Kovács Imre Attila

Kórisme múlt-, jelen- és jövő időben

Pável doktor bácsi öreg, szigorú, pemzlibajszú bácsika volt, olyan leválthatat-lan, mint egy szocialista-realista inkvizítor, és olyan üvegszerűen hideg, mint reszketős kézzel kettéroppantott fiolái. Továbbá ő volt az, aki iskolaorvosként szorgosan méregette a mellkörfogatunkat. Halálomig emlékezetes marad a számomra. Sőt, mondhatnám: a hatvanas évek vásárhelyi gyermekpopuláció-jának többsége számára is, mert - a ritka kivételtől eltekintve - ügyetlenül adta be az oltást. Futótűzként terjedt a hír iskola szerte, ha Hannibál tanár úros alakja bebiciklizett a Virág utcára nyíló bádogkapun a cserzett, földbarna fecskendős táskával. Tudtuk, hogy eres-szőrős, bálnavadász keze majd szakmányban döfködi a gyerekhúst, fura szögben és küldetett eréllyel. Láttuk a remegését, amin nem tudott úrrá lenni, és számoltuk a sort, hogy legyen vége már.

Azt hittük, hogy Igazgató bácsi nem is sejti, hogy doktor Pável miket művel, olyan barátságosan fogadta, s tessékelte irodája kávéillatú égkörébe. Az vi-szont gyanús volt, hogy a befolyásos szülők gyermekei mindig igazolást hoz-tak Váci doktor bácsitól, hogy ők már megkapták a védőoltást, nem kell be-állniuk a sorba, s reszketniük az imbolygó tűtől. A mi mogorva iskolaorvosunk így vált a "szegények" doktorává, noha kiváló felső kapcsolatokkal rendelke-zett. Tiszteltük, mert hivatalánál fogva jót akart (a szüleink is erről akartak meggyőzni), és csodáltuk, hogy a diplomáján nem maszatolódhat szét annyi gyerekkönny, hogy valaki lefogja a kezét, s békére intse.

Tehetetlen haragunkon azért átütött valami gyanakvásféle, hogy talán Pável doktor bácsi is áldozat, csak sokkal titokzatosabb erők játékszere. Elátkozott professzor, megöregedett angyal, büntetésből közénk zavart, megkeseredett szamaritánus. Szeretnünk kellene, mint Ottlik kadétjainak a rendületlen, tim-só-humorú őrmestert, mert nincs szánalom, csak elfogadás. A szanaszét bringázott délutánjainkon oda-odatévedtünk doktor Pável kúriája elé, komor kerítésének tövéhez lapultunk, és suttogtunk, hogy itt lakik ő, a védőoltások felkent mestere, valóságos házban, szemüveges ablakok és háromszáz éves fenyők függönye mögött. Egyedül a jódszagú éjszakában.

Aztán hogy, hogy nem, a tinédzser évek szelekótya viharából néhányan vég-zett orvosként keveredtek följebb, az akkori presztízstáblázat biztosnak tetsző csúcsaira. Ici, hamvas ökörköri korszakunk reménytelen, közös szerelme át-adta fényét vénecske körzetének, Tapsi, a pihebajszú sebész férfias, komoly kocsiból integet felénk, Zsuzska istenáldotta tehetségét végre rátukmálhatta a doktorcsináló egyetemi tanácsra, Línót egy zöldesszürke politikai közjáték után visszakapta a drogosok konok gyülekezete, hogy kiprédikálja belőlük a hibás boldogságot. Csak szegény Géza, a legnagyobb reménység kapott szűk sors-cellát: egy megpattant ér, egy gyors agyműtét, egy szétdobott intellektus falazott köré keserves várat. Barna Gyurka, fínom idegrendszerű osztályfőnökünk könnyes szemmel jött ki tőle a kórházból. Pedig nem is láthatta a gézturbán alatt a heget, a gondosan összeöltött, most már örökké vigyori sebkaréjt. Azóta Géza felépült, furcsán bandzsa nézésével még át is látja tán a helyzetét. De akkoriban sokat ivott és nevetett: ihaj, nem lesz már belőlem orvos!
Ment velem (velünk) tovább az évek szekere, döcögve bár, de észrevehető gyorsulással. Elébem táncolt Matild, az éjszakás nővér, aki egy ideig énekelte a dalaimat, jelenleg dzsesszt és slágereket játszik. Végigordítja a felkapott szórakozóhelyeket, ad egy kis fílinget a sósmogyoró mellé, locsog a dzsúz és kolompolnak a jégkockák. Mindemellett főiskolára jár, s ha felmondja a lec-két, még főnővér is válhat belőle. (Mert a kórházat - kicsi, biztos pénz - nem hagyta ott.) Szerintem imád segíteni az embereken, őrült és szentimentális. Nincs ideje elborzadni saját bajain egy beöntés és egy hajnali lemosdatás kö-zött, gyógyulástól halálig robotol, közben szól a dal, összekeveredik a parfüm és a lokálszag, dolgozik a kamera. Ettől boldog.

Mint én, majdnem, valaha, a Tisza-parton. Igaz, ez az elmúlt évszázadban volt, drámaibban: évezredben. Szegedhez már csak néhány barát köt, mond-juk Imre, a kutató orvos. Pár száz patkányt meggyötört, mire tudományos fokozatot szerzett, most meg épp ez akadályozza, hogy irigyelt gyógyszer-ügynök lehessen a megyében. Teszt-beszélgetések tucatjain faggatták, kós-tolgatták marketing-énjét. El kellett adnia a vizsgáztatónak egy zsebszámoló-gépet, brahiból, hadd lám, úgymond, mekkora a sváda. A kaporszakállú tu-domány ki van rúgva, hát nem tudta jelölt úr? Imre doktor nyelt nagyokat, s gondolta: vagyonőrnek talán mégsem… Tudtommal van egy bűvös palacsin-tasütő, amivel négyszer-ötször fejbe kell csapdosni a túlképzett ifjút (kling-kling), hogy az új világ szelektőrjei ne fogjanak gyanút. Az ideavilággá lé-nyegtelenült tudás csak megzavarja a személyes, kifinomult mohóságot. Kü-lönben is, tudja maga, hogy mit tud? Választhatja még a púpos tevét, az oposszumot, a patkányokat, amire csak annyi megjegyzése volt az öreg Im-rének, hogy "Kisfiam, ezt talán abba kéne hagynod…"

És így tovább, és így tovább. Szálazom, fésülgetem a tincseket; ilyen az irodalom, vendéghaj dús üstökön. S hogy (végül is) összekócoltam Pável doktor bácsit és az agyműtött Gézát (akinek, most jut eszembe, temérdek műanyag katonája és friss Bergendi-lemezei voltak), meg a művészlelkű Matild (fő)nővért és a placcra kiterített, a száliránnyal szemben cirógatott Imre-bőrt, rá kell jönnöm, hogy az egészség elsősorban adomány. Van orvosa, nővére, halványlila patikaszerei, mindhiába, e tudomány mégiscsak a romló anyagra épül. Ember gyógyít embert, egy szakma patkolja a sorsot.

S ha majd eljön az idő, s rám borul a saját végességemnek féltése, pánikba esem és könyörögni fogok a köztetek-lét nem éppen dicső meghosszabbításáért, ne vegyétek komolyan mindezt, noha a véleményem nem fog változ-ni, csupán az akaraterőm. Jó orvosaim, drága nővérek: mentsetek meg ak-kor. S ha igazam volna: máris menthetetlennek gondolom magam.

induló oldal             UngParti NetCafé