Szitányi György

Héterdő

     Második napja, hogy ledobták a vonatról, amit kíméletességből megállítottak. A két fegyveres egyáltalán nem volt barátságtalan, inkább szomorúnak látszottak, amikor átvizsgálták iratait. Tudja, ugye tudja, mondta a magasabbik géphangon, és mégis ide jött hozzánk. Nem tudom. Mit tudnék? Nevetséges, mondta erre a nehezen lélegző alacsonyabb. Ezt mindenki tudja. Óvatos légy, fiam, éppen most mondta Éva néni, hogy az öccse elveszett útközben, pedig sokszor utazott azon a vonalon, minden fát ismer, és most mégis.
     Kipillantott a légyköpte vonatablakon. Egyetlen fát sem látott erre, a sivatagosodó alföldi táj rezgett a forró levegőben, nem lehetett tudni, meddig való, és mettől káprázat, a délibáb lefolyt az égről, eláradt a rónán, fénylő felszíne fodrozódott. Gégeszél, villant belé, a h-nál némább gégehang, az fújja a magáét.
     KINEK A MEGBÍZÁSÁBÓL JÖTT? Inkább megbízás ellenére, bizonykodott. Az a helyzet, hogy erre még sohasem jártam, és hallottam sokaktól, milyen szép ez a vidék. Legyen eszed, ha ezek kérdezgetnek, mondta a szeretője. Legyen annyi eszed, hogy úgy teszel, mintha nem lenne. Én is megbántam, hogy okosnak akartam látszani. És ne mondj előttem semmit, mert be kell súgnom mindent, amit hallok.
     Nem súg a szél, némán fodrozza magát az izzó levegő, de fa egy szál sem.
     NEM FELEL? Dehogynem. Magamtól jöttem, önindíttatásból. Az az oka, hogy látni akartam, milyen ez a vidék, és ebből a célból ide kellett jönnöm. Hát ez két dolog, mondta szenvtelenül az alacsonyabb. Nem verejtékezett, noha állig gombolt egyenruhájához bordó posztósapkát viselt.    Mindkét fegyveresen sapka volt. Ez a búr háború, de a búr kalap, az más. Ez barett. Talán valami légió. A saját érdekében kérem, szólt a magasabb, aki nem szuszogott, hanem sápadt volt, nedvesen csillogó arcának színe rossz minőségű csomagolópapírt idézett.
     A vonatban ócska kölni, áporodott dohány és avas zsír szaga töltött be mindent. Az egész kocsiban öt ember utazott. Ha megszólította őket, csodálkozva meredtek rá. Nyilvánvalóan igyekeztek megérteni, mit kíván az idegen, de nem értették, az biztos, annyira üresen bámulták.    Némelyikük egy-egy szavát is igyekezett utánozni, erre a többiek hangosan nevetni kezdtek, és még miután elhallgattak is, csak úgy pukkadoztak, amikor tekintetük összetalálkozott. Mondja meg, kérem, nógatta a magasabb, ki beszélt önnek erről az országról. Csak nem tilos?, ingerkedett. Az attól függ, vetette közbe a magasabb. Ez szabad ország, de mindent mégsem lehet megengedni. Arra válaszoljon, szólt bele a magasabb, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN EBBE AZ ORSZÁGBA, KI MONDTA, ÉS MIÉRT MONDTA?
     Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot, mit vettél a pénzemen. Mit vettél?    Fekete-fehér kiscicát? A lánynak szokatlanul mély hangja volt. Szája aránytalanul nagy, és kettéhasadt a feje, amikor nevetett. Kardvágta. Egy szablya futtában mosolygósra sértette.
     Kardvágtatás. Vagy kétezer kard vágtatott rájuk a csatatéren. Arra ébredtek részeg álmukból, hogy megjött a halál. Körülnézett. Itt vitézkedett a nagypapa. Nem féltél, papa? Ha az ember megissza a hadirumot, jó csajkányit, hogy ki is löttyen belőle, nem fél az ördögtől sem. Ordítottunk, és végtében – sokat mondok, ha egy volt – vágtáztunk, mint az ördögök. Csúnya haláluk volt. Ez a lány az életem. Szép halálod lesz, csak egy kicsit nagy a szája.
     Nagytakarításkor is náluk járt, a lány porcicák között mondta ki az igent.
     Magam jöttem önindítózva, saját szakállamra, mi ebben a különös? NEM FOGADOM EL A VÁLASZT. KI BESZÉLT ÖNNEK ERRŐL AZ ORSZÁGRÓL? Rágyújtanak? Azt hiszem, itt valaki már régebben elhagyott egy csomag rossz minőségű zsírt vagy faggyút. Nem érzik ezt a szagot? Mindenki beszélt erről az országról. Mit tudom én? Ne gyűrögesse az útlevelemet, vadonatúj. MOST KAPTA? Most váltottam ki. KITŐL KAPTA AZ ÚTLEVELET? Valami nő adta ki egy ablakon. HOL? A rendőrségen. Nem mindegy? RENDŐRSÉGEN NEM ADNAK ÚTLEVELET! Dehogynem. MI A KIBOCSÁTÓ SZERV NEVE? Ja? Belügyminisztérium. Ha ez fontos, miért nem kell vízum a beutazáshoz? A vízumkérő nyomtatványon mindig van ilyen rovat. Akkor tudhatnák, hol osztják nálunk az útlevelet, mert abba beírtam volna. NE GYALÁZZA A NEMZETET! KI KÜLDTE MAGÁT?
     A Jóisten. MAGA KATOLIKUS TALÁN?
     Én egyike vagyok az ő egyháza legméltatlanabb tagjainak, de azért MINDAZ, AMI EGYHÁZADRA VONATKOZIK, MINDIG TISZTELETREMÉLTÓ, BECSES ÉS? és szent lesz előttem. NA LÁTJA? NEM LESZ. Dehogynem. KEGYED REFORMÁTA, NEMDE? Nem! SZENT LESZESZ ELŐTTEM, ÍGY ÁLL: LESZESZ.
     Átkozott leszesz bejöttödben, és átkozott leszesz kimentedben.
     A vonat pillanat ideig állt csak. Mire a két fegyveresben felötlött, hogy talán nem esett elég nagyot, már eggyé olvadt a környezettel. Pontnak sem látszott, ahogy pont láthatatlanul hevert, de mire szemeit felnyitotta volna, már talpon volt.
     A csomagolópapír-arcú azt kérdezte, MIÉRT AKARTA LÁTNI, HOGY MILYEN EZ A VIDÉK, ÉS MI VOLT A CÉLJA AZZAL, HOGY MEGTUDJA?
     Az elmélkedés módszere révén különbözik a puszta gondolkodástól. Éva néni öccse bizonyára elmélkedett tehát, nem pedig gondolkodott. Ha logikusan járt volna az agya, nem vállalkozott volna olyan útra, ahonnan csak megtérni lehet. Nem érted, amit mondtam? Értem, de hát más elmélkedni, és más gondolkodni valami felől, habár nincs kellően megoldva a feladat, hogy az elmélkedés ne legyen szárazon racionalista és sablonos, hanem hozzáidomuljon az egyes típusokhoz. Ezért van, hogy a profán meditáció, vagyis a tökölődés, ami az elmélkedés egy változata, nagyon is evilági, így se nem elmélkedés, se nem gondolkozás. Ha Éva néni elmélkedni képes volna, akár teológus is lehetne. Ne beszélj szamárságokat. Csakhogy gondolkodni még annál is képtelenebb, mondhatnók olyan hülye, hogy az anális, ennélfogva se elmélkedésre, se gondolkozásra nem alkalmas, tehát tökölődik, feltéve persze, hogy fogalmak, összefüggések és felismerések nélkül is van szellemi tevékenység. Ejnye! Na, nem?
     Szomorú szemük volt, különösen a papírsápadtnak. Sajnálom, mondta, én is, mormogta a köpcös, dehát mit tehetnénk: más a magánember, és más, aki szolgálatban van, mi pedig itt tisztünket látjuk el, bizonyára megérti, ön Európából jött, és talán tényleg nem reformáta, habár az mindegy. Vállat vont. Igazán mindegynek hitte. Látja, ez nem szép, ahogy így félvállról véleményez, hiszen mi is beszéljük az anyanyelvét. Nehogy bevedd azt a tésztát, hogy valami közötök lehet egymáshoz, ezeket az alakokat azért fizetik, hogy becsapjanak. Itt annyira problémás minden, láthatja, még nem értjük a másokéhoz való igazodást. Rosszul mondtam volna? Nem tudjuk, mikor korrelálunk magukkal, mi így mondanánk. A PASAPORTJÁT EGYELŐRE NEM ADJUK VISSZA. És miért nem? ELLENŐRIZNI FOGJÁK A MINISZTÉRIUMBAN. ÚGY KÉPZELIK EGYESEK, HOGY MINKET BE LEHET CSAPNI! Hogyan gondolják? Útlevél nélkül barangolok addig, ameddig eszükbe nem jut visszaadni? Mivel igazolom magam? CSAK MONDJA, HOGY NÁLUNK VAN A PASAPORT. AKKOR UTÁNA TUDNAK NÉZNI. Adjanak róla valami elismervényt, mivel én nem hiszem, hogy elegendő ilyesmire hivatkozni. EZ HIVATALOS DOLOG, MIT KÉPZEL? Azt képzelem, hogy nincs joguk maguknál tartani az útlevelemet. MINDENHEZ VAN JOGUNK. Mondja, miért kötekedik a hatósággal? Nekünk ez a kötelességünk, és a világon mindenhol így megy ez. Fel akarja ébreszteni a haragot, ami a miénk?
     Mutasd azt, hogy hülye vagy. Csak úgy úszhatod meg. Ó Margaréta, abból jó nem lehet, ha úgy teszek. Majd inkább elhárítom őket. Tudod, hogy ők az elhárítók. Ha nem néznek hülyének, akkor be akarnak szervezni. Nincs kiút előlük.
     A megértés elmélete megpróbálja saját tapasztalatainak segítségével közvetíteni a hagyományt. Margarétának éppen legelső kefélésük közben kellett begörcsölnie ennek következtében, és rémülten így kiáltott: KI KÜLDÖTT TÉGED IDE? Űzött a vágy, s előle hozzád menekültem, hogy béfogadj. Ez megtörtént, ám a frászt hozod az emberre ezzel a viselkedéseddel. Nyugodj meg, hogy folytathassuk. KI VAGY TE? Elfelejtetted, vagy mi az isten?
     Valami feltűnt a láthatáron. Hogy kóbor ló-e vagy kóborló ördögszekér, ami honos ezen a vidéken, nem látszott. Mivel utóbbinak mozgásához szél szükséges, az pedig nem volt érezhető, valószínűbbnek tűnt, hogy állat, nem pedig növény.
     Viselkedjék, kérem, nyugodtan, pillanatig tartó heves fájdalmat fog érezni, de utána soha többé nem lesz panasza, azonban e kis műtét helyét nem tanácsos terhelnie. Jól van, abbahagytam már.
     Mit akarnak most? Adják vissza az útlevelemet! NEM KELL KIABÁLNI. NEM FOG FÁJNI, CSAK MEGKÖTÖZZÜK, HOGY NE AKADÁLYOZZON.
     A szenvedés mindenekelőtt azt a módot jelenti, ahogyan a világ belenyomódik az emberi szellembe, amely önként és szükségszerűen mindig kiteszi magát a világnak. Azonban a világnak kitettség tapasztalása is szenvedés, úgy mondják. Nem szabadna kitenned magad egy ismeretlen világ idegen dolgainak. A szenvedés negatív jellege abban áll, hogy a világra való vonatkozásban az ember valamilyen, a világtól származó belső és külső ellenállást tapasztal, amely megfosztja őt hatalmától.
     NEKÜNK HATALMUNK VAN MAGÁT MEGKÖTÖZNI. Hiába kiabál, nem hallják az emberek. Nincsenek itt, szólt a géphang, elmentek, mert humanisták. SÚLYOSABB BÜNTETÉST ÉRDEMELNE, DE NINCS TANÚNK, MIVEL A HUMANISTÁK ELMENTEK INNEN. Rosseb magát, sziszegett a köpcös, úgy beszélgetünk, mint a barátok, pedig maga ellenség, és AZONNAL MONDJA MEG, KI MONDTA, HOGY JÖJJÖN IDE! Rohadt humanisták, mind elmentek, és most itt állunk hatósági tanú nélkül.
     KI KÜLDÖTT RÁM?! Margaréta egész testében reszketett, a sárga lámpafényben rezgett a cicije. Tényleg van gyereked? Ezen meg sem látszik, mondta, és megmarkolta. Az asszony hanyatt vágta magát, és sikoltozott: JAJ, DE ROHADTAK, HOGY MILYEN HÜLYE KURVA VAGYOK, AKIRE CSAK ÍGY RÁ LEHETETT KÜLDENI EGY EMBERT! Biztosan igazad van, de nem értem, mit kiabálsz. Engem nem kellett rád küldeni, magamtól másztam. NE TETTESD MAGAD, MILYEN ÁLLAT LEHETSZ, HOGY ILYESMIRE HASZNÁLNAK! Mindenki erre használt eddig: bedugni, kamaty, hazamenni, mert jön a férj vagy a gazdag krapek. Mi ebben a kiabálnivaló? MÉG MOST IS KONSPIRÁLSZ! Tényleg ennyire ártatlan vagy?, váltott ugyanoly hirtelenséggel Margaréta. Szegény kisfiú, ennyire nem ismered a világot? Majd én vigyázok rád, jó?
     NEM FOG FÁJNI, NE MOCOROGJON, MERT AKKOR TOVÁBB TART. Mindig hordanak maguknál ilyen kötelet? Most ne beszéljen privát emberként. Gyanánt. Ez officiális aktus. Összekötöznek. MEGKÖTÖZZÜK, EZ SZABÁLYOS, HA NINCS A SZOLGÁLATOSNÁL BILINCS.
     Ne hozz semmit, csak vigyázz magadra, kisfiam. Éva néninek mondd meg, de csak ha már elmentem, hogy le van szarva. Nem szégyelled magad?! Az édesanyáddal beszélsz! Éva néni akkor is le van szarva. Mondd, hogy fehér lovon megyek, és addig nem veszek nőt magamhoz, amíg az öccsét ki nem szabadítom a rabságból. Ne viccelj ezzel, nem tudhatod... Majd megtérek, drága jó anyám, prampapam, majd ha a harcnak, ennek a harcnak egyszer csak vége lesz!
     A PASAPORT NÁLUNK MARAD. A HÁTIZSÁKJÁT MAJD MEGKAPJA A KÖVETSÉGEN. Melyiken? AZ MINDEGY. ELLENŐRZIK, ÉS MEGKAPJA. Bocsánatot kérek, ez a kötelességünk.
     Ma meglátogattak, mondta Margaréta, rohadt volt, azt kérdezték, ki vagy. Ezeknek nem lehet hazudni, megmondtam. Sokra mennek vele; kik ezek egyáltalán? Hagyd abba, ennyire tudatlan ember nincs. Vigyázz, mert ezek az emberek meg fognak keresni. Engem? Miért? MERT RÁM VIGYÁZNAK, AZÉRT. NEM MINDEGY, HOGY KIVEL ALSZOM EGY ÁGYBAN. Ma ne menjek el? Ne, mert lehet, hogy itt vannak a háznál. És mit tudnak csinálni? Mindent. Érted? EZEK MINDENT! Nem akarom, hogy miattam bajod legyen.
     Isten vele, szuszogta a köpcös, minden jót, mondta a géphangú. Azután bokánál, csuklónál megragadták. Másnap Margaréta üzenetet hozott: HÍVD FEL ŐKET EZEN A SZÁMON, TALÁLKOZNI AKARNAK VELED. Úgy látszik, tényleg véletlenül találkoztál velem. Nem egészen, ugyanis előtte megbeszéltük. Mit idegeskedsz? Értsd meg, semmi bajom sem volt, úgy éltem, ahogy akartam, és akkor jöttek, hogy van ez az állás, és csak figyelnem kell, de többet nem mondok, mert ez TITOK, ÉS HA MEGTUDJÁK, HOGY ERRŐL BESZÉLTEM NEKED, EZEK KICSINÁLNAK.
     Énekelni próbált, de gégéjéből csak szél fújt, a kilehelt csönd belefúródott a ritka levegőbe: üveglap egy tóban, nem látni, éppen csak sejlik, de ott van. Gégeszél, mélázott, és erősen fújt egyet. Még legalább ötven kilométert kell megtennie, hogy elérje a hegyek lábát, a fenyvesekhez. Éva néni azt mondta, az alföldön kígyó is van, homoki vipera, nehogy oda menj kirándulni! A hegyeket akarom látni, anyám, azért megyek. A vonat azon a helyen megy, ahol a nagyapád... Már mondtad, de utánanéztem, mert emlékszem: egyvégtében hősiesek voltak. Milyen érzés egy ilyen vitéz ember lányának lenni?
     Nem hívtad fel őket? Te nem vagy normális! Azonnal hívd! Várj, ne innen. Leviszlek kocsival, innen ne telefonálj oda.
     A csomagolópapír-arcú elengedte. Nézze, itt van a kulacsom, magának adom, jó? Miért adja? Nem szólítottam öreganyámnak. Maga beteg lehet. Talán a félelemtől. Nem félek. Há? Na ne! Mind ezt mondja, de hát én is félnék, meg a kollégám is, pedig ő már járt háborúban. Háborúban, hol? Hát ezt itt úgy mondják. Veszélyes szolgálatban, úgy, hogy az ellenség is lőhetett volna, ha történetesen nincs béke. Hál’ Isten, az van. Nem kincstári, nem lehet bajom belőle. Igaz, bólogatott a szuszogó, de azért mégse mutogassa, és főleg azt ne mondja meg, honnan van. Mindig csak kuss. Apropó, KÍVÁN VALLOMÁST TENNI? Milyen vallomást? TÖREDELMES, FELTÁRÓ JELLEGŰ BEISMERŐT. Na, gondolja meg! Hagyjanak békén! JÓL VAN, ÉN CSAK JÓT AKARTAM MAGÁNAK.
     Aggódni fogok érted, amíg nem írsz legalább egy lapot, mondta az anyja, aki buzgó katolikus volt, és keresztet rajzolt hüvelykujjával a fia homlokára. Isten segítsen.
     Elkéstünk, sápadt el Margaréta.
     Körülvették. Csak bámult: egyetlen arcot sem tudott megjegyezni, se jellegzetes vonás, se karakteres jegy, még a szemük színe is egyforma. Sötét és szúrós. Talán hárman voltak, talán öten. Érdeklődve figyelte ezeket a hangsúlyozottan jellegtelen ábrázatokat. Szóval ilyenek. Ezektől fél Margaréta. GYÖNYÖRŰ ASSZONY, mondta az egyik. NEM VÁLASZOL? Nem kérdezett. ÖNNEK IS TETSZIK? Ki? A jellegtelen fakón elmosolyodott. MARGARÉTA ASSZONY, TERMÉSZETESEN. Fekete, fehér, igen, nem, adtam neked száz forintot, mit vettél a pénzemen? Gretchent? Ja. Kurvára ráfáztam vele. NEM VÁLASZOL? De igen. NOS? Nem hiszem. TUDJA, HOGY MIT KÉRDEZTEM?
     A mély hangú lánynak hatalmas szája volt, és a fülei is eléggé termetesek, de nem álltak el, így könnyű volt leplezni méretüket a frizurával. Ha nem lettek volna fülei, egy vidám pillanatban körülröhögte volna a fejét. Szerencse, hogy jó hallása volt, megőrült volna, ha ennyi küllemhibával és azzal a szép hanggal hamisan énekel.
     Hallja, mondta jóindulatúan a csomagolópapír-arcú, mi nem vagyunk ellenségek, DE MAGA AZ! Mi azonban rendesek vagyunk, és ha ad valamennyi pénzt, hogy kifizethessük maga helyett a büntetést, meghúzzuk a vészféket is akár, és akkor talán nem hal meg. Van pénze? Valamennyi van. Valamennyi? Most jött az országba, még nem költhetett semmit. Ad a vészfékezésre? Ha nem adok, elveszik. Adok, de össze vagyok kötözve. MEGKÖTÖZVE, ÚGY VAN, EZ SZABÁLYOS, HA A SZOLGÁLATOSNÁL NINCS BILINCS. Tudom. Már mondta. Vegyék le rólam a kötelet, adok pénzt. Nem kell, mi elvesszük. Takarékos nemzet vagyunk, nem akarunk kétszer megkötözni egy embert. Átkutatta a zsebeit. Csak ennyi?
     Az alacsonyabb fegyveres, aki még mindig nem izzadt, eltette a pénzt. Készen van?, kérdezte. VIGYÁZZON, MERT NEM MONDOM KÉTSZER: MOST LETESSZÜK A VONATRÓL, AZTÁN NE TALÁLKOZZUNK. Akkor adja ide az útlevelemet. A PASAPORT MARAD. Akkor pedig... HAGYJA EZT ABBA! IGEN? A magasabb, akinek úgy csillogott már a képe, hogy zsírpapírnak tűnt, megrántotta a vészféket. A szuszogó leguggolt, megragadta a bokáit, és abban a pillanatban, amikor a vonat megállt, kirántotta a lábát. A hoszszabbik a csuklóinál fogta, keze-lába összekötve, meghimbálták, és kidobták. A masiniszta kidugta a fejét, hogy lássa, mi történt. Akkor a hosszabbik személy intett, hogy mehetnek tovább.
     TUDJA, NINCS EMBER, AKI NE KÖVETETT VOLNA EL VALAMIT. ÖNRŐL MINDENT TUDUNK, EZT NE FELEJTSE. ÉN AZT TENNÉM AZ ÖN HELYÉBEN, HOGY LEÍRNÉK MAGAMRÓL MINDENT, AZT IS, KIKET ISMEREK BARÁTILAG, ÉS IDE ADNÁM NEKEM. Utálok írni, inkább itt helyben elmondok mindenkit, aki eszembe jut, jó? EZ NEM MENTI AZ ÍRÁS ALÓL, DE MONDJON NÉHÁNYAT. Itt van például Kende Ferenc. Csupa e a neve, szörnyen fantáziátlan. Ez mindjárt három. NÉVROKON? Nem. Ez három. Most még hármat mondok, ma több úgysem jut eszembe, hacsak Margarétára nem gondolok, mert ott van ő, a férje meg a gyerek. Három a magyar igazság. MIT MOND? VÁRJON, FELJEGYZEM MAGAMNAK. MI AZ, HOGY KENDE FERENC HÁROM? Van rendes, van idősebb és van ifjabb. Ez mind Kende Ferenc. NE HADARJON! Mit mondott, nem névrokonai? Nem azok. HONNAN ISMERI ŐKET? Az apám, a nagyapám és a bátyám. A szürke arc mozgalmasabbá lett: a gallér felől vörös szín vidámította egyhangúságát.
     Ezekkel holnap beszélned kell, jegyezte meg Margaréta. Á, elfelejtem addigra. Meghülyültél? Ne cirkuszolj velük, mert AKKOR NINCS KEGYELEM!
     Gratia. Grácia szegény fejemnek; görögül kharisz. Isten személyes jóindulata, és kegyelem e jóindulat hatása is: nem pusztán isteni jelenlét, hanem meghívás az örök életre; büntetlenség és bűnre való képtelenség. Az ilyen embert hívják hülyének. A kegyelemtanok abba buktak bele, hogy a kegyelem mellett az ember szabadságát is fenn akarták tartani, és a kettő egész egyszerűen nem pászolt. Drága spekulánsok, mintha a szabadság nem éppen a valóságos kegyelmi állapot volna, csak hát a teológusok rablelkű emberek, és mindig is azok voltak, mivel a dolgok egészét csak együttesként tudták elképzelni, nem pedig egyazon létként. Ha szabadok lettek volna valaha, tudnák, hogy a két dolog egymásban létezik. Az embert felejtették el, a sokdimenziós lényt és annak szabadságát.
     Utána a töltés aljához gurult emberre vetettek egy pillantást. Kezüket a bordó barettsapkához rántották: tisztelegtek az ellenség előtt. Ez magasrendű erkölcsiségre vall.
     AZT MONDTA, NEM ROKONAI. Azt kérdezte, nem névrokonaim-e, a rendes rokon nem név. NEM VITATKOZNI AKARTAM. ÍGY PERSZE ÖNNEK IGAZA VAN. ÁM MÉG HÁRMAT EMLÍTETT, ÉS KÍVÁNCSIVÁ TETT. Margarétáékat? Nem tudom, hány gyerekük van. Egy biztosan. HA MEG NEM BÁNTOM, ÉN KÉRDEZEK. TERMÉSZETESEN NEM MARGARÉTA ASSZONY CSALÁDJÁRA GONDOLTAM. Kik is? Ja, Kende Ferencné, ez is három. A jellegtelen arcú összerezzent.
     Jó szolgálatot tett a kulacs, nem is gondolta volna, hogy ennyi víz fér bele. Nem egészen világos a hatalom embereinek logikája.
     Anyu, baj lesz, ha nem találom meg Éva néni öccsét? Ugyanis az a helyzet, hogy Ne szamárkodj, miért lenne baj? Hát csak gondoltam, hiszen annyira szereti. Annyira szereti? A macska tudja. Ne keresd inkább, csak magaddal törődj, ha már odamész. Kesztyűt hozzak? Mondtam már, hogy Jó, tudom, de azt akarom, hogy szeress, és Éva néni is szereti az öccsét, aki mindig kesztyűt hozott eladásra. Ejnye, fiam! Miért baj az, ha egy gyerek igényli az anyja szeretetét?
     HALLOTTUK, HOGY ÖN SZERET VICCELNI. MÁR TUDUNK RÓLA. Ez csak Margarétától eredhet, ő hiszi, hogy állandóan viccelek. Ő mondta, ez biztos. JOBB, HA NEM PROVOKÁL, SZÉLES HÁLÓZATTAL RENDELKEZÜNK, MINDENRŐL TUDUNK ELEGET. Ne mondjam akkor a Kende Ferencnét? NE MONDJA, KÖSZÖNÖM. Pedig felette szellemtelen e rengeteg e eme nyelvben, kellemetlen kelepel fejemben, beleremeg, persze. ÖN SZELLEMES, KÉREM, MAJD ÍRJA LE EZT IS.
     Mit mondtak? Kik? A-a barátaink. A te barátaid. Nem mondtak semmit, kézcsókjukat küldik, de ezt nem szabad átadnom, államtitok. Mit kérdeztek? Azt, hogy az apám a rokonom-e. Nem tudnak ezek semmit.
     A kulacs alján csak néhány csepp víz volt már, tudta, mire legközelebb inni akar, telepárolog vele a kulacs, a víz megissza magát. Egyre hevesebb lökésekkel támadta a gégeszél a hullámzó délibábot. A távolban a kóborló valami erősen közeledett, de nem bírta felismerni, a forró levegőben szétloccsantak a világ dolgai.
     A világ nem egyszerűen eleve adott valóság, hanem olyan, amit az ember maga is tervez és csinál. Olyan valóság tehát, ami az embert saját empirikusan tapasztalható jelentőségében érdekli. A világ tehát világi. És az benne a legvilágibb, hogy emberi megváltoztatása nem evolúciós, mivel részint bűn, részint pedig a javításra való törekvés, azaz gonosz és jó kívánságok eredője. A termodinamika és az optika a visszájára fordul, ha ekkora a hőség, gondolta.
     TUDJUK, HOGY KÜLFÖLDRE KÉSZÜL. Nyilván. Kértem új útlevelet, ebből az következik. MEGMONDANÁ, HOGY HOVA? Persze. A világ összes országába. NEM AKARJUK MEGAKADÁLYOZNI. Miért nem? AZT HISZI, UGYE, HOGY NEM IS TUDNÁNK. Ezeknek annyira jellegtelen a fizimiskájuk, hogy képtelen az arcuk. Pofátlanok.
     A határon mindenesetre figyelt, nem követi-e valaki, akit nem lehet azonosítani. Az, hogy nem vett észre senkit, megzavarta. Nem hitte volna, hogy ennyire ügyesek.
     Elindult a fenyvesek irányába, bár nem bízott benne, hogy valaha oda érkezik. Már alig verejtékezett, annyira kiszáradt. Kinyitotta a kulacsot: úgy volt, ahogyan előre látta. Bedugaszolta, és dühösen a délibáb felé hajította. Szinte el sem engedte, amikor már megbánta. Ha véletlenül találna vizet, hova teszi a tartalékot? A kulacs után ment.
     Mint laméfüggöny, fényesen lebegett előtte a táj. Két teljesen egyforma öltözetű, tipikusan jellegtelen arcú férfi bukkant elő a gégeszél fútta fényességből. MI OTT VAGYUNK MINDEN KILOMÉTERKŐNÉL, mondták egyszerre, és nyomban el is tűntek.
     Az emberrel vele születik létének struktúrája mint szabad akaratát kordába fogó szükségszerűség. Pusztulása kettős, mert egyszerre érinti mint természetet és mint személyt. A vég befejezett léte annak, ami önmagát létrehozni kényszerülő valóságként már a kezdettel együtt adva van azért, hogy legyen. A vég a létezés egészéről rendelkező határ: a mérhető lét befejezése, azaz visszatérés a nemlétbe, a teljes létezés lét utáni állapotába. A vég ekképpen igazolja a lét előtti szükségszerű állapotot, a végtelen létezés első stádiumát is. A vég tehát a teljesség bizonyosságának kezdete.
     Egy kantéroló asszony jött vele szemben, versbe szedett kofaszöveggel kínálta szerelmi bájitalát. Menjen innen, förmedt rá, eszébe sem jutott, hogy öreganyjának szólítsa. A banya sértetten elpárolgott, nyoma sem maradt. A laméfüggöny hirtelen kettévált, a mögötte feltáruló erdőből kis csapat jött felé. Élükön egy alacsony, kopasz férfi sietett elé. Jó napot, mondta hajlongva, Éva néni öccse vagyok, megtisztelne, ha elfogadná tőlem ezt a pár kesztyűt. Már értesítettek, hogy erre utazik. Most megtalált a tisztelt úr, akár be is csajozhat, suttogta bizalmasan hunyorogva, és kezét a szája elé kapva, erőltetetten, zárt szájjal vihogott. Nem látta a kulacsomat? Kérdezte tőle ridegen. Dehogynem, ha az öné. Egy idős hölgy kezében volt, szerelmi bájitalt kínált, ezek itt jól beszívtak belőle.
     A kis csoportból kivált egy jó tartású öreg, akinek oldalán kard függött. Éva néni öccséhez lépett, és szó nélkül kettéhasította. Mint vásott ruha, hullott le az ember, a helyén fiatal almafa támadt, ezüst levelei csilingeltek, egyetlen termését, az aranyalmát egy szál drót tartotta, szigetelés nélkül. Csongor?, fordult az öreghez. Nyavalyát, válaszolta az, én a Kende nagypapa vagyok, engem már nem ismerhettél.
     Rázendített a csinnadratta.
     Itt a nászom is, katonapajtások voltunk ezen a vidéken. Hé, gyertek!, rikoltotta, és tarisznyájából butykost húzott elő.
     Azok pedig megindultak.
     Jött a vitéz nagypapa a kardvágta szájú, mély hangú lánnyal, aki kezében fekete-fehér-tarka porcicát tartott, mögöttük mindenféle náció hadfiai tolongtak véres fejjel, nyomukban kétezer kard vágtatott, harci emlékek keltek életre, és katonabanda szólt, katonadalokat játszottak, de később felbomlott a fegyelem, néger zene vette kezdetét, csuda világ jött, máj bébi, elmúlt a történelem.

induló oldal UngParty NetCafé

Szitányi György

Seropram evangéliuma

Egy a jelszónk: a béke.
Kettő a jelszónk: a béke, a béke.
Három a jelszónk: pénz, pénz és pénz.

     Öntöttvasból nem érdemes bársonyfüggönyt faragni, mert rámegy az élet, vonta le a következtetést a nagy Tanbaba, és kilehelte lelkét.
     Nincsenek öreg bölcsek, vágta a törzsi gyűlés véneinek szemébe az ifjú Tanbababébi, aki örökölt hatalmát arra kívánta fordítani, hogy a maga bölcselmét szeretett falujára kényszerítse. Az öregek morogtak, némelyik gúnyosan fel is nevetett. Másnap a nevetőkből lett a vacsora. Akkor már csak azok nevettek, akiknek Tanbababébi viccet mesélt.
     Uram, szólította meg egy titkosszolgálatos törzsfi, megérkezett a bárka. Aktuális a kegyelem, jegyezte meg Tanbababébi, és elmerengett, hogy a bárkán nem derül ki, ha mégis igazuk volt a véneknek.
     A vének azt tanították, hogy az idő mint fizikai folyamatok külső mértéke másodlagos a megismerésben, és ezért ezt a mértéket is csak a szellem tudja kezelni, mivel nem más, mint a véges szabadság változásának módja. Tanbababébit legjobban az zavarta, hogy megkoronázása közben tanítója ezt súgta fülébe: vigyázz, uram, a létezés olyan kezdet felől jön, amelyen a te szabadságodnak nincs hatalma. Hülye vagy, válaszolta, neked már meszesek az agyereid. Meglehet, uram, bólogatott a tanító, aki még nem tudta, hogy haldoklik, neked ezzel szemben nem meszesek ereid, és hatalmad van. Emlékszel-e, mi a hatalom? Hát erre a legjobban, vigyorgott Tanbababébi: a hatalom saját akaratomnak érvényesítése szabadságszférámnak kiterjesztése által, akár mások ellenkezése dacára is. Na? Ezt tényleg tudod, uram, bókolt a tanító. Ezt?, röhögött Tanbababébi, én még azt is tudom, meddig élsz. Elővette pisztolyát, és lelőtte a pedagógust.

     Visszament a helytartóságra, maga elé hívatta a foglyot, és megkérdezte: Te vagy-e a zsidók királya? Az visszakérdezte: Magadtól mondod ezt vagy mások mondják neked rólam? Hát zsidó vagyok én?, tört ki erre a hivatalnok. A saját néped és a főpapok adtak a kezemre. Mit tettél? Az erre kapott válasz gondolkodóba ejtette: Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. Tehát király vagy, állapította meg a hivatalnok. Ezt te mondod, volt a válasz, de én arra születtem immár másodszor is, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Nekem pedig több mint kétezer év múltán megint igazságot kell szolgáltatnom, mondta amaz; ezzel kiment a zsidókhoz és kijelentette: Nem találom bűnösnek semmiben.
     A bűn döntés Isten akarata ellen, ezért a bűn tökéletes belátással párosuló tudás és szabadság: az ember tudatosan és szabadon megszegi a törvényt.
     A tudatosan megélt szabadság bűn. Ezért a bűn nem azonos a hatalommal, miáltal nem is igazi szabadság, ha nem áll mögötte se szociálpszichikai bázis, sem pedig természeti erőforrás, tőke, ipar és katonaság. A szabadság így megkülönbözteti az elnyomót az elnyomottól. Az szabad, akinek nincs hatalma, illetve csak addig szabad, amíg a hatalommal bíró, szabadságától megfosztott réteg elítélés útján még szabadabbá nem teszi.
     Ezt egybehangzóan állította a vének tanácsa. Mindannyian úgy gondolták, a bölcsesség az ember erkölcsileg helyes megismerésének alapbeállítottsága.
     A helytartó szerint ez gyenge hohmec, és a kezére adott személy semmiképp sem lehet apriori bűnös, mivel nem szabad.
     Ezért a hivatalnok így szólt a zsidókhoz: Íme, az ember!
     Ez megdöbbentette a tömeget, hiszen a hülye is tudta, hogy aki nem erről a világról való, az másik világról való, tehát nem ember.
     Elítéltet és vérengzést akart: pónem et circenzész!, skandálta a választottak népe.

*      Nevezé a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig tengernek. És látá Isten, hogy ez jó. És lőn még néhány este és kábé ugyannyi reggel, amikor így szólt: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Teremté tehát az embert az ő totális képére; férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És látá Isten, hogy ez jó vicc.
     Na, látod, mondta erre Lőrinc, ez nem vicc, hanem tragédia. Mert az ember így sem szaporodott és sokasodott eléggé, és az egész, ami ez után jött, mind ennek a következménye.
     Sokasodott, de ki is pusztult, mivel uralkodni akart mindenen, válaszolta Bence, ez szerintem azért volt így, mert a négerek naivak, és nyílt sisakkal harcoltak.
     Négerek?
     Hát mi az isten lett volna a teremtés sábeszén Tanzániában, ha nem néger? Az apával mindig baj van, mert az apát is anya szüli, bazmeg, de hát az anya tanzániai Éva volt, azért fordítjuk zsidóból Ősanyának.
     Ja, és ha anyázunk, a néger mámim jut eszünkbe, mi?
     Oly hülye vagy, hogy Dunát lehet veled rekeszteni, emelte hangját Bence, te fehér ember vagy, és ezért nem erről a világról való.
     Na, most szarok be, ingerült Lőrinc, aki egykor papnak készült, de ebben az istentelen csordában annyit káromkodott idegből folyóan, hogy letett a szent életről. Hát ki az ősanyám, ha nem az ősanyám, te barom?
     Bence – mint politikus – szokva volt ez alig nyájas modorhoz, és szólt, mondván: Lőrinc, Lőrinc, nincs a világgal semmi baj, csupán nekünk idegen test, mivel nem ez a mi bolygónk. A mi bolygónk más világból való.
     Menj a francba, recsegte Bence. Az embert nem a bőr színe teszi emberré, hanem a kutyabőr.
     De az eredeti földi ember fekete, még sokkal feketébb, mint a te svarc üzleteid a vámosokkal és adószedőkkel.
     Bence unottan törülgette kezeit, majd körmeit rágván ekként szólt: Atyám barátja, Lőrinc, ki görög dinnyusokba pisálsz, mikor érzed az őszt, még nem hallottál az evolúcióról?
     Na, persze, evolúció. A néger életbe, ettől úgy elsápadt Ádám és Éva, hogy fehér dedeket fialt?
     Talán gondolhatnád, hogy a bőrnek bizonyos égtájakon nem szerencsés elnyelni a sugarakat, tehát az evolúcióban kialakult a fakó ember? Itt a teremtéssel van baj.
     Dareszt – hördült Lőrinc –, a teremtés oké, akár a templom egere, de Isten a Föld nevű helyre négert teremtett, ez a lényeg.
     Minket pedig meg sem teremtett?, ágált Bence.
     Hát kell ezt nekem tudnom?, hökkent Lőrinc. Én a Földön vagyok, az fix, ezt lehet tudni. De, mondd csak, ha itt az ősök niggerek, ki hagyított engem közibük?
     Marha – ellenkezett egy mennydörgésben maga az Úr –, tiszteld életedet, hogy hosszú apád és anyád legyen ezen a Földön!
     Na, megint egy liberális, morgott a kereszténydemokraták elnöke. *      A csőcselék egyre zajongott, hogy keresztre vele. Rájuk hagyta, vigyék, feszítsék meg maguk, ha akarják, de ő ebből kimarad, mossa kezeit. És tényleg kezet mosott, pedig ez azon a vidéken akkoriban még szokatlanabb volt, mint napjainkban.
     Sok szemtanú mesélte, hogy amikor Pilátus parancsára héberül, latinul és görögül feliratot készítettek, és a keresztfára erősítették, hogy A názáreti Jézus, a zsidók királya, a főpapok hiába protestáltak, nehogy már az I.N.R.I. álljon ott, hanem hogy ez a jöttment a zsidók királyának hazudta magát, de a helytartónak már elege volt a nép politikai bizottságából és szólt az államnyelven: „Quod scripsi, scripsi”.
     A későbbiekben zavart keltett, hogy az elítélt halálakor sötétség lett, és ennek leple alatt korábban meghalt próféták test szerint is föltámadtak, s mindenféle zavar keletkezett a normális életnek ellenében. A legkínosabb, hogy három nap múlva maga az idegen is feltámadt. Pontosan úgy történt minden, ahogyan az írások szóltak, de ennek ellenére sem lehetett elviselni, hogy a meghitt kivégzések és halálra kínzások korában jött egy ipse, és arról beszélt, hogy szeressük egymást. És eljött szegény Rezső bátyánk is, és nótát írt belőle a kiválasztatlan, ám felajánlott nép nyelvén mondván: Szeressük egymást, gyerekek. Gondolhatjátok, mondta egy messzi vidékről jött írástudó, micsoda értékválság keletkezett, amikor kiderült az is, hogy az idegen, akinek országa nem ebből a világból való, azt tanította, hogy a szeretet az embernek az a szabad lényeg-megvalósítása, ami az egész embert Istenhez fordítja, miáltal megigazulást idéz elő, és ezáltal az igaz embert az üdvösségbe helyezi. Vagyis megint csak stimmel, amit az elítélt személy mondott: aki az igazságból való, hallgat szavamra.
     Nem szerencsés az, ümmögött a titkár, ha itt idegenek pofáznak…
     Az sem, hogy hallgatnak a felforgatók szavára.
     Az meg pláne nem, ha úgy pofáznak, hogy idegenek szavára hallgatnak, sőt igazuk is van nochdazu, ámbár ez nem publikus.
     Meg van valami azzal is, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt már járt itten, töprengett a titkár, akinek apja presbiter volt, és hallott a parúziáról.
     Ja, bólogatott a postás, aki hivatásánál fogva mindent tudott, csak a levéltitkot nem ismerte. Ahogy mondja, úgy van az egész. Jól is néznénk ki, ha elpofáznók, ami a mi titkunk.
     Meg a hatalomé!, intette az elnök.
     Az hát, a hatalomé, ki másé volna, helyeselt a postás.
     Maga könnyen megfogható a magántitok kifürkészésének vádjában, intette a váltóőr, hát inkább ne dumáljon. Mert ha azt mondja egyszer, hogy más is tud a följelentett ügyekről, nem csak maga, akkor mi hárman szépen letagadjuk, és hiába mondja akár az igazságot is, három az egyhez lecsukatjuk.
     Úgy van, helyeselt az elnök. A sitten aztán megigazulhat maga is.
     No meg, vélte a postás, az sem illendő, hogy a helység bölcseinek ellentmondjak.
     Az attól függ, vetette ellen a váltóőr, hogy hány évesek azok a bölcsek. Mer’ van, aki azt mondja, hogy a vének tanácsaival a falnak mehetünk, akár az a személy, amit szegény apám siklatott ki.
     Mondja csak, váltott a szón az elnök, kend szerint vagyon-é keresztyénség, vagy nincsen, mivel csak kereszténység van!
    Szerintem?, hát…
    Nos?
     Hát hatalomban nincsen, az fix, de ahogy a levelekből gyanítom, meg hogy minden meghirdetett időben tele vagyon mindegyik templom; lesz azoknak szavuk a választásoknál, az hétszentség.
     Helyesli ezt maga?, firtatta a titkár.
     Én-e? Nem tudja kelmed, hogy minden postás helytelenít? Az együtt jár a hivatallal.
     Mert magik mindég besúgók voltak, szögezte le az elnök.
     Igen?, horkant a postás.
     Úgy van!, rikoltott a titkár, aki közben kiitta butykosából a házipálinkát.
     Nem tudnak arról maguk semmit, fordult el tőlük a levélkézbesítő. *      A fehér bőrű hódítók már szépen berendezkedtek a földi népek között, amikor megjelent, aki Emberfiának mondta magát, pedig a hülye is láthatta, hogy nem az, mivel tudott a vízen járni, pedig nem vala kacsa, képes volt minden beteget meggyógyítani, a holtakat föltámasztani, holott – így mondta – háziorvos sem vala, s amin a legjobban kiakadt a nép: a jövevény, akit tucatnyi halász követett, lecsendesítette a háborgó vizet, megszaporította a kenyeret s a halat, amikor arra volt szükség, ami egyrészt tisztességtelen verseny, másrészt monopolhelyzettel való visszaélés. A legnagyobb mutatványa azonban az volt, hogy a vízből bort csinált. Ő már akkor ismerte a technológiát, amikor a birodalom gazdasági minisztere még nem is hallott a kannásborról.
     Azonban mindezek fölötti nagy bűne is vala a jövevénynek: egy vasat sem fogadott el semmiért, miáltal nem is adózott.
     A belügyér bársonyszéke már ingott, mint nádszál a szélben, amikor betoppant hozzá a belső elhárítás vezetője, és jelentett: uram, van itt egy halász, ama zsidónak, arámusnak vagy miféle világból jött idegennek a szektájából, és lebuktatná az Emberfiát. Ugyan-ugyan, kételkedett amaz, és nyomban a titokminiszterért menesztett.
     Megbízható-e?, firtatta a titokminiszter. Hogyan volna az?, szólt a főelhárító, hiszen áruló. Na, szólt a belügyminiszter, honnan tudhatjuk, hogy megbízható áruló-e, vagy csak a pénzre hajt? A főelhárító vállat vont: harminc ezüst akár zsebből is akad, ha a zsidó ennyiért eladja mesterét.
     Marhaság, vágott bele a belügyér, ha átver, úgy megfingatjuk, hogy ütemesen fog tapsolni, ha meglátja a szobrunkat valahol.
     Jó, helyeselt a titokminiszter, én állom a harminc ezüstöt, s amikor vége a felhajtásnak, megadtok tizet-tizet, és kvittek vagyunk. Én bízom ebben az alakban, mert tudatlan. Ugyan, kérlek, méltatlankodott a belügyek ura, hogyan lehetne tudatlan, ha tudja, a sok rongyos közül melyik az, akit keresünk! Látod, itt van a kutya lényege elásva: ha nem volna tudatlan, akkor a gazdaságiak kezére adná, mert azok pénzügyek veszélyeztetésének leleplezéséért egész vagyont adnak a nyomravezetőnek. Így majd mi leplezzük le, és a jutalmat mi kapjuk meg, a harminc ezüst pedig legyen ennek a hülyének extraprofit. *      Gondoljatok erre: Ha a ház ura tudná, mikor jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok, intette éberségre hallgatóságát az Emberfia.
     Ekkor a tizenkettő közül az egyik elment a belső elhárítás fejéhez.
     Az Emberfia pedig vendégül látta az ott maradottakat. Vacsora közben egyszer csak megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul”. A halászok egyszerű emberek voltak, s noha tudtak számolni annyira, amennyire a piacon szükségük volt, mégsem jutott eszükbe, hogy önmagukat is megszámolják.
     Mesterük pedig nem intette őket erre.
     Azonban amikor az árulás kinyilatkoztatása fölött napirendre tértek, az Emberfia jövendölt nekik, hogy sorsa beteljesedtéig könnyebben múljék az idő. Jeruzsálemet pogányok fogják tiporni, míg idejük be nem teljesedik. Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés a népek között a napmelegtől megsokasodott tengervíz zúgása és a hullámok háborgása miatt. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd ismét meglátják az emberek az Emberfiát, amint felhőn jön, nagy hatalommal és dicsőséggel.
     Az uralomnak alávetett rétegek érdekeit szem előtt tartó politika az újkor kezdete óta arra törekszik, hogy javaslatokat dolgozzon ki a hatalom ellenőrzésére, korlátozására és megszüntetésére. Ezt a hiábavalóságot nevezik demokratizálódásnak. Mert az írások szerint az államhatalomban való részvétel mindig azzal a veszéllyel jár az egyházra nézve, hogy hűtlenné válik az Emberfia eredeti szándékához. Mindazonáltal nincs mód az ember antropológiai adottságai közé tartozó hatalom iránti vágyat földi lény lelkében leküzdeni. *      Eljönnek hát emberi szem által azonosíthatatlan szekereken Tanbaba otthon maradt utódai is, hogy a fehér embert, ki ővelük rokon, kigyomlálják Éva és Ádám leszármazottai közül, mert Tanbababébi és barátai hitvány utódokkal árasztották el a Földet.
     A túrót, ellenkezett Bence. Nehogy már higgy ezekben a csészealj-mesékben!
     A második eljövetel a hit kérdése, erősködött Lőrinc, a csészealj pedig ténykérdés. Jönnek az ismeretlenek, akiktől minden fehér ember származik, és szépen kinyírnak minket, mert nem töltöttük be a küldetést.
     Miféle küldetést?, így Bence. Honnan tudod te, hogyha igazad van egyáltalán, mi volt a küldetés?
     Nem tudom én sem, testvérem, de valami biztosan volt. Anélkül nem hoztak volna bennünket erre a bolygóra.
     Aha, bólogatott Bence. Elfelejtettük, mi?
     Meglehet, hiszen azt sem tudjuk már, honnan jöttünk, pedig az a hazánk. Elfelejtettük a hazánkat is!
     És mi van, ha az ufósok belátják, hogy kár itten szarakodni?
     Aki nem fekete, kiirtják, és ez szerintem egészen igazságos megoldás. A fehér Ádám és a fehér Éva más bolygóra való.
     A mi országunk nem erről a világról való… de hát a zsidó is fehér ember.
     Honnan tudod te azt?, vitatkozott Lőrinc. Hátha fekete volt, de miután itt hagyott bennünket az Emberfia, kifehéredett. Alkalmazkodni, azt tudnak, hidd el.
     Mi pedig maradtunk ilyen túrószínűek, mi?
     Így van, Bence testvér, a zsidók a hatalomért alkalmazkodtak hozzánk, és ezzel rossz lóra tettek.
     Az apokalipszis lovasa jön lovon. Az Emberfia felhőn jön.
     És ha meg sem láthatjuk?
     Muszáj lesz meglátni, a jéghegyek már majdnem mind elolvadtak, itt az idő, közeledik a kezdetnek a vége.
     A hatalmat pedig…
     Át kell adni. Én is átadnám, de nekem nincs. Én szabad vagyok.
     Istennek legyen hála, nekem sincs, bólogatott Lőrinc.
     Te, szólt hirtelen Bence, mi van, ha eljött már, és csak éppen mi nem látjuk. Ő maga mondta, hogy Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, de nem fogjátok látni. Mondják majd nektek: Nézzétek, itt van vagy amott. De ne menjetek el, ne fussatok oda! Mert ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is.
     Ez meg engem igazol, a csészealjak is így mennek, meg az is áll, hogy így mondta: És mint Noé korában történt, úgy lesz az Emberfiának idejében is. Jön a vízözön, és elpusztít mindenkit, ez világos.
     Na jó, Lőrinc testvér, csakhogy azt is megmondta, az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Arról nem beszélve, hogy a vízbe a néger is belefullad. Nem lehet azt mondani, hogy nézzétek, itt van vagy amott. Így mondta: Mert az Isten országa közöttetek van.
     Nagy marha vagy, Bence, ha ennyire nem bízol, miközben a nemzet alja itt tobzódik körülöttünk.
     Honnan tudni, hogy ők az alja? Máshonnan nézve ők a hab a tortán. Hiszen fehérek ezek is. *      Maga is a mi kutyánk kölyke, mondta az elnök a postásnak. Maga meg nem, vetette oda a váltóőrnek. A maga apja gyüttment volt: idegen.
     A váltóőr vállat vont.
     Már nem vagyok a kutyájuk kölyke, ellenkezett a postás. Voltam, de elmúlt. Ma már árva vagyok.
     Micsoda maga? Még nagyszülője is van!
     Sadduceus vagyok.
     Szentség a hülye vicceibe!, neheztelt a titkár. Mi maga?
     Nem hallod?, süvített az elnök. Szarucus, vagy mi.
     A postás nyakkendőt kötött. Kezdődik a szolgálat, megyek.
     Megy ám, a francba! Micsoda maga?
     Sadduceus! Ez egy régi párt, azért az én pártom, mert már Jézus Krisztus idején megvolt, és nagyon fontos szerepet töltött be az én hitem szerint.
     Ehe… szólt az elnök.
     Igen?, kételkedett a titkár.
     Ja, ahogy mondom, jelezte a postai alkalmazott, és indulni készült, mert első a szolgálat.
     Nocsak, figyelt fel a titkár.
     Marad!, parancsolt az elnök. Gyanús volt neki, hogy a postás évtizedek óta mindig pontosan kezdi a munkát.
     Mi már Jézus Krisztus idején is szkeptikus-liberális felfogású vallási-liberálisok voltunk, kezdett előadásba a magánlevelek firtatója. A farizeusoknak pedig ellenfelei voltunk. Mint minden képmutatás ellenségei. A papok, főpapok, patríciusok ellenfelei voltunk! Mégsem jézusisták, nem is szocialisták, mert az Ószövetség régebbi iratainak teológiáját fogadtuk el, és elvetettük a test feltámadását.
Még az angyalokban sem hittek, mi?, játszotta a hívőt az elnök.
     Örülök, hogy tudja, elnök…, így talán nem is bántja, ha kimondom: az ember szabadságát és önállóságát abszolút értékként adta nekünk az Abszolútum.
     Credo quia absolutum, jegyezte meg a váltóőr. Cogito, ergo summa summárum.
     Isten?, makogott a titkár, és a sadduceusok iránt hirtelen enyhe érdeklődést érzett, ami a pálinkától jött.
     Te ne rokonszenvezzél itten, kelt ki magából az elnök, akinek dresszírozott agya csak egyfelé hordott.
     Rokonszenvedés, röhögött a titkár. Az emberi személy szabadságáról és önállóságáról van itt szó. Meg arról, persze, Krisztus mit tett azon kívül, hogy meghalt.
     A postás órájára nézett, és elrohant.
     A váltóőr megkérte az elnököt és a titkárt, imádkozzanak, nehogy kísértésbe essenek, de azok máris mélyen aludtak. Ha nem, nem, vélekedett a váltóőr, és maga kezdett imádkozni: Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a pohár. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied. Ismét keltegette az elnököt, meg a titkárt, de képtelen volt őket fölébreszteni.
     Az ajtó kivágódott, és becsörtetett rajta a postás, nyomában egy csomó fegyveressel.
     Erre megmozdult a titkár. Ki az isten ez?, motyogta. Bunyó van?
     Bunyó? Tápászkodott álmában az elnök. Mit mondtatok az anyámra?
     Melyik az?, kérdezte valaki a postás mögött.
     Erre a postás odasietett a váltóőrhöz, és megcsókolta.
     Milyen ember maga, hogy ily nyálas csókkal árulja el az ember fiát?, botránkozott meg a vasúti alkalmazott.
     A fegyveresek megbilincselték a két latrot is.
     A kocsma előtti téren némán leereszkedett egy azonosítatlan repülő szerkezet.

induló oldal UngParty NetCafé