y

2003. február

A Debrecen c. hetilapnak írt tárcám:

Csontváry, Huszárik és a hídugrók

Amióta egyre nyilvánvalóbb, hogy háború lesz, mind gyakrabban jut eszembe a mosztari kőhíd.
Az 1566-ban tervezett ún. Öreg híd a maga 27 méteres ívmagasságával egyedülálló építészeti műalkotás volt. A faragott kövek egymást tartották-támasztották, az ív, mint valami hatalmas bolthajtás, a pillérekre vezette a terhet. Az építmény túlélte a török elleni harcokat, a világháborúkat, de hiába dacolt büszkén az idővel, az értelmetlen pusztítás mégis elérte. Éppen tíz éve, 1993-ban a horvát–bosnyák háborúban a hidat a Neretva nevű folyóba ágyúzta a horvát hadsereg.
De valóban örökre elmerült a habokban?
Dehogy! Ott pompázik ma is a völgyben, a zöld víz fölött! Csak éppen nem Mosztarban, hanem Pécsett. A Csontváry-gyűjteményben.
Merthogy annak meg éppen száz esztendeje, hogy az isteni sugallatra piktornak álló, enyhén őrült patikus, Kosztka Tivadar egy nagyszerű festményén megörökítette.
*
A magyar filmművészet egyik legérdekesebb alakja volt az ötvenévesen tragikus körülmények között meghalt Huszárik Zoltán. 1979-ben (éppen abban az évben, amikor én Pécsre utaztam a kollekciót megnézni), filmet készített Csontváryról. Ekkor már utána volt a Szindbádnak. Aki valaha látta ezt a remeket, soha nem felejti el a címszereplő Latinovits Zoltán nagyszerű alakítását, a film atmoszféráját, képi világát. A Csontváry-film a Szindbádnak méltó párja, ha kicsit más jellegű is. Nem csupán a nagy piktorról szól, hanem arról a színészről is, akinek el kell a szerepét játszania, és aki felőrlődik e súlyos művészi feladat terhe alatt.
Látomásos alkotás, tele költészettel – ugyanakkor a hiteles helyszíni felvételek dokumentum-értékűek. A film készítői sorra látogatták a Csontváry-megfestette helyszíneket. Jártak Mosztarban is. A bosnyák és horvát városrészt összekötő kőhidat a celluloid-szalag is megörökítette. A filmművészetből immár ugyanolyan kitörölhetetlen, mint a képzőművészetből.
*
Olvasom, hogy a híres kőhídat francia szakemberek közreműködésével újjáépítik. A használható köveket kiemelték a folyóból, a hiányzókat megfaragják. Az eredeti hű másolatát szeretnék elkészíteni.
Az augusztusban hagyományosan megrendezésre kerülő hídugró verseny részvevői alighanem már az új építményről rugaszkodva mutathatják be attrakciójukat. Talán a szokottnál többen is beneveznek majd a bátorságot is próbára tevő erőpróbára, hogy a turisták nagy örömére 27 méter magasból szaltózzanak a Neretva habjaiba.
Nem tudok ennél méltóbb hídavatást elképzelni. Egy arra tévedő felhőről mosolyogva nézi majd a pompás mulatságot Csontváry, Huszárik – és hidat tervező török építész.

Esszékötetem nyitó szövegének szánom:

Elősző helyett

Egy afrikai jegyzetében írja Ryszard Kapuściński, hogy senki sem lehet saját törzsének az etnográfusa. Bizonyára így van ez más téren is: amiben benne vagyunk, azt nem tudjuk eléggé tárgyilagosan felmérni, megítélni. Ezért soha nem is igyekeztem irodalomtörténeti súlyú és jellegű írásokkal megközelíteni „saját törzsemet”: Kárpátalja magyar irodalmát. A következő oldalakon sorakozó írásokat nem egy higgadt kutató alaposságával és távolságtartásával hoztam létre, hanem olyan íróként, aki megfigyeléseinek, töprengéseinek eredményét a legpontosabban szeretné rögzíti. A meglátásaim lehetnék tévesek, és juthattam hamis következtetésekre is, csak egy nem történhetett meg: hogy a leírtak ne a pillanatnyi véleményemet tükrözzék. Igen: a pillanatnyit. Nem titkolom ugyanis, hogy bár egyáltalán nem mondhatom magam fiatalnak, az ízlésem, értékítéletem még mindig állandó változásban van, nem ritkán saját ellentétébe fordul. Ma másképpen gondolkodom az irodalom dolgairól, mint tízegynéhány évvel ezelőtt (de roppant hasonlóan ahhoz, mint kamasz korom idején…), mást érzek fontosnak és mást jelentéktelennek, mint akár csak néhány esztendeje. Egyazon jelenség mögött más-más lényeget sejtek ma, mint tegnap – és ez bizonyára így lesz ez holnap is.
     Ha valami egységes szemléletet mégis tükröznek itt sorakozó szövegeim, annak elsődleges oka az, hogy egy jól behatárolható időszakban, az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő egy-két esztendőben születtek (vagy nyerték el végleges alakjukat), eléggé frissek tehát ahhoz, hogy még nem kerülhettem szembe velük, így kötetbe válogatván őket nem is kényszerültem nagyobb beavatkozásokra. Meghagytam bennük az újrafogalmazásokat is: gyakran követtem azt a módszert, hogy egy már lezárt írás kifejtett gondolatát a következőben továbbvittem, árnyaltam, másfelé fordítottam – ha ezeket a részeket kiiktatnám, elkerülném ugyan az ismétlődéseket, de talán a folyamatosság is megszakadna, és az egyes írások szerkezete is megbomlana. Ezeknél a szöveghelyeknél kérem tehát az olvasó elnéző türelmét.
     Egyaránt számítok továbbá azok jóindulatára, akik egy-egy állításom mögül hiányolják a bizonyító konkrétumot, és azokéra is, akik bosszankodnak a sok konkrét név, cím, idézet, lábjegyzet okán. Magam igyekeztem az olvasmányosság és a részletező szakszerűség határterületén egyensúlyozni. A folyamatokba szerveződő jelenségek általában jobban érdekeltek, mint azok a tények, amelyek alapján az összefüggések felismeréséig eljutottam. Állapotokat és trendeket igyekeztem megragadni, megengedve, hogy akár ugyanazokból a tényekből az enyémtől eltérő következtetések is levonhatók.
     Beismerem azt is, hogy nem egyszer kiéleztem egyes kérdéseket, a szemléletes bemutatás kedvéért bizonyára többször is sarkítva fogalmaztam, túlzásokra ragadtattam magam. Ám azt hiszem, ez még mindig szerencsésebb megoldás, mint a problémák elmosása, a gyöngeségek palástolása. Annál is inkább, mert a tapasztalatom az, hogy a kárpátaljai irodalom kiáltó hiányosságait és súlyos mulasztásait a legtöbben hajlamosak felmentő elnézéssel elfogadni, szerény eredményeit pedig túlértékelni; ennek lehet ugyan biztató, ösztönző hatása, egyszersmind azonban rögzíti is a hibákat, állandósítja a rossz gyakorlatot, belemerevíti a résztvevőket egy olyan szerepbe, amelynek eljátszásához csupán a kárpátaljaiság díszleteire van szükség, és ezek közül interpretálva szinte minden elfogadhatóvá, szalonképessé, mi több: nemcsak előadhatóvá hanem eladhatóvá is válik. Magam ezek mögé a kulisszák mögé szeretnék belátást nyújtani, bemutatva, hogyan alakultak ki és miképpen működnek ezek a szerepek – és talán azt is, mivel jár, ha valaki megtagadja őket.

(és ez után következik majd az a tízegynéhány írás, amelyet ITT soroltam fel)

Vallomásom virtuális könyvem bemutatóján:

A szerzői én multiplikációja

A szerelem után a legfelemelőbb érzés, amit ismerek: a teremtés mámora. Megalkotni, létrehozni, kreálni, kitalálni és megvalósítani valamit - alighanem velünk született genetikai parancs. A kisgyerek hallatlan intenzitással eleget is tesz neki: fabrikál, rajzol, zenét szerez és kanalával el is játssza az eléje tett tányéron, új szavakat talál ki, barátokat fantáziál magának, verset, mondókát ír, és a legnagyobb természtességgel teheratóvá teszi a cipősdobozt. Aztán a felnőtté válás során az Iskola és a Család (tessék tágan értelmezni, azért írtam nagybetűvel) szíves közreműködése mellett megfelelő kitártással és elszántsággal ezt a késztetést a legtöbbeknek sikerül örökre elnyomniuk magukban. Én ehhez gyenge voltam. Átadtam magam a szenvedélynek, és mára kóros függőségében élek.

Kérem emiatt vissza- és előremenőleg szíves elnézését mindazoknak, akik ezt elviselik tőlem...

...Mint szerkesztőm is említette (lásd), tizenhárom éve dolgozom egy regényen. Ez a lassú ütem nyilvánvalóan ellentmond túltengő kreativitásomnak akkor is, ha a tervezgetés és a próbaszövegek készítésétének az idejét leszámítva csak 1995-ban kezdtem el a tényleges munkát, és ha 1997-ban először, majd 1999-ben másodszor ez a regény már készen volt, most pedig a teljes újraírás állapotában leledzik. Szembesülés a címe, és voltaképp egyetlen nagy írói problámával való iszapbirkózásom eredményét rögzíti. Az alapötletem annyi, hogy egy „cselekményregényt” ne önmaga szövege által, hanem a hozzá kapcsolódó adalékok, járulékos textusok (előszó, jegyzetek, utószó) révén tegyek létezővé. Amikor dolgozni kezdtem rajta, még nem ismertem az Internetet, így ezt az elgondolást, ha más-más szerepbe búlva is, egymagam igyekeztem mintegy 200 szövegoldalon megvalósítanai.

Bő két esztendeje a Világháló kiszakított ebből a magamrautaltságomból, és tapasztalataim sokasodásának a mértékében egyre jobban beavatódtam ennek a páratlan kommunikációs térnek a titkaiba. Kitágította szemléletemet, új fénybe állított számomra olyan fogalmakat, mint: nyilvánosság, szerzőség, publikáció, olvasottság, felülírás, interakció, párbeszéd stb. El kellett gondolkoznom olyan összefüggéseken, mint a levél > továbbított levél > körlevél > nyílt levél; könyv > digitális könyv> internetes könyv > e-book, vagy ami ennél is fontosabb: valóság > virtuális valóság > fikció > képtelenség. Izgatni kezdett, hogy ezek között az egymástól élesen el nem határolható fogalmak között milyen átjárás lehetséges, meddig tágíthatók az átfedési síkok. Sikerült internetes beszélgetéseket szerveznem, amelyek során virtuális irodalmi szalonomban a világ különböző pontjain élők kérdéseire feleltek vendégeim (lásd); nem vártan jó visszhangot keltett az a virtuális konferencia, amelynek keretében a határon túli irodalmak befogadásának a problémájával foglalkoztak az egymástól ezer kilomérekre élő előadók (lásd). Csak idő kérdése volt, mikor érik elhatározásommá, hogy a Szembesülés alapötletét is kiterjesszem az Internetre, rosszindulattal szólva: kiárusítsam egy kollektív virtuális akció számárra.

Nos, még meg sem száradtak az internetes konferencia weboldalain a kilobájtok, amikor, íme, itt az új project! A vállalkozás első darabja (eseménye?) az én virtuális könyvem (rendes patikus magán próbálja ki először a maga-készítette gyógyszer) – és megjelenését csak a legnagyobb meghatódottsággal tudom megköszönni azoknak, akik létrejöttében segítségemre voltak, vannak és lesznek. Mindazoknak, akik részesei az alkotói személyiség elmosását és a szerzői én multiplikációját megcélző nagyszerű tervnek. Mindazoknak, akik részesei ennek a számomra gyermeki örömű játékos teremtésnek.

Bízom abban, hogy a dolognak lesz folytatása.

Addig is: ajánlom és virtuálom magamat.

Gergely Tamás Perforál-projectja számára írtam (LÁSD)

- EGY "POMPÉRY" -

Egyszer engem is elvesztettek az okmányaim. Az írószövetségi tagsági könyvem idegesen kutatott az írói tehetségem után. Könyvtári belépőm számon kérte az olvasmányaimat. Bankkártyám hiányolta a gazdagságomat. Oltási bizonylataim buzgón firtatták az egészségemet. Érettségi bizonyítványom az érettségem után nyomozott. Húsz éve lezáratlanul maradt egyetemi leckekönyvemnek hirtelen eszébe jutott, hogy még nem mondtam fel. (A leckét). Katonakönyvem egyszeriben nem találta az alkalmatlanságomat. Személyi igazolványom elsiratta a személyiségemet, és adóigazolásom megrendülten adózott az emlékemnek.

Akkor arra gondoltam, milyen szerencse, hogy nem váltottam ki a magyarigazolványomat.

Internetcsinálók

A jó Welcome-ról
Balla D. Károllyal

Az Interjút Gergely Tamás készítettet a Barassói Lapok és Transycan.net számára. Először megjelent: TERASZ

Honoldalad, az Ungparty http://www.hhrf.org/ungparty/ így hirdeti magát: Balla D. Károly virtuáléja. Majd így folytatja: Közhírek, magándohogások. Mitől is Ung meg főként mitől party ez a honoldal?

Szójáték, szóképzés, mint ahogy maga a virtuálé is, tudtommal azelőtt nem létezett, alighanem én találtam ki. Ha beütöd a Google keresőjébe, öt találatból négy az én szövegemre mutat, az ötödik a tiedre, de te meg, remélem, tőlem vetted át – örömömre: hadd terjedjen; láttam már más helyeken is. Príma szó, nem? A másik is saját kreáció: én magam ungparti vagyok, lévén szülővárosom, Ungvár az Ung partján terül el. Hogy ypszilonnal írtam, ezzel belejátszottam az angol party szó jelentéskörét a társaságtól a buliig. Hiszen akik az UngPartyhoz szerzőként és olvasóként kötődnek, egy virtuális társaságot képeznek és egy talán nem is rossz intellektuális buliban vesznek részt.

Költő vagy sőt: József Attila-díjas - kérdezhetné a felületes szemlélő: „minek neked web-oldal, csak nem itt közlöd a verseid?!”

A dolognak nem ez a lényege, ki fog derülni a beszélgetésünkből. Ám nem tagadom, hogy a „látva lássanak” is munkált bennem, amikor a fokozatos fejlesztés során a saját „írószobámat” is az UngParty sokadik, talán hatodik alrendszerévé tettem. Ennek egyik része informatív jellegű: életrajz, publikációs listák, műjegyzék… Másik részét maguk a művek képezik, de soha nem első közlésben.

Vagyis itt tárolod a másutt megjelenteket. Webkönyvespolc lenne a virtuálé?

Mondhatjuk így is. A személyes oldalam valóban egy olyan gyűjtőhely, ahol megtalálható az utóbbi években folyóiratokban, lapokban megjelentetett szinte minden fontosabb írásom. Néha még magam is használom, mert itt nagyobb a rend, mint a gépemben tárolt kézirataim között…

Mennyire jó ez a webkösvespolc: hányan látogatják, hogy téged idézzelek: hány olvasót hoz be a „jó welcome”?

Bő másfél éve rögzíti a találatszámláló a látogatásokat, ez most másfélezernél több belépést mutat. Az UngParty 25.000-et közelítő látogatottságával összehasonlítva ez azt jelenti, hogy rendszeremnek csak minden tizenötödik olvasója lép be a személyes oldalamra. Mondtam, hogy nem ez a lényeg…

Kik látogatják Balla D. Károly virtuáléját: kárpátaljaiak? Magyarországiak? Nyugatiak?

Kárpátalján élők szinte egyáltalán nem. 5-6 állandó itthoni olvasóm van csupán, és még talán kétszer ennyi alkalmi látogató. Legalábbis a statisztikai rendszerek csupán ennyi .ua végződésű szerverről való csatlakozást regisztrálnak. Ez nagyjából egybeesik barátaim, ismerőseim közlésével. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy írótársaim többsége egyáltalán nem ismeri a honlapomat, bár hallottak róla. Ennek egyébként csak egyik oka az infrastruktúra hiánya. A másik ok a virtuális világ elfogadatlansága, az idegenkedés tőle, mondhatnám: lenézettsége. Ha szigorúbb akarok lenni: alighanem sokan tartanak is tőle. A kárpátaljai magyar kultúra rezervátum-léte ugyan jár bizonyos hátrányokkal, mégis jelent valami biztonságot, és sokaknak jól jön ez az elszigeteltség. De ebbe most ne menjünk bele.
A legtöbb látogatóm magyarországi: a hozzávetőlegesen napi 50 körüli egyedi találatok nagyobbik fele. Az éves statisztika további élmezőnyét Románia, Ausztria, Svédország, Olaszország, Németország, Kanada, Lengyelország, Hollandia, Izrael, Svájc vezeti.
És akkor még egy szót a Kárpátaljaiakról. Olvasóimnak egy nem jelentéktelen részét az innen elszármazottak képezik. Őket persze nem mutatja ki semmilyen statisztika, de létükről és számukról a Fórumba tett bejegyzések, levelek, beszélgetések révén van tudomásom. Arra is van friss példám, hogy Kárpátaljáról elszármazott két budapesti fiatalember nagyjából az én honlapom révén fűzte szorosabbra barátságát…

Nehezen megteremtett függetlenség lenne az Ungparty, egyik korábbi interjúdban így nyilatkoztál…

Életem utóbbi 8-10 éve valóban arról szólt, hogy, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, teljes anyagi és szellemi függetlenséget vívjak ki magamnak. Ma ezt tartom az egyik legmegbecsülendőbb eredményemnek – de másfelől súlyos árat fizettem érte, bizonyos tekintetben egyedül maradtam.

Ezért is népszerűsíted „Magán(y)híradó” címen a naplódat is közlő híroldalt, a Newságot?

Igen, saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom. Még a magam-alapította szervezeti hátteret (kiadó, szerkesztőség, alapítvány) is felszámoltam, illetve magántevékenységemmé tettem úgy, hogy amit lehetett, felmenekítettem a világhálóra. Magán(y)híradóm, a Newság egyébként az UngParty legolvasottabb alrendszere.

Lap a virtuálén belül - Pánsíp? Miért nálad „fújják”?

Ha valamiért létrejött ez a kis internetes minigalaxis, akkor azért, hogy az éppen 10 évvel ezelőtt alapított azonos című nyomtatott irodalmi folyóirat digitális jogutódjának otthont adjon. Én voltaképp 1980-től kezdődően mindig szerkesztettem valamilyen irodalmi periodikát, napilap mellékletét, hangújságot, éves antológiát, negyedévi folyóiratot. Ezek sorában az utolsó volt a Pánsíp, amelyet nyomtatott kárpátaljai lapként – itt talán nem részletezendő okokból – nem tudtam fenntartani. A UngParty keretében viszont él és virul, harmadik éve működik (2000-ben még netPánsíp néven), ezalatt sok száz verset adtam közre (ez a fő profilja!), tucatnyi novellát és tanulmányt, kritikát. Hogy a mostani legnagyobb vállalkozásról szót ejtsek: a kortárs lengyel költészet 10 jeles alkotójának száznál több versét mutattam be a Krakkóban élő Zsille Gábor fordításában és közreadásában. A Pánsíp folyamatosan közli a beérkező – szigorúan digitális – kéziratokat; féléves ciklusban a régi anyagokat archiválom, és ezek képezik az évenkénti két lezárt lapszámot. Szerzőim között magyarországiak, kárpát-medencei „határon túliak”, nyugat-európaiak és tengeren túliak egyaránt szerepelnek. A neten hálistennek nincsenek politikai határok és földrajzi távolságok. A Pánsíp a maga szépirodalmi közleményeivel szépen belesimul az UngParty egészébe, nemcsak tartalmilag, hanem formailag (összekapcsoló linkek révén) is „kommunikál” más rovatokkal, a Törzshellyel, Szalonnal vagy akár a Newsággal.

Az egész együtt egy egyéni virtuálé, mely annyira élő, naprakész, hogy munkája felér egy heti irodalmi lap szerkesztőséggel, kik csinálják?

Én. Én csinálom egyedül, pontosabban egy kis családi támogatással. Feleségemre, Berniczky Évára, aki szintén szabadúszó író, egyes anyagok értékelésében számíthatok (illetve időnként friss írásait is nekem adja), 18 éves fiam már két éve műszaki problémáim megoldásában segédkezik. Ám az összes szerkesztői munkát magam végzem, beleértve a webmesteri teendők teljes terjedelmét is.

Magányos farkas teremt csoportot?

Jó ideje már nem tartozom semmilyen csoporthoz, és magam sem szervezek ilyeneket. A magam-alapította folyóiratok (Hatodik Síp, Pánsíp) és könyves műhelyem (Galéria Kiadó, UngBereg Alapítvány) maguk sem tartoztak semmilyen nagyobb kollektív egységbe, ellenkezőleg, mint magánalapítású jogi személyek, mindig is elkülönültek a létező politikai vagy akár szakmai formációktól. És még fénykorukban is csupán egészen kis létszámú csapat (nem csoport!) működött keretükben. A kiadómnak rajtam kívül összesen két munkatársa volt, az alapítvány három kurátora közül elnökként munkát csak én végeztem. A Kárpátaljai Magyar Könyvnapokat és a Pánsíp Irodalmi Szalont pedig éppenséggel ketten csináltuk a feleségemmel. De mindez, mint fentebb céloztam rá, már a múlté. Az internetes munkámat gyakorlatilag egyedül végzem, belső munkatársaim nincsenek, külső szerzőim, együttműködő partnereim annál többen. És ez nagyon jól van így.

Milyen a kárpátaljai magyar internetezés? Megjelennek például az ottani magyar lapok a neten? Olvassák a magyar web-oldalakat a kárpátaljaiak?

Nem, nem olvassák. Helyesebben elenyészően kevesen. Mint mondtam, ennek vannak objektív akadályai is. Lakosságunk nagyobbik része olyan falvakban el, ahová még telefonálni se nagyon lehet. Számítógépe is keveseknek van. A városokban (Ungváron, Munkácson, Beregszászban) más a helyzet, vannak internetkávézók, könyvtárakban, a magyarságintézmények többségében van lehetőség az internetezésre, így a kiemeltebb tanintézményekben is. Ám ezzel, úgy tapasztalom, még annál is kevesebben élnek, mint ahányan hozzáférnének. Azt pedig anyagilag nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy otthon internetezzenek. De azért terjed ez is, mit ahogy a mobil telefon sem számít ma már ritkaságnak. A folyamat lassú, de feltartóztathatatlan.
A magyar közéleti lapok közül a három legfontosabbnak, legnagyobb példányszámúnak van internetes verziója (Kárpáti Igaz Szó, Kárpátalja, BeregInfó), az utóbbi bázisán KárpátInfó címen létrejött az első kárpátaljai magyar hírszolgáltató portál is. Ám azt kell hogy mondjam, mindezek egyelőre nem a helybéli lakosság „felé” működnek, hanem a magyarországi vagy távolabb élő érdeklődők igényeit szolgálják, kisebb-nagyobb sikerrel.

Kik a - téged idézve - „éteri társak”?

Az internetes világ roppant érdekes, sajátos. Én rengeteg segítőkészséget, önzetlenséget tapasztaltam. Az információk szabad áramlásának a világában talán kevesebb a féltékenység, több az együttműködő szándék, az összefogás – irodalmárok és nem irodalmárok részéről egyaránt. Számos internetcsinálóval vagyok igen jó viszonyban, néhányukkal éppen a háló hozott össze. Írunk egymás lapjaiba, anyagokat adunk át, „belinkeljük” egymást. Most csak három kedves kollégámat említeném (a többiektől elnézést kérve), Beszédes Istvánt (http://www.zetna.org.yu/) és Szűgyi Zoltánt (www.edition.hu), akiknek „saját” honlapjuk van, és Onagy Zoltánt, aki a www.terasz.hu irodalmi szekciójának a motorembere.

Ungparty-Pánsíp-műhelyként tennél/tennétek kísérletet az öszmagyar irodalomba való integrálódásra?

Nem. Ilyenfajta kísérleteket nem teszek, főleg, hogy fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom. No meg: én Ungváron élek, a honlapom egy New York-i székhelyű magyar alapítvány (Hungarian Human Right Foundation) szerverén működik, szerzőim nagyobbik fele magyarországi, köztük „jegyzett” budapesti írók – most akkor kit integráljak hová? Ez internetcsinálóként valóban nem foglalkoztat. Ellenben megpróbálok egy érdekes, és amennyire tőlem telik, nívós honlapot szerkeszteni, írni, készíteni. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. A többi pedig nem az én dolgom.

2003 januárjában internet-konferenciát szerveztél Vízumköteles irodalom címmel - hogyan jött az ötlet?

Ötletekkel tele van a padlás. (Szó szerint is: padlásszobában lakunk). Bár a megvalósításhoz szükséges erőm, energiám, lehetőségem lenne annyi, mint az ötletem! A fentiekből talán kiderült, hogy szeretem magam ebben-abban kipróbálni, és munkál bennem az igény arra, hogy szervezzek, mozgassak, létrehozzak valamit, esetleg olyasmit, amit előttem nem sokan próbáltak, és amiben nekem sincsen előre megszerzett tapasztalatom. Most, hogy a „földi” szerveződésekben már a legkisebb mértékben sem vagyok benne, talán érthető, hogy ezt a késztetésemet megpróbálom az interneten kiélni. Végül is magát a honlapot is ezért csinálom: ez lett a működési területem.
A konferencia ötlete pedig két talajban gyökerezett. Az egyik éppen a virtuális világ, mint lehetőség. A másik pedig a „hagyományos” (nem világhálós) magyar irodalom most már évtizedek óta görgetett és vonszolt problémaköre, az egység és/vagy megosztottság, az egyetemes és/vagy regionális irodalom kérdése. És ha ez a saját honlapom vonatkozásában nem is foglalkoztat, ám nagyon is érdekel atekintetben, hogy mit ismer, mit tud, mit vár el a kárpátaljai magyar íróktól az anyaországi irodalom „intézménye” és egyes érdekcsoportjai, milyen a megítélése az ilyen vagy olyan törekvéseknek, alkotói magatartásoknak, milyen visszacsatolás révén hat ez azokra, akik igyekeznek megfelelni bizonyos elvárásoknak, stb., stb. Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Tizenkét előadás szövege került fel az első fordulóban a honlapomra, a másodikban hat hozzászólásé. Eközben a Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott. (A Fórumot egy bizonyos dátummal csak szimbolikusan zártam le, fizikailag nem; így egyes topikokban még e percekben is folyik a vita, a csevely – sok mindenről.) Megkaptam az egyik legszigorúbb tollú magyar irodalomtörténész és kritikus, Bodor Béla zárszavát – ezzel az internetes tanácskozást befejezettnek tekintem, de a konferencia anyagát folyamatos elérhetőségben szeretném tartani; azt hiszem, nem tanulság nélkül való olvasmány.

Ha jól értem, azért az „internetcsinálás” szempontjából sikeres volt: te Ungváron meghirdetted a konferenciát, Torontóból válaszoltak, Berlinben hozzászóltak, Budapesten olvasták...

Ennél is tágabbak voltak a földrajzi határok, Krakkót, Ferrarát, Bécset és Stochholmot mindenképpen érdemes megemlíteni. Meg hát azért Ungvárt és Beregszászt is. És hogy sikeres volt-e? Én nagyjából elégedett lehetek, az oldalak olvasottságával mindenképpen: a belépések száma meghaladta az egyezret. A szakmai hozzászólások számát keveslem, és hát, őszintén szólva, azt reméltem eleinte, hogy a magyarországi irodalmi műhelyek és testületek vezetői is megszólalnak a kérdésben, de a „meghívott” főszerkesztők, kiadóigazgatók, intézményi vezetők nem kerestek módot a véleménynyilvánításra.
Az „akció” egészéről pedig azt gondolom: azzal, hogy az integrációról így beszéltünk, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyítottuk: megfelelő szervezés esetén egy világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes emberi törekvésben. Kívánhat-e ennél többet egy honlapgazda?

És a következő ötlet?

Ha lehet, akkor még az internetes konferenciánál is merészebb… Virtuális könyvbemutató, amelyen természetesen virtuális könyv kerül bemutatásra… De erről a „hivatalos” közzétételig többet nem árulhatok el.

Kérdezett: Gergely Tamás