhez és bedolgozzam őket egy arra alkalmas fragmentumba. Avagy: tegyem el őket egy következő regény részére.

*

Voltaképpen már hónapokkal ezelőtt be kellett volna fejeznem. Ez a Werk-vég egy ideje olyan, mintha húznám az időt, mintha a túlírással próbálnék védekezni az ellen, hogy végleg lezárjam és ezzel javíthatatlanná tegyem a munkámat. Pedig már nagyjából megvannak az utolsó mondataim is, ezeket viszont valahogy úgy görgetem mostani bejegyzéseim előtt, mint galacsinhajtó bogár a...

*

Az egyetlen említésre méltó szakmai ötlet, ami az elmúlt hetekben eszembe jutott, az a következő.

Elképzeltem magamat, mint fiatal és eltökélt filoszt, aki valami erőt próbáló irodalmi tettet akar végrehajtani. És kezébe kerül egy érdekes könyv: van fülszövege, szinopszisa, előszava, közel négyszáz végjegyzete, utószava, részletes werkje, a regényből azonban csak az első és az utolsó oldalt tartalmazza a könyv.

Az ifjú elolvassa és elhatározza: a járulékos szövegek alapján rekonstruálja az „eredeti” regényt.

Mivel is kezdje? Először is megpróbálja grafikusan ábrázolni a regény szerkezetét: hatalmas papírlapra felrajzolja a 9 × 6-os mezőrácsot (ez a kilenc résznek és részenként a hat fejezetnek felel meg), aztán, kisebb papírcetlikre kiírja a regényből vett összes idézetet, amelyeket a járulékos szövegek közreadnak. Ahol lehetséges, ezeket el is helyezi a megfelelő mezőkben. Aztán összegyűjti a többi hitelesen visszaállítható szöveget: az ógörög dráma-idézeteket és más fellelhető citátumokat, ezeket is elhelyezi a regény testén. Ezután megpróbálja felderíteni, mely fejezetek miről is szólnak (ehhez sok adalékot talál, pontosan tudhatja például, hogy mely fejezeteknek vezérmotívuma Oresztész egy-egy szembesülése, illetve mely regényhelyeken bontakoznak ki az Ágnes-, Júlia-, Elektra- és Éva-szerelmek, hol találhatók az epikusabb részletek, hol jelzik a jegyzetek az átfedődéseket a szerző más műveivel stb.) Egészen pontos képe kezd kialakulni! Aztán, nagyjából fejében tartva mindazt, amit – mint szabályszerűségeket, mint alkotói sajátságokat – szájába rágtak a járulékos szövegek, maga elé téve a jegyzeteket és a négyzetrácsot, megpróbálja lépésről lépésre megírni a hiányzó regényt, attól a mondattól kezdve, hogy „Soha nem érezheti kiszolgáltatottsága édes izgalmát s a szerelem szép égési sebei sem ékesíthetik emlékeztető stigmaként megnemesült testét-lelkét, mint tetoválás a…”, 302 oldalon át, egészen addig, hogy: „…egyre ritkábban emlegetett nevének (lásd az új kiadású könyv iránti mélységes közönyt) és fakuló emlékének méltó megörökítésére.” Tudja, hogy a munka végeztével nem maradhat felhasználatlan „alkatrésze” (mint olykor rádiójavítás után): minden idézett mondatnak meg kell találnia a maga helyét, minden jegyzethez meg kell írnia azt a szöveget, amelyet kommentál. És nagy körültekintéssel, jó fantáziával szépen meg is alkotja a Szembesülést…

Ha valóban akadna ilyesmire vállalkozó (én sajna már nem vagyok ifjú és erejét fitogtató filosz), vajon képes lenne-e az én másodlagos szövegeim alapján az „eredeti” mű megírására?

Töröm a fejem valami analógián, amivel érzékeltethetném, mihez lenne hasonlatos az imént vázolt tevékenység. Ilyesmik jutnak eszembe:

(Keresztrejtvény) Hasonlítsunk egy normál regényt valamely kitöltött keresztrejtvényhez. Az én regényem ez esetben a megadott meghatározásokhoz és a szintén megadott üres négyzetrácshoz hasonlít; az ifjú filológus pedig nem csinál mást, mint megfejti a rejtvényt. E példa azonban erősen sántít, hisz feltételezi, hogy van, hogy volt „eredeti” regény (kitöltött rács), amelyet csupán újra kell alkotni. Hibás az analógia azért is, mert keresztrejtvények esetében a feladvány elkészítése a jóval munkaigényesebb feladat, s a megfejtésre néha pár perc elegendő, a mi példánkban viszont a nem létező regény rekonstruálása legalábbis olyan volumenű és annyi alkotói fantáziát igénylő munka lenne, mint a járulékos szövegek megírása.

Nézzünk hát más összevetési lehetőséget.

(Ebéd) Tegyük fel, hogy egy rutinos és gasztronómiai érzékkel rendelkező háziasszony készít egy többfogásos ünnepi ebédet. Korán reggel kezd hozzá, mert tudja, hogy sok dolga lesz vele. Nagyjából végiggondolja, mit is akar főzni-sütni, a dolgok sorrendjéről is készít fejben egy kis vázlatot, de lényegében spontán módon, maguk a folyamatok által meghatározott rendben végzi az egyes fázisokat. Közben sűrűn nyitogatja a hűtőszekrényt, a mélyhűtőt, folyton be-benyit a spájzba, néha s pincébe is le, a padlásra meg fel kell mennie a különböző nyersanyagokért, s fiát kétszer is elszalasztja a boltba ezért-azért. Kis idő teltével már egyszerre három-négy gázláng fölött, plusz a sütőben főnek-sülnek-dinsztelődnek a különböző fogásokhoz szükségesek. A háziasszony időnként végigkóstol minden készülő ételt, s menet közben ad egyikhez-másikhoz cukrot, sót, ecetet, borsot, paprikát, sáfrányt, kakukkfüvet, babérlevelet, olajbogyót, borsikafüvet, majoránnát és ki tudja még mi mindent. Van, amit levesz a tűzről, hűlni hagy, más alatt felcsavarja a lángot; vizet, zsírt, olajat önt bizonyos edényekbe – ami eddig főtt, most sülnie kell, amit eddig pirított, most levesbe kerül; közben ezt-azt megdarál, turmixol, passzíroz, keleszt, dagaszt, szitál, metél, dúsít, hígít, szétválaszt, egyesít; konzerveket nyit fel, tasakokat ürít, bort önt a mártásra, rumot a krémbe. Tojásokat, tejszínt ver fel, diót tisztít; bekapcsolja a fagylaltgépet és a mikrohullámú sütőt. Nagy fazekakban, lábasokban, tálakban lassan rendeződni kezdenek a fogások; kialakul a leves és vonzáskörzete, zöldséggel és leveshússal, pirított kenyérkockával és reteksalátával; egymás társaságába kerülnek mártások, húsok és köretek, kiegészülve savanyúsággal, befőttel; kialakul a desszertek záró felvonása a sort nyitó palacsintától a gyümölcssalátán és tortán át a pudingokig. A tálalás még egyszer, utoljára kicsit átrendezi az egész ebédet: a végső verzió már az asztalon, a vendégek tányérján alakul ki.

Nos, most képzeljük el, hogy elszánt ifjú bölcsészünk végigeszi az összes fogást, s utána elhatározza, hogy megírja ennek az ebédnek a szakácskönyvét.

Ehhez nem kap más segítséget, mint azt, hogy bármilyen hosszú időn át tovább kóstolgathatja az ételeket, és a háziasszony esetleg megnevez néhány alapanyagot, beavatja pár titokba, netán megosztja vele a főzés közben adódott nagyobb gondjait.

Míg azonban az ebéd „menet közben” vált azzá, amivé, a szakácskönyvnek az egész folyamatot előre kell látnia. Egy ízben, egy aromában (mint egy utalásban) filoszunknak fel kell ismernie nemcsak eredetét (azt, hogy mire utal), hanem azt is, hol, mikor került az adott ételbe. Rá kell éreznie arra is, mit állított elő maga a háziasszony, s mi az, amit félkészen vagy készen vett (idézetek, vendégszövegek). Minden apró összetevőnek fel kell fednie (meg kell alkotnia) a származását és el kell helyeznie a fogások bonyolult rendszerében. Szünet nélkül tekintettel kell lennie arra is, hogy a fontosabb alapanyagok (például liszt, só, zsír) minden fogás majd minden ételében benne vannak (de más-más alakban és mértékben!), mások viszont csupán néhány vagy egyetlen helyen fordulnak elő. Fel kell ismernie, mi az, ami együtt főtt-sült, s mi az, ami csak utolsó percben került együvé. Stb., stb.

Igen, ez talán megfelelő példa. Az én regényem és egy megírható „eredeti” között talán valóban akkora a különbség és nagyjából olyan a viszony, mint egy spontán készült ebéd és egy „végy húsz deka lisztet” kezdetű leírás között.

*

Egyre jobban görcsölök. Amióta elérhető közelségűvé vált a regény megjelenése, bennem van a páni félelem. Újra és újra elborít a kétely: szabad-e, tisztességes-e mindezt megírnom, így megírnom.

Igaz, ennél csak élesebben tudtam volna. Hisz voltaképp azért találtam ki ezt a többszörös áttételt, az egész hellenizálást és a hiányregényt mint olyant, hogy ne sértsek emberi érzékenységeket (igen-igen, persze: leginkább egyetlen ember érzékenységéről van szó, de hát ez is éppen elég ahhoz, hogy a „talán mégsem” megforduljon fejemben). Ugyanakkor mi másból táplálkozhatna az író, mint önnön életéből, milyen más erkölcsi problémákat tudna hitelesebben megjeleníteni, mint a sajátjait? Járhatok-e el tisztességesebben, mint h... .................................................... ...talán jogom és kötelességem egyszerre, hogy – ha ilyen többszörösen áttételes módon is – de végre „szabadjára engedjem”, kifejtsem azokat a gondolatokat-érzelmeket, amelyek hosszú esztendők óta (félek utána számolni: lassan két évtizede!) érnek bennem. Ha végérvényesen magamba fojtanám mindezt: megáporodna, megerjedne a bögyömben, toxinná válna és általános lelki szepszist okozna. Íróként nem tudnék továbblépni.

Igen, azt hiszem: alkotó ember számára elengedhetetlen, hogy mindazt, amit gondolati és érzelmi szinten feldolgozott és személyiségébe asszimilált, azt a művészi ábrázolás világában is interpretálja: megírja, megfesse, eltáncolja, megkomponálja. Ha ezt elmulasztja, alkotói énje beszűkül és hiteltelenné válik.

Tsúszó így fogalmazná: „Az őszinteség az író legnagyobb szenvedélye.”

Igaz, kis gondolkozás után még hozzátenné: „Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindenkor őszintén írhassunk”.

l Holnap elküldöm a kéziratot a kiadónak. Remeg a kezem, ahogy a borítékot címzem. Hol van már a megírás önfeledtsége! Micsoda ostoba pánik fog el – egy regény miatt!

Közben az egyik irattartóból kicsúszik valami kockás lapocska. A jelentéktelen, elkallódni készült papírlapról rám villan regényhősöm egy felhasználatlan mondata:

„Ógörög ősömnek megadatott a bosszú egyszeri magasztossága. Nekem a hosszú vezeklés és a végtelen lelkiismeretfurdalás jutott.”
Lehet, hogy erről kellett volna regényt írni? Vagy talán éppen hogy erről írtam?

 

További szövegrészek már talán a jövő héten