Szembesülés

   Az általános megjegyzések után szóljunk a regény írói előzményeiről.
   Szerzőnk munkanaplójában négy opusz szerepel Szembesülés címmel.
   Az egyes számú mellett ez a műfaji meghatározás áll: drámakísérlet. Sajnos mára megállapíthatatlan, valóban csupán kísérletről volt-e szó avagy a teljes mű is elkészült: az író archívumából csupán 6 kéziratoldal került elő. E kevéske (ráadásul nem is öszszefüggő) szöveg aligha alkalmas a behatóbb elemzésre, ám annyi feltételezhető, hogy Oresztész és Elektra történetének színpadi feldolgozása valószínűleg meghaladta az akkor huszonhárom éves fiatalember alkotói erejét. Minden bizonnyal Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész példája is nemcsak inspiráló, hanem gátló tényezőként hatott. Talán a klasszikus elődök egyszerre magasztos és nyomasztó példájának a következménye, hogy – a későbbi feldolgozásoktól eltérően – a drámatöredék lapjain egyetlen mondatnyi átemelést vagy egyértelműbb utalást sem találunk, amely az ógörög mesterek műveiből eredne. Mintha a szerző kínosan vigyázott volna arra, párbeszédeiben még véletlenül se csengjenek vissza a veretes, időmértékes sorok. Szereplőit modern, kicsit talán túlzottan intellektuális nyelven beszélteti. Elektra például ilyeneket mond: „Míg gyerek vagy, a család mikrovilágának patriarchális tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasabb koordinátarendszerében”; vagy: „Meghasonlottságod nem annak a viszonyrendszernek a kialakulatlanságából veszi-e kezdetét, amelynek végpólusain szüleink jellemének szélsőségei szikráznak égő magnéziumként, elvakítva téged és mindazokat, akik készek feltételezni: az üdvözüléshez csak egyetlen, jellemünk irányultságával eleve kijelölt út vezethet?” stb. Oresztész meg szinte kizárólag aforizmákban és bölcseleti okfejtésekben beszél: „A tehetség egyetlen igazi ismérve, hogy feltétlenül megismerszik”; „Az igazán szerencsés embert a sors szeszélye nem azáltal teszi kiváltságossá, hogy eleve veszélytelen röppályákra vezérli, hanem olyan módon, hogy mindig csak egyetlen hajszállal téríti el a személyes tragédiák fertőzött gócaitól”; „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet”, „A Semmi két részből áll. Az egyiket úgy hívják, hogy Valami, a másikat úgy, hogy Isten”, „A létező világ nem egyéb, mint két nemlétező tragikus karambolja”. Nyelvezeténél sokkal kevesebbet tudhatunk meg a mű dramaturgiájáról, csupán bizonyos utalások mutatnak arra: drámai összetűzések, katartikus megvilágosodások helyett a darabot bizonyos (főleg morális) elméletek mind teljesebb kifejtése mozdítja előbbre, miközben a szereplők hatalmas fehér vásznakkal elválasztott üres terekben bolyonganak. (Nehéz eldönteni, hogy ez utóbbi elképzelésnek volt-e valamilyen köze az Esztergályos Károly rendezte Szerelmem, Elektra c. Gyurkó-darab televíziós adaptációjának színpadképéhez, illetve... ............................................................................................
   A kettes számú Szembesülés mindössze egyetlen évvel született később a drámakísérletnél. A 37 kéziratoldalt kitöltő írás műfaj-megjelölése a szerző munkanaplójában: kisregény. Ha el is fogadjuk e meghatározást, hozzá kell tennünk: sokkal inkább a későbbi nagyregény vázlatával, hosszúra nyúlt szinopszisával van dolgunk, amely kiegészül néhány fejezet kidolgozott „előfogalmazásával”. (Meg kell említenünk, hogy ezek a szöveg-előképek nem egyszer – talán tömörségük, prózaibb hangvételük, természetesebb mondataik okán – művészileg erőteljesebbeknek tűnnek, mint a végső változatban olvasható, gyakran túlbonyolított megfogalmazások. Ezért a regényhez fűzött Jegyzetekben általában megadjuk a vonatkozó részletek „eredetijét” a kettes számú verzióból.) Csaknem készen kapjuk a tíz évvel később keletkezett nagyregény szerkezetét is, azzal a különbséggel, hogy míg ott 9, itt csupán 5 részre tagolódik az írás, és a részeken belüli fejezetek száma és sorrendje sem mutat a későbbi műben megfigyelhetőhöz hasonló szigorú szabályszerűséget. Lényeges eltérés továbbá az is, hogy a második Szembesülés egyértelműen a „három Elektra” párhuzamára épül, és a „három Éva” vonalrendszere még vázlatos megjelenítést is alig kap. Kevésbé árnyaltan bontakozik ki e korai verzióban Agamemnon és Egiszthosz ellentéte is: túlontúl sok az érzelmi elem, a tetten érhető elfogultság. Oresztész itt mintha még elfogadná a méltatlan választás kényszerét és a maga számára érvényesebbnek tekintené az egyik magatartásformát a másiknál. A végső változat e tekintetben sokkal tárgyilagosabb.
A hármas számú Szembesülés-kísérletet a szerző öt évvel a dráma-próbálkozás kelte után novellaként iktatta munkanaplójába. Ez a besorolás jóval problematikusabb, mint a második opusz kisregényként történt definiálása. E harmadik mutáció ugyanis nehezen tekinthető önálló műnek, s ha mégis, műfaját esetleg így lehetne meghatározni: „Kulcsmondatok egy megírandó regényhez”. Mert hát miről is van szó?! Arról, hogy a szerző nagyrészt nominális és tőmondatokra redukálta korábbi szövegét és elhagyott belőle minden cselekményt, minden kitérőt. Amenynyire csak képes volt, lecsupaszította a lényeget, megfosztotta minden felszíni jelenségtől, és sűrítményét igyekezett elvont kategóriák tégelyeibe löttyintve interpretálni. Ez a tizenkét kéziratoldalnyi tömör szöveg egyszerre visszataszító és megkapó. Esztétikai érzékünk inkább elriad, tudományos kíváncsiságunk ellenben vonzódik. Az írás a maga nemében rút és ijesztő, mint egy csontváz, ám alkalmas arra, hogy tanulmányozva megértsük: hogyan működik valamely test, ha izmok, inak, bőr és szőrzet fedi el a megtartó vázat. E végsőkig redukált szövegnek egyébként – ha szétszórva is – a legtöbb mondatát megtaláljuk a regényben (ahol az „eredeti” megfogalmazás külön is érdemes figyelmünkre, utalunk rá a Jegyzetekben), néhány esetben pedig kisebb részletek, bekezdések is változtatás nélkül vándorolnak át egyik műből a másikba. Az itt következő fragmentumok például betűhíven épültek be a regény IV. részének 3. fejezetébe, a Júlia-szerelem jellemzéseként: „Aztán: rövidülő csókok, hosszabbodó levelek. A kétely rohamai. Lebomló szerelem, szakadó szálak. Megreped a föld és a lélek kifekélyesedik. Hamvaiba hulló repülés, a Főnix ígérete nélkül. Irreverzibilis elmagányosodás”; és: „Mögöttes motivációk. Miértek miértjei. Boncasztalon a világ. Az ok-okozat egyeduralma. De mindez önmagáért. Elemzés az elemzésért. Viviszekció okozta lelki orgazmus. Még, még! Le a mélybe. A gyökerekig. Az alapállapotú elemekig”. Nos valóban, mintha „alapállapotú elemeket”, lecsupaszított kulcsszavakat és mondatpremisszákat kapnánk, amelyek egyenként vannak felfűzve egy bonyolult viszonyrendszer meredező vázára.
A négyes számú Szembesülés, a voltaképpeni nagyregény (ha sorszámot nem említünk: erre gondolunk), tíz évvel a kisregényváltozat (és tizeneggyel a drámakísérlet) után született. Kiterjedéseit, szereplőinek sokaságát, a helyszínek változatosságát, az időintervallumok szélességét, egységes (de igen variábilis) stílusát, a problémák széles felvezetését és árnyalt bemutatását tekintve kétség kívül valóban regénynek tekinthető ez a 19 szerzői ívet kitevő írás, még akkor is, ha alig van cselekménye, ha hiányzik is belőle mindenfajta szokványos regényelem: nincs ún. társadalom- és korrajz, nincsenek tájleírások vagy egyenes alakábrázolások, direkt jellemzések. A szöveg egészében nem találunk egyetlen egy valódi párbeszédet sem!
Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése, nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a sűrű szálú összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód, minden cselekményszilánk egyazon rendszer funkcionális elemévé épül. (Erről bővebben az Utószóban térünk ki.)
Itt kell szólnunk a négyes számú opusz néhány olyan jellegzetességéről, amely a korábbiakhoz képest... ................................................................... ...a névhasználatra vonatkozóan. A legszembetűnőbb a görög nevek helyesírásában végre megteremtett rend. Elektra neve például azelőtt hol így, hol hosszú magánhangzóval szerepelt: Élektra. A regény már csak az ékezet nélküli változatot alkalmazza. Oresztész apjának a nevét négyféleképpen használta addig a szerző: Egisztosz, Égisztosz, Egiszthosz, Aigiszthosz, ám innen kezdve csak az Egiszthosz alak fordul elő. Püladész, Klütaimnésztra is el-elvesztette korábban nevének ‘e’ betűjéről az ékezetet, de itt már teljes az egység. Csakúgy, mint bizonyos álgörög nevek esetében (Irmesz–Irmész, Tretisz–Tertisz). A következő névváltoztatás már nem is annyira formai, mint tartalmi. Elektra harmadik megjelenési formájának az előző verziókban külön neve volt: Evelin; a regényben viszont ez a szereplő magának a kategóriának a nevét viseli, így a Nyájasnak minden alkalommal el kell döntenie, ha az Elektra nevet olvassa, hogy az általában vett „elektraságról” van-e szó (mint pl. ebben a mondatban: „Mindenkinek megvan a maga Elektrája”), avagy az elvont lényegi tartalom hús-vér alakban realizálódott formájával („Ahogy Elektra leszállt a buszról...”). Akad eset, amikor a szerző maga teszi egyértelművé, miről szól: „Oresztésznek Elektra volt a harmadik Elektrája”.
   Említettük, hogy korábbi változataitól eltérően a Szembesülés végső verziója meglehetős tárgyilagossággal interpretálja Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát. Míg a kisregényben Oresztész elkötelezi magát az egyik magatartásforma mellett, a másikat pedig elutasítja (és a novellában a szerelmi szálra összpontosítva megkerüli a problémát), addig a nagyregény ezt a kérdést árnyaltabban, sokoldalúbban traktálja. Egyértelmű ugyan, hogy Oresztész továbbra is az olümposzi hatalommal szembeszegülő mentalitást preferálja, ám az azzal együttműködni képes és hajlandó, Argosz érdekeit így képviselni igyekvő magatartást sem ítéli el teljes egyértelműséggel.
   A kisregényben Agamemnon még „csak” áldozat, Egiszthosz pedig „csak” az olümposzi parancsok végrehajtója, aki, beépülvén a zeuszi hierarchia felsőbb szintjébe, maga is hatalmi ambíciókat táplál, s aki személyes indulatoktól (féltékenység, bosszúvágy) indíttatva alkot véleményt, sőt ítéletet környezetéről. A regényben finomodik a kép. Agamemnon mártíriuma ugyan nem szűnik meg, ám fény derül arra is: hol, mikor, mely áldozatok voltak (lettek volna) elkerülhetőek; illetve, erkölcsi szempontból: igazolható-e bármiféle mártírium akkor, ha az önfeláldozás gesztusán túl az ifjú tanítványok is vesztükbe sodródnak, ha megkeseredik és kiszolgáltatottá válik a család, ha barátok vesztik el állásukat.
   Agamemnon áldozat-volta mellett a Szembesülésben áldozattá válik maga Egiszthosz is: miután összeroppan felette a zeuszi hierarchia és Argosz egésze egy kiszámíthatatlan, romlott világ felé tendál, megérti: évtizedes szerepjátszása, bősz együttműködése az olümposziakkal fölösleges volt. A régi hatalom magára hagyta, az új tudomást sem vesz róla; az argosziak elfordultak tőle, mert arcára ráégett az álarc, s ezt oly hirtelen próbálta lerántani, hogy valódi bőre érvényességét is vele tépte. Az az elégtétel sem adatik meg számára – mint Agamemnonnak holtában is –, hogy valaki is mesterének tekintse. Még tulajdon fia, Oresztész sem adhat számára végső és megnyugtató feloldozást, amelyet amúgy sem fogadhatna el attól, aki magáénak vallja az agamemnoni örökséget, aki beoltódott az Elektrák tekintélyt romboló ellenanyagával, aki barátainak tekinti a Tanítványokat, s aki újra és újra mélységes megdöbbenéssel veszi tudomásul mindazokat a meghasonlottságokat, amelyek... .............................................................................
   Új életmű megteremtésébe is kétes eredmények reményében kezd Egiszthosz: a múltat, a spártaiak hódítását, a kronoszi és zeuszi érát mélységesen elítélő és kigúnyoló írásait nemcsak korábbi működésének tényei hiteltelenítik, hanem mindennapi aktuális kijelentései is, amelyekben visszakívánja a számára kiváltságokat biztosító régi zeuszi rendet. Ez még akkor is igaz, ha eközben a saját szerepét is átértékelni kényszerülve... .......................................................... ...(Mindez már jóval a regény fő idősíkján túl történik, akkor, amikor Oresztész... .......................................................... ...és ezeket a főleg családi környezetben elhangzó megnyilatkozásokat értetlenül figyeli, mert nem hiszi, hogy a lelki szabadság hiányát bármiféle konfort... ..................................................................... ...ugyanakkor csak legritkább esetben – nem úgy, mint az Elektrák idején – veszi a bátorságot, hogy ellentmondva és a múltat fejére olvasva... ..................................................... ...Úgy véli, a közélettől történt visszavonulásával Egiszthosz pontot tett ..................................................zek ellenére megérti nosztalgiáját.)
   A kisregény-Szembesülés tehát voltaképp még Agamemnon alakjának állított emléket. A nagyregény ezzel szemben már két esendő ember más-más előjelű kudarcának történetéhez szolgáltat szomorú adalékokat.
Az elmondottakból azonban korántsem következik... ................................... ...vagy Oresztész lelkiismereti vívódásairól (mert hisz amaz apai kiváltságoknak ő is haszonél... .........................................................................
   Így a regény alapproblémája nem Agamemnon és Egiszthosz konfliktusában ragadható meg, hanem abban, hogy ez a konfliktus hogyan képeződik le az Oresztész–Elektra kapcsolat monitorján, illetve hogyan transzformálódik Oresztész jellemét alakító tényezővé.
   Tágabban: a három alakban megjelenő Elektra révén közvetített érzelmi, tudati és magatartásbeli attribútumok hogyan kényszerítik hősünket szembesülésre hol a mássággal, hol a külvilággal, hol a múlttal, jelennel és jövővel.
   Leginkább pedig: önmagával.

A görög nevek senkit ne tévesszenek meg. A színhely nem a napfényes Hellasz, és a cselekmény sem az ókorban játszódik. Ahogy Raymond Queneau írná: a regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet. Ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést, már csak azért sem, mert óvjuk attól a Nyájast, hogy valamely intellektuális paszianszra vetemedjék, miáltal azonosítási kísérletei elvonnák a figyelmét magáról a lényegről. A regény a belletrisztika szabályait és nem az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a valóságra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak, ami, és nem annak, ami nem. Ne törekedjünk arra, hogy az általános emberi viszonylatok művészi interpretálását folyton reáliákkal ütköztessük. Az „ars longá”-t semmi esetre se cseréljük fel a „vita brevis”-szel! Ha azonban mégis – emez intő szó ellenére – a Nyájas feltett szándéka lenne, hogy feltérképezze: hol, miben, hogyan fedik a regényben leírtak a valóságot, két segítő szempontot kínálhatunk számára. Az egyik, hogy soha ne a műben foglaltak (epizódok, nevek, helyszínek) megfelelőit, azonosait keresse a való életben, hanem ellenkezőleg: emlékképeit, tapasztalatait, közvetlen és közvetett úton szerzett ismereteit igyekezzen ráhelyezni a regény szövetére, így keresve az átfedéseket. És talán megkockáztatható a kísérlet eredményének a prognózisa: az átfedési gócpontok közti viszonyrendszer regénybeli gazdagsága, árnyaltsága bizonyos valóságos összefüggések lényegére is fényt deríthet. Másik szempontunk legyen a belátás, az érzékenységek tiszteletben tartása. Felfedezéseinket, azonosításainkat – akár csak valószínűsíthetőek, akár bizonyosak – tartsuk meg magunknak. Ezzel nemcsak a hősök emléke és a még élő személyek érzékenysége, hanem a szerzői koncepció iránti tiszteletünket is kifejezhetjük. Hiszen ha a regény alkotójának a célja egyfajta leleplezés, bizonyos titkok kibeszélése lett volna: akkor a szereplőket saját nevükön vonultatta volna fel, s nem ágyazta volna be a történéseket a maga teremtette írói világba. Mivel azonban ezt megtette, igyekezzünk szándékát akceptálni; és – nem árt újra hangsúlyozni – elégedjünk meg a művészi, esztétikai értelmezéssel. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy az áthallásokat ne regisztrálhatnánk, épp csak ajánlatos ezeknek mindenfajta értékítéletünkben látens módon, csupán implicite jelen lenniük.	Szinopszis
	A regény alakjai
	A regény első szövegoldala
	A regény utolsó szövegoldala
	Jegyzetek
	Utószó
	Werk 1
	Werk 2
Mint a valóságtól, épp úgy eltér a regény a görög történelem tényeitől és a mitológia hagyományaitól is. A szereplők puszta nevükön és sorsuk egy-egy mozzanatán túl nem sokat örököltek ókori elődeiktől. Az egyezések és különbözések valamennyi vonatkozásának feltárása már-már lehetetlen vállalkozás lenne, és mindenképpen túlmutatna a jelen kereteken. A legszembetűnőbb eltéréseket azonban talán érdemes megemlítenünk. A görög drámák úgy tudják, hogy Oresztész és Elektra testvérek: mindketten az argoszi királyi pár, Agamemnon és Klütaimnésztra gyermekei. Apjuk összeesküvés áldozatává válik: hatalomra törő unokafivérét a királyné bújtja fel a gyilkosságra, és Egiszthosz el is veszi a törvényes uralkodó életét, trónját – és feleségét. Elektra segítségével a száműzetésből hazatérő Oresztész bosszút áll a trónbitorlón és az áruló édesanyán. A Szembesülésben más a szereposztás. Egyedül Elektra van a helyén; ő is csak annyiban, hogy itt is Agamemnon és Klütaimnésztra leányaként látjuk viszont. Nincs azonban szó sem erőszakos halálról, sem bosszúról – és a szereplők viszonya is más. A közéletből kiszorított Agamemnon életét súlyos kór oltja ki, s Klütaimnésztra megözvegyülvén egyedül neveli tovább Elektrát, miközben gyanakvással és idegenkedéssel figyeli a nagy rivális, az olümposziak kegyét végleg elnyert Egiszthosz működését, sikereit, talán még boldog családi életét is. Ennek a másik családnak a gyermeke Oresztész, aki fiatalemberként (két évvel Agamemnon halála után), mit sem tudva a szülők ellenségeskedéséről – váratlanul találkozik a kamasz Elektrával. A kapcsolatukban rejlő feszültség a regény fő mozgató erejévé válik, olyan befolyássá, amely megszabja számos fejlemény jellegét és irányát. A testvéri szál hiánya ellenére tehát az Oresztész–Elektra összetartozás sok mozzanatában emlékeztet a görög tragédiák fatális egymásrautaltságaira. Hasonlóan: az azonosságok és az eltérések sokaságát fedezhetjük fel a további szereplők esetében is. Püladész, Oresztész jó barátja például szinte semmiben nem emlékeztet ógörög prototípusára, mégis ő lesz az, akivel – mint Euripidésznél – Elektra egy időre összeköti életét. Vagy: a regényben Elektrának nincsenek lánytestvérei, ám tragédiákbéli nővérének, Ifigéniának a mintájára a szerző megalkotja Elektra bátyját, Ifigént, aki az apai gének ifi örököseként Athénban pályázik költői babérokra. És így tovább: egyezések és eltérések sűrű hálóján ami fennakad, az mind-mind a regény szerves elemévé épül. A mitológiai neveken kívül, mint látjuk, a Szembesülésben előfordulnak görögös névkreációk is, például: Darrávia, Nannénia, Irmész, Zióta, Tertisz, Arisa, Koldia – a fontosabb szereplők közül, vagy olyan epizódfigurák, mint Vardiosz, a történészprofesszor, Petróciosz, a macedón költő, Vresgábiász, a janicsárból lett félisten, vagy Fódosz, a néptribun. Külön kategóriát képeznek a latinos hangzású nevek: Benediktusz, Juliánusz, Fábiusz, Dercenzienzisz, Izselikusz (ők mind Agamemnon tanítványai). Emellett mai nevű szereplőket is találunk, például Ágnest és Júliát (akik Elektra megjelenési formáiként tűnnek fel a műben), illetve az Elektrák szerepét a regény utolsó harmadában átvevő és elmélyítő Évát, továbbá mellékalakokat. Hogy itt tudatosan kialakított nómenklatúráról van szó, igazolja ezúttal csupán két mondatnyi idézet: „Oresztésznek Ágnes volt az első Elektrája” és „Elektra volt Oresztész második Évája” (az Elektra- és Éva-kategória elemzését az Utószóban olvashatni). Szabadon kezeli a szerző a helységneveket is. A regény fő helyszíne Oresztész és Elektra szülővárosa: Argosz. Tágabb értelemben Argosz annak a vidéknek, tartománynak, közigazgatási egységnek (egy írótárs szavával: „övezetnek”) a neve, amelyet a regény itt élő szereplői többnyire szülőföldjüknek, hazájuknak tekintenek. Hellasz történeti földrajzának ellentmodva ugyanezen tartomány másik jelentős városa Korinthosz, a két idős hölgy, Darrávia és Nannénia lakóhelye. Korinthoszi születésű továbbá Júlia, Éva, Püladész, a két grácia: Tertisz és húga, továbbá Cimessza és más mellékalakok. A harmadik fontos város: Athén. Elhelyezkedése a regény sajátos álgörög térképén egyértelmű, világos: az argosziak fővárosuknak tekintik a gyönyörű metropoliszt, holott útlevelet kell váltaniuk, ha oda akarnak utazni. Ennél sokkal nehezebb Spárta értelmezése. E toponíma egyfajta távoli, idegen világot jelent, olyan helyet, ahonnan az argosziak számára elfogadhatatlan elvárások és tendenciák szűrődnek be. Ám mielőtt bármely kínálkozó azonosítás csapdájába beleesnék a Nyájas, említsük meg, hogy az Olümposz is szerepel a műben, alig félreérthető jelentéssel. Hogy Spárta és az istenek lakhelye milyen viszonyban áll egymással, világítsa meg újra egy idézet: „Az olümposziak többsége, így maga Zeusz is spártai származású volt. Aki máshonnan, például Argoszból vagy Korinthoszból került a halhatatlanok közé, annak a spártaiak között minduntalan bizonyítania kellett rátermettségét, elkötelezettségét, azt, hogy méltó az istenségre. Erre leginkább úgy nyílott módja, ha saját származási helye fölött gyakorolhatta hatalmát. Így tett a janicsárból lett félisten, Vresgábiász is, amikor Korinthosz helytartója lett. E minőségében megerősödvén a Spártától mentalitásában, hagyományaiban, vallásában erősen elütő Korinthoszra épp spártai mentalitást és hagyományokat igyekezett ráerőszakolni, élve az olümposziak mindenhatóságával. A hivatalában hozzá forduló földijeivel csak spártai nyelven volt hajlandó érintkezni, magát a spártai nyelvszokás szerint szólíttatta meg, és a hasonló magatartást elvárta valamennyi alattvalójától. Olyannyira, hogy – ezt szem- és fültanúk egybehangzóan állították – a hozzá hasonlóan tősgyökeres korinthoszi Csandosszal, a helybéli napilap főszerkesztőjével még magánbeszélgetései során is spártaiul váltott szót. Nem csoda hát, hogy Zeusz szívesen látta az Olümposzon, s amikor a korinthosziak végre kiutálták városukból, akkor Vresgábiász felfelé bukott, Argoszba került nemzetiségi háromnegyedistennek.” Az említettek mellett megtaláljuk a regényben a történelmi helyszínek közül Thébát, Delphoit, Alexandriát, de a Nyájas figyelmét itt inkább egyrészt a kreált földrajzi nevekre hívnánk fel (az Argosz melletti üdülőhely, Nevikosz, vagy a Korinthosz melletti folyó, a Borzsosz), másrészt arra, hogy gyakran feltűnnek létező mai településnevek is, Argoszból Athén felé tartva például Oresztészék kocsija Nyékládházánál tér rá a hármas főútra. Megjelenik egy hosszabb epizódsor helyszíneként Odessza (Oresztész és Püladész itt látogatja meg a tanulmányi gyakorlatra ide vezényelt Elektrát) és Szuhumi, az abház főváros is (ide Oresztész már Évával utazik el), továbbá más helyszínek. A toponímák említett három kategóriája közül (más értelmükben használt görög nevek; álgörög nevű valós helyszínek; saját nevükön szereplő valós helyek) egyikbe sem illenek a régies vagy kicsit torzított formában használt, netán régi latin nevükön szereplő városok, mint például Eriván, Szimferopolisz, Vilna, Agria. Mint ahogy a szereplők és helyszínek neve esetében, úgy minden más vonatkozásban is keverednek az ókori vagy kreált szavak a mai hétköznapiság rekvizitumaival (farmernadrág, fénykép, rágógumi, metró stb.), illetve az újkori műveltség és a modern szubkultúra fogalmaival. Ágnes például egyszer ezt találja mondani: „Szerelem az, ha Bachot úgy játszom, mintha Liszt lenne”, Nannénia korinthoszi papnő pedig az Apollóra történő hivatkozások közt váratlanul Németh Lászlóról kezd beszélni: „Ne a regényeit olvasd, azok nem egyebek, mint egy-egy szociológiai elmélet szépirodalmi demonstrációi. Vedd elő a drámáit, vagy még inkább a tanulmányait. Megvan neked A minőség forradalma?” Az Athénba érkező Oresztész meg éppenséggel a Help c. Beatles-filmet nézi meg a Filmmúzeumban, zajos tinédzserek csoportjába keveredve. Át- meg átszövik a regény szövegét a legkülönbözőbb jellegű idézetek és utalások, Aiszkhülosztól Jim Morrisonig, Homérosztól Tsúszó Sándorig, Szapphótól és Alkaiosztól Bodolay Kláráig, Platóntól Orwellig és Szentkuthy Miklósig. Találunk egyidejű célzásokat ókori és mai tudományos elméletekre (mondjuk Ptoleimaiosz nézeteitől a génsebészetig), felbukkannak Arisztotelész és Heidegger, Demokritosz és Wittgenstein eredeti és torzított filozófia tételei, gyakoriak a nem ritkán összemosott utalások évezredekkel ezelőtti és huszadik századi történelmi eseményekre. Mindezek nem véletlen anakronizmusok, hanem a szerző alkotói koncepciójának megfelelő stílusjegyek. A teremtett írói világ kontextusában nem is hatnak zavarólag, inkább csak megbizsergetik az olvasói fantáziát, amely így kénytelen folyamatosan készenléti állapotban maradni, miközben a befogadó pótlólagos intellektuális élményhez jut. És ez az élmény, tegyük hozzá, nem merül ki a fogalmak azonosításában, az időben össze nem illő elemek leleplezésében, hanem az értelmezés mélyebb rétegeiből fakad. Miközben ugyanis tudatunk – például – Agamemnon tógája és tanítványainak farmernadrágja között oszcillál, aközben felszínre kerülnek olyan összefüggések, amelyekről... ................................................................................................
Az általános megjegyzések után szóljunk a regény írói előzményeiről. Szerzőnk munkanaplójában négy opusz szerepel Szembesülés címmel. Az egyes számú mellett ez a műfaji meghatározás áll: drámakísérlet. Sajnos mára megállapíthatatlan, valóban csupán kísérletről volt-e szó avagy a teljes mű is elkészült: az író archívumából csupán 6 kéziratoldal került elő. E kevéske (ráadásul nem is öszszefüggő) szöveg aligha alkalmas a behatóbb elemzésre, ám annyi feltételezhető, hogy Oresztész és Elektra történetének színpadi feldolgozása valószínűleg meghaladta az akkor huszonhárom éves fiatalember alkotói erejét. Minden bizonnyal Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész példája is nemcsak inspiráló, hanem gátló tényezőként hatott. Talán a klasszikus elődök egyszerre magasztos és nyomasztó példájának a következménye, hogy – a későbbi feldolgozásoktól eltérően – a drámatöredék lapjain egyetlen mondatnyi átemelést vagy egyértelműbb utalást sem találunk, amely az ógörög mesterek műveiből eredne. Mintha a szerző kínosan vigyázott volna arra, párbeszédeiben még véletlenül se csengjenek vissza a veretes, időmértékes sorok. Szereplőit modern, kicsit talán túlzottan intellektuális nyelven beszélteti. Elektra például ilyeneket mond: „Míg gyerek vagy, a család mikrovilágának patriarchális tekintélyelvűsége mint hegyezett cölöpöket, úgy veri le benned az evidenciákat, s te botorkálhatsz mindaddig közöttük, amíg emberfeletti felnőtt-munkával ki nem nyűvöd valamennyit, avagy egy nemes gesztussal fölibük nem emelkedsz, feloldódva egy magasabb rendű dialektika tágasabb koordinátarendszerében”; vagy: „Meghasonlottságod nem annak a viszonyrendszernek a kialakulatlanságából veszi-e kezdetét, amelynek végpólusain szüleink jellemének szélsőségei szikráznak égő magnéziumként, elvakítva téged és mindazokat, akik készek feltételezni: az üdvözüléshez csak egyetlen, jellemünk irányultságával eleve kijelölt út vezethet?” stb. Oresztész meg szinte kizárólag aforizmákban és bölcseleti okfejtésekben beszél: „A tehetség egyetlen igazi ismérve, hogy feltétlenül megismerszik”; „Az igazán szerencsés embert a sors szeszélye nem azáltal teszi kiváltságossá, hogy eleve veszélytelen röppályákra vezérli, hanem olyan módon, hogy mindig csak egyetlen hajszállal téríti el a személyes tragédiák fertőzött gócaitól”; „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet”, „A Semmi két részből áll. Az egyiket úgy hívják, hogy Valami, a másikat úgy, hogy Isten”, „A létező világ nem egyéb, mint két nemlétező tragikus karambolja”. Nyelvezeténél sokkal kevesebbet tudhatunk meg a mű dramaturgiájáról, csupán bizonyos utalások mutatnak arra: drámai összetűzések, katartikus megvilágosodások helyett a darabot bizonyos (főleg morális) elméletek mind teljesebb kifejtése mozdítja előbbre, miközben a szereplők hatalmas fehér vásznakkal elválasztott üres terekben bolyonganak. (Nehéz eldönteni, hogy ez utóbbi elképzelésnek volt-e valamilyen köze az Esztergályos Károly rendezte Szerelmem, Elektra c. Gyurkó-darab televíziós adaptációjának színpadképéhez, illetve... ............................................................................................ A kettes számú Szembesülés mindössze egyetlen évvel született később a drámakísérletnél. A 37 kéziratoldalt kitöltő írás műfaj-megjelölése a szerző munkanaplójában: kisregény. Ha el is fogadjuk e meghatározást, hozzá kell tennünk: sokkal inkább a későbbi nagyregény vázlatával, hosszúra nyúlt szinopszisával van dolgunk, amely kiegészül néhány fejezet kidolgozott „előfogalmazásával”. (Meg kell említenünk, hogy ezek a szöveg-előképek nem egyszer – talán tömörségük, prózaibb hangvételük, természetesebb mondataik okán – művészileg erőteljesebbeknek tűnnek, mint a végső változatban olvasható, gyakran túlbonyolított megfogalmazások. Ezért a regényhez fűzött Jegyzetekben általában megadjuk a vonatkozó részletek „eredetijét” a kettes számú verzióból.) Csaknem készen kapjuk a tíz évvel később keletkezett nagyregény szerkezetét is, azzal a különbséggel, hogy míg ott 9, itt csupán 5 részre tagolódik az írás, és a részeken belüli fejezetek száma és sorrendje sem mutat a későbbi műben megfigyelhetőhöz hasonló szigorú szabályszerűséget. Lényeges eltérés továbbá az is, hogy a második Szembesülés egyértelműen a „három Elektra” párhuzamára épül, és a „három Éva” vonalrendszere még vázlatos megjelenítést is alig kap. Kevésbé árnyaltan bontakozik ki e korai verzióban Agamemnon és Egiszthosz ellentéte is: túlontúl sok az érzelmi elem, a tetten érhető elfogultság. Oresztész itt mintha még elfogadná a méltatlan választás kényszerét és a maga számára érvényesebbnek tekintené az egyik magatartásformát a másiknál. A végső változat e tekintetben sokkal tárgyilagosabb. A hármas számú Szembesülés-kísérletet a szerző öt évvel a dráma-próbálkozás kelte után novellaként iktatta munkanaplójába. Ez a besorolás jóval problematikusabb, mint a második opusz kisregényként történt definiálása. E harmadik mutáció ugyanis nehezen tekinthető önálló műnek, s ha mégis, műfaját esetleg így lehetne meghatározni: „Kulcsmondatok egy megírandó regényhez”. Mert hát miről is van szó?! Arról, hogy a szerző nagyrészt nominális és tőmondatokra redukálta korábbi szövegét és elhagyott belőle minden cselekményt, minden kitérőt. Amenynyire csak képes volt, lecsupaszította a lényeget, megfosztotta minden felszíni jelenségtől, és sűrítményét igyekezett elvont kategóriák tégelyeibe löttyintve interpretálni. Ez a tizenkét kéziratoldalnyi tömör szöveg egyszerre visszataszító és megkapó. Esztétikai érzékünk inkább elriad, tudományos kíváncsiságunk ellenben vonzódik. Az írás a maga nemében rút és ijesztő, mint egy csontváz, ám alkalmas arra, hogy tanulmányozva megértsük: hogyan működik valamely test, ha izmok, inak, bőr és szőrzet fedi el a megtartó vázat. E végsőkig redukált szövegnek egyébként – ha szétszórva is – a legtöbb mondatát megtaláljuk a regényben (ahol az „eredeti” megfogalmazás külön is érdemes figyelmünkre, utalunk rá a Jegyzetekben), néhány esetben pedig kisebb részletek, bekezdések is változtatás nélkül vándorolnak át egyik műből a másikba. Az itt következő fragmentumok például betűhíven épültek be a regény IV. részének 3. fejezetébe, a Júlia-szerelem jellemzéseként: „Aztán: rövidülő csókok, hosszabbodó levelek. A kétely rohamai. Lebomló szerelem, szakadó szálak. Megreped a föld és a lélek kifekélyesedik. Hamvaiba hulló repülés, a Főnix ígérete nélkül. Irreverzibilis elmagányosodás”; és: „Mögöttes motivációk. Miértek miértjei. Boncasztalon a világ. Az ok-okozat egyeduralma. De mindez önmagáért. Elemzés az elemzésért. Viviszekció okozta lelki orgazmus. Még, még! Le a mélybe. A gyökerekig. Az alapállapotú elemekig”. Nos valóban, mintha „alapállapotú elemeket”, lecsupaszított kulcsszavakat és mondatpremisszákat kapnánk, amelyek egyenként vannak felfűzve egy bonyolult viszonyrendszer meredező vázára. A négyes számú Szembesülés, a voltaképpeni nagyregény (ha sorszámot nem említünk: erre gondolunk), tíz évvel a kisregényváltozat (és tizeneggyel a drámakísérlet) után született. Kiterjedéseit, szereplőinek sokaságát, a helyszínek változatosságát, az időintervallumok szélességét, egységes (de igen variábilis) stílusát, a problémák széles felvezetését és árnyalt bemutatását tekintve kétség kívül valóban regénynek tekinthető ez a 19 szerzői ívet kitevő írás, még akkor is, ha alig van cselekménye, ha hiányzik is belőle mindenfajta szokványos regényelem: nincs ún. társadalom- és korrajz, nincsenek tájleírások vagy egyenes alakábrázolások, direkt jellemzések. A szöveg egészében nem találunk egyetlen egy valódi párbeszédet sem! Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése, nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a sűrű szálú összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód, minden cselekményszilánk egyazon rendszer funkcionális elemévé épül. (Erről bővebben az Utószóban térünk ki.) Itt kell szólnunk a négyes számú opusz néhány olyan jellegzetességéről, amely a korábbiakhoz képest... ................................................................... ...a névhasználatra vonatkozóan. A legszembetűnőbb a görög nevek helyesírásában végre megteremtett rend. Elektra neve például azelőtt hol így, hol hosszú magánhangzóval szerepelt: Élektra. A regény már csak az ékezet nélküli változatot alkalmazza. Oresztész apjának a nevét négyféleképpen használta addig a szerző: Egisztosz, Égisztosz, Egiszthosz, Aigiszthosz, ám innen kezdve csak az Egiszthosz alak fordul elő. Püladész, Klütaimnésztra is el-elvesztette korábban nevének ‘e’ betűjéről az ékezetet, de itt már teljes az egység. Csakúgy, mint bizonyos álgörög nevek esetében (Irmesz–Irmész, Tretisz–Tertisz). A következő névváltoztatás már nem is annyira formai, mint tartalmi. Elektra harmadik megjelenési formájának az előző verziókban külön neve volt: Evelin; a regényben viszont ez a szereplő magának a kategóriának a nevét viseli, így a Nyájasnak minden alkalommal el kell döntenie, ha az Elektra nevet olvassa, hogy az általában vett „elektraságról” van-e szó (mint pl. ebben a mondatban: „Mindenkinek megvan a maga Elektrája”), avagy az elvont lényegi tartalom hús-vér alakban realizálódott formájával („Ahogy Elektra leszállt a buszról...”). Akad eset, amikor a szerző maga teszi egyértelművé, miről szól: „Oresztésznek Elektra volt a harmadik Elektrája”. Említettük, hogy korábbi változataitól eltérően a Szembesülés végső verziója meglehetős tárgyilagossággal interpretálja Agamemnon és Egiszthosz konfliktusát. Míg a kisregényben Oresztész elkötelezi magát az egyik magatartásforma mellett, a másikat pedig elutasítja (és a novellában a szerelmi szálra összpontosítva megkerüli a problémát), addig a nagyregény ezt a kérdést árnyaltabban, sokoldalúbban traktálja. Egyértelmű ugyan, hogy Oresztész továbbra is az olümposzi hatalommal szembeszegülő mentalitást preferálja, ám az azzal együttműködni képes és hajlandó, Argosz érdekeit így képviselni igyekvő magatartást sem ítéli el teljes egyértelműséggel. A kisregényben Agamemnon még „csak” áldozat, Egiszthosz pedig „csak” az olümposzi parancsok végrehajtója, aki, beépülvén a zeuszi hierarchia felsőbb szintjébe, maga is hatalmi ambíciókat táplál, s aki személyes indulatoktól (féltékenység, bosszúvágy) indíttatva alkot véleményt, sőt ítéletet környezetéről. A regényben finomodik a kép. Agamemnon mártíriuma ugyan nem szűnik meg, ám fény derül arra is: hol, mikor, mely áldozatok voltak (lettek volna) elkerülhetőek; illetve, erkölcsi szempontból: igazolható-e bármiféle mártírium akkor, ha az önfeláldozás gesztusán túl az ifjú tanítványok is vesztükbe sodródnak, ha megkeseredik és kiszolgáltatottá válik a család, ha barátok vesztik el állásukat. Agamemnon áldozat-volta mellett a Szembesülésben áldozattá válik maga Egiszthosz is: miután összeroppan felette a zeuszi hierarchia és Argosz egésze egy kiszámíthatatlan, romlott világ felé tendál, megérti: évtizedes szerepjátszása, bősz együttműködése az olümposziakkal fölösleges volt. A régi hatalom magára hagyta, az új tudomást sem vesz róla; az argosziak elfordultak tőle, mert arcára ráégett az álarc, s ezt oly hirtelen próbálta lerántani, hogy valódi bőre érvényességét is vele tépte. Az az elégtétel sem adatik meg számára – mint Agamemnonnak holtában is –, hogy valaki is mesterének tekintse. Még tulajdon fia, Oresztész sem adhat számára végső és megnyugtató feloldozást, amelyet amúgy sem fogadhatna el attól, aki magáénak vallja az agamemnoni örökséget, aki beoltódott az Elektrák tekintélyt romboló ellenanyagával, aki barátainak tekinti a Tanítványokat, s aki újra és újra mélységes megdöbbenéssel veszi tudomásul mindazokat a meghasonlottságokat, amelyek... ............................................................................. Új életmű megteremtésébe is kétes eredmények reményében kezd Egiszthosz: a múltat, a spártaiak hódítását, a kronoszi és zeuszi érát mélységesen elítélő és kigúnyoló írásait nemcsak korábbi működésének tényei hiteltelenítik, hanem mindennapi aktuális kijelentései is, amelyekben visszakívánja a számára kiváltságokat biztosító régi zeuszi rendet. Ez még akkor is igaz, ha eközben a saját szerepét is átértékelni kényszerülve... .......................................................... ...(Mindez már jóval a regény fő idősíkján túl történik, akkor, amikor Oresztész... .......................................................... ...és ezeket a főleg családi környezetben elhangzó megnyilatkozásokat értetlenül figyeli, mert nem hiszi, hogy a lelki szabadság hiányát bármiféle konfort... ..................................................................... ...ugyanakkor csak legritkább esetben – nem úgy, mint az Elektrák idején – veszi a bátorságot, hogy ellentmondva és a múltat fejére olvasva... ..................................................... ...Úgy véli, a közélettől történt visszavonulásával Egiszthosz pontot tett ..................................................zek ellenére megérti nosztalgiáját.) A kisregény-Szembesülés tehát voltaképp még Agamemnon alakjának állított emléket. A nagyregény ezzel szemben már két esendő ember más-más előjelű kudarcának történetéhez szolgáltat szomorú adalékokat. Az elmondottakból azonban korántsem következik... ................................... ...vagy Oresztész lelkiismereti vívódásairól (mert hisz amaz apai kiváltságoknak ő is haszonél... ......................................................................... Így a regény alapproblémája nem Agamemnon és Egiszthosz konfliktusában ragadható meg, hanem abban, hogy ez a konfliktus hogyan képeződik le az Oresztész–Elektra kapcsolat monitorján, illetve hogyan transzformálódik Oresztész jellemét alakító tényezővé. Tágabban: a három alakban megjelenő Elektra révén közvetített érzelmi, tudati és magatartásbeli attribútumok hogyan kényszerítik hősünket szembesülésre hol a mássággal, hol a külvilággal, hol a múlttal, jelennel és jövővel. Leginkább pedig: önmagával.

Ez archív oldal. A nyomtatásban megjelent Szmbesülés oldalait LÁSD ITT!

Szembesülés

– fragmentumok egy regény-hiány környezetéből –

ELŐSZÓ