Radikálisan megváltozott Balla D. Károly írásművészete az elmúlt években, ennek a változásnak hű tükre a jelenlegi könyv, a Vak Cina. Hogy példával éljek: ezt írja BDK a maszkokról egyik korábbi C-duljában:

Hogy a gipsz fogyott el az Ung partján, vagy a pátoszból lett kevesebb, nem tudni, viszont újabban ettől „cédulnak” Balla D. olvasói:

     Ami, ugye, a korábbi képnél sokkal embertelenebb valóságot fejez ki. Nem a kifosztottság érzése tölti el az olvasót, hanem az idegenségérzet válik totálissá. A tragikomikus helyzetről nem is beszélve, amelyben a társadalom arcába nevet az egyénnek, hiszen említett sor a

sorra rímel. S ha már a rímeknél tartunk: a „cédul” (C-dul) párja legalábbis az új könyvben a „koldul” (Kol-dul), nyelvújítással összefonódó költői tisztogatás dúl a Vak Cinában, erre hívom meg szerkesztőként szeretettel az interneten érdeklődőket.

Érdekes kettősség jellemzi a könyvet. Korábban is jelen volt ez a dualitás a balladéi költői világban, emlékezzünk csak arra, hogy elkívánkozott arról a tájról, elmenni mégsem tudott, kiszakította magát a kárpátaljai irodalmi életből, mégis egyik meghatározó tényezője annak, szakított a kötött formával verseiben, vissza-visszatér mégis hozzá (minthogy költőről van szó, verseit és életpályáját egyazon világnak tekintem), a Vak Cina ugyanennek a belső harcnak az eredménye. Hiszen említett szakítás mellett a korábbi kitörési kísérletek fokozásaként vagyis folytatásaként, sőt: beteljesüléseként foghatjuk fel magát a virtuális formát:

     „világtengely-erekció”-ról ír „koncentrikus” verseinek egyikében, továbbá „az éjszaka nonfiguratív falloszai”-ról; s az aktus lehetséges, ugyanis - idézem:

Ami 1990-ben a Koncentrikus síkban című versben, tehát leképzett valóságban elképzelhető volt, az most megtörténik az internetvalóságban: az egyesülés nemcsak totális, hanem konkrét – Balla D. részéről adott a nonfiguratív szándék, az olvasó képzelete a vaginális horizont.

*

Félre a tréfával, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Ungváron nem a gipsz fogyott el, hanem az az idő járt le, amikor bújni lehetett maszk mögé, s hogy a dilemmát az okozza, hogy maszk nélkül kell járniuk, hogy a fájdalom csakis a húsukba hasít, az Édent kopejkára csakis nekik váltják be és nem hazudhatnak jobb jövőt többé maguknak – a Vak Cinában úgy ülünk, akár egy moziban, ahol felváltva némafilmeket és vakfilmeket vetítenek siket és világtalan látogatók számára, akik aztán kölcsönösen elmesélik egymásnak élményeiket.

S a mesélés nem könnyű! Különösen a szeánsz végén nem – mert míg kezdetben elképzelhető, hogy más-más filmet nem láttak és nem hallottak a vakok illetve süketek, a hahotázás meg zokogás az utolsó szabadvers-futamok végén belenyugvássá szelídül, még inkább beletörődéssé kérgesedik. Szerkesztőként ez volt a legizgalmasabb: úgy válogatni az 2000-2003-as termésből, továbbá határozni meg a virtualitások sorrendjét, hogy folyamatként lehessen ábrázolni azt, ami első látásra alaktalan massza, halmaza rendszertelen történéseknek. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez az én Balla-kötetem, Vak Cina-variációm.

Az első részben novellákban próbál a szerző tükröt tartani környezetének, mintha csak ezt mondaná:

Ahhoz pedig, hogy leülepedjenek a dolgok, fel kell előbb rázni őket, újra kell rendezni a világot, ezt a célt szolgálják a szabadversek, melyek fájdalmat okoznak, ugyanis bele-belemarnak tudatunkba. Például ezek a sorok:

A viszonylagos csendet a lélekben a szerző vallomásos esszéi teremtik meg, ízelítőül azok hangulatára hadd álljon itt néhánynak a címe:

Ezekben leginkább saját gondolkozásának fejlődéstörténetével foglalkozik, szól a rá nagy hatást gyakorolt személyekről, elemzi következetesen végigvitt tévedéseit. Bemutatja, kudarcainak sorozatából hogyan állt össze sikertörténete.

Azon a tényen persze ez a nehezen megszerzett és mindvégig labilis egyensúly sem változtat, hogy a magyar irodalom egyik legkülönösebb múzsája, az egész kötetet belengő transzparens alak, Cina – vak.

*

Ültünk élete volt regényében – hogy szerzőnk játékos kedvéről is szóljak – mely nem más, mint irodalmi manzárd a Sápadt Remény partján.

„Regényt írni nagyjából lehetetlen.” – idézte ő Jeopardyt.

Bólintottam. Nem mintha meg lettem volna győződve a kijelentés igazáról, hanem mert tudtam, hogy regényt ír. Hogy ezáltal közli velem, hogy regényíráson töri a fejét.

„Mióta?” – kérdeztem. Mármint hogy mióta tervezi, írja magában. Vettem – más szóval – a lapot.

„Nyolc.” Gyors számolás: ha ez öt éve volt, akkor annak 2003-ban tizenhárom éve. Tizenhárom – szerencsétlen szám – de miért lennénk babonásak?

„Regényt írni pontosan azért lehetetlen – folytatta – mint amiért repülni. Az ember fajsúlya nagyobb, mint a közegé, amelyben felszállni akar...”

„Gyógyíthatalan – gondoltam magamban – gyógyíthatatlan költő. Regényt írni sosem fog.”

„Írj könnyebbet – ajánlottam neki. – Valami transzparenset. Ami egyrészt nehéz, mint a Kárpátok alján az élet, főként a hajlatokban, könnyű ugyanakkor mint egy álom. Válassz Püthia helyett....”

Elnézett a Káptalan irányába, majd elmosolyodott: „Na jó, megírom a Képtelent, eléggé légies, nem?! Jósnőm meg múzsám Vak Cina.”

Ebben megegyeztünk. Meg abban, hogy én leszek a szerkesztője ennek a sosem látott, sosem olvasott, sőt, olvashatatlan – mert csak elképzelhető – könyvnek, mely katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban, van szerzője, címe, szerkesztője, mi több fülszövege, csak füle, vagyis szövegteste nincsen, ám a Liber-All kiadónak köszönhetőén most mégis valóság.

Café Stockholm, 2003. február. 15.