Ez archív oldal. A nyomtatásban megjelent Szmbesülés oldalait LÁSD ITT!

az emberi elme sajátsága az, hogy a dolgokat nem pusztán önmagukban tudja és akarja felismerni, hanem a dolgokra vonatkozó ismeretek mind teljesebb összességének alakjában

Szembesülés

– adalékok egy hiány-regény keletkezéstörténetéhez –

I. BEVEZETÉS

     A Szembesülés szerzőnk első nagyregénye. Mint ilyen: jelentőségében túlmutat önmagán, hisz az alkotói oeuvre-ben elsőként hivatott beteljesíteni egyfajta regényeszményt.
     Ezzel együtt és ezen túlmenően: a Szembesülés egyesíti mindazon momentumokat, amelyek a szerző prózaírói munkásságában kvalitásként értelmezhetőek.
     Éspedig:
     a hagyományokra építő újító szándék;
     a konkrétumokra alapozódó absztraháló készség;
     az egyediségből és különlegességekből táplálkozó tipizálási hajlam;
     a köznapi evidenciákon túllépő esztétikai látás és láttatás igénye;
     az ellentétek megragadásából és elemzéséből kifejlődő szintézis – mint végeredmény – lehetősége.
     Sietve hozzá kell azonban tennünk: a megvalósulás szintjén ezek a szándékok, készségek, hajlamok, igények és lehetőségek ritkán teljesülnek be maradéktalanul. Az újító szándék olykor szélsőséges, extravagáns és prózaidegen megoldásokat eredményez (egyes lírai betétek, bölcseleti spekulációk, halandzsaszövegek); az absztrakció nem ritkán olyan mérvűvé válik, hogy bizonyos szövegrészek jobban illeszkednének valamely avantgarde költeménybe vagy abszurd drámába, semmint regénybe; a tipizálási szándék folytán egyes epizódfigurák emblematikussá, élettelenné válnak; az olykor túlzásba csapó esztetizálás gyakran valamely intellektuális bennfentesség illúzióját kelti és az érthetőség, az egyszerűség rovására gyűr maga alá mondatokat, bekezdéseket; és előfordul, hogy valamely művészi konklúzió erőltetése látszatszintéziseket eredményez, és a kibékíthetetlen alkotóelemek a regény erőterén kívülre kerülve azonnal elszakadnak egymástól.
     De ne legyünk végletesen szigorúak: a Szembesülés művészi hozadéka nem kizárólag abban keresendő, hogy bizonyos eszmény milyen mértékben valósul meg benne, hanem abban is, hogy ez az eszmény milyen minőségű szövegek révén vált felismerhetővé – és hogy egyáltalán felismerhetővé vált. A keretek kialakítása, a kategóriák megformálása, a konstrukciós váz precíz felépítése és a kommunikációs rendszer aprólékosan pontos megalkotása önmagában is figyelmünkre érdemes teljesítmény (legalábbis szerzőnk életművén belül); még akkor is, ha az adott keretek és kategóriák kitöltése tartalommal, a váz érdemi „felruházása” és a kommunikációs rendszer adta lehetőségek kihasználása éppenséggel nem a legmagasabb hatásfokú.
Mindezzel együtt a Szembesülés szerzőnk alkotói csúcsteljesítménye, amely még a második regénnyel összevetve is... ........................................................

II. RENDSZER ÉS SZERKEZET

     Ahhoz, hogy a regény sokrétű, szövevényes világát érdemben feltárhassuk, belső összefüggéseire rávilágíthassunk, meg kell határoznunk a megközelítési szándékot és módszert. Szándékunk legyen a művön belül érvényesülő törvényszerűségek és egyedi sajátságok mind teljesebb felismerése és árnyalt bemutatása, módszerünk pedig a katagóriaalkotás és -vizsgálat: egy olyan elemzési technika alkalmazása, melynek során magából a műből emelünk ki rá jellemző gyűjtőfogalmakat (kategóriákat), s aprólékosan megvizsgáljuk ezek tartalmát (alkotóelemeit), struktúráját, viszonyát más kategóriákhoz és azok elemeihez. Ennek során – ez már az első behatolási kísérlet során kiderül – célszerű a mű egészét és alkotott kategóriáinkat legalább három szinten vizsgálni, s külön elemezni a makro-, medio- és mikro-rendszereket, illetve -struktúrákat, így hatolva mind mélyebbre a regény szövetébe.
     E tetszetős elméleti felvezetés után azonban nyomban néhány kibúvót is kell találnunk a magunk számára, ugyanis a megközelítések gyakorlatára nem mindig húzható rá az elmélet kényszerzubbonya. Elsőül azt említjük meg, hogy mivel többször is hagyományos műelemzési kategóriákkal operálunk, ezek jellegéből és a regény hagyományoktól elrugaszkodó voltából számos ellentmondás következik. Ezeket nem mindig sikerült feloldani. Második kibúvónkban arra hivatkozunk, hogy bármely analízis eredménye csupán a valóság jobb-rosszabb közelítésű modellje lehet, azaz: a regény összetettsége még a legrészletesebb elemzésben is csupán feltételesen és fragmentálisan képes megjelenni. Harmadikként pedig megjegyezzük, hogy még a legoptimálisabban megválasztott (magából a műből kiinduló) vizsgálati módszer sem lehet tökéletes; leginkább merevsége, saját kategóriáihoz való ragaszkodása okán nehezen igazodik a vizsgálandó alkotás hajlékonyságához. Ennek következtében azután gyakorta olybá fest, mintha a regény ellenállna az analízisnek, s az elemző, ahelyett, hogy ezt az ellenállást beismerné, meglátásait ráerőlteti a tárgyalt anyagra.
     Mindezek ellenére és ezekkel együtt: valljuk, hogy elemezni szükségszerű, mert az emberi elme sajátsága az, hogy a dolgokat nem pusztán önmagukban tudja és akarja felismerni, hanem a dolgokra vonatkozó ismeretek mind teljesebb összességének alakjában is.

1. Téma, cselekmény, „mondanivaló”

     ................................................................. ...hagyományos módja. Azonban a Szembesülés, épp említett sajátosságai folytán, kevéssé alkalmas arra, hogy tradicionális metodikával és klasszikus műelemzési fogalmak alapján analizáljuk; ugyanakkor meg sem kerülhetjük őket, mert ezzel a tárgyalt írásmű regényvoltát tennénk kérdésessé. Mivel azonban úgy véljük, hogy a vizsgált mű: regény – ezért, ha bizonyos engedményekkel is, megragadható mind témája, mind cselekménye, és alighanem még „mondanivalójáról”, korszerűbb szóval: üzenetéről is kideríthető egy s más, bár itt sietve le kell szögeznünk – ezzel előre véve és egy időre ki is merítve ezen témakör tárgyalását –, hogy tagadjuk a fogalom szokásos értelmű létezését (ha a műveknek lenne mondanivalója, üzenete, akkor a művészek alighanem azt alkotnák meg, s nem vesződnének csendéletekkel, szimfóniákkal, drámákkal, regényekkel, költeményekkel), így nem fogadjuk el azt a megállapodást és gyakorlatot sem, amely szerint valamely banalitások és féligazságok nyelvére lennének lefordíthatók ezen üzenetek. Minden mű üzenete maga a mű. Sem tömörebben, sem másként megfogalmazni nem lehet. Ami lehetséges, az csupán annyi, hogy eljutunk olyan felismerésekig, amelyek a mű lényegi mozzanatainak lehetséges (de nem kizárólagos) vetületei. Ezen vetületek némelyikét talán érdemes bemutatnunk, pillanatig sem gondolva azt, hogy egy épület tervrajza vagy homlokzatának fényképe azonos lenne ezen épület lényegével, „mondanivalójával”, ugyanakkor belátva, hogy megismerhetőségének fontos kellékei.1 Amire vállalkozhatunk, az tehát nem több, de nem is kevesebb (és erre Utószó-tanulmányunk egésze tesz kísérletet), mint hogy feltérképezünk egy olyan összefüggésrendszert, amely, reményünk szerint, hiteles leképeződése a mű tényleges, többdimenziós építményének. Ezen „térkép” segítségével azután ki-ki önmaga indulhat el a mű szerkezeti elemei között, hogy a szövevényes, áttételekkel és rejtett megfeleltetésekkel terhes viszonyrendszer útvesztőjében ráakadjon az önmaga számára érvényes – de köznapi szavakkal aligha megfogalmazható –, személyre szóló üzenetre, a maga Szembesülésére.
     Téma. A regény voltaképp egy alapellentét azon következményeit kívánja ábrázolni, amelyek a főhős életének meghatározó motívumaivá váltak. Ezen belül a téma mint olyan megragadása azért problematikus, mert az említett ellentét szerkezetileg meglehetősen összetett, és nincs megfelelő fogalmunk, szavunk ahhoz, hogy azon összetettségében megnevezzük. Sokrétűek a következmények is, így a főhős életének alakulására gyakorolt hatásuk definiálása szintén nehézséget okoz. Épp ezért az elemző úgy érzi magát, mintha egy félig lángoló és másik felével vízbe mártott kosárnak a tartalmáról kellene beszámolnia, amelyben vegyesen találhatók gyümölcsök, kövek és fogaskerekek, illetve további kisebb kosarak, amelyek a maguk részéről más-más arányban lángolnak és áznak ugyancsak változatos kacataikkal együtt. Konkrét és végleges téma-megjelölések helyett így inkább megközelítéseket tehetünk, s ezek láncolatba állításával alakíthatunk ki valamelyest is hiteles képet a regény témáját illetőleg.
     Első megközelítés: A regény témája annak az ellentétnek az árnyalt bemutatása (I), elemzése (II) és feloldási kísérlete (III), amely egy fejlődő individuum (Oresztész) két tudati szférája (IV) közt létesül, s amely két erkölcsi-etikai magatartásforma konfliktusára (V) vezethető vissza.
     Ez, ha tetszik, a makrostrukturális megközelítésből eredő definíció. Bár a regény témáját globálisan megragadja, voltaképp semmit nem mond róla. Így mélyebbre kell hatolnunk, a köztes (mediális) struktúrák világába, s a definíciónkban számokkal jelzett fogalmakat ki kell terjesztenünk. Az első megközelítést legelőbb abban a vonatkozásban bővíthetjük, hogy felfedjük az Oresztész tudati szféráját megosztó ellentét mibenlétét (nyelvlogikai megfontolásból a bővítést hátulról kezdjük). Vagyis:
     Bővítmény (V): A két tudati szféra regényben bemutatott ellentéte az egiszthoszi (V/1) és az agamemnoni (V/2) erkölcsi-etikai magatartásforma konfliktusára vezethető vissza, amelyek közül az első a tekintélyelvűségen és a lojalitáson, a második az öntörvényűségen és az ellenzékiségen alapszik.
     Ezek után nevezzük meg az ellentét által megosztott tudati tartományok milyenségét:
     Bővítmény (IV): A regény azon két tudati szféra ellentétét mutatja be, amelyek közül az első (IV/1) a felnőtt kori önálló eszmélésig rögzült mentális adottságokat tartalmazza, vagyis azokat, amelyeket a Család és az ezzel összhangban működő Iskola alakított ki. Az ezzel ellentétet képező második tudati szféra (IV/2) az individuum önálló élete folyamán épül ki, s tartalmát, milyenségét esetünkben főleg érzelmi kötődések határozzák meg, illetve azoknak a személyeknek a gondolati-érzelmi világa, akik iránt Oresztész vonzalmat érez, s akikhez fűződő szerelme az átélés intenzitása folytán befolyásoló tényezővé válik.
     Tudnunk kellene továbbá, hogyan történik az első megközelítésben megadott ellentét bemutatása, elemzése, és melyek a feloldási kísérletek. Fogalmazzunk talán így:
     Bővítmény (I, II, III): A regény a két tudati szféra közti ellentétet Oresztész változatos szituációkban történő szerepeltetése révén mutatja be; gondolati-érzelmi fejlődésének és belső vívódásainak ábrázolása révén elemzi; és megvilágosító lelki mozzanatai, ún. szembesülései révén kísérli feloldani.
     Az első megközelítés ismeretében lépjünk tovább:
     Második megközelítés: A regény témája: egyrészt Oresztész vívódása a zeuszi hatalmat hirdető, tekintélyelvű egiszthoszi koncepció és az ezzel szemben álló, öntörvényű agamemnoni szellemi örökség között; másrészt a fejlődő pszichikumú Oresztész viszonya önmagához: az Elektrák előtti, közbeni és utáni Oresztész ellenmondásos összetettsége.
     A fenti megközelítést joggal nevezhetjük mediálisnak, köztes jellegűnek, amely a regény makrostruktúrája felől már behatol annak finomabb szerkezetébe. Az egyik lehetséges bővítésnek nyilvánvalóan arról kellene valamit elárulnia, hogy az AgamemnonEgiszthosz ellentét épp az Elektrák megjelenése és hatása révén injektálódik Oresztész énjébe, egy másiknak meg arról, hogy az Elektrák változatos megjelenési formákban mint Oresztész szerelmei fejtik ki ezt a hatást. Oresztész fejlődéséről szólva a külső hatásokon kívül saját elemző-mérlegelő gondolkozását, szintetizáló készségét is említeni kellene, továbbá azt, hogy a végső szintézisre már Éva feltűnése és jelenléte készteti.
     Mindezek után egy meglehetősen összetett definíciót kapunk, amely már behatol a vizsgált mű mikrostruktúrájába, ugyanakkor bizonyos mértékig tartalmazza a korábbi megközelítések eredményeit is.
     Harmadik megközelítés: A regény témája: A) Lojalitás és ellenzékiség, tekintélyelvűség és öntörvényűség ellentéte Egiszthosz és Agamemnon konfliktusában; B) ezen ellentét leképeződése a fejlődő individuum (Oresztész) pszichéjében két ellentétes tudati szféra formájában; C) az ellentét felismerése és átélése Oresztész részéről: a) a három alakban megjelenő Elektra és az ezen alakokhoz kötődő szerelme következtében, b) a kétféle örökséghez fűződő érzelmi viszonya révén, c) elemző, mérlegelő gondolkozása, józan ítélőképessége eredményeként; D) az ellentét feloldási kísérlete Oresztész pszichéjében: a) az Elektrák által kiváltott szembesülések során, b) Éva megjelenésével, aki a permanens... .................................................................................................
     Cselekmény. A Szembesülésnek – a szó hagyományos értelmében – nincs szüzséje, meséje, nincs kronologikus sorrendbe állítható eseménysora, nincsenek a szó szokványos jelentésében vett történései. Az epizódok inkább állóképszerűek: mozgás helyett helyzeteket találunk, cselekvés helyett cselekvési szándékot, történetmondás helyett monológokat. Ha nagy-nagyritkán meg is mozdul valami, akkor egy parányi mozzanatra megállapítások, értékelések, emlékek, elképzelések, következtetések egész sora épül rá, szinte úgy tűnik, hogy a kis történés csupán ürügyül szolgál a „felépítmény” létrehozásához. Ám az emeletek stabilaknak tűnnek: hiába rántanánk ki a cselekményt, a rá telepített toronyház megáll egymagában, megtartja önnön logikája, szerkesztettsége. Ezzel szemben a cselekvő mozzanat önmagában sovány banalitásnak tűnik, jószerivel alkalmatlan arra, hogy „a mű cselekménye” egy részének értelmezzük.
     A regény meséjének, sztorijának a megragadása nehézségbe ütközik azáltal is, hogy a szerző bámulatos szaporasággal váltogatja az idősíkokat és a helyszíneket. Nemcsak a részeknek vagy fejezeteknek, hanem gyakran még az egyes bekezdéseknek – ad absurdum: egy-egy mondatnak – sem egységes az ideje, a helye. (Az idősíkok elkülönítésének külön fejezetet szenteltünk Utószavunkban.) Így aztán nem ritkán – a regény meséjének rekonstruálásakor – problémát okoz egy-egy esemény besorolása az időrendbe. Legtöbbször csak bizonyos összefüggések, ok-okozati viszonyok felismerése valószínűsíti az elő- és utóidejűséget.
     Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szerző minduntalan kilép, kiles, kikacsint a regény idejéből. És itt nemcsak a múltbéli események gyakori felidézésére, a rájuk történő utalásokra gondolunk, hanem arra is, hogy egy-egy epizódra a „szerzői jelenből” láthatunk rá, sőt, olykor egy ennél is távolabbi időből, valamely feltételezett, megjósolt jövőből kapunk üzeneteket.
     Mindezeket a nehézségeket figyelembe véve a Szembesülés cselekményét sem lehet első nekifutásra meghatározni. Annál is kevésbé, mert az elmondottaknak mintegy ellenpontozásául néhány regényfejezet meg éppen mozzanatosságával, kronologikus cselekménysorával cáfol rá a mű egészének stílusára, így akár hajlamosak lehetnénk ezeket a regényhelyeket alapul véve kimutatni a műegész cselekményét. Tévedés volna, hisz itt csupán mellékszálakról, a fő történések sodrától vagy távol eső, vagy annak epizodikus részletét tartalmazó eseményekről van szó.
     Az első ilyen többé-kevésbé folyamatosan végigvitt történet a Júlia-szerelem epizódjait követi nyomon (I. rész, 6. fejezet és II. rész 1-4. fejezet). A második: Oresztész érkezése Athénba, találkozása Elektrával és látogatása otthonukban (III/1-3. és részben 4. fejezet). Meg kell jegyeznünk, hogy a viszonylagos folytonosság azért mindkét esetben itt is fel-felbomlik egy idézett levél, egy közbevetett emlék, néhány kisebb elméleti fejtegetés, eszmefuttatás, lírai intermezzo révén.
     A harmadik egységes cselekményű regényhely: a VI. rész 2., 3. és részben 4. fejezete – azzal a különbséggel, hogy az epizódok itt fordított sorrendben követik egymást (lásd a 196. jegyzetet).
Negyedikként a VI. rész utolsó, 6. fejezetét kell említenünk: itt már valóban igazi „sztorival” van dolgunk: Oresztész és Püladész kalandos odesszai utazásának fordulatait követhetjük nyomon: mintha egy pikareszk-regénybe csöppentünk volna.
     Az utolsó, nagyjából egységes cselekményű hely: a IX. rész 1. fejezete: Oresztész és Éva abháziai utazása.
     Ezeket a részleteket azért kellett megemlítve elkülönítenünk, mert midőn kísérletet teszünk a cselekmény megközelítésére, rájuk már nem térünk ki.
     Szólnunk kell még a regény keretjátékáról. A mű legelején és legvégén ugyanazon a helyen és azonos szituációban találjuk Oresztészt: egy kiserdőben, hajladozó páfrányok és fel-felröppenő denevérek közepette, amint egy forrás víztükréhez hajlik. Abban azonban nem lehetünk teljességgel bizonyosak – erre semmilyen utalást nem találunk –, hogy e két helyzet időben is egybeesik-e. (Főként, hogy a helyszín még kétszer megjelenik a regényben, habár módosult tartalommal.) Mégis valószínűsíthető, hogy e bizonyos kiserdőben Oresztész csak egyszer fordult meg, mégpedig Agamemnon sírjától jövet. Egyetlen egyszer hajlott a forráshoz is; az eltérések csupán a felbukó emlékképekben, illetve „jövő-hallucinációkban” mutatkoznak meg. Némi elemzői túlbuzgósággal akár azt is állíthatnánk: a regény egésze nem egyéb, mint a forrás víztükrébe néző Oresztész emlék- és fantáziaképeinek bizonyos elv szerint elrendezett gyűjteménye. Metaforikusabban: mindaz, ami a regényben megjelenik, Oresztész víztükörben feltűnő arcmása mögül csillog elénk.
     Az elmondottakat figyelembe véve a mű cselekményének első megközelítéseként... ..................................................................

2. Az alakok rendszere

     A Szembesülés szereplőit – jelentőségüket és funkciójukat tekintve – öt főbb csoportba sorolhatjuk.
     I. A regény központi alakja minden kétséget kizáróan: Oresztész. Ez akkor is igaz, ha Elektráról gyakrabban esik említés, s ha események sokasága Oresztész nélkül zajlik. Ami azonban Oresztészé: a mű nézőpontja. A szerző szinte mindent az ő szemszögéből láttat (kettejük alakja emiatt olykor egybe is mosódik – erről még szólunk később). A legtöbb monológ, függő idézet és levél tőle származik, sőt, a szerzői közlések többsége szintén olyan, mintha Oresztésznek valamely... .......................................... ...a többi szereplőt és történést. Az is ő, aki mind a kilenc regény-részben legalább egyszer szemb... ..........................................................................................................
     II. Oresztész szerelmei: Ágnes, Júlia, Elektra és Éva.
     A legtöbb hangsúly Elektra alakjára esik, az ő jelleméről tudhatunk meg a legtöbbet, és ő az, aki Oresztészben a legfontosabb változásokat kiváltja. Elektra a regény szűkebben vett jelenének a főszereplője (lásd az idősíkok elemzését is), róla esik a legtöbb említés, rá vonatkozik a legtöbb utalás. Jelentőségét tovább növeli, hogy alakja túlterjed egyetlen nőalak személyén: mint tudjuk, Ágnes és Júlia is az ő megjelenési formái, s bár ők önálló életet élnek, a bennük rejlő „elektraság” szüntelen megismerszik. Oresztész mellett Elektra az, akinek szemléletével a regény helyenként azonosul: monológjai, önmegszólító stílusban (az elbeszélő szempontjából: második személyben) előadott szövegei a mű fontos, funkcionális részei. Közvetve vagy közvetlenül Elektra váltja ki Oresztész legtöbb szembesülését, és éppen a legkatartikusabbakat.
     Fajsúlyában Elektráéhoz mérhető Éva szerepe. Jelentősége csupán azáltal kisebb a regényben, hogy a mű utolsó harmadában tűnik fel, s hogy szerepe kevésbé drámai: Oresztész jellemét nem alakítja át gyökeresen, életét nem forgatja fel fenekestül, nem fordítja szembe múltjával, környezetével, korábbi önmagával, hanem inkább ellenkezőleg: kibékíti a benne gyülemlő ellentéteket. Különbözik a többi nőalaktól abban is, hogy szerepe lezáratlan: Oresztész életéből nemhogy kilépne a regény jelen idejének a végére, hanem épp akkor épül bele igazán.
     Lezárt, de „megnyitatlan” Ágnes idősíkja: míg a többiek esetében különleges jelentőséget kap a megismerkedés és „megismerés” epizódja (lásd A motívumok mikrovilága c. Utószó-fejezetet), addig ezek a mozzanatok Ágnes esetében megelőzik a regény idejét és nem kapnak interpretációt. Ágnes „teljes fegyverzetében” (akár a Zeusz fejéből kipattant Pállasz Athéné), mint Oresztész iskolatársa jelenik meg, hogy egy elfogódott kamasz-szerelem felfokozott pillanataiban akaratlanul is eszmélkedésre indítsa és első szembesülésére késztesse az ifjút.
     Speciális szerep jut Júliának. Egyrészt feloldozza Oresztészt az Ágnes elvesztése okán képződött gátlások alól, másrészt elő is készíti az „igazi” Elektra elfogadására. Ő az, aki először ingatja meg Oresztész racionális és tudományos világképét, ő oltja be idealizmussal és miszticizmussal. És az is Júlia, aki az első (és talán egyetlen) igazi szerelmi csalódást okozza hősünk életében: bár Ágnes elvesztését fájdalmasabbnak élte meg, ám ez alig viszonzott vonzalam „földrajzi” megszakadását jelentette (tudjuk: Ágnesék családja elköltözik Argoszból); az Elektra-szerelem meg éppenséggel az „egyszer vége lesz ennek” tudatával indult – ezzel szemben az eleinte hevesen viszonzott Júli-szerelem úgy ér véget, hogy... ..............................................................................
     Oresztész négy szerelme, mint tudjuk, a csoporton belül két külön alakulatot is képez: a három Elektra és a három Éva részhalmazát. (Lásd ábránkat a 88. oldalon!)
     III. Agamemnon és Egiszthosz. Bár a regényben személyesen egyszer sem jelenik meg egyikőjük sem, alakjuk mégis meghatározó jelentőségű, hisz voltaképp az ő ellentétük vetületeire épül az egész mű, ők uralják Oresztész két tudati szféráját, a hozzájuk fűződő viszony változásainak folyamata képezi a főhős fejlődésének domináns vonalát stb. Agamemnon és Egiszthosz „tölti ki” a regény múlt idejét, a jelenbe irányuló „áttűnésük” pedig a különböző fő- és mellékszereplők révén: reagálásaikban, lojalitásról és ellenzékiségről, hatalomról és szabadságról vallott nézeteik bemutatásában valósul meg.
     IV. A fontosabb mellékszereplők két alcsoportba sorolhatók: A) Oresztész férfi- és nőbarátai: Irmész és Püladész, illetve Zióta, Tertisz, Koldia és Arisa; B) a három moira: Darrávia, Nannénia és Klütaimnésztra.
     Jelentőségük, szerepük változatos.
     A) Irmész igazi társa Oresztésznek, azon kevesek egyike... ........................................................................... ...ezért is történhet meg, hogy amikor Irmész először viszi el Elektrát Oresztészhez, hősünk meg sem kérdezi az új jövevény nevét: „Akit Irmész hoz magával, annak nem a neve a fontos.” Ennek a hosszú távú, a regény időkeretein is messze túlnyúló (és végkifejletében Irmész balesete miatt szomorú rezignációval telítődő) barátságnak némileg ellentéte a Püladész-kapcsolat: itt magasabb hőfokú, de hamarább kiégő szeretetről van szó, amelynek kialakulása, kulminációja és elenyészése a regény jelenén belül le is játszódik. Jellemző, hogy Oresztész mindkét barátja a Szembesülésben Elektra révén lép be az események folyásába, és mindketten szoros kapcsolatban állnak, illetve kerülnek a lánnyal. Irmész – Klütaimnésztra ágán – rokona Elektrának, Püladész pedig voltaképp eljegyzi, miután ezen szándékát Oresztész jóváhagyólag támogatja. (Püladészről megjegyzendő, hogy a regény jövő idejében felváltva „szende” és „rámenős” nők kedveseként látjuk viszont, majd egy üres házasság bugyraiban vergődve találjuk. A regény sok más szereplőjéhez hasonlóan végül ő is Athénba települ, ott elválik és új házasságra lép – kötődése ezzel Argoszhoz és Oresztészhez végleg megszűnik: soha többé nem látogatja meg „fogadott bátyját”.)
     A nőbarátok közül (maradjunk ennél a kifejezésnél a némileg félreérthető „barátnő” helyett) a regény elején Zióta emelkedik ki: őszintesége, közvetlensége, ragaszkodása Oresztész hű társává teszi.
     Tertisz mint a másság, mint a különlegesség megtestesítője lép színre; ugyanakkor – többszörös áttételek révén – Oresztész alteregójának szerepét is eljátssza, legalább is abban a vonatkozásban, hogy izgató nyersességében, férfiasan racionális gondolkozásában, zárkózottságában Oresztész önmaga alternatív lehetőségét ismeri fel. („Ha nem váltam volna olyanná, mint amilyen vagyok, alighanem olyan szeretnék lenni, mint amilyen Tertisz. Egyazon alapanyagból gyúrattunk magunkká: amikor én kinyíltam az emberek irányában, Tertisz akkor zárkózott be; amikor én elrugaszkodtam a földtől, Tertisz minkét lábát akkor vetette meg a biztos talajon.”) Ezzel együtt Tertisz, nőtársaitól eltérően, mint egy potenciális szerelem tárgya is megmutatkozik: az Elektrák közti szünetekben Oresztész nem egyszer őrá vetíti vágyképeit; és minthogy ezek a vágyak sorra beteljesítetlenek maradnak, Tertisz az elérhetetlenség, megközelíthetetlenség szimbólumává is válik, s hosszú évek múltán, messze túl a regény idején is mint valaminő erotikus hiányérzet idéződik fel hősünk emlékképeiben.
     Koldia leginkább Püladész kedveseként szerepel a regényben (józanságával, hűségével, kiszámíthatóságával számára Elektra ellenpólusát képezi), de tudni róla, hogy Oresztésznek mindenkor olyan partnere is volt, akivel bárhol szívesen mutatkozott, s ha éppen mindketten társtalanok voltak, kellemesen múlatták együtt az időt. A regény idején túli jövőben – ugyan megmarad Oresztész tágabb környezetében – jelentősége elhalványul.
     A regény jelenében is fel-felbukkan, de legtöbbször „jövőbeni fontos szereplőként” találkozunk Arisával. Több szempont alapján is kiemelkedik Oresztész közelebbi társainak sorából. Ő az egyetlen e csoportból, akinek az Agamemnon–Egiszthosz ellentétet illetően határozottan kialakult véleménye van (maga is, ha közvetve is, a regény múlt idejében Agamemnon köréhez tartozott azon a réven, hogy a Tanítványok egyikéhez, Benediktuszhoz szerelem, másikához, Juliánuszhoz pedig igen szoros barátság fűzte). Továbbá ő az, aki mindinkább kiegyensúlyozó szerepet kezd játszani Korinthosz szellemi életében, s akinek lakása – messze a regény jövő idejében, amikor ebben már társra is talált – fokozatosan Darrávia Kinematosz utcai népi barokk szentélyének szerepét kezdi átvenni.
     B) A három idős hölgy más-más funkciót tölt be a Szembesülésben, ám néhány vonásuk közös. Mindhárman alapvető fontosságú (és általában hiteles, bár szubjektumuk által megformált) adalékokat szolgáltatnak Oresztésznek a regény „történeti múltját” illetően. Nannénia inkább Egiszthosz felől közelít a témához, Darrávia nagyjából középütt áll s legtöbbször megőrzi pártatlanságát, Klütaimnésztra Agamemnon feltétlen híveként (és özvegyeként), de hibáit is látva, s az elvi-elméleti vonatkozásokat hétköznaposítva, mintegy „háztartási szintre” helyezve avatja be Oresztészt a számára alig ismert történések szövevényébe. Párhuzamba állítható a három moira azáltal is, hogy mindőjüknek szerepe van az Éva-szerelmek kibontakozásában. Darrávia Oresztész első Éváját: Júliát mutatja be neveltlányaként; Klütaimnésztra a második Éva: Elektra édesanyjaként lép a képbe (emlékszünk: az ő tabló-képét meglátva fedi fel kilétét Oresztészék házában Elektra); Nannéniánál pedig harmadik Évájával: Évával találkozik hősünk először, sőt, a papnő kéri meg: levelezzen a kórházba került fiatal lánnyal. (Nannénia és Darrávia esetében vannak további Éva-vonatkozások is: Júliával az első nagy egymásra találás épp Nannénia lakásán történik; s a papnő az, aki viszont erősen ellenzi az Elektra-szerelmet; Darrávia mind a Júlia-, mind az Elektra-szerelemtől óvta Oresztészt, az Éva-kapcsolatra viszont áldását adta, így voltaképp szimbolikus jelentőségű, hogy Darrávia temetésén (amely a korinthoszi és athéni értelmiségi fiatalok életében egyfajta korszakhatárnak is számított) Oresztész már Évával jelenik meg.
     A szereplők első négy csoportját számba véve szinte magától adódik a köztük fennálló viszonyrendszer grafikus ábrázolásának lehetősége. A középpontba egy ilyen rajzon Oresztész kerülhet, s körülötte helyezkednek el a regény fontosabb alakjai. Például így:
 (ha az ábrára kattint, nagyobbat hívhat le)                Az ábrát kiegészíthetnénk összekötő egyenesekkel, a viszonyokat és hatásokat bemutató nyilakkal, ez azonban meglehetősen bonyolulttá, átláthatatlanná tenné rajzunkat, hiszen például az Oresztész-végpontú és sugárszerűen elhelyezkedő vonalakon kívül fel kellene tüntetnünk az összes rokoni, szerelmi, baráti szálat, sőt, azokat is, amelyek az ellentétességet vagy a párhuzamokat jelölik. Ehelyett figyeljünk fel inkább arra, hogy az alakok elrendezhetők bizonyos számmisztikai (kabalisztikai) szabályok alapján (erről részletesebben a regény struktúráját elemző fejezetben szólunk). A lehetséges elrendezések kulcsa a kettes és hármas szám. Kettes tagolódások: Agamemnon és Egiszthosz párosa; Oresztész két barátjának: Irmésznek és Püladésznek a kettőse; az Elektrák és Évák átfedődő halmazai és ezen belül a két nőalak, aki egyszerre Elektra is, Éva is (Júlia és Elektra). Hármas tagolódások: a három Elektra; a három Éva; a három idős hölgy. Négyes (2 × 2) felosztás: Oresztész négy szerelme; négy nőbarátja. Hatos (2 × 3) csoport: Oresztész hat barátja (nemre való tekintet nélkül). Kilenc elemű (3 × 3) halmaz: a fontosabb mellékszereplők összesen. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a két- és háromfokúságba a Szembesülésben beleágyazódik egy ötös tagoltság is. Itt is találunk rá példát: ha életkori alapon választjük szét az alakokat, láthatjuk, pontosan öten képviselik az idősebb nemzedéket (az ábrán a legfelső és a legalsó sor), és épp tízen (2 × 5) a fiatalabbat; továbbá: Oresztész környezetét pontosan 15 (3 × 5) szereplő alkotja. Ha pedig mindjükhöz magát a főhőst is hozzászámítjuk, újra a legalapvetőbb kettes számrendszert kapjuk, hisz grafikánkon pontosan 16, azaz 2 × 2 × 2 × 2 (2 a negyedik hatványon) név szerepel.
     Mint majd később is igazolni igyekszünk: e számszerűségeknek nem önmagukban van jelentőségük, s nem is az ókori emberek (pl. a püthagoreusok) számok iránti már-már beteges vonzódására utalnak, hanem: a mű szerkezetének, felépítettségének biztonságos alapját képezik, lehetővé téve egy arányos és arányaiban megismerhető konstrukció létrejöttét.
Folytassuk azonban a szereplői csoportok számbavételét.
     V. Az alakok ötödik rétegébe a ritkábban felbukkanó, a regény egészét tekintve kevésbé jelentős epizódszereplők tartoznak.
     E besorolás első (A) csoportjának tagjai azonban, ha a Szembesülésben nem is, Oresztész életében jelentős helyet kaptak. Öt (éppen öt!) olyan alakot kell elsőül említenünk, akik, ha a regény tárgyát nem az Agamemnon–Egiszthosz ellentét vetületei és a főhős szembesülései alkotnák, hanem, mondjuk, Oresztész diákévei vagy későbbi családi élete, bizonyára a fontosabb szereplők közé tartoznának. Ezek pedig: Petrüklosz, a gyerekkori pajtás, Kéthia, a kamaszkori szimpátia (Irmész későbbi felesége), Cimessza, a kvázi-szerelemmel rajongott játszótárs, Thorisz, a jó barát (Zióta későbbi férje) és talán még Rienna, a majdani sógornő.
     Petrüklosz főhősünk legkedvesebb gyermekkori játszótársa, az igazi, hűséges kölyökbarát, csínytevések, kora-tinédzserkori eltévelyedések cinkosa. (Későbbi kamaszkorukban egyre inkább eltávolodnak egymástól, míg felnőtt férfiként már nem többek jó ismerősöknél. Barátságuk, utóbb úgy tűnt, erősen életkor-függő képződmény volt, s nem jellemük lényegéből eredt.)
     Kéthia az első szimpátia tárgya a „prae-ágnesi” korszakból. Oresztész szerelemnek hiszi rajongását (mint később Cimessza iránt is), sőt, a mindent felkavaró – de igen rövid – első Ágnes-élmény után is Kéthiához tér vissza vágya egy időre. (Oresztész akkor még azt hiszi: kétféle szerelem van; csak későbbi tapasztalatai döbbentik rá, hogy az érzelmek lassú-szép csörgedezése valami egészen más, és lényegét tekintve semmi köze nincs „az agyat elborító, a sejteket magvukig átégető, Püthia-jósolta, Érosz-szította, Aphrodité-szentelte, Apolló-áldotta, tektonikus erejű, kataklizma-veszélyű, halált megvető, születést dajkáló, létet átható” szerelemhez.
     Cimessza – Kéthiához némileg hasonlóan, de időben később – az Ágnes-viharok közti, gátak védte csendes öblöt jelenti Oresztész számára; ezen túl: az ideális szellemi játszótársat, aki a sakktól kezdve a kártyán át a legrafináltabb szójátékokig mindenben otthon volt. Oresztész aktuális érzelmi hangoltságától függetlenül kapcsolatuk sokáig felhőtlennek tűnt, két nyarat például Ágnessel hárma... ................... ...mígn... ......... ...nyek megszakították idillüket.

3. A regény idősíkjai

     A cselekmény elemzésekor említettük már, hogy a Szembesülés stílusára az idősávok gyakori váltásai a jellemzők, s ezekre nem csupán a részek és a fejezetek határán kerül sor, hanem azokon belül is, sőt, gyakran egy-egy bekezdés vagy mondat belsejében.
     Az egyes cselekményszálak, a fontosabb (vissza-visszatérő) helyzetek, a felidézett emlékképek és előrelátások, a szerzői közlések stb. elemzése alapján öt makrostrukturális idősíkot különíthetünk el. Mégpedig: a regény múlt ideje; a regény jelene (ez a fő idősík); a viszonylagos jövő; a szerzői jelen; az előre látott jövő. A fenti felsorolás egyben kronológiai sorrend is kíván lenni, ám sietve le kell szögeznünk, hogy az öt idősík közül csupán az első kettő különül el határozottan a többitől, s csupán ezek elő- és utóidejűsége egyértelmű. A viszonylagos jövő, a szerzői jelen és az előre látott jövő néha egybemosódik, máskor mintha fel is cserélődne.
     Valamennyi idősáv köztes struktúrájú további alsávokra osztható és ezen alsávoknak is van mikro... ...........................................
     Ám vegyük sorra és vessük elemzés alá az egyes szakaszokat. És mivel fontossági sorrendjük nem azonos időrendjükkel, bontsuk meg – a mű szelleméhez igen illően! – egymásutániságukat.

A regény jelen ideje

     A hetvenes évek vége bizonyos tekintetben aranykornak nevezhető Argosz történetében. Ez az időszak a „már és még” érája. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (Agamemnon és Egiszthosz összecsapása), de még a zeuszi központi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal Argoszra, mint aztán a nyolcvanas évek elején, a teljes ideológiai bemerevedés idején. Nem, a hetvenes évek második felében mintha a XX. pártkongresszus egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható az ideológia terén Argoszban: talán a helybéli félistenekhez és helytartókhoz csak ekkorra csordogáltak le az olümposzi határozatok. De más konstellációk is közrejátszottak: az argosziakat már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (tudjuk, ez nagyrészt Egiszthosz kompromisszum-kereső működésének köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. Oresztészék nemzedékének már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.
     Egyfajta szép békeidőket éltek meg tehát azok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Argosznak. Megadták Zeusznak, ami Zeuszé: tapsoltak a díszünnepélyeken, naponta tartottak politinformációt, beléptek a Szomoliszba (többen a Kápéeszoszba is), írtak mozgalmi dalt és kötelezően kivonultak a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken – de közben élték a saját életüket, s ha magukra zárták a családot, hát az athéni tévét nézték; az athéni lapokat járatták és athéni könyveket vásároltak tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Nagy Lászlót olvastak és Pilinszkyt, Déryt és Örkényt, belekóstoltak Bibóba és az egzisztencialistákba – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést írtak, kapásból kiválasztották élére a legmegfelelőbb citátumot a Kronosz Összesből vagy a központi lap vezércikkéből. Már élni tudtak lehetőségeikkel, de még nem kívántak visszaélni velük. Már szagolgatták a dugót a palackban és érezték a szivárgó dzsinnszagot, de még nem hitték, hogy a szellem kiszabadulhat. Pontosan felmérték, hol húzódnak a falak, de már és még nem akartak sem fejjel nekimenni, sem zsongítóan veszélyes közelségéből elóvatoskodni. Osontak a fal tövében, ha kellett, hátukat is nekitámasztották, mintha védenék a heveskedőkkel szemben, közben sutytyomban megbontották a fúgát, kiszedték a téglákat és átlesve mintát vettek a túli világból.
     És a talán ennél is fontosabb konstelláció: e korszakra esett Oresztészék nemzedékének ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságuk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy a regényben olvashatjuk: „...amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”.
     Ez a néhány esztendő képezi a regény fő idősíkját, jelenét. A korábbi vagy későbbi történések majd’ mindig „ehhez képest” vizsgálandók, még akkor is, ha a szerző sem igeidőkkel, sem határozószókkal nem egyértelműsíti az elő- vagy utóidejűséget.
     A regény jelenének elemzése során kiderül: ez az idősík önmagában is erősen tagolt, s jól elkülöníthető négy (részben átfedődő) mezőre bontható. Éspedig: Ágnes-jelen, Júlia-jelen, Elektra-jelen és Éva-jelen. (Ez egyben a tárgyalt makrostrukturális egység köztes szintű felosztása.)
     A többi szegmenshez képest valamivel ritkábban találjuk magunkat az Ágnes-jelenben, ugyanakkor jelentősége mégis különleges, hisz e régió tartalmazza a regény zéruspontját, Oresztész eszmélésének nullaszintjét. Hiszen, mint a Jegyzetekben utaltunk rá, voltaképp minden ott kezdődik, Ágnesék háza előtt a nagy gesztenyefa alatt azon a szeptemberi estén: Oresztész itt döbben rá férfi-voltára, itt teszi az első tétova kísérletet önmaga meghatározására, amely ezúttal még csak egy negatív definíció formájában artikulálódik: „Én – nem vagyok Ágnes”.
     Az Ágnes-időtengely adatainak pontos bemérése (épp az epizódok kis száma miatt) szinte lehetetlen; az Oresztész-életrajz rekonstrukciójából levont következtetés hozzávetőlegesen 5–7 esztendőnyi időközt eredményez. Ha az időhatárok nem is, a különböző Ágnes-korszakok (szakaszok) azonban jól elkülöníthetők (és ezek már a regény idejének mikrostruktúráját alkotják).
     Az első szakasz java a homályba vesző kisiskoláskorra tehető; hőseink megismerkedésével (ez nem szerepel a regényben) kezdődik és egészen ama szeptemberi estéig tart.
     A második szakasz az első szerelemé: mámoros pillanatok és merengő órák, önfeledt nappalok és átvirrasztott éjszakák, elröppenő hetek és ezen hetek örömét görgető hónapok. Egy forró, tobzódó ősz és egy szikrázóan tiszta tél. Tavaszra Oresztész már „csak” barátja Ágnesnek, s érdeklődésével korábbi szimpátiája, Kéthia (Irmész későbbi felesége) felé fordul. Ezt is szerelemnek képzeli, mert úgy véli, ebből az érzelemből kétféle is létezik: egy hirtelen ébredő, tomboló-égő, pusztító-újrateremtő – és egy lassan csordogáló, szelíd, kellemesen bizsergető. Hogy ez utóbbi valami egészen más, azt csak jóval később érti meg.
     A harmadik szakasz Ágnes közelében, de lényegében nélküle zajlik, különösebb események nélkül.
     A negyedik szakaszt Ágnes első elutazása nyitja: Drohobicsban folytatja zenei tanulmányait. Oresztész ekkor tapasztalja először a katartikus hiány-szerelmet (részletes leírása a regény IV. részének 2. fejezetében), amelyet voltaképp magának az érzésnek az öngyilkos intenzitása számol fel.
     A távolban töltött tanév végeztével nyárra Ágnes hazatér – ezzel kezdődik és három éven át tart az ötödik szakasz –, beszámol a távoli városban fogant új szerelméről, de Oresztészt ez most nagyjából hidegen hagyja: utána van az Ágnes-féle hiány-szerelemnek, utána a régi gyerekkori szimpátia, Kéthia iránti rajongásnak, és ezt éppen ekkor egy kamaszkori újabb pszeudo-szerelem követi, ugyanazzal a takarékos bizsergéssel. Az új társ: Cimessza, Ágnes egyik legjobb akkori barátnője, aki nagyjából ki is tölti, voltaképp szinte utalja ezt az ötödik Ágnes-korszakot, amikor is hol Oresztésszel és Ágnessel hármasban töltenek el két egymást követő nyarat olyan felejthetetlen események köze... ................................................................. ...hol pedig már kettesben... ........................................................... ...egyetemi tanulmányoktól rabolt félnapok. Oresztész és Cimessza hosszú órákat sakkoztak és kártyáztak végig (mindig az előző parti győztese választhatta az új játékfajtát), barkochbáztak, furfangos logikai feladványokat találtak ki egymásnak (a lány sziporkázó játékos volt, színes, ragyogó elme – s Oresztész felnőtté válásának egyik legtragikusabb felismerése volt, mikor néhány évvel később látnia kellett, hogyan ürül ki, sivárul el személyisége, hogyan sekélyesül érdeklődése keresztrejtvény-műveltséggé, logikája pasziánsz-korlátoltsággá, s hogyan telepszik rá tiszta gondolkozására valami tunya nőstényi hedonizmus) – vagy csak ültek a földön és zenét hallgattak Oresztész magnókkal és lemezjátszókkal telezsúfolt szobájában, beszélgettek olvasmányaikról, meghányták-vetették a világ dolgait, s várták az estét, amikor a szoba megtelt mindazokkal a barátaikkal, akik napjuk addigi szorgalmas szakaszát sivár egyetemi szentélyekben töltötték, hogy áldozzanak valamely fölösleges tudományágnak. Ágnes nyarait és minden tanulmányi szünetét Argoszban töltötte, újra következhettek a hosszú séták a Csatorna mentén, a Lövölde dombján, a Vadasban, a Szomolisz Parkban, a végtelen kószálások hol kettesben, hol hármasban (ritkábban négyesben: Riennával kiegészülve). Ez idő tájt jött divatba a banánszoknya, Argoszban az elsők közt kezdte hordani Ágnes és Cimessza, s egy ízben, amikor Oresztész rájuk várt a hársakkal dús folyóparton, s meglátta közeledni a két lányt, a nyárnak ezt a két karcsú tüneményét, amint színes, rézsút-csíkos szoknyájukban siklottak felé – kamaszkorának talán utolsó naiv elfogódottságával érezte, hogy határtalanul boldog, s oly jó volt nem tudni pontosan, mitől is az. De ez már az utolsó nyaruk volt. Oresztész még felülhetett Ágnessel a Szomolisz Park frissen üzembe helyezett óriáskerekére, még megnézhették együtt az akkor először a városba látogató vándorállatkertet, még meghallgathatták az Argoszi Filharmónia új orgonájának felavatására érkező Garry Grodberg Bach-koncertjét, még házibuliztak párat és randevúzgattak a temetőben, még egy mindkettejüket meglepő, hirtelen váltott cigány-csókkal cinkosságot fogadtak egymásnak – aztán Ágnes elmondta, hogy rövidesen végleg elköltöznek Argoszból.
     A hatodik szakasz azzal az emlékezetes pillanattal kezdődik, amelyben az Ágneséket az országhatár felé szállító gépkocsi féklámpája utolsót villan, mielőtt végleg eltűnne a kanyarban. Oresztész hosszan néz utána, és nem is sejti, hogy pár hét múlva minden korábbinál élesebben fogja átélni a hiány-szerelmet, és ostoba, követelőző leveleket fog írni Alexandriába, amelyekre Ágnes sokáig nem is válaszol; amikor meg igen: „szakítólevelet” ír. Ezzel és Oresztész utolsó fellobbanásával, majd érzéseinek lassú, gátlásnövesztő elenyészésével le is zárul e szakasz, hogy néhány esztendő során átfolyjon a hetedikbe, amely már különösebb események nélkül zajlik: újra váltanak pár semmitmondó levelet (a hosszú hallgatás után Oresztész beszámol Júlia feltűnéséről; a válaszban Ágnes házasságkötéséről és első gyermeke születéséről kap hírt; már csak egy mosolyra futja, amikor megérti: a boldog apa nem más, mint Cimessza korábbi vőlegénye). Ez előtt és ezt követően Ágnes még vissza-visszajár Argoszba, Oresztész is meglátogatja Alexandriában majd Athénban, s amikor az új állampolgárságáért folyamodó és a korábbiról lemondó első és legnagyobb szerelmét elkíséri az Andrássy úti konzulátusra, lényegében le is zárul kapcsolatuk, s ezzel az Ágnes-jelen is. Tízegynéhány évvel későbbi telefonbeszélgetésük már bőven a regény jövő idejére tehető, és nincs is tárgyunkat érintő jelentősége.
     A Júlia-jelen a Szembesülés talán legegységesebb, legkompaktabb időintervalluma, főleg ami az igen intenzív közbülső egy-másfél esztendőt illeti. Az ezt megelőző első szakasz kezdetéül Oresztésszel volt első találkozásuk adódik, amely az argoszi rádió székházában történt. A másodikat első nagy korinthoszi egymásratalálásuk indítja és Zióta esküvője zárja; a harmadik igen szoros barátságuk idejét tartalmazza. Még ebben a szakaszban tűnik fel Elektra, s ez a körülmény nyilvánvalóan közrejátszik abban, hogy a Júlia-barátság fokozatosan lazulni kezd. Ez az évekig tartó folyamat képezi a negyedik szakaszt, már átnyúlva Éva idejébe, sőt, túlterjedve a regény jelenén. A viszonylagos jövő foglalja magába Júlia elköltözését Korinthoszból; feltételesen ezt az időt nevezhetnénk ötödik szakasznak, amelynek végére Júlia egy odahaza felháborodást keltő nyilatkozata teszi le a pontot.
     A regény igazi, szűkebb értelemben vett jelen ideje az Elektra-jelen, amely névadójának feltűnésével veszi kezdetét, s alakjának elenyészésével le is zárul. Ami Elektra előtt történik a jelenben: az ok-okozati vonatkozásban mindenképpen előzmény, ami meg utána esik meg (és ezek már az Éva-jelen epizódjai), az következmény-jellegű. Azaz: voltaképpen mindent, amit a szerző a regény jelenében említésre érdemesnek talál, azt Elektra köré gócosítja. Bármilyen kedvesek és fontosak például az Ágnes-szerelem pillanatai, bizonyos tekintetben nem egyebek, mint az Elektra-katarzisok kamaszosan tiszta és naiv előképei; vagy bármennyire is végkifejlet-értelműek az Évához kapcsolódó szintézis-teremtések s bármenynyire is mélyebb érzelmi konklúziókkal járnak, e szűken vett vonatkozásban és szigorúan a regény szempontjából nézve akár az Elektra-keltette lelki hisztériák lecsengéseként is értelmezhetőek.
     Igen: ennek az időszelvénynek a vetítővásznára képeződnek le a korábbi és későbbi események, itt rajzolódnak ki a párhuzamok, itt válik karakteressé az alakok arcéle, itt csap össze és oldódik fel (ha feloldódik) minden ellentét. Egyáltalán: ha „szól valamiről” a Szembesülés, akkor erről szól, vagyis arról, hogyan tömörül egyetlen fogalommá, egyetlen képletté, egyetlen totális metaforává mindaz, ami Oresztész számára létezik és létezésében determináns értelmű. Ez a metafora foglalja magába az időt és a teret, ez hordozza magában a lélek kusza dimenzióit, ez rejti a világot nemző és igazgató ősprincípiumot, ez öleli univerzummá az élet minden értelmét és értelmetlenségét. A létezés – ama felsőbb értelmű egzisztencia – végső szimbólumának a neve pedig nem más, mint: Elektra, illetve Elektra jelenidejűsége. Ha tetszik: az Örök Elektra.
Az Elektra-jelen tartalmazza az időbeli súlypontot, a „most” momentummát is, ami nem más, mint a regény keretjátékának kimerevített pillanata: Oresztész a forrásvíz fölé hajlik. Innen indul és ide tér vissza az epizódok páratlan sokasága, amelyek mikrostrukturális ele... ...................................................................
     A regény prézensz idejének negyedik rétege az Éva-jelen. A kezdő időpont – Oresztész és Éva találkozása Nannéniánál – még bőven belelóg az Elektra-jelenbe, és nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy a látszólag össze alig függő Elektra- és Éva-epizód átmenetet képező láncolatából melyik az a szem, amelyről már biztonsággal állíthatni, hogy az új idősíkhoz tartozik. Bárhogyan is vesszük azonban, Éva idejének első szakasza mindenképp a találkozásuktól a Ziótáék lakásán történt első igazi egymásra találásukig, a második Oresztész első krími utazásáig, és a harmadik közös abháziai kirándulásukig terjed. Innen kezdve Éva jelenléte válik dominánssá. Ezzel azonban voltaképp le is zárul a regény jelene. Oresztész még kifejti „Mindenkinek megvannak a maga Évái” című elméletét, átéli utolsó szembesülését, levonja a következtetéseket („mert Éva: a folytonosság”, „azonos vagyok jövőmmel”) és – kronológiailag legalábbis – vége a regénynek. A többi Éva-epizód (függetlenül attól, hogy a regény mely pontján jelenik meg) már a viszonylagos vagy az előre látott jövőbe ágyazódik.

A regény múlt ideje

     Agamemnon és Egiszthosz előbb baráti, majd ellenséges kapcsolatának ideje. A múlt idő mint „tudott dolog” jelenik meg a műben, még ám sajátos szemléleti paradoxonba foglalva. A szerző olybá veszi, mintha olvasói számára mindaz evidencia lenne, ami Argoszban az ötvenes és hatvanas években történt, ugyanakkor Oresztész teljesen beavatatlan, s csak a regénybéli események folyamatában, főleg Elektra „miatt” szerez tudomást a két történeti hős azon konfliktusáról, amely messze túlmutat a személyes ellentéteken és voltaképp két egymást kizáró magatartásforma párharcát jeleníti meg. Az elvben mindent tudó Nyájas beavatottságának a feltételezése és eközben a szinte semmit sem tudó Oresztész szerepeltetése olyan furcsaságokat eredményez, amelyek inkább ártanak, semmint használnak a regény dramaturgiájának. Érteni kellene például a forrás beszédes szimbólumát, azt, hogy, mit jelentenek a mérges füvek, mit az elidegenedés és mit a nagy valóság, kacagni kellene, amikor rádöbbenünk, hogy nem létezhetnek spártai argosziak, össze kellene kacsintani a szerzővel, ha arról esik szó, hogyan zajlik a tanulók spártai nevelése az athéni irodalom óráin az általános iskolák 8–10. osztályában – miközben a regény főhőse tágra nyíló szemmel csodálkozik rá mindenre, először hall olyasmit, hogy formájában athéni, tartalmában zeuszi (később alaposan megtanulja), nem tudja, mit őrizhet a történelem éjjeliőre, mint ahogy azt sem, hogy lázas a föld, ha a tavaszi viharok mindennapossá válnak a csillagfényben. Meteorológiai ismeretei csupán arra korlátozódnak, hogy a meddő felhőkből is hullhat eső, ha a nyári lángok lobot vetnek. A múlt idő ilyetén traktálása a bennfentesség nem túl megnyerő pózába merevíti a szerzőt, amelyből csupán főhőse fokozatos beavatódása mértékében tud kibontakozni.
     A történeti múlt kisebb részt külön epizódok, leírások formájában és nagyobb részt elmondások, utalások, említések, néha csak célzások révén szüremlik be a jelenbe. Amikor például Oresztész iskolai tanulmányainak utolsó évében Korinthoszba utazik két tanárával és két diáktársával, akkor, az iskolák közötti szokásos éves vetélkedő helyszínéhez közeledve átutaznak Agamemnon szülőfaluján, és Oresztész igencsak csodálkozik, hogy erre a gépkocsit vezető angoltanár felhívja utasai figyelmét. „Ugyan miért fontos ez?”, gondolja magában. Pár órával később a vetélkedőn ilyen kérdést húz: „Nevezz meg argoszi írókat és festőket”, s ő, bár remegő kézzel, de ráírja a tesztlapra Agamemnon nevét is. Újabb két óra múlva Darrávia szobájában ül többedmagával, s a bölcs moira – mint a zsűrizésben részt vett pedagógus – megdicséri, amiért „annak ellenére, hogy...”, mégis megemlítette Agamemnon nevét. Oresztész semmit sem ért az egészből, de a Nyájasnak értenie kellene mindent. (Lásd a II. rész 5. fejezetét.)
     Stiláris sajátosságként már itt jegyezzünk meg annyit, hogy a regény múlt ideje a legritkább esetben jelent grammatikai múlt időt is egyben. A közlés idejéhez képest egyértelműen előidejű események is prézensz igealakokat kapnak: „...És Agamemnon megy, gyalogol, félcipőben dagasztja a Mérce gátjának sarát – megy, mert újra szemébe akar nézni a Julis néniknek, hogy biztatást kapjon, hogy igazságérzetének a bűnös városban eltájolódott műszerét újra hozzáigazíthassa a szülőföld parasztjainak tévedhetetlen iránytűjéhez”. Megtörténik az is, hogy a történeti múlt grammatikai jövőként aposztrofálódik: „Igen, meg fogod írni a mea culpádat, hátha ettől még egyszer, még utoljára megengedik, hogy egy hivatali asztalnál végzett munka béréből eltarthasd családodat. Meg fogod írni a mea culpádat, hivatkozni fogsz arra, hogy helytelen következtetéseket vontál le a frissebb olümposzi dokumentumokból. Athéni nyelven fogod megírni, de lefordíttatod spártaira, és így jelenteted meg az argoszi pártlapban. Az olümposziak talán még gesztusnak is veszik, hogy kedves nyelvükön és legsajátabb lapjukban meaculpázol, a spártait nem beszélő falubelijeid szemében pedig így talán nem válsz megalkuvóvá.”
     Ami a múlt idő finomabb szerkezetét illeti, legalább három szakasz különíthető el benne. Az első tartalmazza az akkor már jó nevű Egiszthosz segítőkészségének momentumait: ő fedezi fel Agamemnon tehetségét, ő hívja Argoszba, segíti szerkesztői álláshoz (s jár közben, hogy megfelelő végzettség hiányában is betölthesse a kiszemelt státust), stb. A második és har... .........................................

A viszonylagos jövő

     Ez az idősík ott kezdődik, ahol a jelen belé torkollik, és nagyjából a szerzői jelen magasságában ér véget. A tárgyalt időintervallum tehát csupán a regény fő síkját képező jelen idejéhez (az Elektrák és Évák idejéhez) képest számít jövőnek (innen a jelző: viszonylagos), valójában – a szerzői közlések szintjéről nézve – inkább valamiféle közelmúltnak, aligmúltnak látszik. Ez a viszonylagosság tükröződik a változatosan alkalmazott igealakokban, illetve, jellemző stiláris jegyként, a váltogatott idejű igenevekben, ame... .......................................... ...lcvanas évek közepére, második felére tehető. Az ekkor játszódó cselekményeket bizonyos szószaporító mellébeszéléssel és tudálékossággal interpretálja a szerző, túlzott finomkodás, eufemisztikus lényeg-kerülgetés nyomja rá bélyegét az ide köthető szövegrészekre. Míg a regény egész szövegére sokkal inkább a túlzott sűrűség, a második és harmadik számú Szembesülésből átöröklött tő- és nominális, illetve alig bővített mondatok magas száma a jellemző, addig e részletek inkább körülményeskedő megfogalmazásaikkal, gyakran hivatali szövegekre emlékeztető fordulataikkal tűnnek ki, amelyekben nem ritkák a szándékosan elejtett szótévesztések, félreszólások sem (például: „Tisztelt ünneplő gyülekezet, kedves március idusai!”, „Amikor megadták neki a szót, a közönség lelkes tapsa közepette lépett fel a publikumra”, „derékfájása következtében vált egyre hajléktalanabbá”, „mindkét változat megkapta egymással szemben a kölcsönös prioritást”, „tulajdonképpen szűz volt”, „változatlan, azaz bukszimile kiadás”, „Allegró Barbara”, „Három kutyáját, amelynek három ólja mértani pontossággal komorlott a hombár előtt, egymás után rúgdosta a csizmájával vacokra”, „Alighanem meghűlhetett az elmúlt hetek szervező-agitációs caplatásai alatt”, stb.). A regény stílusát és szövegtípusait elemző fejezetünkben ezt nevezzük „a pangás barokkjának”, vállalva az anakronizmust, tudniillik azt, hogy a kérdéses argoszi érában épp túllendülünk a pangáson, és olyan korszakalkotó eseményeknek nézünk utána és elébe, mint a Sugaras utakon című, a csernobili világítótorony eldőlésének hiteles történetét megörökítő könyv megjelenése, Düplosz meghatározó jelentőségű versének, az Episztólosznak a megszületése, az Argoszi Athénológiai Központ megalakulása Lizisztrátosz igazgatósága alatt, Egiszthosz nyugalomba vonulása és a Darrávia Krétakör létrehozása, Fódosz néptribunná választása, a Kidotaphisz c. lap megalapítása, és ít. Ebben a viszonylagos jövőben kezdődik a zeuszi hierarchia felbomlása, ami előre vetíti egy igen ellentmondásos, kaotikus, ám rendszertelenségében és megva... .......................... ...köztes szerkezeti léptékű tagolódását is.

A szerzői jelen

     Említettük, hogy a viszonylagos jövő nagyjából a szerzői jelen kezdeténél ér véget. Ez az érintkezési pont (valójában inkább átfedési zóna) a kilencvenes évek legelejére tehető, azaz – értelemszerűen – magának a regénynek a keletkezési idejére. A szerző tehát ebből az időmagasságból „néz le”, néz vissza a múltra, a regény jelen idejére és a viszonylagos jövőre. És bár ez a rálátás, ez a „post factum” utólagosság uralkodó szemlélete a regénynek, ám – mint ezt előre sejthettük – nem kizárólagos. A szerzői jelen az előfordulások jelentős részében kronológiailag besorolhatatlanná válik, máskor meg éppen más időkkel mosódik össze. A szerző ilyenkor mintha kiesne saját közegéből, maga is részesévé válna hol Agamemnon múltjának, hol az Elektrák jelenének, hol – például – az elvetélt argoszi autonómiatörekvések viszonylagos jövőjének. A szerzői „saját idő” ezen elmosódásai kicsit magát a szerzőt is „szétfolyatják” és szereptévesztések sorozatába kényszerítik.
     A szerzői jelen idősíkjában helyezkednek el a regény szekunder szövegei: aforizmák, egyenes és függő idézetek, közmondás- és szólás-parafrázisok (pl.: „Öntsünk tiszta vizet az Égei-tengerbe”, „ami késik, az a Korinthoszi csatlakozás”, „szégyen a futás, de maratoni”), ironikus széljegyzetek, amelyek át-meg átszövik a regény szövegtestét. A szerző permanens jelenlétének közege ez, amelyben a jut eszembe motívum szüntelenül kifejezésre jut.
     Mint ahogy a többi idősáv, a szerzői jelen is szakaszolható lenne; hogy elemzésünkben ezúttal az így megjeleníthető mikroszerkezet bemutatásától eltekintünk, annak egyetlen és fő oka az, hogy a szerzői nézőpontnak mint regényírói fogásnak, eszköznek az alkalmazása lényegében ellentmond annak a... ..................................................................... ...külön tanulmány tárgyát képezhetné. Itt jegyezzünk meg csupán annyit, hogy tettenérhetően tervezett, előre elgondolt és funkcionális helyeken történő nézőpont-elcsúszásokról van szó, amelyek akár szigorú matematikai rendbe is állíthatók lennének. A merev konstrukció, a szigorú szabályok alapján felépített viszonyrendszer olyan – ugyancsak törvényszerű, de következetességében is rafináltan flexibilis – megbontásairól van szó, amelyek mozgásban tartják a regény egész szerkezetét, s nem engedik, hogy a kategóriákba belefagyjon tartalmuk.
     Ennek a dinamizmusnak, „elcsúszásnak” egyik legszembetűnőbb – és talán legkönnyebben kimutatható – példája a jövőidejűség egy meglehetősen speciális alkalmazása.

Az előre látott jövő

     Mielőtt elemezni kezdenénk ezt az idősíkot (síkot? talán inkább kusza alakzatok halmazát), érzékeltessük egy idézettel, hogy nem egyszerűen egy megjósolt és bekövetkezendő esemény megfelelő igealakkal vagy határozószóval történő megjelenítéséről van szó, hanem izgalmasabb stiláris fogásról.
     Példamondatunk legyen ez: „Ezt a levelet jövő ilyenkor írtam neked”. A mondat sugallata szerint: szó sincs a jövő majdan bekövetkező voltáról: a szerző (és Oresztész, akivel itt azonosul) már megélte a jövőt, már bőven megírta ezt a levelet, csak éppen, tudomásul véve, hogy pillanatnyilag a regény jelenében helyezkedik el, igyekszik korrekt nyelvi formában hírt adni arról, ami az így előre látott jövőben már megtörtént. Azon túl, hogy az itt bemutatott és ehhez hasonló grammatikai mutatványok élénkítik a regény stílusát, általában bizonyos összefüggéseket is megvilágítanak.
     De haladjunk sorjában.
     Először is: hol helyezkedik el az idő-tengelyen a tárgyalt típus? Hihetnénk, hogy a szerzői jelenen túl. E feltételezés igaz is, meg nem is. Igaz, mert az eseteknek felében-harmadában valóban olyan eseményekre, állapotokra történik utalás, amelyek későbbre tehetőek, mint a szerzői jelenként meghatározott „kilencvenes évek legeleje”. Túl van ezen az időszakon – például – Oresztész keszthelyi találkozása Elektrával és vőlegényével, telefonbeszélgetése a tízegynéhány éve nem látott Ágnessel stb. A szerzői jelenből nem látni be – további például – azt sem, hogy Oresztész és Arisa egy időben munkatársakká válnak az Akrisz című gyermeklap indításakor, vagy azt, hogy Düplosz a Mékhosz Düplopulosz nevet fogja felvenni, netán azt, hogy Fódoszt legfélretanítottabb tanítványa, Eszkomisz fogja felváltani a néptribuni poszton, alig két évvel azután, hogy Fódosz vereséget szenved... ......................................... ...szenátori szék elnyeréséért folytatott... .............................. ...Épp így a szerzői jelenben nem tudható... .................................... ...az argosziak megpróbáltatásai nem érnek véget a... ...................................................... ...és bevezetik a fejletlen újgörög államnyelvet, amelyet az őslakosok többsége már nem tud, nem is akar megtanulni – nos, mindez valóban a regény idején túl történik, és csak találgathatjuk, hogy a mű keletkezési idejét becsültük-e meg rosszul, avagy a szerző valóban előre látott bizonyos dolgokat, netán: – és ez igen valószínűnek tűnik – a kész szövegbe kicsit utólag még „beleaktualizált”. – Ez tehát a tárgyalt jövő idő első típusa.
     Az esetek másik részében az előre látott jövő inkább a viszonylagos jövőre emlékeztet, s attól leginkább a megjelenítés módjában különbözik. Emlékszünk: viszonylagos jövőnek azt a regénysíkot neveztük, amelybe a regény jelen idejéhez képest utóidejű, de a szerzői jelent megelőző történések illeszkednek, s amelyek bemutatása (a legtöbbször és jellemzően) bőbeszédű terjengősségek, nem ritkán vakszövegek révén és kíséretében történik. Ezzel szemben az előre látott jövő szinte mindig tömör, pontos mondatokban interpretálódik, melyek éles fényt vetnek egy-egy összefüggésre, s azután nyomban el is enyésznek, kioltja őket környezetük folytonossága. – Ez a tárgyalt jövő második típusa.
     Végül ugyanezen idősíkhoz sorolhatók a regény azon szövegrészei – nevezzük ezeket harmadik típusúaknak –, amelyek nem az alapján különülnek el környezetüktől, hogy látványosan más regény-időbe emelik a Nyájast, hanem a nyelvi megformáltság révén keltenek zavart az idő kontinuitásában. E típusba tartozik idézett példamondatunk („Ezt a levelet...”), hisz nem valósít meg zóna-átlépést: a „jövő ilyenkor” ugyanahhoz az Elektra-időhöz tartozik, mint a beszédhelyzet „most”-ja, így csupán mikrostrukturális elcsúszás történt: az Elektra-jelen két szakasza közt létesült kommunikációs csatorna.
     Idézzünk fel a gazdag választékból néhány további példát az előre látott jövő három típusának bemutatására:
     1) ......................... ...sszan hallgatnak, aztán Juliánusz megkérdezi: gondoltad volna, Arisa, amikor megtudtuk, hogy Agamemnon könyvét bevonják, hogy itt, Egiszthosz házban üljük majd egyszer a könyvek ünnepét?” (IX. rész, 5. fejezet); „Azon a közgyűlésen történt, hogy a szólásra emelkedő Thávrohosz – a Fódosszal kötött titkos paktum értelmében – visszavonta sajtóban közzétett véleményét. Oresztész egyszerre ábrándult ki a közösségből (amely lincselő hangulatban követelte Thávrohosz megkövezését; e hangulatkeltésben egyébként igen kitüntette magát a régebbi jó barát, Mükhélosz!) és Thávrohoszból: lám, ha egzisztenciális okokból ilyen könnyen megtagadja elveit, akkor... ................................................” (VI/5.).
     2) „Évekkel később is, még hosszú ideig, valahányszor meglátott egy idegen városban valami neki tetszőt, magában újra és újra megfogalmazta: ha majd legközelebb Ágnessel jár erre..., holott pontosan tudta, semerre sem járhatnak már együtt, itt, ahogy összeölelkezve állnak a gyalogjáró hídon, a lebukó nap ferde optikájú rezignáltsága utolsó meghitt percüket ragyogja körbe” (IV/3.).
     3) Mikrostrukturális idő-összecsúszások az Ágnes-jelenben: „Várni fogod az ucsi előtt, ülsz a szemközti kerítés betonpadkáján és figyeled: most jött ki a tanteremből, most lépett ki a folyosóra, egy pillanat és már ki is libben a falak közül, ahonnan magával hozza – talán haja tincsei közt, talán az ujjpercek hajlatában – egy Beethoven-szonáta legszebb futamát, hogy az érzékenységnek ezt az illó fuvallatát kiszöktesse az otromba vasajtón, ki a tavaszba, s tenyeredbe téve betöltse annak a kis csokor átadott ibolyának a helyét, amellyel várni fogod az ucsi előtt, ezzel emlékeztetve holnap hajnali sétátokra a várkertben” (I/3.); „Akkor még nem tudta: ott, abban a percben fogja elveszíteni gyermekkora csillogó üveggolyóit, amelyek átadták helyüket előbb a szerelem részegítően fényes, csiszolatlan gyémántkristályainak, majd a férfikor súlyos smaragdjainak, hideg opáljainak és a most elveszített üvegekre emlékeztető, de gömbölyűn gurulni soha többé nem képes tört fényű csillámoknak” (V/1.), „Látták a felfénylő féklámpákat, amint el fognak tűnni a fordulóban, hogy emlékük még egy ideig ott égjen a recehártyán, jelzéséül a jövendő hiánynak, amit megéltek már másnap, egy hét, egy hónap múlva” (IV/1.). Egy idézet a Júlia-időből: „Nem volt tovább a pillanat, megszakadt a varázslat, s egyikőjük sem tudta, megmenekült-e a maga bajától: Oresztész a gátlásaitól, amelyekről ki fog derülni, hogy feloldódásuk jobban fájt, mint a zavar, amelyet okoztak; Júlia a magány belvizeitől, nem sejtve még: lecsapolhatatlanok. Ültek a megtört varázs partján, lábuk belelógott az egy percen belül mindent elborító semmibe; e perc még együtt fogja találni őket, de mint olyanokat, akik már kiszolgáltatták magukat a szerelem szeszélyének és alig érzékelhető ellenállással fognak beletörődni abba, ami már megtörtént velük” (II/2.). Idő-mutatvány az Elektra-jelenből: „Pergették a jövő homokját, kóstolgatták az és-majd-akkor ízét, amely – még nem tudták akkor – minden kis megvalósulással veszíteni fog zamatából, hogy végül egészen megkeseredjen szájukban, s elhigygyék: mintha korábban sem lett volna eléggé édes, szeszként égette nyelvüket, talán még öklendeztek is tőle – csak épp nem emlékeznek erre, mint ahogy nem fognak arra sem: mit tartogatott számukra a köréjük gomolygó indulatok füstburka, amikor mindezt majd később egy hideg éjszaka rosszindulatúan rájuklehelte” (V/3.). Példa Éva idejéből: „A folytonosságot úgy ölelte magához, mint a bölcsek megtalált kövét, bár tudta, nem lesz szüksége arra, hogy bármit is arannyá változtasson majd, ami azelőtt is nem volt lényege szerint az; mert Évával a dolgok azok, amik, és nem azok, amik nem; mert a lehetőségek is azáltal leendenek cselekvések indítékai, hogy burokként őrzik a hatóanyagot, s nem azáltal, hogy elfecsérlik, ami bennük adva volt, és mi eldobhatjuk majd őket, mint gesztenyék szúrós házát, ha a csoda már kifeslett belőlük; mert Évával a hétköznapok lesznek fényesebbek, ami csak akkor válik értékrendszerünkben megmérhetővé, ha a lélek már eleget vasárnapolt; mert hiszen bármi, ami a jövőben történni fog velünk, azt a folytonosság tűnő hullámaira a múlt hieroglif jeleivel régen ráírta, s a jelen már suttogva kibetűzte” (VIII/4.).
     Az idő-csúsztatások a regény jelen idején kívül más zónákon belül is megfigyelhetők. Egy példa a múltból: „Aláírás nem lesz a cikk alatt, mégis mindenki tudni fogja, kitől származik, ha majd megjelent” (I/5.), illetve a viszonylagos jövőből: „Már reggel a holnapi események emlékével ébredsz, behódoltam, mondod, pedig ma még tiszta vagy, s holnap is tiszta voltál mindaddig, amíg az a lány le nem ült melléd a kőre, előzőleg szétterítve a hideg grániton az ÉS legfrissebb számát, s nem kezdett beszélni csacskán – mindez csak holnap volt, ma még nem lenne miért megijedned.”
     A regény idősíkjairól szólva meg kell még említenünk, hogy a Szembesülés szerkezeti alapjául szolgáló számbeli törvényszerűségeket itt is érvényesítette a szerző: egyrészt kihasználta időszemléletünk eredendő hármasságát (múlt, jelen, jövő), másrészt ezek közül kettőt megkettőzött (2 × 2), így alakult ki a két jelen (a regénybéli történéseké és a szerzői szemléleté) és a két jövő (a viszonylagos és az előre látott). Az idősíkok száma ezzel ötre emelkedett, és – mint már említettük – az ötfokúság a mű egyik rejtettebb, de tisztán kimutatható tagolódási elve. Ugyancsak a kabalisztikai számokat adnak az egyes idők mediális és finomszerkezetű rétegei: Éva jelene 3, Elektráé és Júliáé 5-5 szakaszra oszlik; 3-3 alsíkja, típusa van a múltnak és az előre látott jövőnek, stb.
     ..............onstrukciós......ából releváns jegyek...........ottakká....... tőségű............valaminő túlzott evokáció..............manifesztálódik.

4. A regény szövegtípusai

     A Szembesülésben öt fő szövegtípust különíthetünk el: szerzői közlés; belső monológ; idézet és függő idézet; levél; önindukciós szöveg.
     Elöljáróban jegyezzük meg: az egyes szövegfajták nem elszigetelten jelentkeznek, hanem egymást kiegészítve, továbbá nem külön-külön mutatnak be egy eseményt, helyzetet, hanem egyazon motívum gyakran két, három vagy akár több szövegtípus révén jut kifejezésre. Oresztész és Elektra első találkozása például egyszer szerzői közlésben, kétszer monológban és egyszer önindukciós szövegben kap interpretációt. Ágnes és Oresztész meghitt pillanatát a gesztenyefák alatt megörökíti szerzői közlés, függő idézet és levél. A regény keretéül szolgáló kiserdei jelenet kétszer szerzői közlésben, kétszer levélben és egyszer monológ formájában olvasható. Oresztész athéni találkozását Elektrával pedig mind az öt szövegtípus megörökíti, a belső monológ kétszer is.
     Vegyük azonban sorra az említett kifejezési formákat.

Szerzői közlés

     Bár felsorolásunkban és számbavételünkben is elsőként említjük, a mű összterjedelmében elfoglalt helye alapján nem kerülne az élre: a belső monológok szövegterjedelme megelőzi. Ennek ellenére a műegész szempontjából jelentősége kiemelt, hisz funkciójában... ................................................................... ...a jelenlétét.
     A szerzői közlésnek – mint köztes jellegű szerkezeti elemnek – három fontosabb megnyilvánulási formáját különböztethetjük meg. Éspedig: a) elbeszélés és leírás; b) elméleti fejtegetés; c) közbevetés, széljegyzet. Az említett formák, talán mondanunk sem kell, olykor csak bizonyos önkényesség révén különböztethetők meg, s nem ritkán elválaszthatatlanul összekeverednek, már-már önálló novellisztikus egységeket alkotva. Mégis tárgyaljuk őket.
     a) A hagyományos értelemben vett elbeszélés és leírás nem igazán jellemző a Szembesülésre, mindazonáltal ide sorolhatók bizonyos események részletező interpretációi, egyes helyzetek, állapotok, viszonyok aprólékos megjelenítése. Sok történésről és még több bemutatandó momentumról azonban nem szerzői közlés, hanem más szövegtípusok keretében értesülhetünk.
     b) Az elméleti fejtegetések általában valamely megfigyelésből indulnak ki, máskor egy-egy tömör állítás, vélemény elemzéseként jelentkeznek. Legtöbbször a szerző valamit be szeretne bizonyítani, valaminek az érvényességét szeretné a Nyájas előtt nyilvánvalóvá tenni. Hosszú okfejtéseket olvashatunk például a „három Elektra” párhuzamáról, avagy arról, hogy az időben-térben egybeeső momentumoknak rejtett üzenetük van. Nem ritkák a már-már bölcseleti mélységekig hatoló esszészerű betétek sem, és előfordul, hogy valamely részlet olvasásakor az a benyomásunk, mintha egy filozófiai mű szubjektív kivonatát, jegyzeteit olvasnánk. Gyakori fogasa a szerzőnek az is, hogy egy-egy fogalom köznapi jelentését összemossa metafizikai értelmével, és ezen a réven fejti ki bölcselmét életről, halálról, az ellentétekről, a végtelenség abszurditásáról, vagy – például – a semmiről: „A látvány eloszlott, az emlék szétszivárgott, s az egészből nem maradt meg benne semmi. De tudta, ez a semmi minőségileg több a valaminél, hisz mindaz, ami létezik, a való világ egésze, nem egyéb, mint a Semmiben rejlő lehetőségek egy töredékének tökéletlen beteljesülése”.
     c) A közbevetéseknek és széljegyzeteknek roppant gazdagsága szövi át meg át a Szembesülés szövegét. Leginkább akkor ismerhetők fel, ha nem más szerzői közlésekben (elbeszélés, leírás, fejtegetés) fordulnak elő, hanem idegen környezetbe: belső monológokba, függő idézetekbe, levelekbe ékelődnek bele.
     ......... ...alkalmasnak mutatkoznak további – mikrostrukturális – csoportosításra: elkülöníthetünk például aforisztikus megállapításokat; ironizáló széljegyzeteket; közmondások, szólások, sőt szállóigék sokszor szójátékokra épülő parafrázisait; a szerzői jelenből vagy a jövőből vett eseményekre, fejleményekre történő utalásokat; párszavas – általában két gondolatjel közé tett – „kikacsintásokat”; vagy akár egyetlen kifejezésre, szóleleményre korlátozódó közbevetéseket. Tipizálhatnánk a szerzői megjegyzéseket úgy is, hogy azt tennék vizsgálat tárgyává, melyek a... ............................ ...De... ....................... ...és eltekintve attól, osztályozásunkban... ......................... ...ová sorolhatók: „Még mindig jobb, ha latrok beszélnek önmegtartóztatásról, mint ha impotensek”; „Nehéz elképzelni, hogy Petőfi, ha ma élne, koptatott farmert hordana és elpukkant rágógumi-hólyagok maradványai díszlenének hetyke bajszán”, „Olykor a túlzott józanság mámora is megrészegíthet”, „A fát amúgy is megtartja az ágak logikája”, „A megszokások előbb-utóbb megszelídítik az idegenséget”, „Aki hosszan néz a távolba, az maga is elvágyik”, „Oly mértékben aggódott Argosz népéért, hogy tenni érte már nem maradt ereje”, „Ahogy a vesztő kockajátékos mondaná: a vetés el van kockázva”, „Hiszen egy költő sem tehet meg bármit – csak amit megenged magának”, „Az ördög nem alszik, csak relaxál”,„Az égtájak is elnyomják az iránytű egyéniségét”, „Mocskos poharakba amúgy sem érdemes tiszta vizet önteni”, „A keszegnek nincsenek illúzió a csuka lelkiismeretét illetően”, „Nem tartott az esti misére igyekvőkkel. Nem akart velük egy tálból vecsernyézni”, „Kijött a csak tiszta sodrából”, „Aszút állt az állófogadáson”, „Mellre szív, hasra máj, nyakra fő”, „Esztergomból átnézett a párkány”, „mentor több, annál mecénásabb”, „repcebetyár”, „hím pallér”, „Nem ment le a torkán a gordiuszi mócsing”, „papraforgó presbiter”, „Erősen kínálta a túrós pitét: »Pite sőn!«”, „Már a »már semmi sem a régi« sem a régi”„Ahogy mendegélt, időnként meg-megátalkodott”, „szakártó kormány”, „szilvesztern”, stb., stb.

Belső monológ

     A regény leggyakrabban alkalmazott, legtermészetesebb szövegtípusa. A teljes regénynek közel a harmadát Oresztész hosszabb-rövidebb töprengései, tépelődései, olykor emócióktól túlfűtött, már-már költői megnyilatkozásai vagy higgadt elemzései teszik ki. Gyakran a cselekvő mozzanatokat is Oresztész interpretálja, sőt, előfordul az is, hogy olyan eseményekről, helyzetekről számol be, amelyeknek nem volt, nem lehetett részese. Ilyenkor szerepe némileg összemosódik a szerzőével.
     Oresztészen kívül monologizál a regényben Elektra, Éva, Ágnes és Júlia, olykor a mellékszereplők is (emlékezetesek például Zióta vagy Kéthia szöveg-oszcillációi).
     Külön említenünk kell a monológok grammatikai többszemélyűségét. Szerzőnk nem elégedett meg a „klasszikus” megoldással, és nem csupán egyes szám első személyben (a) beszélteti hőseit. Kialakított egy a Szembesülésre igen jellemző szövegtípust, az önmegszólító monológot (b), amelyben a beszélő mintha a nyelvtani értelemben vett második személyhez szólna, valójában azonban önmagához intézi szavait. A számtalan példa közül ragadjunk ki néhányat. Oresztész önmegszólító monológja az V. rész 5. fejezetéből: „De jogosult-e a szó, ha mellébeszélsz vele? És jogos lenne-e sunyi hallgatásod akkor, amikor pedig lenne módod szólni? És egyáltalán, ki viszi előrébb Argosz ügyét: egy igazmondó, de örökre elhallgattatott szónok, vagy az, aki kerülgeti ugyan az igazságot, talán meg is tagadja: de közben ébren tartja magát a szót, a beszédet, a nyelvet? (...) De szolgálhatod-e a fényt úgy, hogy közben nem mersz világolni? (...) Van-e mindig középút a két véglet között? Vallhatsz-e kettős hűséget úgy, hogy ne legyen egyben kettős árulás is? Ebben a méltatlan kint-a-farkas-bent-a-bárány játékban lesz-e elég bölcsességed és erőd ahhoz, hogy a se-bent-se-kint pulikutya szerepét eljátszd ott, ahol az egyik hősködő pásztort széttépték az ordasok, a másik meg a toportyánokkal üvöltve maga is bárányhúsra fanyalodik?”
     Önmegszólító Elektra-monológ a III. rész l. fejezetéből: „Amikor leszálltál a buszról, még nem tudtad, gyűlöld-e vagy szeresd. Kockás kabátjában ott sétált a járda szélén, banánt majszolt. Elegánsabbnak tűnt, semmint szeretted volna. Könnyen felismerted: emlékezetedben még derengett valami homályos kép, amit korábban hiába igyekeztél élesre igazítani, egyszer sem sikerült, ezért inkább azt mondtad magadban, hogy nem emlékszel rá; de most, amikor megláttad, emlékezeted azonnal regenerálódott, agyadban megjelent tavalyi arca (egy kép bukkant fel: ott áll értetlenül az egyetemi tabló előtt a kíváncsiság és a döbbenet vegyes vonásaival), amit most ráhelyeztél az élőképre: megállapítottad az egyezést, ugyanakkor regisztráltad a különbségeket is: pelyhedző szakáll, mint a jelen többlete, és homlokba lógó haj, ami akkor volt, de most hiányzik. Tehát ő az. Mintegy mellékesen a fényképezőgép meglétét is tudatosítottad: a telefonban nem-fogjuk-megismerni-egymást aggodalmadra említette a feketetokos Zenitet, mint ismertetőjelet. Még nem tudtad, gyűlöld-e vagy szeresd. Feltűnő kockás kabátja, banánmajszolása inkább ellenszenvet keltett. Csak kissé bizonytalan, kacsázó járásában volt valami emberi. No meg abban az ellentmondásban, ami három napja küldött, közvetlen hangú levele és kimért eleganciája között feszült. Ebbe már bele lehetett kapaszkodni. A háta mögé kerültél, onnan köszöntél rá. Úgy fordult meg, mint aki csodát sejt háta mögött.”
     Az első és második személyű (önmegszólító) monológokon kívül találunk a regényben nehezebben felismerhető pszeudo-monológokat (c), amelyek harmadik személyűek. Ezen szövegrészek csupán abban különböznek a szerzői tudósításoktól, hogy – az önmegszólító típushoz hasonlóan – a megnyilatkozóra visszaható, rá vonatkozó, az ő szemléletét pregnánsan megjelenítő közlésekről van szó.
     Nézzünk egy példát: „Van egy újságunk, mondta végre, hosszú hallgatás után Püladész. Akár meg se szólalt volna. Hiszen Oresztész látja: a szerelem jele ott ég homlokukon. De Püladész ezt nem tudja magukról. A érzés önmaga iránt is vakká teszi kiszemeltjét. Még semmi sem végleges benne. Még nem érti: a mi-lenne-ha játéka után ez már az ez-van kategorizmusa. Küzd a szavakkal. Aztán mentő ötlete támad. Megfogja Elektra kezét és felmutatja az összakulcsolódó újjak egyértelmű emblémáját. Oresztész érti. Ennél sokkal kevesebből is értené. És valami megpattan benne, ott, legbelül. Nem, nem a szív. Nem is egy ér az agyban. Csak egy szál, egy kötés. Egy kapcsolat minőségének magas cére hangolt húrja. Egy feszülni már amúgy is elfáradt ideg. Átminősülés. Előbb percnyi pánik a rendszerben: káosszá zilálódik a mindennek-megvan-a-maga-helye korábbi nyugodtsága. Hirtelenjében semminek sincs helye. Kategóriájukat vesztett elemek vergődnek mindenfelé, s lázas izgalommal serénykednek, hogy besoroltassanak valahová. Aztán lassan polcra is kerül minden. Kicsit még idegenek a régi dolgok – új helyükön. De a pániknak már nyoma sincs: Oresztész tisztán lát, és máris elrendelésnek hiszi a sors torz fintorát. Igen: így kellett lennie. Most is ő, Oresztész lesz az, aki nagyvonalúan lemond valamiről, amihez pedig talán könnyebb lenne ragaszkodnia. Ő lesz az, aki igyekszik erényt kovácsolni egy halálos veszteségből. Mi hárman, kezdi Oresztész, hisz mi hárman egyek vagyunk, mondja, s mintha szavait kívülről is hallaná, amint idegenül csengve hasztalan keresik az őszinteség tónusát. El is akad azzal, amibe belefogott; inkább átöleli őket, s csak miután sétálva elindulnak, folytatja újra akadozva: eddig is testvéreknek érezték egymást, s ezután is együtt maradnak mindhárman. Számít-e valamit is az, melyikük fogja Elektra kezét: ő-e vagy Püladész. És lassan beleéli magát a bölcsebb fivér szerepébe. Csak mosolyog mindentudóan, amikor barátjuk, Mükhélosz, akit meglátogatnak a városszéli laktanyában, értetlenül figyeli új szereposztású hármasukat. Az úton visszafelé, alig meri bevallani önmagának: egy kis megkönnyebbülést érez. Mintha felmentették volna egy örömmel vállalt, de igen súlyos felelősség terhe alól. Mintha újra ő, Oresztész lehetne azon kiválasztottja az isteneknek, aki arra ítéltetett, hogy kudarcainak hosszú sorozatából álljon össze életének rejtett karrierje. Igen, rendben van ez így... Különben is... Épp itt az ideje, hogy Püladésznek is meglegyen az első Elektrája.”
     Nos, aligha lehetne elvitatni, hogy a fenti idézet voltaképp Oresztész monológja: az ő gondolatainak, meglátásainak pontos visszaadása. A szövegben egyetlen zavaró momentum sem lenne, ha átírnánk Oresztész egyes szám első személyű elmondásává; sőt, bizonyos részek talán még természetesebben is hatnának például így: „Most is én leszek az, aki nagyvonalúan lemondok valamiről, amihez pedig...” stb. Árulkodóak az ilyen mondatok is: „Az úton visszafelé, alig meri bevallani önmagának...” – oly mértékben belülről láttatják hősünket, hogy a pszeudo-monológ létezésének elméletét bátran fenntarthatjuk.

A regény egyenes és függő idézetei

     A Szembesülés tetemes számú citátumot tartalmaz. Ezek a következő fontosabb csoportokba és alcsoportba sorolhatók:

     A) Egyenes idézetek      B) Függő idézetek

     C) Az idézetek speciális esetei

     Vegyük is sorra az egyes típusokat.
     A/a) Mindenek előtt az ógörög drámákból vett idézeteket kell említenünk. Ezek az egyes részek (I–IX.) élén állnak mottóként, de előfordulnak a fejezetek belső szövegeiben is. Az egyébként precizitásáról ismert szerző furcsa módon ezeknek a citátumoknak nem adta meg a forráshelyét; talán azért, mert sok esetben némileg módosítja az eredeti szövegeket: hozzátold pár szót, változtat modalitásukon stb. A III. rész mottója például csupán egyetlen írásjelben és egy szórendi változtatás okán tér el eredetijétől. Szophoklésznál így: „Élektra: Karomban tartalak? / Oresztész: Bár örökké tartanál!” A Szembesülésben viszont: „Elektra: Karomban tartalak. / Oresztész: Bár tartanál örökké!” A klasszikus idézetek sorába tartozik a néhány Homérosz- és Hérodotosz-citátum (ezek helyét ellenben sorra-pontosan megadja a szerző) valamint Szapphó- és Alkaiosz-sorok, továbbá... .....................................
     A/b)... ........................... ...sokféleségének érzékeltetésére említsünk meg néhány további szerzőt, csupán ízelítőül és találomra: Leonardo da Vinci, Fred Hoyle, Németh László, Zsoldos Péter, Sütő András,Cecil M. Joepardy, Páskándi Géza, Laczkó Géza, Bodolay Klára, Madách, Ljuben Dilov, Szepes Mária, Stanislaw Lem, Örkény István, Tsúszó Sándor, Kamatsu Sakyo, Déry Tibor, Jim Morrison, Henri Bergson, Martin Heidegger stb.
     A/c) A Szembesülés több pontján találunk idézőjelbe tett olyan szövegrészeket (általában egy-két mondat), amelynek szerzője, forráshelye nincs megjelölve. Azokban az esetekben, amikor sikerült azonosítanunk az idézetet, helyét megadtuk a Jegyzetekben (ha torzított, módosított szövegátemelés történt – mint legtöbbször –, ott az eredeti alakot is). Alapos kutatómunkával talán továbbiak eredetét is felderíthettük volna, de lehet, hogy minden erőfeszítésünk kudarccal végződött volna. Sok citátum ugyanis – stílusából, tartalmából, bizonyos vonatkozásokból ítélve – akár fiktív is lehet, illetve forrásául szolgálhatott akár valamely iskolai dolgozat, napló, ki tudja milyen célból készített feljegyzés. Sok vendégszöveg tűnik elképzelt „korabeli” újságcikkből vettnek, máskor meg mintha fiktív tankönyvek példamondatai köszönnének vissza (pl.: „Hellaszban megszűnt az argoszi származású író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a kronoszi-zeuszi metodológiai szempontok mellőzésének a bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a hellén néphez tartozás felemelő tudata”). Ugyancsak e kategóriába sorolhatjuk a néhány idézett viccet, illetve bizonyos hivatalos okiratokból, műszaki leírásokból, használati utasításokból származó hiteles vagy kreált szövegeket. Olvashatunk továbbá bizonytalan eredetű vendégkönyvi bejegyzést, söralátétre rótt „dedikációt”, grafitit, plakátfeliratot. A meg nem nevezett vagy ismeretlen szerzőtől származó fragmentumoknak olykor megkapjuk a forrására, előfordulási helyére vonatkozó információt. Így például megtudjuk, hogy az ülőfogyaasztás csak a felszolgáló által feliratú táblát az athéni Anna Presszóban függesztették ki, ahová Oresztész azért tér be, hogy arab nepperektől valutát vegyen, a száraz tűzivíz vezeték csatlakozó felirat pedig az Athéniak Világszövetségének székházával szomszédos épület egyik szerelőszekrényén található.
     A/d) Gyakran olvashatunk a Szembesülésben olyan idézeteket, amelyek maguktól a regény szereplőitől származnak. Ezek, érthetően, akkor ékelődnek a szövegbe, amikor az adott szereplő „nincs jelen”, ám valamely kijelentését, megjegyzését felidézi a szerző vagy éppenséggel egy másik szereplő. Íme egy kis hevenyészett csokor a citátumok ezen csoportjából (zárójelben az idézett szereplő neve): „Szerelem az, ha Bachot úgy játszom, mintha Liszt lenne”, „Oresztész mindig feltételez a maga számára egy téglát, amely feltétlenül az ő fejére fog ráesni”, „Engem az egész vallásban nem a hit érdekel és még csak nem is Isten, hanem az az ember, aki hisz Istenben”, „Nem azért gyónok, hogy feloldozást kapjak, hanem hogy tudatosítsam magamban bűneimet, s ezáltal feldolgozhatóvá tegyem őket”, „Az igazi istenhitben Isten feloldódik, megszűnik istenként működni és az emberi psziché elidegeníthetetlen részévé válik”, „A zenének semmi köze a való világ dolgaihoz. Az emberben épp azt ragadja meg, ami kívül esik benne a valóság körein”, „A szerelemben az a rendkívüli, hogy a máskor jelentéktelen és szokványos dolgok különleges jelentőséget kapnak: a holdtölte, az őszi eső, a tavaszi madárdal szimbolikus erejűvé válik, s voltaképp bármi alkalmassá lesz arra, hogy érzéseink pontos és egyedül adekvát megjelenítőjét lássuk benne”, „Aki mások ellen vétkezik, maga sem maradhat sebesületlen” (Ágnes); „Veled sem tehetek kivételt, ha a magam törvényeiről van szó”, „A dolgokban nem az a csodálatos, hogy vannak, hanem az, hogy mi érzékelhetjük őket”, „Az emberi cselekedeteket legtöbbször nem megfontolt érdekek, hanem primitív és spontán kényszerek motiválják”, „Hogy kapcsolataimban mennyire tárulkozom ki, azt a saját őszinteség-igényem határozza meg”, „A művészetben nem a létrejött mű, hanem az alkotás folyamata az igazán érdekes”, „Én vagyok az a homokszem, aki addig izgatom a férfiak kagylótestét, amíg igazgyöngyöt építenek körém; a baj csak az, hogy én mindig eltűnök a gyöngyben, amelyet végül a kagyló is meggyűlöl, mert kiszorítja megszokott héjából” (Júlia); „Állandóan azért harcolsz, ami már amúgy is a tied”, „A dolgok azáltal igazulnak meg, hogy gondolkodásunk a számunkra legkedvezőbb rendbe állítja őket”, „Ha még soha nem sértetted vérig legjobb barátodat, akkor az nem is a legjobb barátod”, „Az a sorsom, hogy boldogtalanná kell tennem szeretteimet. Az egyetlen vigaszom az, hogy ennek ellenére ragaszkodnak hozzám. Talán mert boldogtalanságunk tárgyához ragaszkodni: egyfajta boldogságot jelent”, „Nem volt jó tanítvány az, aki nem fejlődik arra a szintre, hogy megtagadja mesterét”, „Nem azért iszom és nem azért szívok, mert jó nekem, hanem azért, hogy ne követeljen tőlem nagyobb őrültségeket az a fenevad, aki bennem él”, „A pók nem a hálószövésnek a mestere, hanem a légyfogásnak”, „Csak akkor válhatunk szociális lénnyé, ha már azon mélységében megtapasztaltuk, hogy egy szál egyedül állunk ebben a kurva kibaszott világban” (Elektra); „Sokáig elhittem: arra születtem, hogy mások elvárásait beteljesítsem”, „Szeretek fázni, mert utána sokkal jobban esik a meleg”, „Fáj a fejem. Tulajdonképpen akarom, hogy fájjon”, „Nincs külön ünnepi és hétköznapi arcom; ezért aztán az ünnepeken túl szomorúnak, hétköznapokon pedig túl vidámnak tűnök”, „Elszoktam azoknak a dolgoknak az élvezetétől, amely dolgok élvezésében nem találtam társra”, „A kiürülő kapcsolatok azért elviselhetetlenek, mert ott kísért bennük a tartalom emléke”, „A lélek ürességét pótcselekvésekkel és ezek részletes elmondásával lehet a legjobban elleplezni”, „A modern művészeteket csupán addig a mértékig tartom befogadhatóknak, amíg a hagyomány és a ráció kereteit öntörvényűen, nem pedig önkényesen feszítik szét”, „Olyan jó az ízlésem, hogy már nem is illik hozzám” (Éva); „Tudásunkról a tanulás szedi le a szépség hímporát”, „Egy férfi annál magányosabbá válik, minél több nővel akad dolga”, „Az emberi agy csodálatos képessége nem abban rejlik, hogy a tapasztalatok millióit el tudja raktározni, hanem abban, hogy e tapasztalotokat ott, akkor és olyan csoportosításban tudja előhívni, ahol, amikor és amilyen módon szükség van rájuk”, „Soha ne siess a szerelemben: minden kihagyott fázis, minden elmulasztott hajlítás megtépázza a kulmináció kibomló gazdagságát”, „A művész agya csak abban különbözik a többiekétől, hogy arányaiban érzékeli a dolgokat” (Nannénia); „A természet szereti a kerek dolgokat”, „Aki állandóan a művészet fennkölt régióiban lebeg, az nem érzékelheti, hogy egy Petrarca-szonett és egy szelet zsíros kenyér között eredendő azonosság mutatkozik mindaddig, míg az előbbi csupán az utóbbi mellett lehet fennkölt, és nem pedig önmagában” (Darrávia); „Utálom magam, mert ha lábszagom van, nem tudok arrább menni”, „Hiába csókolóztunk egész éjszaka, reggel mégis ragaszkodott a külön fogkeféhez” (Püladész); „Én szívesen dolgozom két órán át azért, hogy aztán egy félórás munkát tíz perc alatt elvégezhessek”, „A házasság olyan lukas csónak, amelyben ülve el kell döntened, hogy evezni akarsz-e, vagy mindkét tenyeredet a lékekre szorítva várod, hogy a másik evezzen” (Irmész); „Ami nem fér bele egy metaforába, abból többkötetes regényt kell írni”(Tertisz húga); „Kérdéseink olykor jobban elárulnak bennünket, mint válaszaink”, „Minden korinthosziban van valami elviselhetetlen korinthosziság” (Thorisz); stb., stb.
     Az egyenes idézetek sorában külön is említenünk kell a halmozott vagy kombinációs idézeteket, ame... ................... ...valamely „... ...................... ...ha biztos vagy magadban, menj a saját fejed után és ismerd fel az értő kevesek véleményét is; ezt Erdélyi Béla így fogalmazta meg: »Mert aki normális, az nem számít«.” Vagy: „»Vizet szüntess!« – idézte Thávrohosz mondását, amikor egy végigiddogált éjszaka után reggel ásványvízzel kínálták”.
     B/b) A néven nevezett szerzőktől származó függő idézetek nagy többsége Cecil M. Joepardy és Tsúszó Sándor szavaira, írásaira történő hivatkozások formájában fordul elő a regényben. A beékelődés leggyakoribb helyei: Oresztész monológjai és levelei. A tipikus felvezető szavak: „Ahogy Joepardy mondaná”, „Cecil mester szerint”, „Szíemdzsé úgy tudja”, „Mint Tsúszó Sándor írja”, „erről mondta Tsúszó, hogy” és hasonlók.
     Kisebb részt találhatunk a Szembesülésben utalásokat Örkény István, Karinthy Frigyes, Salvador Dali, Tristan Tzara, Szentkuthy Miklós, Lázáry René Sándor, Kosztolányi, Babits, Pilinszky megállapításaira, illetve Heidegger és Wittgenstein filozófiájára.
A száznál is több ilyen hivatkozás közül a Joepardy- és Tsúszó-vonatkozások (illetve részben a Bodolay-parafrázisok) azáltal is érdemesek külön figyelmünkre, mert általában kontrapunkciós funkciójuk van, amelynek lénye... ............................. ...visszásságát, önellentmondásos vagy éppenséggel tartalom nélküli... .......................... ...ze szerint modulálja át, s teszi a regény integráns részévé. Ilyen és... .......................................................... ...szen a sötétség is fénysebességgel terjed”, „Nincs tehát szükségem ilyen segítségre, mivel, ahogy Joepardy mondaná, ha szél nem fújna, vitorla sem kellene”, „Fölösleges tehát erről ábrándoznod, mert már Joepardy is megírta az Under the Golden Keyben, hogy a sast is szárnya emeli magasba, nem pedig vágyai”, „Jobbnak láttad, ha kételkedsz vallomásában, tudtad ugyanis, hogy a sirályok – Joepardy szerint – a halat szeretik, nem pedig a tengert”, „Olyan merész következtetéseket vont le eddig másképp értelmezett jelenségekből, mintha csak Cecil M. mester szellemében állította volna, hogy a tárgyak mindig önnön árnyékukon fekszenek”, „De csüggedésre semmi okod, tégy úgy, mint C. M. J.: ha nem találta Északot, hát igazodott Dél iránt”, „Joepardy írja le a Nagy Traktátumban, milyen érzés volt rádöbbenni arra, hogy a lehetetlen dolgok nem attól azok, mert ez lényegük, hanem mert számunkra ekként ismerszenek meg”, „Amikor e sorokhoz érsz és sokallod sarkított példáimat, tégy úgy, mint Szíemdzsé, aki mindig levette a szemüvegét, ha bántotta a dolgok kontrasztja”, „a menetjegy annyira haszontalannak tűnt, mint Joepardy legendás csónakja, amellyel tudvalevőleg nem lehet átkelni a sivatagon”, „Elektra legalább annyira hiányzott ebből e jelenetből, mint a Mesternek a tenger onnan, ahol a két szembülső part egymásra talált”, „Ha a reggeli öltözködés során bal lábadat a jobb nadrágszárba dugtad, Tsúszó szerint hiába próbálkozol a szabadon maradt lábaddal és az üres nadrágszárral helyrehozni a dolgot”, „Ki írja azt a temérdek sok rossz verset, tűnődött Tsúszó szellemében Oresztész, ha minden költő folyton ott tolong a fogadásokon?”, „Tsúszó szerint még mindig jobb egy társaságból angolosan távozni, mint mindenkitől érzékeny búcsút venni – és maradni”, „Egy utolsó szalmaszálon is el lehet tsúszni”, „Az idegen balról jobbra kavarta kávéját; az ilyen emberek Tsúszó szerint bármire képesek”, „Mint TsS jegyzi meg valahol szellemesen, egészen az egy fős társaságokig bezárólag nincs olyan szűk körű kompánia, amelynek összetételén ne lehetne javítani azzal, ha valakit hazaküldünk”, „Aki Tsúszó intencióit követi, csak olyan társaságban gyújt pipára, amelyben példáját senki sem tudja követni. Pipások között jobb, ha az ember tökmagot köpköd”, „Az a legkínosabb, mondaná Tsúszó, ha egy tehetséges embert utálunk, mert miatta folyton ellentmondásba keveredünk saját értékítéletünkkel”, „Aki pontosan tudja, mi a jó és mi az rossz, az, írja Bodolay, képtelen választani közülük, aki meg könnyedén választ, az nem tudja ezt a kettőt megkülönböztetni”, „Úgy tett, mint a szerelmes Klára, amikor a frissen kapott Lázáry-levelet az újságok közé rejtette, hogy apja ne találja meg, holott a szórakozott öreg a jelentéktelen levélkét ugyan észre nem vette volna, ha nem a napi hírek közül pottyan az ölébe” és ít.
     B/c ...................................................................................... ...ppen ez utal arra, hogy alighanem álidézetekről van szó, azaz a függő citátumoknak egy speciális alcsoportjára kell gondolnunk, amikor feltételesen és jobb híján „ismeretlen eredetű”-eknek mondjuk őket. Ezek a szövegek minden bizonnyal a szerző saját leleményei, és hiába is keresnénk őket akár az Ó. Nagy Gábor-féle gyűjteményekben, akár Hernádi Miklós Közhelyszótárában, akár a Nagy Murphyben vagy aforizma-tárakban és grafitis könyvekben. A „mint ismeretes”, „köztudomásúlag”, „ahogy mondani szokták” és más, például egzotikus népek bölcsességeire utaló kiegészítések tehát csupán az álidézetek hitelességét lennének hivatottak igazolni, az alapos elemzés azonban minduntalan leleplezi a valódi „jogtulajdonost”, a Szembesülés szerzőjét.
Néhány példa az említett típusból: „Bartók zenéjét, mint mondják, csak addig nehéz befogadni, ameddig szól”, „Mint tudjuk, a falusi házaknak az a trükkje, hogy belülről még annál is kisebbek, mint amennyire kívülről annak látszanak”, „A novellák azonban köztudomásúlag csupán utolsó mondatuk kedvéért íratnak meg”, „Mint tudjuk, a teremtés tökéletességéből az következik, hogy a tökéletlenséget is meg kellett teremtenie a Jóistennek”, „A titok lényege tudniillik nem tartalmában keresendő, hanem abban a körülmény................................

(a szöveg folyamatosan bővül -- illetve bővült egy ideig)