2002. június
(kronológia alulról felfelé)

Olvasom a Teraszon, hogy „Pomogáts Béla - a volt írószövetségi elnök - rábólintott a felkérésre: feltételei teljesülése esetén vállalja az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöki tisztét - az irodalomtörténész erről csütörtökön nyilatkozott az MTI-nek, egy nappal azután, hogy Szabó Vilmossal, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárával tárgyalt.
Szavai szerint azért módosított néhány nappal korábbi álláspontján -, amikor még erkölcsi okokra hivatkozva, illetve a távozó kuratórium melletti szolidaritását hangsúlyozva kizárta a funkció elvállalását -, mert sok határon túli magyar szervezet és a most leköszönő testület is arra kérte: vállalja el a megbízatást.
- Úgymond köteleztek erre erkölcsileg, ezért nem akartam hátat fordítani az ügynek - magyarázta.”

No, Gyuri azért nem kapkodja el... Mivel 30-án mi tízegynéhány napra elutazunk, úgy gondolta, addig már nem fog bele... Majd 15-étől. Pedig 4 napnyi induló anyagot még feltehettem volna... Szombattól majd Lengyel Tomi is szünetelteti magát... Viszont jó ötlet volt a hozzászólások lehetővé tétele, máris született bejegyzés...

Tegnap este: Kolos fiunk érettségi bankettjén... 7-re hirdették a kezdetet, 9-ig bírtam cérnával... Az egész olyan volt, mint egy szakszervezeti vállalati mulatság a 60-as évekből... Nem, rosszabb... Az érkezőket egy asszonyság, a vendéglátóipari műintézet alkalmazottja fogadta és terelte kijelölt ülőhelyére (külön a szülők, azon belül A osztály, B osztály; külön a tanárok és külön az ifjúság; ezt kicsit sérelmesnek találtuk, mert a tanárok között többekkel is baráti lábon állunk, szívesen beszélgettünk volna velük, kihasználva az asztalszomszédságot). Akkor még nem látszott a nőn, mire készül... Alighogy leültünk, mikrofonba rikácsolva azonnal fel is állította az összes szülőt és felszólította őket, mi több, terelő mozdulatokat is tett azt elisegítendő, hogy élő folyosót alkossanak és a terembe bevonuló, a sorfalak közt elhaladó érettségizetteket virágszirómmal megszórják (utóbbiból maréknyit ki-ki nála szerezhetett be). No, hagyján... De a szép emlékű szovjet szállodák gyezsurnaja státusú kápóinak hangján és modorában rikoltozó kultúrmunkás folytatta áldásos misszióját, előbb szegény igazgatót szólította mikrofonhoz, aki történetesen szülői minőségében volt jelen és a számtalan hivatalos rendezvényt maga után tudván esze ágában nem volt megnyilatkozni (le is tudta 3 mondattal), aztán egy szülő kezébe nyomta a mikrofont, aztán pedig kirendelt pár érettségizettet, hogy a kezükbe nyomott közhelyszövegeket felolvassa köszöntsék szüleiket, tanáraikat... Minderről állítólag a szervezőknek előzetesen semmi tudomása nem volt, az egész a műintézmény szolgáltatásai közé tartozott, mint a franciasaláta vagy a kirántott hús.
És volt a dolognak egy eddig általam elhallgatott abszirdutása. Kolos fiunk Ungvár egyetlen magyar iskolájában érettségizett, amelyben (egyes hivatalos okmányok kiállításán kívül) a magyar a rendezvények használatos nyelve. Számomra nem igazán volt érhető, hogy egy ukrajnai magyar iskola érettségi bankettjén a szpíker elejétől végéig miért rikácsolt oroszul, a gyerekek kezébe miért nyomott orosz nyelvű szövegeket (ezt a nyelvet nem is tanítják az iskolában), és miért nem jött zavarba, amikor sem az igazgató, sem a szülő felszólalásából láthatólag egyetlen szót sem értett...
De az est tanulsága mégsem ez. Hanem hogy a bankettet szervezők sem előzőleg, sem utólag nem gondolták úgy: ebben a formájában le kellene állítani a dolgot...
A kultúrkápó akcióinak a szünetében fel-feldübörgött a gépzene. Kivétel nélkül (a fiatalok véleménye szerint is) ócska cukros orosz diszkóslágerek. Dobhártyarepesztő hangerővel...
9-kor eljöttünk... Kolost az étterem előtti teraszon találtuk, egy üres asztalnál ült és beszélgetett 5-6 osztálytársával (míg odabent a roskadásig rakott asztalok közében estélyi ruhás leány-osztálytársaik egymással táncoltak)...
Aztán éjfél előtt Kolos hazaugrott egy összekötő kábelért, mert a zeneszolgáltáltatóval megbeszélték, hogy egyik osztálytársuk elhozza a laptopját, és annak MP3-as zenei fájljait lejátszva fognak élvezhetőbb muzsikát szolgáltatni...
Hajnalban még felmentek a hegyre, hogy bevárják a napfelkeltét; de nem győzték kivárni, amíg a radvánci dombok mügül felbukkan a napkorong...
Kolos aludt pár órát, most a Kárpáti Igaz Szó honlapjának a heti frissítését végzi, és közben egyfolytában az orrát fújja, mert előjött az allergiája.
Amin egyáltalán nem is csodálkozom.

Lengyel Tamás naplója a Teraszról

kültéri terasz fűtés, télikertek budapesten

Hétfőtől Lengyel Tamás ír naplót a terasz.hu Trinapló rovatában. Roppant hízelgő számomra, hogy a szerkesztő Onagy Zoltán ezekkel a szavakkal mutatja be: "Balla D. Károly - Lengyel Tamásról:
Jobb híján alighanem posztmodernnek kell neveznünk Lengyel Tamás költészetét is, azonnal leszögezve hogy esetében az ezen gyűjtőfogalomra jellemző jegyek közül nem annyira a tartalmiakat, hanem inkább a formaiakat, stílusbélieket kell kiemelnünk: a nyelvi leleményességet, a szójátékot, poénokra épülő humort és iróniát, a kicsavart idézeteket, a „jópofaságot”. Ugyanakkor 1998-as első kötetében4 észre kell vennünk bizonyos avantgárdos beütéseket is: kísérletező hajlamot, nyelvroncsolást, képversekre emlékeztető tipográfiai megoldásokat, illetve egy tipikusan avantgárd “akciót”, amely Kárpátaljai mondat címen szalagként fut végig a kötet lapjainak tetején.
Lengyel pontosan arra vállalkozik, amire egy ilyen költészettel vállalkozhat: fintorokat, fricskákat, gegeket halmoz egymásra, révükön igyekszik különböző élethelyzetek komikumát bemutatni. Kitűnően ért a „komoly dolgok” leleplezéséhez, visszásságuk bemutatásához. Érzéke van a fekete humorhoz, szereti a torz, groteszk képeket, és nincs számára szent téma, kíméletlenül karikíroz és parodizál nevetségessé bármilyen fétist és tabut." Ezt ugyan 1999-ben írtam Tomiról, de talán még megállja a helyét. Szurkolok, hogy jó legyen a naplója, és én is felteszem a szövegeit – ha kapok hozzájárulást – a Törzshelyen fenntartott oldalára.

Mindenki tisztában van Kárpátalja turisztikai értékeivel: csodálatos tájak, műemlékek, a két Tisza-ág forrása ... Bizonyos feltevések szerint a vidék megélhetne akár csupán a síturizmusból... Ám azzal is mindenki tisztában van, hogy az infrastruktúra siralmas állapota miatt erre egyelőre nincs sok esély...
És hát a reklámpropaganda sem áll a helyzet "tetelyén"...

Gyerek- és ifjúkorom kedvenc kiránduló helye volt Nevicke. Baglyok űrizte táj c. esszémben erről így írtam:
Kirándulni Ungvártól tíz kilométerre, Nevickére jártunk.
Ennél az Ung völgyébe ékelődő kis ruszin falut környező vidéknél én szebbet nemigen láttam életemben. A hegyiből alföldivé itt szelídülő folyó, fölötte a nyikorgó függőhíddal, a romvár, amelyből szép időben ellátni az ungváriig, a vízpart és a Kárpátok utolsó dombjai között elterülő Nagyrét, amely felett nyári reggeleken olyan kék tud lenni az ég, az ide látszó közeli kőbánya nyesett hegyoldalának földtani rétegei - mindez oly egyértelműen tölti ki értékrendemben a szép kategóriáját, hogy más táj aligha fészkelhet helyébe vagy akár csak mellé. Azzal együtt, persze, hogy tisztában vagyok vele: a folyó ívét, a dombok vonalát azért találom hasonlíthatatlanul szépnek, mert közöm van hozzá, mert szüleim már gyerekkocsiban ide hoztak ki, mert évekig nem lehetett nyári vasárnap Nevicke nélkül, mert ide jártam kamaszkori szerelmeimmel, mert napozva, fűben hasalva itt játszottuk a legjobb barkochba-, kártya- és sakkpartikat és itt olvastuk bőszen Ladányi Mihályt, mert itt ittuk első fizetésünkből az első magunk fizette sört, mert itt ettük a legfinomabb saslikot, mert itt kerestünk négylevelű lóherét, mert gyerekkocsiban én is kihoztam ide egy szép május elsején egyéves fiamat, mit sem tudva arról, hogy a három napja felrobbant csernobili atomerőmű felől radioaktív izotópokat szór fejünkre az akkor is vakítóan kék ég.
Érthető elfogódottsággal vettem hát kezembe az egyik szerzőtől kapott összehajtogatható kis prospektust, amely, mint utószava állítja, az első kísérlet arra, hogy a turisták figyelmét felhívja a nevickei várra. Az elfogadható minőségű fotókkal és ábrákkal illusztrált, nem is rövid szöveg részletesen tárgyalja a vár történetét és az archeológiai kutatások eredményét. Sajnos csak ukránul... A prospektusban csak egy rövid összefoglaló van angolul és magyarul... Előbbi minőségét nincs tudásom megítélni, utóbbi megjelentetése dicséretes, egyben szégyenletes is, ugyanis az egyetlen oldalnyi 10 rövid bekezdésben közel félszáz durvább és enyhébb nyelvi vétséget találtam... Legenyhébb, hogy ő és ű betűknél a kettős ékezett helyén ~ és ^ díszeleg és az évszázadokat jelölő római számok után nincsen pont, közepes hiba a néhány mondattani, ragozási, egyeztetési vétség és mondjuk az, hogy a helységnévből képzett melléknevet nagybetűvel írták. A talán leginkább bántó három helyesírási hiba: tetelyén, születet, naggyából. A kiadvány Kárpátalján, jelesül Ungváron készült, ahol azért nem szedvedjük híját magyar szakos tanároknak, szerkesztőknek, korrektoroknak. A szép színes prospektus egyetlen tiszteletpéldányának fejében bárki szívesen kijavította volna a szöveget.

Kárpátaljai szappanopera?

Végre elolvastam Nagy Zoltán Mihály Páros befutó c. kisregényét. Sajnos a könyvet letéve megerősödött korábbi véleményem, hogy ez a százegynéhány oldal egy művészileg totálisan téves írói felfogás eredménye. NZM azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai magyar családok sanyarú helyzetét, és ebben az erőltetett igyekezetében megpróbálta primer módon "megírni az életet", egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes. Melodramatikussá és hamissá pedig attól vált, hogy a regény életszerűnek szánt figurái és helyzetei, konfliktusai és történései nem kaptak semmiféle művészi megformálást, így nemhogy "az igazat mondd, ne csak a valódit" követelményének nem felelnek meg, hanem a valódiságukat sem sikerült megalkotni: a sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan kimódolt okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről és gondolatkliséiről már nem is beszélve.

Náhány idézet a szereplők belső monológjaiból:

"[...] munkatársi kapcsolatból ébredt fel bennük a kölcsönös vonzalom."
"Ők még képesek az őszinte érzelmek kifejezésére. [...] A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat." (gondolja a tanárnő)
"Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb." (gondolja a tanár)
"Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott – fenét kivívott: ölükbe pottyanó – függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez." (gondolja a tanár)
"Hej! Isten kezében vagyunk, azzal kell beérnünk, ami megadatik."
"Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?"
"Nem így képzeltem a házaséletet. Miféle társas viszony a miénk? Akkor ürült ki a kapcsolatunk, amikor pecsétes papír tanusítja együvé tartozásunkat!"

Néhány kiragadott szerzői közlés:

"Zsuzsa messzenéző tekintettel emelte fel a fejét."
"Lelkesedése jól láthatóan megtorpant, szinte felhorkant."
"Zsóka szégyenlősen pironkodott"
"Zsóka hamvasfehér arcát újra befutotta a pír."
"Mélyen, a legbelső zugokban mocorgott a tiltakozás."
"A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat"
"[...] eltérítette Balázst a felmondási szándék fontolgatásától."
"[...] egyre aggasztóbban mérlegelte a lehetséges következményeket."
"Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára."
"Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci."
"Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére."
"[...]szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye."
"Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség."
"Ferkó fejébe szöget vert a hír."
"[...] kemény tekintete a fia arcába döfött."
"Zsuzsa kitartó volt, s néha úgy tűnt, a kopogó érvek gondolkodóba ejtik Balázst. Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre."
"Személyre szóló, fásultságot okozó vereségtudattal lépett be a kilencedik osztályba."
"Zsuzsa állta a zaklatottan fürkésző tekintetet."
"Kéjesen ringatózott a megvalósulni látszó vágyálmok csodálatos tengerén. Mindaddig, amíg a képzeletbeli csónak zátonyra nem futott Zsuzsa alakján."
"Ferkó pillantása végigsujtott a helységnév jelzőtábláján."
"A halálos veszély túlélőjének zaklatott elégedettségével figyelte az utat"
"A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét."
"Kovácsnéra sujtott a tekintetével"
"A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát."
"Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába."
"Hóvége volt, Ferkó számára jóleső bizsergést keltően eredményes nap."

Hogy az olvasóban kelt-e jóleső bizsergést mindez, nem tudom. Csak sejtem, hogy a regényújságok és szappanoperák fogyasztóiban – igen.

Fajtánk fecskesuhanása

Ma első betűtől az utolsóig elolvastam az Együttöt. Tulajdonképpen nem is olyan rossz (hangsúly a tulajdonképpenen). Az újraközlés rémétől itt sem sikerültmegszabadulni, amivel megintcsak nem az a fő bajom, hogy egyszer már folyóiratban, könyvben megjelent írásokat jelentetnek meg újra, hanem az, hogy (nem tüntetvén fel az eredeti megjelenés helyét) azt a benyomást keltik, mintha új, friss termésről lenne szó, mintha íróink írnának. Egyedül Horváth Sándor novellájánál szerepel a megjegyzés: új kötetéből vették át (ez a forrásul szolgáló könyv egyetlen új darabja a 8 évvel korábbi kötethez képest). Minden írásnak nem néztem utána, de azonnal felötlött, hogy pl. Fodor Géza verse éppen 10 évvel ezelőtti kötetéből való, hogy az egyik Vári Fábián-vers bizonyosan megjelent az idén a Hitelben, előadásának szövege pedig az Árgusban, hogy S. Benedek egyik versét olvastam a Kortársban, és a Füzesi Magda-versek is ismerősek... S. Benedek Andrásnak van egy leckefelmondó előszava (semmi újat nem közöl, elsorolja az ezerszer elsoroltakat), Gortvay pedig Kovács Vilmosra emlékezve teszi nagyjából ugyanezt. Ennél is félresikerültebb Nagy Zoltán Mihály főszerkesztői antréja. A programadónak szánt íráska ilyesmiker fektet le szerkesztési alapelvként:
"Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása."
Nem is tudom, ebben a fajtánk vagy a fecskesuhanás tetszik-e jobban. Egy mondattal később:
"Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó, ok a félreállásra mégoly fájó sérelmek sokasága sem."
Hogy ez a kettő egy mondatba miként jött össze, nem tudom, de hogy nem játékból, azt el kell hinnem. Hiszen játszani, az olyan izé, felelőtlen dolog. NZM alighanem Weöres Sanyikának is megmondaná, hogy dádá lesz, ha játszódik a szavakkal, nahát!
Minden gyöngeségük ellenére a Tárczy Andor-versek képezik a szépirodalmi rész legkellemesebb foltját, a tanulmányi traktusból pedig Dupka György jegyzőkönyv-aprólékosságú (ennek ellenére néhol picit csúsztató) monográfia-részlete emelkedik ki, még ha címe eléggé riasztó is: "Magyar polgárjogi aktivista mozgalom a kollektív jogokért".
Bár nevében a lap Együtt-et hirdet, de lehetne a címe Nélkületek is, annyira egyértelmű, kiket kíván kirekeszteni, távol tartani. Első névsorolvasásra is kibukkan a szóba jöhető szerzők hiánylistája: nem szerepel az induló számban Bagu László, Berniczky Éva, Cséka György, Lengyel Tamás, Penckófer János, Pócs István, vagyis senki olyan, aki nem hirdeti a nyakára vett mázsás küldetéstudatot. Fecskesuhanás? Ugyan, ugyan: csupa görcsös igyekezet...

Hozzászólás

A könyvhét harmadfél napja
(Kronológia kivételesen fenről le)

Jún. 6., csütörtök
Délutánra értünk Pestre, elfoglaltuk Fidesz-közeli szállásunkat (a Lendvay utcában, a magyarországi németek házában). Az Írószövetségben (úgy éreztem: kissé vonakodva bár, de) kifizették az útiköltségünket, aztán részt vettünk a Szabó Zoltán születésének 90. évfordulójára rendezett műsoros könyvbemutatón, illetve a Szabó Zoltán-díjak átadási ünnepségén. (Ezt megelőzően baráti szóváltás két díjazottal, Gálfalvi Gyurival és Gál Sándorral; továbbá sörözés Papp Tiborral). A díjátadás után szerény fogadás, szendvicsek, rossz vörös és jobb fehér bor, kis beszélgetések Nagy Palival, másokkal. A társaság java sietve tovább állt: ekkor már zajlott a Károlyi Palotában a Könyvhét ünnepélyes nyitófogadása; mi ezt a protokollt kihagytuk.

Jún. 7., péntek
Délelőtt ügyintézés: bizonytalan időre felfüggesztettem az UngBereg Alapítvány működését. Dél körül kisétéltunk a Vörösmarty térre. Bár nagyjából sejtvén, mire számíthatok, első utam mégis az ún. kárpátaljai standhoz vezetett. Az idei látvány sem tért el a sok évi korábbitól: a teljes felületnek legfeljebb egyötödét (gyakorlatilag egy sarkot) foglálták el a kárpátaljai könyvek, a további négyötödön a standot üzemeltető könyvkereskedelmi hálózat kínálata volt látható. (A könyveket árusító alkalmazottaknak egyébként természetesen fogalmuk sincs Kárpátaljáról, a szerzőket nem ismerik, a dedikálás időpontjairól sem tudnak pontos felvilágosítást adni. Mindenre nagyjából azt válaszolják, hogy majd ide fog jönni Dupka úr, és ő mindent tudni fog...)
Mégis ért meglepetés. A szűkös kínálatban (ezt gyakorlatilag az Intermix Kiadó könyvei képeztek) fedeztem fel az Együtt c. új folyóiratot, amelyről eleddig még csak nem is hallottam. Annyit tudtam, hogy készül valami új lap (ez is informális úton jutott fülembe), de hogy első száma meg is jelent és hogy a 60-as évek végén létezett szamizdat diákfolyóirat nevét viseli, arról semmilyen információm nem volt. Nemhogy valamiféle előzetes téjékoztatást, de tiszteletpéldányt sem kaptam, és még egy jelzést sem, hogy te Károly, hát tudd...
Mindezt nem azért furcsállom, mert azt gondolnám, hogy lapalapítói múltam (Hatodik Síp, Pánsíp) vagy írói súlyom (ah-ah!) indokolttá tette volna valaminő tájékoztatásomat, hanem azért, mert az Együtt a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának hirdeti magát, utóbbi szervezetnek pedig Dupka György 2000-ben megjelent kötete szerint én vagyok az elnöke. (Magam ugyan utóbbi tényről szintén e könyvből értesültem, lévén az írócsoportot utoljára én hívtam össze 1995-ben, ott mást választottunk elnöknek, és tudtommal azóta semmilyen összejövetele nem volt, engem legalábbis nem értesítettek róla. No, bárhogy is, ez most jó ok arra, hogy ebből a nem létező szervezetből most már "hivatalosan" is kilépettnek tekintsem magamat.)
No persze, értem én a kiadó-, szerkesztő- és írótársak álláspontját: ha egyszer kijelentettem, hogy nem veszek részt a kárpátaljai magyar kulturális életben, akkor tartsam is ehhez magam, és ne formáljak tájékoztatásra vagy pláne tiszteletpéldányra igényt. Hát jó... ( Magáról a folyóiratról később külön szeretnék írni.)
A standnál összefutottunk Füzesi Magdival, akivel a szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást. Később Banner Géza és stábja nézett ki magának, így a szemerkélő esőben kis interjút adtam a Duna TV-nek, többek között azt is beleszőve: lám, itt kellett beszereznem a legújabb kárpátaljai kiadványokat...
A térről elmenőben megálltunk beszélgetni Kiss Gáborral, a Tinta Kiadó vezetőjével, akivel évek óta jó együttműködésben és baráti lábon állunk. Ekkor ért oda Nagy Zoltán Mihály és Horváth Sándor. Lekezeltünk, bemutattam őket, majd elsiettek.

Délutánra előbb a Liszt Ferenc térre volt dedikálásom hirdetve 14 órára. Ott találkoztunk Fedinec Csillával, aki új kötetének néhány példányát bízta ránk továbbadásra. Zegernyés, esős idő volt, a felállított standok a téren árválkodtak, az írókat és az érdeklődőket az Írók Könyvesboltja fogadta be. Zsúfoltság, zsongás, levegőtlenség... Azért egy könyvet még dedikáltam is... Kis beszélgetés Tornai Jóskával, Cs. Varga Pistával, Banner Zoltánnal, és persze a kiadómmal, Szirtes Gáborral és feleségével, Évával.
16 órára a Vörösmartyra volt dedikálásom hirdetve, pár perc késéssel érkeztünk a Pro Pannonia standjához. Már ott várt G. I. bécsi levelezőpartnerem, akivel az interneten "ismerkedtunk meg"; most személyesen üdvözölhettünk egymást. Kedvemért jött fel feleségével Velencéről, ahol nyaralójukban időznek. Mindketten a bécsi operaház nyugdíjasai... A cudarul kellemetlen idő ellenére 6 vagy 7 példányt dedikáltam a Világvégéből.

Este hatra a Gerbaud kistermébe voltunk hivatalosak, ahol is irodalomtörténészként és kritikusként is működő kiadóm, Szirtes Gábor tanulmánykötetének - A folyton mardosó titok - a bemutatására került sor. Meglepetésemre a beszélgetést vezető Barabás Miklós engem is megszólított, mint a Pro Pannonia "házi szerzőjét" (Szirtes 3 kötetemet adta ki az utóbbi években) és mint akinek írásaival az est tárgyát képező kötet két tanulmánya is foglalkozik. Ez rendben is lett volna, de Magyarország európai csatlakozásáról és a határon túli magyarság problematikájáról kérdezett. Úgy éreztem, néhány általános gondolot megosztásánál többre nem vállalkozhatom, ez nem az az alkalom és nem is az a hallgatóság, amely alkalmas lenne kételyeim hosszas kifejtésére. Meg hát nem is erről szólt az egész, hanem Gábor könyvéről!

Jún. 8., szombat
Délelőtt 10-re Balla Feri jelentkezett be, kis interjút készített velem a Petőfi Rádió "Premier" c. műsora részére; új könyvemről kérdezett, meg általában a kárpátaljaiságról. Pár percben nehéz volt hű metszetét adni ezzel kapcsolatos gondolataimnak, de igyekeztem helytállni.
Koradélutánig privát program, baráti látogatás, ebéd, kis politika... Négy tájban újra kimentünk a Vörösmartyra. Az előző napi és délelőtti rút időhöz képest gyönyörűen kisütött a nap, így mindenki kiözönlött a térre, lépni is alig lehetett, a standok többségéhez lehetetlen volt hozzáférni. Inkább csak jártunkban találkoztunk és beszélgettünk sokakkal; aztán egy órácskát Sz. G.-vel ücsörögtünk a Magvető standja árnyékában (Miközben Závoda dedikált) egy padon. Takács Kati is odajött, kedvenc színésznőm, korábbi igéretemhez híven végre dedikálhattam neki a Világvégét. Közben a színpadon rázendített a Muzsikás együttes, zenéjük betöltötte a teret. Újabb séta, majd egy pár percet még töltöttünk a Tinta Kiadónál. Kiss Gábor jó éve rukkolt elő egy könyvötlettel, nekem kellene megírnom, de nem vállaltam, mert történelmi, nyelvi stb. előtanulmányokat igényelne, ez pedig nincsen inyemre. Most újra felhozta...
Este hétre volt meghirdetve az a hajókirándulás, amelyet a Magyar Napló szervezett határon túli folyóiratok és saját könyvei bemutatása céljából. Utolsó értesítésüket, hogy a hajó nem a Vigadótól, hanem a Lánchídtól indul, már nem kaptuk meg, így kishíján lekéstük a beszállást...
A Budapest nevű motoros zsúfolásig megtelt minden rendű és rangú irodalmárokkal és vendégekkel, tizenvalahány határon túli magyar lap mutatkozott be véget nem érő egyhangúsággal. Ahogy haladtunk felfelé a Dunán és előre az időben, egyre kevesebben figyeltek az előadókra, folyt az eszegetés-iszogatás és a magándiskurzus. Legvégül még a kiadó két új kötetét (Az év versei; Az év novellái) is bemutatták, de erre már alig is figyelt valaki. Szerencsére a Duna TV felvette az eglészet, 40 perces műsor készül a mintegy két órányi anyagból.
A lapbemutatók során a műsort vezető Oláh János (a Napló főszerkesztője) Kárpátaljáról szólva megemlítette, hogy az én lapalapításaimnak mára nemigen van élő eredménye, de szót ejtett internetes munkámról; mint egy új kiadvány egyik (!) szerkesztőjének, némi papírban-keresgélés után NZM-nek adott szót, aki az Együtt-et bemutatva felolvasta a lapból főszerkesztői előszavát. A mikrofontól jövet nem, de később csak odajött hozzám egy kézszorításra. Gratuláltam neki, ám ezt szinte elhárította: nincs mihez gratulálni, a kiadvány nagyon gyenge, nincs miből csinálni (mármint nincs kézirat), és ő amúgy is csak ideiglenesen vállalta a szerkesztést, nem lesz rá ideje, regényt kell írnia (ösztöndíjat kapott rá). Utóbbira én is biztattam, mondván, írjon végre jó regényt... A hajón volt Dupka Gyuri és Penckófer János is; Éva ételért-italért menvén mindkettejükkel találkozott, Jánost hívta is, hogy üljön hozzánk... Nem ült... Még kézszorításra sem jött oda.

Tari István, Káli Király István

Balla D. Károly, Kányádi Sándor, Balázs F. Attila, Monoszlóy Dezső és felesége: Katilan, Gálfalvi György

A motoros szikrázó alkonyati napfényben indult és egészen a Szentendrei szigetig vitt fel bennünket, majd visszfelé az új Nemzeti Színház előtt fordult meg és úgy tért a Lánchídhoz kikötni. Mit mondjak, a bukó nap fényében ragyogó Parlament és az éjszakai kivilágításban pompázó Nemzeti egyaránt impozáns látványt nyújtott! Ezt talán még a csillogó üvegen át és nem túl jó fényképezőgéppel rögzített felvételek is sejtetik.

Készült a kirándoláson néhány más fotó is, mód volt kisebb baráti eszmecserékre, szakmai egyeztetésre (Beszédes Pistával, Kontra Ferivel - utóbbi kéziratot ígért; Tari Pistával, Káli Királlyal...). A szlovákiai Szőrös Kő kiadója, Balázs F. Attila kéziratot kért tőlem, mondván: tetszik neki, ahogy mostanában mindenről kíméletlenül megírom a véleményemet. Nem ilyesmit, inkább regényrészletet ajánlottam, azt mondta, az is jöhet. A lap felelős szerkesztője, Haraszti Mária a könyveimből kért recenziós példányt. Fiatal kritikusaik nem elégszenek meg a felvidéki könyvkínálattal... És készüljek fel a legrosszabbra, mert kíméletlen ítészek... Épp ilyesmire vágyom, gondoltam, és odaadtam eddigi két legkomolyabb könyvemet.

Június 9-én, vasárnap indultunk és érkeztünk haza.

Két általános észrevétel: 1. sokan még mindig a politika fogságában élnek, kevés emberrel lehet szakmai dolgokról beszélni, mert azonnal a politikára terelik szót; 2. az Eszterházy-ügynek sokkal kisebb a lángja, mint a füstje - alig akadt, aki szóba hozta volna.