Fontos lenne tisztában lenni azzal, hol és hogyan áll a kárpátaljai magyar irodalom. Illetve áll-e egyáltalán, saját két egészséges lábán - avagy fél lábon, falábon, mankón biceg, netán rozoga tolókocsin lökködi magát.
Aki a hivatalos könyvheti listára felkerült három vonatkozó kiadványt fellapozza, lehet némi elképzelése.
Az első gyermekvers-antológia, anyaga zömében egyéni kötetekből átemelve; inkább gyönge, mint vegyes színvonal. A másik a magát „válogatott novellák, szociográfiák” megjelöléssel kínáló könyvecske; furcsasága: a szerzőnek korábban egyetlen ilyen prózakötete jelent meg, ennek nyolc éves anyagához egyetlen egy új opuszt illesztett s adta ki új könyvként 88 oldalon.
Friss irodalmi produktumnak egyedül a harmadik számít: Nagy Zoltán Mihály kisregénye, a Páros befutó.
A szerző a peresztrojka előestéjén hívta fel magára a figyelmet „a szovjet valóságot” kritikusan ábrázoló novelláival. Első kiugró sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg; a kritika méltán nevezte a kárpátaljai magyarság sorsregényének, és 2001-es új kiadása megérdemelten nyerte el Az Év Könyve díjat saját kategóriában.
A Sátánban gyakorolt írói erényeket azonban nélkülözik az újabb dolgozatok. A Páros befutó például teljesen téves írói felfogás eredménye. NZM ezúttal, úgy tűnik, nem belső indíttatásra, hanem azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy töviről hegyire bemutassa a falun élő kárpátaljai családok sanyarú helyzetét, és ebben az igyekezetében megpróbálta „megírni az életet”, egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettől lett az írás töményen közhelyes: a életszerűnek szánt figurák és helyzetek, konfliktusok és történések nem kaptak semmiféle művészi megformálást, ám ennek eredménye nem valaminő szociográfusi száraz tényszerűség lett (amely nagyon is értékelhető lenne), hanem egyfajta édeskeserű hamisság. A regény nemhogy „az igazat mondd, ne csak a valódit” követelményének nem felel meg, hanem a valódiságát sem sikerült megalkotni: még a Veres Péter-i sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplők gondolataként idézett számtalan lapos okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseiről már nem is beszélve.
Csupán néhány példa.
„A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat” (- gondolja magában a tanárnő); „Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminőség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb” (- bölcseleg a tanár); „Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott - fenét kivívott: ölükbe pottyanó - függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelősen viszonyul a maga és családja jövőjéhez” (- emelkedik filozófiai magaslatokba a tanár); „Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkből valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?” (- tűnődik az élet mélyértelmén a tanárnő).
A Sátán arra az írói (bár nem teljesen eredeti) fogása épült, hogy a szerző egy megbecstelenített leány belső monológjaként adta elő a sorstörténetet, még ám művészi erővel, hitelesen. A Páros befutó szereplőinek a szájába adott és fejébe tett gondolatok azonban ugyanolyan hamisan csengenek, mint a leginkább regényújság-sorozatokba illő szerzői mondatok: „A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat”; „Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára”; „Maga is meglepődött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci”; „Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettős gyökerére”; „…szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye”; „Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülő őszinteség”; „Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddő intelmekre”; „A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét”; „A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát”; „Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erőteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába”.
Kedvenc részletem az a szerelmi jelenet, amikor az ifjú férj már várandós feleségéhez közeledik. Nem állom meg, hogy szó szerint ide ne idézzem:
»„Mi van, angyalodat látod?”
Zsóka nevetgélése visszafogott kacagássá erősödött.
„A fiad… Nem félsz, hogy megfogja a végit?...”
„Csacsi! Mi jut eszedbe… Izé, komolyan beszélsz? Most már nem lehet…?”
„Csak csínján”.
”Hátulról… Akkor nem lehet baj”.
Zsóka engedelmesen oldalvást fordult, arccal a fal felé.
„Parancsolj…”«
Nos, én parancsoltam, és megpróbáltam hátulról is. Sajnos abból az irányból sem leltem élvezetemet Nagy Zoltán Mihály kárpátaljai szappanoperájában.
Fontos könyv. Legalább tudni, mi hogyan áll.