2002. november
egy manzárdőr feljegyzései (kronológia alulról felfelé)

(nov. 29.):

Játék, rejtvény, kihívás

Mindketten részt veszünk Évával a zEtna webmagazin új projectjében (lásd). Én szeretem az ilyen kihívásokat: novellát vagy mást írni valamilyen adott kötöttséggel. Teljesen fel voltam villanyozva és egyik legjobb szellemi teljesítményemnek tartom, amikor részt vehettem a József Attila Színház drámaíró versenyén, és négy óra alatt egy aznapi újsághír alapján kellett egyfelvonásost írhattam (amelyet, a másik két pályaművel együtt, estére be is mutattak!). Volt saját íróversenyünk is: amikor még intenzíven zajlott szalon-életünk, akkor indítottunk olyan pályázatot, amelynek során a vendégeinknek előbb érdekes, különleges fotóikat kellett elhozniuk. Ezekből közösen „kizsűriztük” a gyengébbeket, aztán a legjobb 10-ből titkos szavazással kiválasztottuk azt, amelyikről novellát kellet írni. Nagyon jó kis pályaművek születtek, de azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki a játékból írt kisprózát kötetben való megjelentetésre is érdemesnek találtam. (A sínek fölött)
A zEtnának tavaly is volt hasonló ötlete: akkor egy festmény szolgált ihletőül. Az idei project pedig egy közel 100 esztendővel ezelőtt készült képeslap-fotóra alapozódott.
Közös jellemzője mindegyik elképzelésnek, hogy a kép, a vizuális alapanyag valami titkot, megfejteni valót rejt magában, és az íróknak ezt kell - vagy kellene - felfedniük. Beszédes István ötletgazda most azzal nehezítette a dolgunkat, hogy amikor már megírtuk novellánk első felét (ezek jelentek most meg), akkor elárulja a titkot, és nekünk ennek ismeretében kell folytatnunk a szöveget.
Nekem ezekről a játékokról a számomra ismert legelső ilyen jut eszembe: Bölcs Istvánnak volt évekkel ezelőtt a TV-ben sorozata A lyoni villamos címmel. Ott is megfejtésre váró fényképekről kellett novellát írnia alkalmanként 3-3 jeles kortárs írónak. Igazán élvezetes műsor volt.

(nov. 28.):

A kufárok taláták ki?

Éva novelláját elfogadta az ÉS, jön a karácsonyi számukban. Dérczy kifejezetten abba kérte, de Éva kicsit tartott tőle: nem lesz-e túl „szentségtelen” az írása - éppen az ünnepi számban. De szerencsére, úgy látszik, vannak, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak erről. Judit is ezt fejti ki újabb írásában (lásd), véleménye nagyon is egybecseng az enyémmel. A 2000. évi naplómban (lásd) pl. ezt írtam:  Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől... - és ezt még hosszan fejtegettem.

A Kárpáti Igaz Szónak, más lapokhoz hasonlóan, szokása, hogy karácsony táján megkérdez „jeles” személyeket, mit jelent számukra ez az ünnep. Engem, bizonyára feledékenységből, kétszer is megszólaltattak azóta, mióta a lap már nem az ateista propaganda szócsöve. Pedig először nagyjából csak annyit mondtam, hogy nem szívelem az ünnepeket, és Adyval szóltam: Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot. Úgy látszik, elfelejtették ezt a negatív reagálásomat, vagy csak egyszerűen újra rám került a sor. Másodszor, pár évvel ezelőtt, hosszabb interjú készült, de a rávezető kérdésekre valahogy nem reagáltam, így hát a riporter feltette „egyenesben”: mit jelent számomra a szeretet ünnepe. Valami olyasmit találtam mondani, hogy semmi értelmét nem látom az ünneplésnek, a szeretetet inkább gyakorolni kellene. Meg hogy én egész évre osztom el a dolgot, és nekem minden hétköznapomba belefér öt perc karácsony. Ez annyira megtetszett a riporternek, hogy az interjú címébe emelte.

Hazafelé utaztunkban láttam Nyíregyházán, a Tesco előtt az öles feliratot: ÜNNEPI NYITVATARTÁS. Ebből megtudni, hogy az ünnepi nyitvatartás november 5-én (!) kezdődött. Az áruház előtt talán már hetek óta ott a feldíszített fenyőfa. Már most egymást érik a szaporodó akciók, ezzel arányosan növekszik a vásárlási láz. Lehet, hogy a karácsonyt nem a papok, hanem a kufárok találták ki?

(nov. 27.):

Címkézett irodalom

A Mozgó Világban megjelent Címkézett irodalom c. esszém (LÁSD ITT). A közleménynek külön örülök, mert ez az írásom egy kicsit hányatott úton jutott el a nyomdafestékig. Eredetileg egy kárpátaljai kulturális melléklet részére írtam, amelyről egy idő után be kellett látnom, hogy komolytalan kezdeményezés, visszavettem hát az anyagomat. (A melléklet azóta sem jelent meg; azt gyanítom, hogy a már megítélt támogatás terhére most iskolai élő irodalomórákat szervez a kedvezményezett.) Aztán felajánlottam a Kortársnak, de... Így küldtem el a Mozgónak, ahol kifejezett tetszéssel fogadták és nem vártan gyorsan meg is jelent.
Mint már annyiszor, naivan most is azt remélem, hogy nyilvánosság előtt zajló érdemi szakmai vitát sikerül írásommal „provokálnom”, de lassan naivitásomnál nagyobb a szkepszisem, így inkább elfogadom a következő címkét: sértődékeny irodalom.

(nov. 26.):

Újabb otthon

Vasárnap reggel még, kedd este pedig már itthon voltunk, így akár egynaposnak is nevezhető lenne Mo-i tartózkodásunk, de valójában mégis 3 napnyi volt az élmény és az elfáradás. Amit fontos volt, elintéztük, akivel szerettem volna, találkoztunk, amit akartunk, megvásároltuk, így voltaképp eredményesnek minősíthatő az utazásunk. A legkellemesebbek a főleg baráti (és csak kisebb részt szakmai) találkozások voltak, Szénási Miklóssal (és családjával) Debrecenben, Balázs Istvánnal a budai Márkus vendéglőben, és persze Gátiékkal, akiknél újabb Bp-i otthonra találtunk.

(nov. 23.):

A harmadik ebéd

Éva most tart a harmadik ebédnél. Nem evésben, főzésben. Mindig így van, ha elutazunk. A hűtőszekrényben annyi komplett ebédnek kell lennie, ahány napra elutazunk. Menüt is készít: felírja egy lapra, hogy vasárnap = húsleves, kék fazék az alsó polcon, cérnametélt mellette a műanyag tégelyben, rakottkarfiol a nagy jénai tálban, hozzá pecsenyehús a piros lábosban lesütve, cékla - stb. Előfordul, hogy a fazekakra kis vinyettákat ragaszt. Szüleim ülnek a szobában és tanulmányozzák az étlapot. Épp olyan elengedhetetlenül fontos része az életüknek, mint a 8 órai hírek, a sok marék gyógyszer, a napi hatszori vérnyomásmérés, 1-től a Verkli a Petőfin, a 4 és 6 órai hírek a Kossuthon, az esti híradók. Pontról pontra végrehajtják a napot. Ha elutazunk, a déli ebédrehívás helyett van az étlap.
Korábban én meg útitervet készítettem nekik. Mármint a magunk útitervét írtam le részünkre: indulási és érkezési időpontok, részletesen felsorolva a városok és helyszínek, ahol valami programunk vagy intéznivalónk akadt (autószervíztől írószövetségig), a szálláshelyek, lehetőleg telefonnal. Egyszer, amikor sok helyre utaztunk, megírtam, hadd tudják, merre járunk. Legközelebb már elvárták, és ezt is behatóan tanulmányozták a fotelban ülve, követték a mi napirendünket is. - De ezzel felhagytam, mert kezdett kötelezővé válni, és nem akartam a kényszert felvállalni. Éva elfogadta a menüírás kényszerét, most már nem is tudja elhagyni, teljesen felborulna a... a mi is? Az a megszokás, amelybe, mint megbízható korlátba kapaszkodva eljutnak az öregek a reggeltől az estéig. Csak semmi ne változzon, semmi ne történjen, semmi meg ne akadályozza őket az étkezések, orvosságszedések és vérnyomásmérések, rádióhallghatás és tévénézés, az egész kialakult és megrögzült napirend percre pontos végrehajtásában.
Azt is mondhatnám, ez így van rendjén. De nem mondom, mert számtalan ellenpélda bizonyítja, az öregség nem feltétlenül jár becsontosodással. Idősödvén én magam is tudatosan küzdők ellene.
Csak tudnám, akkor vagy 10 éve miért reggelizem minden áldott nap ugyanazt...

(nov. 21.):

Aprópénzre váltom

A Debrecen c. hetilapban megjelent kis tárcám, rövidesen jön a következő. Írtam egyet a BeregInfónak is, az ÉS glosszámat hozta, a zEtna webmagazin újabb „őrült” projectjére (egy százéves képeslap alapján kellett történetet írni) tegnap elküldtem a szövegemet. Vajon elég jó úton vagyok afelé, hogy, amint mondani szokás, „aprópénzre váltsam a tehetségemet”? Apróságokat írogatok, miközben a regényemet szorgalmasan hanyagolom. Az idén egyetlen novellát sem írtam, verset sem túl sokat. Valahogy az elég nagy számú esszé, kritika, cikk nem enyhíti hiányérzetemet.

(nov. 20.):

Soha többet - legközelebb

Vasárnap - tavaszig utoljára - útra kelünk. Néhány dolgot még el kell intéznünk, le kell zárnunk az idén, nem akarjuk bevárni a fagyokat, jeges utakat. Jó kis esti ködökben így is lehet részünk.
Az az igazság, hogy jó másfél-kéthavi folyamatos itthonlét után már vágyni kezdek odaátra, Pestre leginkább. Aztán a második-harmadik napon már nagyon jönnék haza, elegem van a felfokozott nyüzsgő életvitelből, ami ránk is átragad, elegem van a lehetetlen közlekedésből, a tömegből - mégis erős hiányérzettel hagyjuk el a fővárost. Budapesten már régóta sokkal több jó barátunk él, mint Ungváron vagy akár egész Kárpátalján. Lehetetlen akár csak a legközelebbiek mindegyikével pár nap alatt találkozni - ez okozza az egyik hiányérzetet. A másikat az, hogy, bár előre elhatározzuk, mégis a legritkább esetben jutunk el színházba, moziba, koncertre. Leginkább azért, mert estére halálosan fáradt vagyok. De azért is, mert gond a parkolás, gond a jegy, rossz az időpont, amikor ráérnénk, nem találunk igazán érdekes programot, ami érdekelne, másnapra esik...
Ez azóta alakult ki, amióta nem szórakozni, hanem „ügyintézni” járunk Mo-ra. Jó tízegynéhány éve ha átmentünk, nemigen volt semmi ügyünk, tennivalónk, láha napokat tölthettünk ott, barátkoztunk, szórakoztunk, „művelődtünk” - és persze én is jobban bírtam a strapát. Aztán hosszú évekig mást sem csináltunk naphosszatt, mint loholtunk hivatalból alapítványba, alapatványból szövetségbe, szövetségből minisztériumba, onnan kiadóba, szerkesztőségbe, könyvterjesztőhöz, postára, bankba. Most, hogy szinte minden kiadói-szerkesztő-alapítványi tevékenységemet beszüntettem, örvendetesen kevesebb lett a nyüzsögnivalóm - és mégsem tudunk „csak úgy” felutazni. Megvárjuk, amíg adódik néhány teendő, kapunk pár vásárlási megbízást, hozni-vinni-feladni-elintéznivalót, amint ezek összegyűlnek, elkezd bizsregni a talpam... Aztán 48 óra múltán már alig várom, hogy haza induljunk - és ahogy elhagyjuk Budapestet, egyszerre érzek megkönnyebbülést és hiányérzetet, egyszerre gondolom, hogy „soha többet” és azt, hogy „majd legközelebb”.

(nov. 19.):

Kolosnak utánajött a főiskolája

Ez a kicsit furcsa mondat fogalmazódott meg bennem, amikor a szlovákiai oktatóhely képviselői tegnap bejelentkeztek hozzánk. Meg Karinthy valamelyik paródiája, amely szerint nem XY járt az iskolába, hanem az iskola járt őbele...
A kihelyezett királyhelmeci képzés budapesti referense megerősítette, amit korábban levélben írt, mi pedig megerősítettük azt, amit szintén megírtunk, hogy ugyan készséggel elhisszük: mindent el lehet intézni, de az intézésnek az itt és most adódó lehetőségei számunkra elfogadhatatlanok. Írásba fektettük, hogy Kolos egy év halasztásért folyamodik, bízva abban, jövőre az intézmény jogi státusának a várható megerősödése az ügyintézést is kedvezően befolyásolja majd.

(nov. 18.):

Ősznézőben

Tegnap őszt nézni voltunk Nevickén. Kicsit elkéstünk, két szempontból is. Lekéstük az évszak tündöklő ragyogását, amely általában november elején-közepén éri el a csúcspontját. Most a szokatlanul hideg október és a néhány fagyos nap földre parancsolta a máskor ez idő tájt még fákon pompázó leveleket. Már csak az avar ezerszínűségét láttuk, holott én abban szerettem volna gyönyörködni, hogyan süt át a lombokon a nap. Ráadásul magát a napsütést is lekéstük. Délben még őszi verőfény volt, de mire ebéd után összeszedtük magunkat, beborult, még ám annyira, hogy a nevickei dombtetőre szinte szürkületi homály borult. Ezért is nem sikerültek igazán jól a fotók. Persze jobb készülékkel ezeknek a fényviszonoknak is jobban siekrülhetett volna megörökíteni a hangulatát. Ízelítőnek talán így is megteszi.

Csönge és Éva a várfalakat is megmászták (ők készítették a fotókat), én csak félútig jutottam a parkolótól a várig az enyhe kaptatón, anyu jószerével el sem indult, apu meg vele maradt szolidaritásból. (Kolos pedig itthon tévezett...)

Néhány évvel ezelőtt még nem múlhatott el úgy kedves évszakom, hogy több alkalommal is ki ne ruccantunk volna gyerek- és kamaszkorom kedvenc kirándulóhelyeire, első sorban persze Nevickére. Évával még rendszeresen jártunk Randváncra, a Halálvögybe, a Kálváriahegyre, a Löveldébe, a Kalaphoz, Rahoncára, Dubkiba. A gyerekeinkkel már inkább csak Nevickére, párszor messzibbre, amikor lett kocsink.

Most azonban néha évek telnek el anélkül, hogy kirándulnánk. Még nyáron sem... Legfeljebb ha vendégeink érkeznek távolabbról és kíváncsiak a vidékre, a Kárpátokra, a vereckei hágóra, akkor szánjuk rá magunkat arra, hogy „tájélményt” szerezzünk.

Megritkult kiruccanásainknak csak egyik, bár lényeges oka, hogy nekem nehezemre esik a gyaloglás, pláne, ha nem sima aszfaltútról van szó. A másik, talán ennél is fontosabb ok, hogy látványosan alábbhagyott az effajta benyomások szerzése iránti igényem. Életkori sajátosság? Érdeklődésem aggasztó beszűkülése? Elkényelmesedés? Valószínűleg: mind együtt, egyszerre. A harmadik ok pedig, persze, az, hogy, bizony, „már semmi sem a régi”.

Nem vagyok nosztalgikus alkat, szeretem felülbírálni az idő mindent megszépítő hatását, így mindig elhitetem magammal, hogy akkor is sok volt mindenütt a szemét, akkor is irtották az erdőt, akkor is kevés volt a víz a folyóban, akkor is akadtak roskadozó házak, festetlen kerítések, és akkor is alig akadt hely, ahol a természet élvezetét civilizációs konfortokkal lehetett társítani (rossz közlekedés, üzemen kívüli éttermek). Ám bárhogy is igyekszem, most mégis be kell látnom: erős túlsúlyba került a pusztulás és a romlás, lakomázik a rozsda, mohón hull a vakolat, egymásba érnek a szemétkupacok. Itt-ott épül ugyan valami, de a legtöbb létesítménynek még az állagát sem sikerül megóvni, szinte minden szétrohadóban... Így aztán az örömérzésbe keserűség vegyül, és kialakul a vélemény: nem is akarok én már Nevickére vagy máshová járni...

(nov. 17.):

Tüzijáték - jéték a tűzzel

Ungváron alig akadt olyan hét, hogy akár 2-3 alkalommal is ne lenne tűzijáték. Teljesen megszokott dolog: miközben este tévézünk (vagy már alszunk), éjféltájt meghalljuk a durrogást. A nagy ropogásban fel-felragyognak a felhők, a röppentyűket vagy látjuk vagy nem (gyakran csak visszfényük villan a kilátást elálló egyetemi korpusz fölött). A gyerekeim eleinte lázba jöttek, kisorjáztak az erkélyre, onnan talán többet láthatnak. Néha hosszú percekig eltart a káprázatos parádé, máskor csupán tucatnyi magányos rakéta röppen.
A legtöbb esetben fogalmunk sincs, milyen alkalom szolgál apropóul. A nagyobb állam- vagy vallási ünnepek egyike-másika még beugrik, a függetlenség napja, az Alkotmány napja, felszabadulási vagy (újra)egyesülési évfordulók, Mikulás, Újév, Karácsony, plusz mindegyik a régi ortodox naptár szerint... Máskor a családból valaki sejteni véli: ma van a város napja, a milícia napja, a hadsereg napja, a tűzoltók napja… Gyakran felröppen néhány petárda a régi szovjet ünnepek alkalmából is, ebből is volt épp elég. Emellett okot ad a tűzijátékra egy-egy nagyobb szabadtéri koncert, választási gála, sportesemény, szépségkirálynő-választás... Ezen felül – egyszer magunk is tanúi voltunk – újgazdagéknél divatba jött, hogy a születésnapi bulijuk csúcspontján saját kertjükből égre lőnek néhány színes sorozatot.
Sejtésem szerint a petárdák beszerzése és fellövése a legtöbb esetben mindenféle hatósági engedély nélkül történik, voltaképp azt sem tudom, létezik-e törvényi szabályozása az ilyesminek, avagy ebben a nagy szabadságban bárki kedvére pufogtathat. Azt is csak gondolom, hogy mindez nem lehet olcsó mulatság, és hogy ilyenkor számolatlanul sok alkalmazotti fizetés durran szét a levegőben. De hát hiába, a jólét, ugye... Nem hallottam arról sem, de alig hiszem, hogy ne történtek volna balesetek, ne robbant volna szét senkinek a tenyere, ne gyulladtak volna fel fészerek, palatetők.
És ha a biztonsági óvintézkedések és hozzáértés hiánya miatt ennek ellenére még soha nem keletkezett semmilyen testi vagy anyagi kár, nekem akkor is eszembe jut a felnőttek gyakori intése: kisfiam, ne játssz a tűzzel, mert éjszaka bepisilsz.

(nov. 16.):

Moziegér

Tegnap Tóth István látogatása. Nagyon kellemes, „egész estét betöltő” beszélgetés. Kölcsönösen elmondtuk egymásnak, mi a bajunk a világgal, illetve főleg saját környezetünkkel. Nemigen tudtunk olyasmit állítani, amivel a másik, lényegét tekintve, ne értett volna egyet. Ebben az az érdekes, hogy - szigorúan véve - más-más „oldalra” húzunk. De ezt az „oldalasdit” egyben tagadjuk is, még ha ezzel összefüggésben volt is kis afférunk... Éppen ezt sikerült szerencsésen feloldani előbb levélváltással és most a találkozással. Kellemesen érintett, hogy István rendszeres olvasója honlapomnak: többször is elkezdtem volna elbeszélni valamit, ám kiderült, már olvasta a naplómban. Egy kicsit csapda is ez: „elírok” magam elől mindent, ami elmesélhető lenne. Jóízűen megeszem a magam kirakta csali-sajtot, és csodálkozom, hogyan kerültem ketrecbe.

Ma, mint egyre gyakrabban, írás helyett webes munkákkal foglaltam el magam. Még ám nagyon kellemesekkel. Komolyan mondom: amikor - még nincsen két éve - elindítottam ezt az irodalmi honlapot a magam örömére, nem gondoltam, hogy egyszer olyan orgánummá válik, amelyben budapesti szakmai tekintélyek is szívesen fognak publikálni. Most az a megtiszteltetés ért, hogy Bikácsy Gergely, a legismertebb és legrangosabb filmesztéták egyike önálló rovatot indított nálam Moziegér címmel (LÁSD). Úgy fellelkesültem, hogy amint készen lettem vele, azonnal nekiestem a lengyel költészeti sorozat következő anyagához. Holnapra ezzel is megleszek.

Ja, azért tegnap mégis írtam valami „irodalmat” valahová. Nem részletezem, mert jeligével kellett beküldeni. A műfajt sem árulom el, legyen elég annyi, hogy Bikácsy ért hozzá... Én hosszabb ideje kísérletezem ilyesmivel, és - ahogy sejtem - most is eredménytelenül.

(nov. 14.):

Cséka a vécén

Van egy új videómagnónk... Az elsőt vagy 8-10 éve vettük, használtan. Nagyon rövid ideig működött rendesen, aztán már állandóan javítani kellett, pár év alatt a szerelőnek apránként kifizettük a vételárat.
4-5 éve már nincs használható állapotban. „Nem is kell nekünk”, döntöttük el nagyvonalúan (illetve inkább kicsinyesen...), és elég jól meg is voltunk nélküle. Hogy most mégis, azt talán a nézhetetlen esti tévéműsorok váltottak ki, illetve az, hogy valamire való filmet éjjel 11 előtt nemigen kezdenek el sugározni, és aki reggel 6-kor kel...
Az első üzempróba: néhány régi kazetta lejátszása. Kárpátaljai Magyar Könyvnapok, 1995, 96... Az utcánk tele emberekkel, és „mindenki” itt van, azok, akik ma nemigen állnak szóba egymássak. Olyikuk velem sem...
Egy későbbi felvétel 1999-ből, Kulin Zolitól, az ungvári tv szerkesztőjétől: interjút készített Cséka Gyurival, aki akkor kapta meg a Kármin-díjat. Gyuri a Kulinék vécéjében ülve adta az interjút, ami egy avantgárd költőhöz méltó megoldás... Okosakat mond. Kassákra, Tamkó Siratóra hivatkozik, arról beszél, milyen erős visszautasítást tapasztalt a kárpátaljai olvasók részéről, de mintha ez enyhülőban volna. (Hát azóta ez vissza[t]rendeződött...) Utólag is jólesett hallani, ahogy szemérmesen megvallja: írt a regényemről egy nagyon éles kritikát, és minden úgy történt, ahogy normális esetben történnie kell: nem következett semmiféle sértődés. Sőt, kuratóriumi elnökként én adhattam át neki a Kármin-díjat... Aztán Gyuri az interjú végén magára csukta az ajtót és lehúzta a vécét. Ha akarom: szimbolikus gesztus.

(nov. 12.):

Dédapám és a rádió

A minap kassai unokabátyám elküldte e-mailben közös dédapánk, Balla Endre hetven egynéhány esztendővel ezelőtt készült fotóját. A képen az öreg látszatra bóbiskol, de valójában inkább az átszellemültségtől hunyta le a szemét, ugyanis a kép hátlapjának felirata és egy unoka tanúsága szerint: „Nagyapa istentiszteletet hallgat”. Istentiszteletet? Az udvaron, két hordó mellett? Igen - rádión! A kisebbik hordó tetején látható a hangszóró (nyolcszög alakú peremmel), amely nyilván a benti készülékhez csatlakozott és kifejezetten azt a célt szolgálhatta, hogy a vasárnap délelőtti napsütés és az Ige egszerre melengesse az öreget.
Ha tetszik, a fénykép nem csupán család-, hanem technikatörténeti érdekesség is. Köszönöm, Ferkó, hogy elküldted.

(nov. 11.):

Járt neki?

Belekukkantottam tegnap a Kárpátalja c. lap online-kiadásába (nov. 8-i szám). Egyebek mellett beszámoló olvasható benne a beregszászi Illyés-megemlékezésről. Természetes dolog, hogy egy centenáriumi ünnepségen felső fokú méltató szavaknak kell elhangoznia, de nem gondolom túl szerencsésnek, ha a legnagyobb kárpátaljai magyarságszervezet első embere a Nyugatot kárhoztatja amiatt, hogy Illyés nem kapott Nobel-díjat. Maga a megfogalmazás is eléggé furcsa: „Sajnálatos, hogy amikor döntés született arról, melyik magyar író kapjon irodalmi Nobel-díjat, nem rá esett a választás.” Ez a felvetés így teljesen hamis, hiszen azt sugallja, mintha Illyés most Kertész ellen lett volna versenyben. (Amikor Illyés neve felmerült, akkor viszont egyik magyar sem kapott...). Hasonlóan fals ez a gondolat is: „Járt volna neki, járt volna a magyaroknak, hogy ezt a teljesítményt ismerje el a Nyugat.”
Vajon az elnök úr ezt így is gondolja, vagy csak „járt neki”...?

(nov. 10.):

A saját sípját

Tegnap a napló elmaradt, de egy nagyobbacska cikket a Terasznak egésznapos fejfájásom ellenére csak megírtam - és ma meg is jelent (LÁSD). Ez az internet bája, varázsa, utolérhetetlensége - szombaton este elküldöm, vasárnap délelőtt megjelenik. Meg hát az sem rossz (kezdem megtanulni), hogy a Terasznál illik kész webfelületekkel dolgozni, magam „tördelem” az anyagot (bizonyos korlátokkal), magam tűzöm be a képeket... Onagy kicsit prüszkölt Szűrös szerepeltetése miatt, de hát, gondoltam, amiért ma esetleg valóban politikai „főelmebeteg”, attól még 89-ben mégis ő volt az ideiglenes köztársasági elnök és mindaz, amit leírok, valóban így történt.
És ha már ebben a cikkebn a Hatodik Sípot és megalakulásának körülményeit emlegetem...
Egy jó hete e-mailt írtam Istvánnak, aki kezdettől a lap kiadója. Rákérdeztem, ugyan mi az oka annak, hogy a HS 1999-es összevont négy száma óta nem jelentkezett újjal? Anyagi, személyi vagy más akadálya van a megjelenésnek?
Én egy kicsit még mindig úgy tekintek a Hatodik Sípra, mint elvált papa a mamánál maradt gyerekére. 93-ban, amikor leköszöntem a főszerkesztőségtől, talán szerettem volna, ha megszűnik. Aztán, amikor János átvette a szerkesztést, kifejezetten örültem, hogy tovább él a kezdeményezésem, és 5-6 éven át nem is volt nagyobb bajom vele. Igaz, néha a színvonalát alacsonynak találtam. Most azonban látva, hogy milyen nívót képvisel az Együtt, minden kifogásomat ünnepélyesen visszavonom!
István (egyelőre?) nem válaszolt, János pedig még évekkel ezelőtt azt mondta, nem rajta múlik a dolog, ő a 2000-es évfolyam első számának kéziratait időben leadta...
De hát, gondolhatják joggal, mit játszom az eszem és mit aggodalmaskodom én itt, mindenki fújja csak a saját sípját.

(nov. 8.):

Újságírni

Kolos megérkezett Gyöngyösre. Reggel 8-kor Éva vitte ki Csapra, onnan átvonatozott Záhonyba, várt 3 órát a csatlakozásra, aztán 2 átszállással (Miskolc, Vámosgyörk) este fél hatra meg is érkezett. A DUE médiatáborába ment, ezúttal egynapos programra. Második éve tartja a diákújságírók egyesületével a kapcsolatot, kétszer is volt egyhetes nyári táboraikban Balatonfenyvesen.
Alig egy héttel ezelőtt kisebb munkaajánlatot is kapott: egyik hetilapunk (a kettőből vajon melyik?) megújul újévtől, növekszik a terjedelem és a formátum, szerkeszthetné az ifjúsági oldalt. Meg ungvári tudósítójuk sincs. Kolost meglepte az ajánlat, de nagyon hízelgett a hiúságának.
Drága fiam mindennek mondható, csak humán érdeklődésűnek nem (Ellentétben Csöngével: a képen vele). Mégis szerkesztett tizenkétévesen diáklapot, rövid ideig iskolarádiózott, lám, eljár az újságírótáborba (igaz, az elektronikus média technikai háttere érdekli jobban), és lehet, hogy rovata lesz egy hetilapban... Mindeközben pedig programozó matematikus szeretne lenni...
Én örülök is neki, meg tartok is attól, hogy elcsábítja a zsurnalisztika. Kellemesen érint, hogy „kiütközik” rajta a családi hagyomány (én is hiába indultam fizikusnak...), de szeretném is, ha megtörne ez a néha kínos folytonosság.
Tegnap egyébként közösen eldöntöttük, kér egy év halasztást a királyhelmeci főiskolán. Ezzel reagáltunk az igazgató végre elküldött válaszára (nemigen volt benne új információ), a budapesti referens értesítésére és egy diáktársa levelére. Utóbbiakból kiderült, hogy voltaképp el lehet intézni a kiutazást... Két dolog kell hozzá: bulldogtermészet és/vagy tele buksza. Csak sajna (?) mi más alkatú emberek vagyunk. Ha nekünk udvariasan azt mondja a szlovák konzul, hogy nincs mód a vízum megadására, mert a dolognak hiányzik a jogi alapja, akkor megköszönjük a válaszát és eljövünk. Ha azt mondják az útlevélosztályon, hogy amíg nem tölti be a „gyerek” a 18. életévét, addig nem kaphat felnőttútlevelet, akkor elhisszük. (Pedig oda Éva már erősítéssel: egy újságíró kollégával ment...). Közben meg Kolos csoporttársának a papája elintézte ezt is, azt is... De ő is csak egy hónapra tudta, decemberben kezdi elölről. Ezt nem akarjuk, pláne nem négy éven át. Meg az az igazság, mindnyájunknak megkeseredett a szájunk íze. Ezért döntöttünk úgy, megpróbálunk kibekkelni egy évet: legyen Kolos nagykorú, derüljön ki, kap-e akkreditációt a főiskola (tíz éve működik enélkül...). És hát lehet, hogy Beregszászban beindul a számítástechnika-képzés... Meg aztán... Újságírni se olyan rossz dolog.

(nov. 7.):

NOSZF - noszfalgia nélkül

A címbe emelt rövidítés nem a NOSZty Fiúra, és nem is noszFalgikus hangulatomra utal, hanem egy olyan történelmi eseményre, amely a magyar helyesírás szabályai alól évtizedeken át kivételt élvezett, mert számtalan társától eltérően csupa nagy kezdőbetűvel volt írandó. Éspedig: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. (A másik kivétel a Nagy Honvédő Háború volt.) Így szerepelt minden helyesírási szabalyzatban és szótárban, egészen a rendszerváltásig, pontosabban a 11. kiadású helyesírási szabályzat megjelenéséig.
Őszintén szólva nem tudom, vajon gyakoroltak-e annak idején az MTA Helyesírási Bizottságára politikai nyomást, hogy ezzel a két történelmi eseménnyel kivételezzenek. Vajon fegyveres kísérettel bevonult egy szovjet tábornok az Akadémiára és parancsot osztott a professzoroknak? Vagy Moszkva utasítására valamelyik pártvezető rátelefonált a Bizottság elnökére? Vagy pedig - és naiv beavatatlanként ez tartom a legvalószínűbbnek - éppenséggel egy magyar nyelvészben tengett túl a szervilizmus, és ő ajánlotta a nagybetűs írásmódot, a többiek meg nem mertek neki ellentmondani? Nem tudom.
Ám arra emlékszem - tankönyvkiadói szerkesztő voltam - milyen kéjes örömöt okozott először hivatalosan leírni csupa kisbetűvel.

Ma, november 7-én Ungváron egész nap havazott. Nem azok a szép pitykéző pelyhek, hanem a súlyos, víztől duzzadók. Csak latyak lesz belőle. Estére a sűrű köd is alászállt.

(nov. 6.):

Elkezdtem volna elölről

Vitéz Györggyel beszélgetett tegnap este Érdi Sándor a televízióban. A Kanadában élő költő lenyűgöző egyéniség, színesen, odafigyeltetően beszélt önmagáról, az irodalomról, a vallásról, a világról. Legérdekesebbnek azt találtam, amit állítólagos „hontalanságáról”, elszakadtságáról mondott: ez különösebben soha nem foglalkoztatta, no meg hogyan lehetne ilyesmiről beszélgetni az internet korában, amikor pillanatok alatt az összes barátját elérheti.

Még a múlt héten befejeztem a Sinistra körzet-et. Azt hiszem, Bodor Ádám korszakos jelentőségű íróink egyike. És mint a nagy élvezettel olvasott könyveknél mindig, ahogy a végére értem, legszívesebben elkezdtem volna elölről. Mégis egy vaskodabbat vettem elő, remélve, hogy kitelelek mellette: Hrabal: Őfelsége pincére voltam.

Kicsit visszavettem a virtuális konferencia szervezésébe vetett buzgalmamból. Megéreztem, hogy újra közel kerültem a mókuskerékhez, kishíján elkezdtem elölről azt, amit pedig abbahagyni olyan jólesett. Tudom, ha most teljes erőbedobással újra pályázgatnék, igyekeznék érveimet és érdemeimet latba vetve támogatókat megnyerni, ha valóban írnék két miniszternek is (mint ahogy ajánlották), ugyanott találnám magam, ahol pár évvel ezelőtt keringőztem. Valószínűleg lenne pénz, paripa, fegyver - de megbillenne a dolog egynesúlya, és az adminisztráció meg a protokolláris kötelezettségek kezdenének a tartalmi-érdemi rész főlé nőni. Felhagytam hát a további partnerek keresésével, nem pályázom sehová és a minisztereknek sem írok. Ez kérem továbbra is egy magánötlet magánmegvalósítása magánerőmből.

(nov. 4.):

Üdnap

Többen is felköszöntöttek ma. Az elsőknél még szabadkoztam, hogy egyrészt a családi hagyomány nem a mai napot, hanem január 28-át tartja számon Károly-napként, másrészt meg ha valamit, hát a névnapot soha nem vettem komolyam. Szerencsére a családunk se nagyon. A születésnapoknak ellenben van némi rangja és rituáléja, amely engem, különösen, ha a sajátomról van szó, évről évre jobban zavar, és már jóideje erőt kell vennem magamon, hogy elfogadjam: másoknak fontos megünnepelni engem.
Bár ünnep- és szertartás-ellenességem egyre fokozódik, ez nem újkeletű dolog nálam. Házasságot például úgy kötöttünk, hogy Éva bejött a munkahelyemre egy csütörtöki napon, 13-án, a Tankönyvkiadóba; az ebédszünet idejére odahívtuk a két tanút is. Átsétáltunk az anyakönyv-vezetőhöz, aki addigra annyira fel volt ellenünk paprikázódva (mivel mindenféle hókuszpókuszt, zenét, fényképezést, koccintást, gyűrűt kategorikusan elutasítottunk), hogy még a kötelező szövegét sem mondta el és az ugyancsak kötelező kérdéseket (meg a nevetséges szalagot) sem tette fel, hanem elénk lökte az anyakönyvet, és mi aláírtunk, és aláírtak a tanúk is. Aztán négyesben egy közeli helyen ebéd gyanánt ettünk egy húsosderelyét. Az egyik tanú nagyon halkan megkérdezte: nem iszunk pezsgőt? Megvontam a vállam, nem is tudom, most valahogy nem kívánom. Negyven perccel később újra az íróasztalomnál ültem.
Családtagok és barátok sértődtek vérig, hogy csak így, titokban, lakodalom nélkül.
Ennek lassan 20 éve. Istenem, hány nagy csinnadrattával kötött házasságot láttam azóta tönkremenni...

(nov. 3.):

Jóval később értettem meg

A Beszélő elfogadta közlésre Valóságpróza és látszatvalóság című tanulmányomat. Ez amellett, hogy hízeleg a hiúságomnak, más jelentőséggel is bír: egy másik, kifejezetten irodalmi és irodalomkritikai folyóirat, ha barátilag is, de elutasította ezt az írásomat, a Beszélő ellenben, amelynek sokkal kevésbé vág a profiljába, hogy egy határon túli magyar régió prózairodalmának aktuális problémáival foglalkozzon - elfogadta. Ugyanaz ismétlődik, mint a Mozgó Világban most megjelenő Címkézett irodalom című esszémmel (az előtörténetet lásd október 2-i bejegyzésemben). Ami akkor történt, annak a számomra leszűrhető jelentését csak később értettem meg. A mostaninak már előre tudtam...
Alighanem ideje komolyan elgondolkozni azon: akkor most melyik „oldal” foglalkozik a határon túli magyarság gondjaival?

Ami tegnap történt: alig hihető. Elkészítettem a Szymborska-oldalt (LÁSD), és, mint általában a friss irodalmi közleményekből, ki akartam emelni egy passzust a Pánsíp címlapjára. Mivel pedig webszerkesztés közben az ember inkább csak tördel és linkel, figyelmesen újraolvastam az egész anyagot, és végül ezt az öt sort emeltem ki a címlapra:

Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.

Alighogy betűztem a címlapra és visszatértém az eredeti oldalhoz, bejött Éva. Elmondta, hogy végre pótolta a lemaradását, és egyhuzamban elolvasta a lengyel költészeti anyagot (saját gépén; halózatban vagyunk). Valóban nagyon erős, mondja, különösen Szymborska. Egyik versének néhány sora annyira megtetszett neki, hogy most készülő novellája elé ki is választotta mottónak. Megkérdeztem, hogy melyik az a vers, és melyek a sorok. Erre rábökött a Pocsolya címűre, annak is utolsó szakaszára. Kétszer is megkérdeztem: valóban? Egyszerűen nem akartam elhinni. Erre visszament a szobájába és hozdta a papírcetlit. Ott álltak rajta ugyanazok a sorok, amelyeket én a címlapra kiemeltem. Egyetlen különbség: én öt, ő csak négy sort emelt ki. Nála hiányzott ez a sor: Csak jóval később értettem meg.
Éva valószínűleg jóval hamarább megértette.   

(nov. 2.):

Magányosnak lenni

Ma délután, miközben a Nobel-díjas Wisława Szymborska lelegzetelállítóan kitűnő verseit „webszerkesztettem” nagy élvezettel (LÁSD), kicsit ki is pihenve a virtuális konferencia gyors előkészületeinek fáradalmait (3 nap alatt félszáznál több küldött és kapott levél!), eszembe jutott SBA barátunk legutóbbi aggodalmaskodása. Évának súgta oda egy tanácskozás szünetében: hogyan viselem a magányt, azt, hogy az itthoniak közül senki nem érintkezik velem. Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy 4-5 írótársammal, akikkel korábban kisebb-nagyobb gyakorísággal tartottam, most már nem tartom a kapcsolatot, lévén hogy megharagudtak rám, halálosan megsértődtek az irodalomról vallott nézeteim miatt vagy amiatt, hogy az utóbbi években felmutatott írói és szerkesztői, netán kiadói teljesítményüket kritikával illettem, és ezért kvázi kiközösítettek engem. Éva bölcsen a következőket mondta: miből gondolja azt SBA, hogy számomra nem sokkal hasznosabb és élvezetesebb Stuttgartban, Szabadkán, Bp-en, Bécsben vagy Berlinben élő kollégákkal és barátokkal napi kapcsolatban lenni, akár napi többszöri e-mail-üzenetet váltani értelmes témákban, semmint elviselni, hogy a helybéli költő enyhén spiccesen beállítson, vodkát kérjen, aztán 10 perc múlva már ő legyen a világ legjobb költője és szerkesztője, ebben a minőségében leszólja az összes kollégát és 2-3 folyóiratot azonnal megalapítson együltében, majd néhány óra múlva erősen elázva távozzon, keserűséget, dühöt és kétnapi munkaképtelenséget hagyva maga után.
Ez jutott eszembe, és a fentebb említett városok közé Krakkót, a velem napi kontaktusban álló szakmai társak sorába pedig Zsille Gábort helyeztem el: a a kortárs lengyel költészetet bemutató sorozatának közreadása számomra most igazi szerkesztői „jutalomjáték”, ha tetszik: elégtétel. És elégtételnek érzem azt is, hogy olyan írókat és költőket publikálhatok rendszeresen, mint Lackfi János, Kalász István, Fekete J. Jóska, Vass Tibor - jaj, nehogy megsértődjenek, akiket most kihagyok! Melengető érzés, hogy nemcsak a Kárpátaljáról elszármazott írótársak, hanem a berlini üzletasszony is „nálam” írja a naplóját, hogy értelmes hozzászólások születnek a Fórumban, és - igen, bevallom - nem várt öröm számomra, hogy az alig pár napja meghirdetett virtuális konferenciát eddig mindenki a legnagyobb lelkesedéssel fogadta...
Ha ez a magány, akkor egyrészt szeretek magányosnak lenni, másrészt néha kicsit több magányra vágyom, mert a nagy nyüzsgés közepette alig haladok a regényemmel....

(nov. 1.):

A lóláb patkolása

Tegnap este a tévében az Éjjeli menedék. Ha úgy adódik, meg szoktam nézni. Súlyos identitásproblémával küszködő műsor, és ennek a zavarnak a megnyilvánulásait eléggé érdekes megfigyelni. Erősen jobbos-nemzeti-konzervatív, de ezt, főleg a választások óta, valahogy nem merik egyenesen felvállalni, hanem a „szabad gondolatok és szabad gondolkodók” műsorának nevezik magukat és gyötrelmes kísérleteket tesznek arra, hogy ennek meg is feleljenek. Mandínerből mindig meghívnak egy-egy valódi szabadgondolkodót (liberális fazont), aki kicsit furcsán érzi magát a műsorban (mint tegnap Jordán Tamás), ám aztán a többi vendég meg a műsorvezető meg a bejátszott riportok alaposan kilógatják a lólábat, legtöbbször még meg is patkolják szemünk láttára.