A cirill betűs szövegrészek régebbi böngészőkben nem olvashatóak (a Webmester megjegyzáse)

Megjelent: Regio (Kisebbség, Politika, Társadalom) 2000/3, 259-272. old.

Fedinec Csilla

Tömbösített Kárpátalja

Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). [A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén I.] Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest, 1998.

Kárpátalján a saját társadalomra vonatkozó magyar nyelvű könyvtermés* az elmúlt évtizedben alapvetően honismereti, ismeretterjesztő jelleget viselt (S. Benedek András: A tettenérhető történelem. Kárpátaljai nemzetiség- és kultúrtörténeti vázlat. Intermix Kiadó, Budapest–Ungvár, 1993.; Dupka György: Kárpátalja magyarsága. Honismereti kézikönyv. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000.). Az egy-egy részterület feltárására vállalkozó könyvekben is inkább a publicisztikai, mint a szaktudományos jelleg dominált (Orosz Ildikó: A magyar nyelvű oktatás esélyei Kárpátalján. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1995.; Botlik József: Hármas kereszt alatt. Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig (1646–1997). Hatodik Síp Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1997.). Megjelentek tartalmukban hiányt pótló dokumentum- és adatgyűjtemények (Botlik József – Dupka György: Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918–1991. Mandátum – Universum, Budapest–Szeged, 1991.; Botlik József – Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993.).** Ezeknek a könyveknek leginkább szembetűnő közös sajátossága, hogy tömbösített formában igyekeznek bemutatni Kárpátalját, az időkeretek valahol száz és ezer év között mozognak, hiányosak vagy kétségesek a forráshivatkozások. Az adatokat igen gyakran nem a közlés szakszerűsége emeli be a szakirodalomba, hanem az, hogy ez a szakirodalom – más nem lévén – hivatkozik rá, ami által kanonizált ténnyé emeli. A homályos Kárpátalja egy algoritmizált Kárpátaljává alakul át.

Elsőként lép ki ebből a körből Zseliczky Béla, a kárpátaljai származású, Moszkvában élő magyar történész, aki diplomáciatörténetet ír (Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920–1945. [Politikatörténeti füzetek X.] Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.).*** Helyi tekintetben kétségkívül a nyelvész Csernicskó István teljesítménye emelkedik ki, akinek munkája a többi területtel összehasonlítható szempontok alapján íródott meg. Ma Kárpátaljára vonatkozóan a tárgyalt körben ez a mértékadó színvonal.


* Az alább felhozott példák tájékoztató jellegűek, a teljesség igénye nélkül, mert a célom nem a vonatkozó bibliográfia összeállítása volt.
** Ugyanide sorolhatók a (vár)megyei monográfiák reprint vagy javított kiadásai is.
*** Az értékelést lásd.: Kobály József: Kárpátalja-történet: látószögek egymás mellett. Regio, 2000/1. 285–290. o.

A Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelye indította el a könyvsorozatot A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címmel, melynek keretében eddig három kötet látott napvilágot: Csernicskó István az ukrajnai (kárpátaljai), Göncz Lajos a jugoszláviai (vajdasági) és Lanstyák István a szlovákiai helyzetet elemzi. Mindhárom szerző a mai helyzetet feltáró empirikus kutatásra támaszkodik, kiegészítve azt terjedelmes történeti szociolingvisztikai elemzéssel egy, mint az Kontra Miklós sorozatszerkesztő előszavából kiderül, angol nyelvű kézikönyv (Goebl, Hans et al., eds.: Contact Linguistics. An International Handbook of Contemporary Research. Volume 2. Berlin–New York, 1997.) szempontjai alapján.

Csernicskó kötetének fejezetcímeiből, az egyes kérdések kifejtésének terjedelméből, arányaiból következik, hogy a szerző törekvése a lehető legteljesebb képet adni az ukrajnai (kárpátaljai) magyarság helyzetéről, kitölteni azt a hiányt, amivel minduntalan szembe találja magát a kutató az adott közösséggel kapcsolatban. A kárpátaljai világ a többi határon túli területhez viszonyítva is kevésbé ismert, nincs benne sem a magyar történeti, sem a köztudatban. Ezért a vállalt feladat rendkívüli tájékozódást igényel, forráskritikáig, illetve a szakirodalom kritikus szemléletéig menő elmélyedést, és persze olyan veszélyeket rejt, melyekkel a szerző is tisztában van, amikor lábjegyzetben ugyan, de megfogalmazza: “A kárpátaljai magyarságról szóló szociológiai, statisztikai, történeti stb. szakirodalom meglehetősen gyér, s amikor ilyen jellegű adatokra volt szükségünk a vizsgálat során, gyakran ütköztünk fehér foltokba. Ezért időnként arra kényszerültünk, hogy az ide vonatkozó szakirodalmi utalásokat megpróbáljuk önállóan szintézisbe foglalni, ami helyenként az adott tudományág képviselői szemében talán triviális következtetések megfogalmazásával jár.” (223. o.) A magam részéről azt vizsgálom, hogy Kárpátalja története szempontjából mennyire tudott Csernicskó hiteles lenni e kutatási terület mai állásához képest abban a munkájában, amely – a megjelenés után két év távlatából már jól látszik – alapmű kíván lenni, hosszú időre meghatározva bizonyos ismereteket. Így e dolgozat tárgya nem a könyv egésze, hanem a fent jelzett jelenség recepciójának bemutatására az első hat fejezet. A választás fő szempontja volt, hogy a régió vonatkozásában ez a legszínvonalasabb munka.

A földrajzi és népesedési viszonyokról szóló [1.] rész azzal indul, hogy érzékelteti az ország területének és népességének arányait, megállapítva, hogy Ukrajnában csak Kárpátalján él számottevő magyar lakosság, ezért a könyv középpontjában ez a terület áll. A XX. században politikai régióvá szerveződött területen a többszöri államváltás és az ezzel együtt járó határmódosulások következtében az etnikai viszonyok feltérképezése külön nehézségekbe ütközik. “Ennek ellenére megpróbálkozunk vele, hogy összefoglaljuk Kárpátalja mai területének nemzetiségi-anyanyelvi adatait. A kárpátaljai lakosság demográfiai helyzetéről hasonló szintézis még nem készült” – írja a szerző (23. o.). A kérdésben rejlő probléma feloldása azonban már megtörtént a Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter szerzőpáros által (Magyarok a határainkon túl – a Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992. 31–41. o.). Innen alapvetően két irányba lehet továbbmenni: tényszerűen cáfolni a számításokat, az elvet, vagy mindig egy újabb oszloppal bővíteni az elkészült vázlatot, amikor új népszámlálás történik, vagy új adatok kerülnek elő. Rendelkezésre állnak a hivatalos népszámlálási adatok, illetve a szerző állításával szemben mégis létező, s általa is felhasznált szovjet és ukrán statisztikai kiadványok, illetve elemzések (lásd. pl.: Статистичний збірник. Населення Закарпатської області за даними всесоюзного перепису населення 1989 року. Ужгород, 1990.; Склад населення по окремих національностях і рідний мови за даними перепису населення 1989 року. Ужгород, ЗОУС, 1990.; Матеріали науково-практичної конференції “Державне регулювання міжетнічних відносин в Закарпатті”. Ужгород, УжДУ, 1997.). A lйtező kézikönyvet – Dr. Szabó László: Kárpátaljai demográfiai adatok. Intermix Kiadó, Budapest–Ungvár, 1993. – a szerző ismeri, de elhallgatja a vele kapcsolatos alapvető problémát: a háttéréből hiányoznak az elemi történelmi ismeretek, ezért az alig vehető komolyan. Mindeközben nem világos, hogy Csernicskó honnan vesz bizonyos adatokat, mert az 1.1. táblázatban (24. o.) (lásd. Kárpátalja lakossága anyanyelv, ill. nemzetiség szerint 1880–1989) szereplő számok nem egyeznek sem a Kocsis-féle számításokkal, melyeket a jelenlegi területre vonatkoztat, sem a hivatalos népszámlálási adatokkal, melyek viszont értelemszerűen nem identikus területekre készültek (minden államfordulat módosította a politikai terület határait). Ráadásul önellentmondás is keletkezik, amikor például ugyanebben a táblázatban az szerepel, hogy Kárpátalján 1930-ban 116.975 magyar lakos volt, az 1.4. táblázat szerint (29. o.) viszont Ukrajnában ugyanekkor (a jelenlegi területre átszámítva) 112 ezer magyar élt. Az utóbbi szám alatt nyilván mindenekelőtt a kárpátaljai magyarságot kell értsük. Ugyanígy nem látom célszerűnek a pontos és hiteles hivatkozásokkal el nem látott adatoknak (vagy másodközlés) kiadványról kiadványra vándoroltatását. Csernicskónak nem volt és nem lehetett az a feladata, hogy új számításokba bocsátkozzon; sokkal inkább célszerű lett volna nem csak jelzésszerűen utalni rá (itt és [8.] A vizsgált közösség szociolingvisztikai helyzete c. fejezetben), hanem pontosan jelölni és elemezni (éppen a könyv nyelvközpontúsága miatt) az egyes népszámlálások alapelvét: az anyanyelv, nemzetiség stb. szerinti adatrögzítést és ennek problematikáját. Semmiképp nem volt célszerű belemenni már első megközelítésre is külön tanulmányt érdemlő kérdésekbe, például a zsidók és a cigányok, de különösen az előbbiek identitásának sommás elintézésébe (25. o.). Ezzel a szerző tulajdonképpen azonosul a két világháború közötti időszak egyes kárpátaljai magyar politikusainak retorikájával, amely csak részben okolta a csehszlovák népszámlálási módszereket a magyarság számának csökkenéséért, nyomatékosabban hangoztatta a zsidók (és a cigányok) “árulását”.

Fölösleges az afféle ködösítés (ködösítés vándoroltatása, lásd. a hivatkozást: Dupka György: A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változása Kárpátalján (1910-től napjainkig). In Kovacsics József szerk.: Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910–1990). KSH, Budapest, 1994. 164–174. o.): “A volt Szovjetunióban a nemzetiségekre vonatozó statisztikai adatokat titkosan kezelték. Ezt a bürokratikus szemléletet Ukrajna is örökölte” (23. o.), miközben mindkét szerző hivatkozik a kérdést szakszerűen összefoglaló munkákra, s vesz át adatokat, táblázatokat ukrán nyelvű, Ukrajnában megjelent írásokból. Nem lehet azzal előállni, hogy ukrán nyelven nem létezik adatközlés, tudományművelés. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a településsoros nemzetiségi eredményeket és kereszttáblákat itt – a többi szomszédos országtól eltérően – a statisztikai hivatal nem publikálta.

Viszonylag kerek képet kapunk az egyes népcsoportok településszerkezetéről. Bár ha beszél a szerző az ún. cseh telepekről, szólnia kellett volna a magyar ONCSÁ-ról, ha feltűnik a csehszlovák és a szovjet időbeli nagy arányeltolódás a városi lakosság nemzetiségi összetételében, akkor ugyanitt észre kellett volna venni azt is, hogy az 1941-es népszámlálás a nemzetiségi alapon szerveződő Kárpátaljai Kormányzósághoz tartozó Rahón és Ilosván az itt elvben kisebbségben levő magyarságot jóval az 1910-es adatok fölé emeli (katonaság, hivatalnokok stb.).

A migráció kérdésével kapcsolatban meg kellett volna említeni, hogy Kárpátalján a Nemzetközi Migrációügyi Szervezet (IOM) és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) megbízásából végeztek szociológiai felmérést kijevi szakemberek (Labour Migration and Health of Migrants in the Trans-Carpathian Oblast of Ukraine. IOM – ILO, Kyiv, 1997.).

Az utolsó száz évre vonatkozó népességstatisztikai elemzés után a [2.] Történelem c. fejezet a régióban élő nemzetiségek megtelepedésének, egymással való érintkezésének kérdését taglalja a honfoglalástól nagyjából a XX. századig terjedő időszakban, illetve szól a magyar lakosságon belüli releváns néprajzi csoportokról. A módszer követi a Kárpátaljára vonatkozó magyar nyelvű szakirodalom egy csoportjában meghonosított irányt: amit mások megírtak, abból – egyébként igen színvonalasan – összerakott szövegben – itt: 8 oldalon (49–56.) – megjelenik ezer év, körülbelül azzal a tanulsággal, hogy a legőslakosabb őslakosok déli és nyugati szlávok voltak, majd jött a magyar honfoglalás, a többi népcsoport betelepült, illetve betelepített; a mikorról vannak viták, de elkülöníthetők a mértékadó vélemények. A nem magyar lakosság kultúrája, vagyoni helyzete a lent, a magyaroké a fent világa, s a kettő közt alig van kapcsolat, ha igen, az egyenlő az asszimilációval az utóbbiak javára. A laikus olvasó számára a leírás érdekes, a szakember ezzel érintettsége folytán természetes módon többé-kevésbé tisztában van (azaz: követi a szakirodalmat), a kutató pedig azt kérdezi: mi újat hozott ezzel a szerző a tudományba, illetve miképpen függ ez össze ilyen formában a mai kétnyelvűség állapotával? Végiggondolásra érdemes a magyar és nem magyar lakosság békés egymás mellett élésében a kulturális és gazdasági különbözőségek szerepe, az alkalmazkodási mechanizmusok működése és rugói, az országos nemzetiségi, egyházi és oktatási rendeletek hatása, a régió perifériajellege, illetve az európai színtéren választóvonal természete mindenekelőtt nyugat–kelet viszonylatban, a ruszin–orosz–ukrán szétfejlődés politikai és/vagy nyelvi vonatkozásainak gyökerei, a görög katolikus egyház identitásőrző szerepe, erre vonatkozóan a magyar görög katolikus egyházközségek, a hajdúdorogi egyházmegye kialakulásának következményei stb.

A [3.] Politika c. fejezet időkeretei az 1918 és 1998 közötti időszakot ölelik fel, a szovjet és az ukrán kisebbségpolitika elemzésére helyezve a hangsúlyt. Az előző részeknél itt lényegesen jobb szintézist alkot a szerző, képes megfogni a kérdés tényleges súlypontjait főként a ’80–90-es évekre terjedően a nemzetiségi, nyelvi rendeletek, törvények, a vizsgált közösség jogállása, státusa, politikai szervezettsége tekintetében. Néhány megjegyzést azonban itt is szükségesnek tartok, amelyek nem szemléleti, hanem tárgyi vonatkozásúak, az átörökített toposzok miatt fontosak.

A 68. oldalon olvassuk: “A területről mint önálló földrajzi és politikai fogalomról 1918. december 21. óta beszélhetünk, amikor az 1918:X. Néptörvény alapján Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa vármegyék ruszinlakta területein létrejött a Ruszka Krajna autonóm jogterület”. A régió földrajzi értelemben való egybefoglalása nem köthető konkrét dátumhoz. Az Északkeleti-Felvidék (a néptörvényben felsorolt vármegyékre és Zemplénre kiterjedően), sőt a Kárpátalja elnevezés a XIX. század második felétől használatos, többek között találkozunk vele Hunfalvy Pál, Cholnoki Jenő, Hodinka Antal és mások munkáiban, a Századok hasábjain. A politikai területre vonatkozóan 1918. december 21-én a törvényt fogadták el, kihirdetése, tehát életbe léptetése december 25-ével történt meg. (Ez egyébként a hivatkozott – a 68. oldalon – törvény szövegéből is kiderül.)

Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés határozatát – kimondta többek között a kárpátaljai magyar lakta területeknek Magyarországhoz történő visszacsatolását – nem a XXXVI. (69. o.), hanem az 1938:XXXIV. tc.-kel (“a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről”) iktatta törvénybe a magyar törvényhozás.

A Bródy-kormány 1938. október 11-én alakult meg a cseh-szlovák minisztertanács jóváhagyásával, s nem október 9-én (69. o.), amikor Jan Syrový miniszterelnök lemondatta Hrabár Konstantin kárpátaljai kormányzót, s helyébe Párkányi Ivánt nevezte ki. (Itt és általában nem egy-két napról vitatkozunk, hanem olyan ismeretekről van szó, amelyek a szakirodalomban már egyértelműen a helyükre kerültek.) Ugyanitt Csernicskó összevonja két különböző szervezet nevét (“Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezet”, 69. o.). Ezek az 1938. szeptember 4-én alakult Ukrán Népi Védegylet (Українська Народна Оборона, rцvidítése: УНО. Ez a szervezet szбllt szembe fegyveresen az október folyamán a határon átszivárgó magyar szabadcsapatokkal. Az UNO védelme alatt települt át november elején a Volosin-kormány Ungvárról Husztra.)**** és az 1938. november 9-én alakult Kárpáti Szics nevű félkatonai védelmi szervezet (hivatalos rövidítés: ONOKSZ – Організація Оброни Карпатської Січі. Fхparancsnok: Klimpus Dmitro. A cél: az államellenes propaganda felszámolása és Podkarpatszka Rusz kormányának mindenoldalú támogatása. A szervezet szabályzatát Révai Julij miniszter másnap hagyta jóvá. A szervezet saját lapot adott ki Наступ cнmmel.).


**** Nem tévesztendő össze az 1939. január 18-án a Volosin-kormány határozata alapján létrehozott Ukrán Nemzeti Egyesülettel (rövidítése: UNO, lásd. Українське Нацiональне Об’єднання). Vezetхje: Révai Fedor. Az egyetlen politikai erő, az állampárt volt ez Kárpáti Ukrajnában, melynek tisztviselőit a Volosin-kormány nevezte ki (január 23-án). Hivatalos lapja a Нова свобода.

A kárpátaljai magyar felnőtt férfi lakosság tragédiájáról olvassuk a 61. oldalon: “[…] továbbra is érvényben van azonban a Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottságai I. kongresszusán 1944. november 26-án elfogadott 52. számú határozat, amely a magyarok kollektív bűnösségét deklarálja, kimondva, hogy a magyarok és a németek az ukrán nép örök ellenségei. Ez a határozat volt az elvi, ideológiai alapja a 18 és 50 év közötti magyar férfilakosság 1944 november–decemberi, egyértelműen nemzetiségi alapon való deportálásának.” Ehhez lényeges kiegészítés, hogy a döntést a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa hozta 0036. számmal 1944. november 13-án, a végrehajtási parancs kiadva november 14-én. Ez a határozat azt mondta ki, hogy a területen (Kárpátalján), valamint Magyarország, Románia és Csehszlovákia szomszédos járásaiban a hadköteles korú, azaz 18–55 év (nem 18–50) közötti magyar és német férfi lakosságot hadifogoly minőségben munkatáborokba kell gyűjteni. (A feltárt levéltári források is alátámasztják, hogy az elhurcoltak között ekkor senki nem volt tényleges katona, jelentős részük pedig a háborús időszakban egyetlen hadseregben sem teljesített katonai szolgálatot, s ezzel a Katonai Tanács is tisztában volt.) Ez a kiegészítés hitelesíti a szerző későbbi (70. o.) állítását is (lásd. “1944. november 19-én, miközben folyik a kárpátaljai magyar 18 és 50 év közötti férfilakosság deportálása […]”).

Meg kell jegyezni, hogy a Kárpátalja történelmére vonatkozó ukrán nyelvű szakirodalommal a szerző nem foglalkozott.*****


***** Lásd. erről: Kobály József: A magyarság és Magyarország az ukrán történetírás tükrében (1989-1999) és a hozzá tartozó bibliográfia vonatkozó részeit. Régió 2000/2. (109-)123-127. o.

A ’90-es évek autonómia-elképzeléseivel kapcsolatos előnyök és hátrányok ismertetésénél előjön egy olyan momentum, amely nem nemzetiségi, országos (bel- vagy kül-) politikai kérdés, hanem mindenekelőtt a helyi magyar–magyar viszony ütközője: a hátrányok közé sorolva: “Fennakadást okozhat a jelenlegi Ungvár-orientált magyar intézményrendszer átcsoportosítása (a televízió és rádió magyar adása, lapszerkesztőségek, egyetemi magyar tanszék, Hungarológiai Intézet, a KMKSZ központi vezetősége stb.).” (74. o.) Ez az “átcsoportosítás” a felsoroltak Beregszászba koncentrálását jelenti. Ungvár, az állami egyetem kikerülne a magyar érdektérből (vagy fordítva). Ezzel rövidre zárnánk a százéves népszámlálási mizéria bonyodalmait (az intézmények magukkal vonzzák a lakosságot, illetve hiányuk meggyorsítja az asszimilációt). Ha végignézzük az elmúlt körülbelül egy évtized történéseit, akkor Ungvár a felső állami vezetés találkozóinak színhelye (1990-ben Leonyid Kravcsuk államfő és Göncz Árpád köztársasági elnök közösen leplezik le a Petőfi-szobrot, 1993-ban Leonyid Kravcsuk államfő és Antall Miklós miniszterelnök folytatnak hivatalos megbeszélést, 1994-ben pedig Anatolij Zlenko és Jeszenszky Géza külügyminiszterek; 2000-ben Orbán Viktor miniszterelnök már csak Beregszászba ment el), itt alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (1989), a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (1993). Ezen túl viszont a magyar szervezetekkel kapcsolatos események többnyire Beregszászban kulminálódnak: a KMKSZ határozatban vállalja fel a magyar autonóm körzet ügyét Beregszász központtal (1989); ugyanez a beregszászi járási választmányt teszi felelőssé a szervezeten belüli széthúzásért; először nincs Kárpátalján (Ukrajnában) magyar parlamenti képviselő, mert a KMKSZ hivatalban levő elnöke a beregszászi járásban a nem magyar jelölt támogatására szólítja fel a polgárokat (1990); a beregszászi KMKSZ-alapszervezet kezdeményezi a népszavazást a magyar autonóm körzetről (1991); a beregszászi választókörzetben dől el, ki lesz az egyetlen magyar parlamenti képviselő az új ciklusban a két magyar jelölt közül; itt alakult meg a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség, a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma, a Kárpátaljai Magyar Képviselők Tanácsa (1994). Beregszászban jönnek létre a magyarság reprezentáns intézményei: Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (1994). A KMKSZ nyilatkozata (1995) szerint a főiskola stratégiai fontosságú, s a jövőben ennek megfelelően kívánja azt támogatni. Vele szemben Ungváron van (az Ungvári Állami Egyetem és ezen belül) a Magyar Fiológiai Tanszék, valamint az Ungvári Hungarológiai Intézet. Az utóbbi beregszászi megfelelője a Limes Társadalomkutató Intézet. Ezek az intézmények nem kiegészítik egymást, hanem gyengítik, ami azért is nehezen érthető, mert az egyik “állami egyetemi”, a másik “alapítványi főiskolai”, a józan megfontolás mindkettőt fontosnak tartja, persze a megfelelő szakmai színvonal biztosítása mellett.

Az ún. csehszlovák időszakban (1919–1938) hasonló (alapon) versengés zajlott Ungvár, Beregszász és akkor még Munkács, Nagyszőlős négyszög között, aminek a története ma szintén a fehér foltok közé tartozik. Így például komoly politikai csatározásokat eredményezett az 1926–1928 közötti időszakban Ungvár és Munkács városa között az elsőség kérdése, ahol előjött a ki a városabb, ki a magyarabb érv is (emlékeztetőül: 1926. július 1.: Podkarpatszka Rusz “nagyzsupa” lett, székhelye Munkács. 1928. július l.: Csehszlovákiában életbe lépett a közigazgatási reformtörvény. Podkarpatszka Rusz a köztársaság többi területeinek mintájára szervezett tartomány, a székhely Ungvár. Lásd. 1927. július 14-én kelt 125. sz. törvényt.) Vagy a járási beosztás tervezett módosítása elleni nagyszőlősi tiltakozó gyűlésen Siménfalvy Árpád (Magyar Nemzeti Párt) a következőket mondta 1926 őszén: “[…] a Nagyszőlősi járás néhány tiszamenti színmagyar községét átkapcsolják a Beregszászi járáshoz nyilván azért, hogy a magyar kisebbség nyelvi joga itt elvehető legyen.” A magyar pártokon belüli villongásoknak is voltak városfüggő mozzanatai.

A [4.] Gazdaság című fejezet sem ezer, sem száz év történetét nem kívánja elénk tárni, így viszonylag kiegyensúlyozott képet tud felmutatni a szovjet időszakbeli alapvető irányokról, s a ’90-es évek gazdasági mélyrepüléséről. Dicséretes, hogy a szerző egyáltalán foglalkozik a kérdéssel, mert mások többnyire megkerülik.

A vallásfelekezetek (történeti) feltérképezése [5.] olyan áttekinthetetlenre sikeredett, hogy nehéz a kérdés teljes vázolása nélkül valamiféle rendet teremteni, amire értelemszerűen itt nincs lehetőség. Az egyes egyházakat nem azonos szempontból mutatta be. Ha a görög katolikus unió létrejötte szóba került, ugyanezen az alapon tartozhatna ide a reformáció megjelenése ebben a térségben; vagy ha bizonyos időszakra vonatkozóan kiderül az egyházi főhatóság, akkor ezt minden időszakról, s minden egyházról kellett volna ismertetni; nincs minden felekezet megemlítve (csak a történelmi egyházak kerülnek szóba); ha megint sok száz évet akarunk felölelni, akkor kimaradt az egyházak történelmi szerepe, illetve ez fontos kérdés a mára vonatkozóan is stb. Mivel a kárpátaljai magyarság döntően református, illetve római katolikus, azért legalább ezzel kapcsolatban tisztáznunk kell néhány ténykérdést: a Kárpátaljai Református Egyházkerület nem 1921-ben alakult meg (91. o.), hanem 1922. október 31-én, az első püspököt, Bertók Bélát 1923. április 17-én választották meg, június 7-én iktatták be. Az egyházkerületet hivatalosan a Szlovenszkói és Ruszinszkói Egyetemes Református Egyház első törvényhozó zsinata Léván ismerte el 1923-ban, a csehszlovák állam 1932-ben; 1918 után az első református papavatásra Kárpátalján 1925. december 16-án került sor. “1938–1944 között Magyarországhoz tartozott a Kárpátaljai Református Egyházkerület.” (91. o.) Ez így nem igaz: 1. mert a régió is “Magyarországhoz tartozott”, tehát ezzel együtt nyilván minden intézménye; 2. mert ebben az időszakban nem létezett Kárpátaljai Református Egyházkerület, azt a magyar hatóságok megszüntették, a tiszántúli egyházkerületbe olvasztották be 1939-ben (lásd. az Országos Református Zsinat 1939. március 1-jei és szeptember 7-i határozatait). Ugyanígy felszámolták az önálló Kárpátaljai Református Lelkész Egyesületet is. (A szerző nem utal az alapkönyvre, ami a Nemzetközi Theológiai Könyv sorozatának 16. kötete: Peyer-Müller, Fritz: A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között – kitekintéssel a jelenre. Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1994.)

A római katolikusokkal kapcsolatban olvassuk: az “egyház kárpátaljai hívei az első világháború előtt a szatmári egyházmegyéhez tartoztak, amely a háború után több részre szakadt […] A második világháború után a kárpátaljai római katolikusok önálló egyházkerületet voltak kénytelenek kialakítani Kárpátaljai Római Katolikus Egyház néven […]” (90. o.). Erről el kell mondani, hogy a régió római katolikus egyházközségei fölött a főhatóságot a területnek a Csehszlovák Köztársasághoz kerülése után is a szatmári püspök gyakorolta, ez 1923-tól abban is megnyilvánult, hogy bérmakörútakon járta be Kárpátalját, kinevezte a kárpátaljai püspöki helynököt, azaz a vikáriust és helyettesét, a szubvikáriust, valamint az “elszakított részek” egyházmegyei főtanfelügyelőjét. 1928-ban a kárpátaljai hívek elszakadási mozgalmat kezdeményeztek, ami oda vezetett, hogy 1930-ban a római Szentszék a kárpátaljai római katolikus egyházközségeket kivonta a szatmári püspökség fennhatósága alól, helyben önálló püspöki adminisztratúrát létesített, melynek élére apostoli kormányzóvá nevezte ki az addigi szatmári püspöki helynököt. 1939-ben pápai rendelkezésre megszüntették a kárpátaljai római katolikus apostoli kormányzóságot, a terület egyházközségei ismét egyesültek a szatmári egyházmegyével.

A [6.] Kultúra c. részben a szerző jó összefoglalást csinál. Az 1944-et megelőző időszaknak mindössze három rövid bekezdést szentel (95–96. o.), ahová becsúszik egy erősen vitatható mondat arról, hogy a csehszlovák fennhatóság alatt “a helyi magyar közösség önszerveződését elsősorban Kassáról és más szlovákiai városokból irányították”. Ez a következtetés a kérdés alapos elemzésének hiányából ered. Nyilván ennek a rövid dolgozatnak a keretei nem teszik lehetővé a részletes kifejtést, de néhány jelzésszerű megállapítást igen. A magyar színjátszás például Magyarországról indult ki. 1920 őszén Kiss Árpád és Horváth Kálmán kisvárdai színigazgatók, akik még a megelőző idényben is átjártak a határon, az ungvári városi tanácsnál jelezték szándékukat az önálló ruszinszkói magyar színi kerület megalakítására, melyhez Ungvár, Munkács, Beregszász és Nagyszőlős tartozna. (Az addigi, azaz “a régi magyar” beosztás szerint Ungvár, Munkács és Nyíregyháza tartozott egy kerületbe.) Az önálló színi kerület a 20-as években zavartalanul fennállt, a 30-as években összevonták a kelet-szlovenszkóival, ami ellen Kárpátalján folyamatosan tiltakoztak. Már 1926-ban megalakult Ungváron az önálló Ruszinszkói Magyar Színpártoló Egyesület. Szerveztek önálló színi tanfolyamokat, hosszabb-rövidebb ideig létezett önálló színházi lap Színházi Újság, majd Ruszinszkói Színházi Élet címen. A kárpátaljai magyar színtársulat tagjai között igen gyakran találkozunk a magyar fővárosban éppen munkanélküli, ezért ide szerződött színészekkel. Emiatt nyilatkozhatta Kiss Manyi: “Ungvárról indultam el a siker útjára, ezért boldogan térek vissza, ha csak egy napra is szeretett városomba.” Vagy az ifj. Latabár Árpád: “[…] örömmel jövök vissza Ungvárra, ahol felfedeztek és hol első sikereimet arattam.” Az amatőr színjátszók pedig sorra mutatták be helyi szerzők darabjait is, amelyek nyomtatásban is napvilágot láttak a helyi kiadóknál.

Az irodalmi életről Móricz Zsigmond is azt tartotta: “A szlovenszkói és ruszinszkói irodalmi élet fejlődését egészségesnek találom. Már régebben hirdettem, hogy az irodalom szempontjából a decentralizációnak óriási jelentősége van, s most, hogy Pozsonyban, Kassán, Ungváron és Kolozsváron magyar irodalmi centrumok alakultak, az utódállamok magyar irodalmának kialakulása helyes útra terelődött.” “Nagy, nemes és igazi kultúrhivatást teljesít itt a Mozaik, amely előtt kalapot kell emelni minden kultúrembernek. Bár volna minden magyar városnak olyan kulturált, magas fajsúlyú irodalmi testülete, mint Ungváron a Mozaik!”

Beszélhetünk a kárpátaljai magyar kultúregyesületekről (mindenekelőtt a Mozaik Kultúregyesület, a PRMKE, a Beregszászi Irodalmi és Színpártoló Egyesület), a művészeti társaságokról, az igen népszerű torna/sportegyesületekről, a kórusmozgalomról (dalárdákról), vagy a Turul-ünnepség kezdeményezéséről, amit a 90-es években újított fel a KMKSZ. Említhetjük a kortárs szlovenszkói oldalról elhangzó vádakat a kárpátaljai újságírás színvonaltalanságáról, ugyanakkor, ha végiglapozzuk a központi magyar újságot, a Prágai Magyar Hírlapot, alig találunk olyan írást a keleti régióról, amit saját újságírókkal írattak volna, hanem többnyire a “dilettáns” kárpátaljaiakat közölték.

A fenti véleményem nem a könyv egészéről mondott ítélet, hanem egy adott kérdés körüljárása. Csernicskó István nagy munkát végzett el, de könyvének tartalomjegyzéke lényegesen többet ígér, a vállalása sokkal nagyobb, mint amit valójában teljesíteni tudott. Meg kell jegyezni, hogy ennek alapvetően az az oka, hogy a tárgykörre vonatkozó szakirodalom a komolyabb elmélyedést nem teszi lehetővé. A szerző ennek tudatában vállalkozott az enciklopédikus igényű feldolgozásra, vállalta, hogy az összes érintett témakörben rendet teremt. A kérdés az, hogy ez egy kényszerű (a könyvsorozat azonos szempontrendszere) vagy tudatos vállalás. (Fent csak az értelemzavaró hibák egy részére tértem ki, s arra nem, ami kimaradt.)

1. Földrajzi és népesedési viszonyok

2. Történelem

3. Politika

4. Gazdaság

5. Vallás

6. Kultúra

vizsgált időszak

“a századfordulótól máig”

~ 9–19. század

1918–1998

~ az utolsó 50 év

~ 20. század

1918–1998

terjedelem

26 oldal

8 oldal

22 oldal
(ebből az 1944 előttről 3 o.)

8 oldal

7 oldal

32 oldal
(ebből az 1944 előttről 1 o.)

A táblázatba foglalt tartalomjegyzékből és a fenti elemzésből látszik, hogy a tényleges mondanivaló minden tárgykörben 1945 után mérhető (ha kicentizzük, akkor valójában a ’80–90-es évekre vonatkozik): ez az az időszak, amelyről minden témakörben tud(hat) a szerző érdemlegest mondani a témájára vonatkozóan. Megítélésem szerint ennél kellett volna maradnia, minden másra a bevezetőben röviden utalni annyiban, amennyiben ez az értelmezést segíti. Fölöslegesen csúszott bele abba a Kárpátaljáról szóló szakirodalomban elterjedt jelenségbe, hogy e témáról csak ezer évet áttekintve lehet írni. A régióról hiányoznak azok a tudományos igényű résztanulmányok és azok az akadémikus igényű forráskiadványok, amelyek alapján enciklopédikus igényű (lásd. az elvárást a Sorozatszerkesztői előszó 15. oldalán) könyvet lehetne írni. Kezdjünk el végre arról beszélni, hogy komoly tudományos programnak ebből kell kiindulnia, erre a hiánypótlásra kell koncentrálnia. Másrészt tudományos élet is csak akkor létezik, ha több diskurzus, megközelítés létezik egymás mellett. Attól, hogy Kárpátalján van egy nyelvész, vagy van történész, még nincs kárpátaljai magyar nyelvészet, történetírás.