EGY KÁVÉ RENDEL. ÍRJÁK A SZÁMLÁMHOZ. A SZÁMLÁMRA...

Kovács Imre Attila törzshelye

Három napszak Illyés Borbálának


Első

Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba fél-lényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák. Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen. A mackó hasában halottak haja van, Burattino orra rücskös mandragóra gyökér. Piros karmok kaparásznak és kések szisszennek a baba-polc elátkozott emeletein. A Királykisasszony épp a hetedik arcát tépi le, s mögötte még mindig nem az igazit, a krokodil ábrázatot látjuk, és a Vitéz is ott van, parádés, finom elmebeteg, felbukik saját denevérszárnyában, meg az alvóbaba, homloka közepén Medúza-szem parázslik. Ó, mennyire beteg és borzalmas volt az elmúlt század, amelyik ránk hagyta rosszul lelakatolt poklát! Ó, milyen gyanútlan és fehér volt az a gyermek, aki a remény varázskörében kucorgott a padlón!

Második

A tárgyaknak, azt hiszem, köztes létük van. Nem érvényes rájuk az élet-halál ember alkotta dualizmusa, és értelmük is csak az általunk fabrikált, elképzelt és komolyan vett „valóságban” van. Ám a dolgok itt sincsenek a helyükön, mert a hely folyton ellebeg a „rend” éppen érvényes képleteitől. Ezért nem tudjuk közös nevezőre hozni a transzcendenciát és a lakberendezést, a szimbólumokat és a csomagolástechnikát. Egyedül a nagy tervekben bízhatunk, amikben természeti erő feszül, földmélyi, történelem előtti szenvedély. Ha felszínre törnek a história Vezúv-kürtőjén, pompeji véglegességet borítanak ránk. Pompeji feltárói például „… rájöttek arra, hogy sok tetemet a köré rakódott vulkáni anyagok megszilárdulása következtében olyan üregként lehet megtalálni, amelybe folyékony gipszet öntve, a halott testének eredeti alakját nyerhetik vissza…” – írja Castiglione László. De erről itt most nincs időm gondolkodni.

Három

Elfogytak fölülünk az igazságos királyok, akik ha tudni akarták, hogy miként vélekedik uralmukról a nép, álruhában szöktek ki palotájuk gazzal benőtt hátsó bejáratán. Marhakereskedőnek, vándor mutatványosnak vagy kocsmatölteléknek öltöztek, s nyakukba vették az atyailag sanyargatott országot. Szóba elegyedtek mindenkivel. Csakhogy a nép sejtette, hogy álöltözetű királyokkal áll szemben, akikről – íme - lerí, hogy semmit sem értenek az alattvalói ruházkodáshoz. A királyok elszégyellték magukat, s eztán ki sem mozdultak a palotájukból. Néha parókás parasztokat vagy udvaronc jelmezbe bújtatott sajtárusokat vendégeltek meg. Őket aztán jól kikérdezték. Ment is a dolog mindaddig, amíg egy nap egy kalandvágyó király ökörhajcsár gúnyában ki nem fordult a burjánnal benőtt kiskapun, s hirtelen belé nem botlott egy hercegi álruhában illegő pékbe. Azóta állnak ott. Azóta nincs igazság. Azóta szeretnék szép lenni.


Tíz perc szünet


     Végigsétálok az iskola sima falú, kockás folyosóin, újabb és mégújabb ajtók következnek, amik mögül a tanár emelt hangja hallatszik, egy kevés neszezés a felszereléssel, olykor egy tudálékos gyerekhang. Mint a karácsonyi dobozokon: mindegyik csukott osztályajtón átszűrődik a tárgy, s ahogy elhaladok előttük, erősödnek és távolodnak a jellegzetes háttérzörejek. Az egyik teremben épp most robbantja ki a francia forradalmat az egyébként szürke és alázatos tanárbácsi, aki a lecke ürügyén végre csúnyán beszélhet, rebelliót és vérpadot süvölthet szolid magyar nyomora tanárilag védett rejtekéből. Az alkalmazkodás Atlasz-golyóját ledobva pöröl az istenekkel, vastag Babeuf-hangon színészkedik a copfos és pattanásos publikumnak. Ahogy megyek tovább, halkul a lelkes magyarázat, s közelít felém a matematika pattogó, rövid szótagos rendje. A tanárnéni kihirdeti a számok aznapi örök állását; az élet szöveges feladat, a megoldást kétszer alá kell húzni. Aztán szálkás csönd, mocorgás, vonalzósuhogás. Tovább. Jönnek a Pireneusok a mutatópálca hegyére tűzve, síkban kitapogatva; a sósavba mártott cink, a váltóáram, a becőke és a nyújtott ritmus. Mind egy-egy tanügyi gyöngyszem a folyosó fonalára tűzve.
     Szerencsétlen csibészként, amikor már harmadszor rúgtak belém a pad alatt, s végre gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy félfordulatból hátra legyintsek, s kiküldessem magam az osztályból, pont így róttam a métereket. Hangváriumok - jut eszembe hirtelen. Az osztályok zárt ládáiban zajok úszkálnak: tanári aranyhalak, bukott teknősök, stréber ráják és lassú rákok. Locsognak, csobbannak, eveznek. Aztán még pontosabbnak találom a rádiós hasonlatot: mint amikor az állomáskeresőt tekergetjük, s hol ez, hol az az adó dugja ki a fejét az éterben birkózó médiagubancból. Tárlatszerűen váltják egymást a hangok és a képek - dicsőségtábla: Oleg Kosevoj-tekintetű tanulógépek, kötélmászásból kegyelemötösre zárt matekzsenik, a tanácselnök unokája, szavalókórus (Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék…), tanulmányi oklevelek, fényképek egy fontos ünnepségről, fiam, ezerszer megmondtam már, faliújság, röhögés, plakát a fák és a madarak napjáról. Kockakő, fal, rézkilincs.
     S akkor zárul egy áramkör, az automata egymáshoz préseli az érintkezőket, s a falakra telepített csengősor végigrobbantja az órák üvegfalát. A tanár levegő után kapkod, végakarataként föladja a házi feladatot, de már alig figyelnek rá, csapkodva csomagolnak, szalvétába csomagolt szendviccsel van tele a kezük vagy hideg húszforintosokkal, s nyomulnak a kijárat felé, fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nul. Ez ám a farsang; a folyosó kresz-nélküli autópálya, az iskola büfé szeszmentes kocsma, a hetedikesek verik az ötödikeseket, a negyedikesek csúfolják a nyolcadikosokat, az egész, ismert világ ordít, könyököl, gáncsol. Arányosan kicsinyített ámokfutók, verőlegények és pankrátorok öntik el az iskolát, és visító lánykák tapadnak az ügyeletes tanár köré. Tíz perc szünet. A felnőttek visszahúzódnak a nevelői szobába, ez az ő bunkeruk a támadás idejére. Kint vad bandák kínozzák a cölöphöz kötözött házirendet, a civilizáció végóráit parodizálják, míg a kormány cigarettafüstben és kávégőzben tárgyal. Oroszlán-tanárbácsi visszabújik az egérbőrbe, szögletes reál-tanárnéni a Kiskegyedet böngészi; a nevelőtestület nagyobbik része a tanári szoba védelmet adó falai közé vonul vissza, míg néhány tagja próbál egyezségre jutni a lázadókkal. Fenyegetőzik, rikácsol vagy elbújik három jótanulóval egy téglarakás mögé, s átbarátkozza az örjöngés perceit. Tíz perc szünet. A lapuló, bumfordi bukdácsolóból bandavezér lesz, a nyafka habogóból bombanő, gazdagék láthatatlan közepeséből aranyifjú-másolat; az eminensek riadtan kószálnak vagy gazsulálnak a harcias törzsfőnököknek. Igazgatóbácsi időnként félrehúzza az irodaablak függönyét, aztán iszonyodó arccal félrefordul. Átfut rajta valami kellemetlen borzongás, hogy néhány kollégája most kint ügyel, a viharban, kint harcol a fronton, a maradék tekintély lövészárkában. Vánszorog a percmutató, a zsivaj egyre nagyobb, befolyik a tanári szoba küszöbe alatt. Az ajtó elé kellene tolni a zongorát, a fénymásolót, az írásvetítőt. Dübörög a folyosó és az udvar, időnként felsír valaki, az ügyeletes megpróbál veszekedni, kicsi, ügyetlen nyakleveseket osztogat, harcol eltévedt bogárként a hangyabolyban. Senki sem sajnálja, mert másnap ő következik. Igazgatóbácsi ugyanúgy félrehúzza a függönyt, szenvedő pillantást vet a számkivetettre, elborong kezdő tanárságának sziszifoszi igyekezetén, s látja, hogy a világ egyre kaotikusabb, egyre inkább az ösztönök vezérlik. Igazgatóbácsi nem megy ki, feleslegesnek és megalázónak tartja, elrejtőzik, mint egy szakrális fejedelem, s hagyja, hogy vele fenyegetőzzenek a gyerekvésznek kitett, prófétai hatékonysággal örjöngő pedagógusok. Tíz perc szünet. Sűrített világvége.
     Majd egyszer csak, a teljes reménytelenség keserű fészkéből, a sötéten kavargó árból, felszállnak a delfinek; ez a rekedt, szilánkos hang a becsöngetés. Ó, drága, lábatlan pókként a falakon lapuló csengő, te hülye operista, énekelj, még és még! A forradalom elbukott, az ügyeletesek összegyűjtik a sebesülteket, s zilált sorokban az újabb tanórák karámja felé terelik a bandát. Felnyílik a tanári szoba, az alkalmi bunker ajtaja, a kastély pincéiből előszivárognak az arisztokraták, hónuk alatt az osztálynapló, arcukon a negyvenöt perc tantárgyi konszolidáltsága. A jótanulók magabiztossá válnak, már nem engedik előre a büfé Kishercegeit és a grund gladiátorait. Átszellemülnek, álluk megemelkedik, ajkuk elvékonyodik. Bumm - bezárulnak a kapuk, vége a tíz percnek.
     Megint sétálhatnék, a folyosó hosszán, lökdösődés, taszigálás nélkül, figyelhetném a megszeppent duruzsolást, a tanári előéneklést, a tanok és zsugorított tudományok darálómalmának langyos zsongását. Én inkább igazgatóbácsira gondolok, aki most nem húzza félre a függönyt az ablakon, lerogy fekete műbőr foteljába, két ujja hegyével finoman masszírozza a halántékát, és vár. Kér kávét, igazgató kartárs? - nyitja rá az ajtót Manyika, aki mögött megpillantja a majdnem-üres tanárit. Nem, már kettőt ittam - hárítja el az ötvenéves angyalt, s kimerészkedik, először a bunkerba, utána a folyosóra, egészen az udvarig. Kiles, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy gyerek. Óvatosan a tér közepére merészkedik, ellazít, és teleszívja a tüdejét a híg, tavaszi levegőből. Szabadnak és illetékesnek érzi magát. Telefon! - süvölt ki Manyika az udvar közepén napfürdőző igazgatójára. S már hallja is a távoli csengetést, a szakaszos, sürgető jeladást. Bemenekül: picit csúszkál a kockakövön, az ajtófélfába kapaszkodva ér a célegyenesbe, végül a készülék mellé huppan. Távoli hang, üres, megnyugtató. Dolgozik. Negyed óra múlva nyugtalan lesz. Dobol az ujjaival. Hát persze! Kicsöngetés. Már kapaszkodik a fekete karfákba, amikor elindul az ismert, egyre közelgő morajlás. Tíz perc szünet. Tíz perc. Tíz. Már csak kilenc.


Hogyan lettem pokémon mester?


     Olyan a téli reggel a salgó-üvegen át, mint a hideg sárgaborsó főzelék. Lisztes-kocsonyásan rákenődik a buszablakra. Bent hajnali maszkok lógnak a kapaszkodórudakról, és embercsomagok düledeznek a székeken. Utazunk Bodajkról Székesfehérvárra. Én meg Virág (kicsilány harmadik gyerököm) alvó tekintettel bámulunk a tájra a forgóból, a busz kellő közepén. Ennyi a történés, meg a Hold (oh, az ismert kép!), aki csillan egy utolsót, mint a medencében elmerülő pénzdarab.
     Virágnak hatkilós hátitáskája van, fél számmal kisebb kucsmája, két számmal nagyobb kabátja és cipője. Véletlen (kényszerű?) ruhadarabok aggatódtak pálcika testére, majdnem idétlenül. Szerencsére anyjától örökölt hatalmas szeme magára vonja a figyelmet, feledteti a részleteket. Hülye csórók vagyunk ľ állapítom meg, ahogy így összejött minden, a hétfő, a hajnali ácsorgás, kicsilány gyerököm bohóccipője, a zöldessárga szél, a Bodajkról Székesfehérvárra. Beolvadni, beolvadni, ringat a busz, na ja, szűkebb környezetünk, az ötven utas, ugyanígy benne van a főzelékben.
     Ekkor a lyány puhán, de egyértelműen megbökdösi a karomat, hogy mondandója volna, ezért borostás apa-fejemet lógassam alább. Baj van, sutyorogja, mire én megnyugszom, mert piszlicsáré dolgokat rendszerint fontoskodva ad elő. Szóval, mára vinni kell a suliba kilenc zsírkrétát. Különben egyest kap.
     Megy a busz, akár egy gravitációval megvert, kerekekre szerelt, ósdi űrállomás a végtelen pürében. Kavar előre, az egyes felé, bele abba a vacak kis szálkába. Zsírkrétátlanul.
     Virág már nem néz rám, ormótlan cipőjét (nyuszi jelmez?) vizsgálgatja. Végtére is én vagyok az apa, nem?! Vagy Csilicsala bácsi, aki most bizonyára felvidítja a busz utasait, és mindenhonnan zsírkrétákat húz elő: egy lilát a kalapos néni bádogszigora mögül, egy sárgát a nagyonlaza csávó 20 szóra felnyírt szókincséből, egy kéket a toka alól, egy pirosat a fázós ásításból, egészen kilencig. Mégis: honnan a túróból kerítsek zsírkrétát? Valószínűleg fel kell áldozni egy órjáspikaccsut Virág matrica gyűjteményéből. Szépen kiveszi majd az albumból a legféltettebb darabot, és elcseréli (még a technika óra előtt) kilenc zsírkrétára.
     Elmondom a javaslatomat, ő hallgat. Na, nem bánom ľ szakad ki belőle, mert utálja a rossz jegyeket. Nem kell mindig matricát matricára cserélni. Szinte bármire beváltható. Virágocska például (a harmadik é-ben) izékre szokta. Mi megvesszük a csillogós, pokémonos sorozatot, amiért ő banánvédjegyet, ragasztós hátú zabpehely emblémát, konfekcióról levakart logókat kap. Ragadós, rajzos papírszemetet. Ezeket gyűjti abba a tenyérnyi, fáradtpiros "albumba", amin a nővérei mint a borzalmak tárán lapoznak végig („Hogy lehettél ennyire hülye?”).
     A flitteres sztárocskákért enyves fecniket adnak. Csak neki, mert Virág hajlandó a cserére. Hogy szóba álljanak vele, hogy körültolongják, hogy beinduljon a „bolt”. Virágocska halmozza a rossz „üzleteket”, eltökélt, kiszámítható balek. És közben tele lesz az albumocskája az átverések tárgyi bizonyítékaival, a bontakozó emberi gyöngeség (vagy rafináltság) dokumentumaival, azzal, hogy őt kinek nézik, és végül is hol a helye a harmadik é-ben. Nem lehet megállítani, kijózanítani, minden drága bolti sorozatot felél. Aztán este ül az ágyban, lapozgat. Tényleg tetszik neki, amit lát. Hogy mennyi mindent elcserélt. Hogy lám, nincs egyedül.
     Virág még reggel megkapta a kilenc (vacak és puha) zsírkrétát az órjáspikaccsuért, viszont később nem kapott egyest. Nagy pokémon mester lesz belőle, és mit sem számít, hogy pokémonok valójában nincsenek is. Mind elcseréltük őket, hogy ne legyünk egyedül.


Például Esterházy


     Az írók is öregszenek, szép, esett fejük meggyűrődik, aszályos vonásaik mint repedt füstüveg. Merengenek a kéziratpapírok tükre fölött, képzeletben hosszú, cirkalmas sétákat tesznek. Eközben folyton utazóbőröndöt hordanak magukkal, benne papucs, székletlágyító drazsé, furcsa kőzetek, egy-két reménytelen kézirat, satöbb. Az írók is öregszenek, bár másként, mint a tortadísz méretű tornászbajnoknők, a beházasodó diákvezérek, a csodagyerekek és egyéb csudálatos fiókkacatok. Lázadásuk stílromantikája bölcs tereferévé vagy közbeszéddé szürkül, ami itt nem a hegedős-lét megrendelői hátterét festi, hanem és főleg: egy elegáns tón. Az öreg író áll az árnyék és a fény határán, sem jónak, sem rossznak nem akar már csősze lenni, saját határait a világ tengelyébe (középpont híján marad a szimmetria, vagyis az ismétlődés) tolja, s figyel. Szétálló szemekkel. (E szétálláshoz elég csak annyi, hogy szemekkel; „mely nyelv merne versenyezni…”) Nem (túl)feszülten, de nem is normálisan.
     Az öreg írónak legalább két dilemmáját sejtem: az egyik a megtett út értelmességét, a másik ennek az értelmességnek az eldönthetetlenségét illeti. Konkrétan (s ezzel még nem adjuk fel a fikciót, csak elkezdünk szigorúan nézni) úgy áll a dolog, hogy a pálya élettani alkonyán bontakozik ki az a vállalható igazság, ami miatt újra kellene kezdeni az egészet. Az íróságot, s ami azzal jár: a szépírászati kiáradásokat, s olykor vonszolódást. Egy élet veszkődése árán bukik meg az öreg író, mondhatni önmagából. Az örökség az az önundor, ami homályban marad, az a tévedés, aminek egy életmű az ára. Az ifjak átlépik a holttestet, de az ő megtisztult lelke születik bennük újjá.
     Az öregedéssel teljesedik ki az egzisztencia: a javak hadrendbe állnak, kialakul a barátok és ellenségek passzionátusa, emberkerti sakktáblája, a világ úgy-ahogy belakva. Csakhát a világvégére érett véglegesség! A hamleti. De halottak nélkül!…Lenni és nem lenni. Ha az írás már nem hiúsági kérdés, akkor elveszíti értelmét, mert az okosságra, ha következetes, rátelepszik a csend. Nemcsak az egzisztencia, de a tapasztalati jóllakottság is kiolthatja az írói gőgöt, a mindenség legszerényebb felfuvalkodottságát. Az öregedő író nem mer szamár lenni, nehogy elfelejtse, mivel tartozik a tehetségének. Olyan intelligens, mint a tibeti bölcs, mielőtt még végleg elhagyta volna bámulóit. Igen, persze… Elkelne nála a hülyeségnek valamely neme, egy kis belletrisztikai huliganizmus, pályakezdő-szagú ámokfutás, több élet és kevesebb irodalom. Csak nem lehet, mert irodalomtörténetileg van komolyan véve. Mély hangú, széleslátókörű és kockászakójú esztéták, meg a legeslegsoványabb kritikusok hordozzák előtte a hatalom jelvényeit. Halad a menet, az öregedő író egyre nő, alakja hatalmas, ledőlt torony. Borsszem lovacskák húzzák az irdatlan pallót, amire a testét kötözték. Viszik a királyné színe elé, s lesz jámbor óriás, értelmetlenül nagy, torz és csodálatos Gulliver. Gulliver, aki nem ír. Öreg. Azt írja, hogy nem ír, hiszen ő hajótörött. Egyébként is minden egész törött, ám szerencsére itt van Liliput, ahol észlelhetetlen a csonkaság, mert minden résznek születik. A kicsi halhatatlan, az óriás nevetséges, és nem fordítva. Egy történetbe foglalva e kettőt talán elgondolhatjuk a meg nem írt, öreg regényeket.
     Az elvénülés cseppet sem ártatlan dolog. Az a múlt kezd felülkerekedni az akaraton, amely egyszer élettapasztalatnak, másszor erkölcsi színezetű, szűkös szabályrendszernek mutatja magát, s a végén rendszerint egybeforr. Az elhagyott évekből homályos, édes emlék lesz, továbbállt ligeti csimbumcirkusz. De legalább megadja az elégtételt: hisz én is voltam fiatal, megszereztem valamit, örökjogon. Bizony, az öreg öregedés csupa pazarlás, az összehordott, nagyképűsködött, fantáziált vágyak hideg szívű, ravasz, túlélő, realista szélnekeresztése. Folytonos engedmény abból, amit már egyszer elért, és állandó kapaszkodás oda, ahová fel nem érhet. Az író, mint időérzék nélküli lény, nem érti a múltat, mert írásművészetileg minden elbeszélés, a minden pedig nem szorul magyarázatra, tehát érteni sem kell. Jelen nincs, csak az írás jelenvalósága, a jövő pedig egy negatív tartomány, tele pozitív illúziókkal. Az író kizárólag kultúrhistóriailag öregszik, vagyis korhozkötötten, véle összeláncolódva. Mondhatná, semmi köze hozzá, csakhát a láncok, azok csörögnek. Csúfondárosan, drámain, olajozottan, ritmusra vagy kaján csikordulásokkal. Aki magában áll, és rászáll a harmat, azon is kirajzolódnak a vékony pókfonalak. Úgy hajnal felé. Nincs mit tenni, ez az irodalomtörténet ára, amit ugyan el lehet sorvasztani, undok szeretettel, de ettől még az írók öregednének, noha kevesebb méltósággal. Magukkal sem vitázva.