Balla D. Károly

A szerzői én multiplikációja

A szerelem után a legfelemelőbb érzés, amit ismerek: a teremtés mámora. Megalkotni, létrehozni, kreálni, kitalálni és megvalósítani valamit - alighanem velünk született genetikai parancs. A kisgyerek hallatlan intenzitással eleget is tesz neki: fabrikál, rajzol, zenét szerez és kanalával el is játssza az eléje tett tányéron, új szavakat talál ki, barátokat fantáziál magának, verset, mondókát ír, és a legnagyobb természtességgel teheratóvá teszi a cipősdobozt. Aztán a felnőtté válás során az Iskola és a Család (tessék tágan értelmezni, azért írtam nagybetűvel) szíves közreműködése mellett megfelelő kitártással és elszántsággal ezt a késztetést a legtöbbeknek sikerül örökre elnyomniuk magukban. Én ehhez gyenge voltam. Átadtam magam a szenvedélynek, és mára kóros függőségében élek.

Kérem emiatt vissza- és előremenőleg szíves elnézését mindazoknak, akik ezt elviselik tőlem......

Mint szerkesztőm is említette (lásd), tizenhárom éve dolgozom egy regényen. Ez a lassú ütem nyilvánvalóan ellentmond túltengő kreativitásomnak akkor is, ha a tervezgetés és a próbaszövegek készítésétének az idejét leszámítva csak 1995-ban kezdtem el a tényleges munkát, és ha 1997-ban először, majd 1999-ben másodszor ez a regény már készen volt, most pedig a teljes újraírás állapotában leledzik. Szembesülés a címe, és voltaképp egyetlen nagy írói problámával való iszapbirkózásom eredményét rögzíti. Az alapötletem annyi, hogy egy „cselekményregényt” ne önmaga szövege által, hanem a hozzá kapcsolódó adalékok, járulékos textusok (előszó, jegyzetek, utószó) révén tegyek létezővé. Amikor dolgozni kezdtem rajta, még nem ismertem az Internetet, így ezt az elgondolást, ha más-más szerepbe búlva is, egymagam igyekeztem mintegy 200 szövegoldalon megvalósítanai.

Bő két esztendeje a Világháló kiszakított ebből a magamrautaltságomból, és tapasztalataim sokasodásának a mértékében egyre jobban beavatódtam ennek a páratlan kommunikációs térnek a titkaiba. Kitágította szemléletemet, új fénybe állított számomra olyan fogalmakat, mint: nyilvánosság, szerzőség, publikáció, olvasottság, felülírás, interakció, párbeszéd stb. El kellett gondolkoznom olyan összefüggéseken, mint a levél > továbbított levél > körlevél > nyílt levél; könyv > digitális könyv> internetes könyv > e-book, vagy ami ennél is fontosabb: valóság > virtuális valóság > fikció > képtelenség. Izgatni kezdett, hogy ezek között az egymástól élesen el nem határolható fogalmak között milyen átjárás lehetséges, meddig tágíthatók az átfedési síkok. Sikerült internetes beszélgetéseket szerveznem, amelyek során virtuális irodalmi szalonomban a világ különböző pontjain élők kérdéseire feleltek vendégeim (lásd); nem vártan jó visszhangot keltett az a virtuális konferencia, amelynek keretében a határon túli irodalmak befogadásának a problémájával foglalkoztak az egymástól ezer kilomérekre élő előadók (lásd). Csak idő kérdése volt, mikor érik elhatározásommá, hogy a Szembesülés alapötletét is kiterjesszem az Internetre, rosszindulattal szólva: kiárusítsam egy kollektív virtuális akció számárra.

Nos, még meg sem száradtak az internetes konferencia weboldalain a kilobájtok, amikor, íme, itt az új project! A vállalkozás első darabja (eseménye?) az én virtuális könyvem (rendes patikus magán próbálja ki először a maga-készítette gyógyszert) – és megjelenését csak a legnagyobb meghatódottsággal tudom megköszönni azoknak, akik létrejöttében segítségemre voltak, vannak és lesznek. Mindazoknak, akik részesei az alkotói személyiség elmosását és a szerzői én multiplikációját megcélző nagyszerű tervnek. Mindazoknak, akik részesei ennek a számomra gyermeki örömű játékos teremtésnek.

Bízom abban, hogy a dolognak lesz folytatása.

Addig is: ajánlom és virtuálom magamat.