Véletlen Balett
Tartalom
Versek
Próza
Esszé/Tanulmány
Kritika

Borody László

szeretem tányát, mint gyerek a kokaint

később felállt és a fogát a falra akasztotta. ekkor már teljesen üres volt a villanykörte. tánya hátából kiszedtük a kést. még eljátszottuk rajta párszor az "akácos utat". a bárányok nem hallgattak: egész este kecsua népdalokat énekeltek. a sör penészvirágba borult és világossággá vált számunkra, hogy semmi sem a régi. az utcán az esőcseppek lerészegedtek, a hányadék mindent betemetett. inkább bent maradtunk és foglalkoztunk tányával. a fejéről leszedtük a vödröt, mert már kegyetlenül pisálnunk kellett a tengernyi sörtől. a svábbogarak kecsaposdit játszottak, mi meg pofánkat befogva néztük a holdat. éjféltájt átmentünk a konyhába, hogy nyaljunk egy kis jeget. minden lemming hülye, mert megölte magát. a tv-ben már "nyicsto". csak brutálisan bamba csíkok néztek vissza ránk. a tankot az ól mögé rejtettük, hogy ne találja meg az FBI. tánya nagyon szerette azt a tankot, még egy dalt is írt róla. gitáron már nem tudta eljátszani, mert karácsonykor levágtam az ujjait. pedig nagyon szép ujjai voltak. tánya mellén a vasalón kívül semmi nem volt. ott feküdt mosolyogva a vasaló alatt. az ember az hitte volna, hogy élvezi, pedig sokkal jobban szeretett alattam feküdni. ja meg a lecsó is kurvásul odaégett. lecsóhiány lévén csak éhgyomorra ittuk a sört. az ágyon biomasszára emlékeztető hányadék pihent. biztosan akkor került oda, amikor nyakon vágtam tányát. a pestisjárványkor hulltak a legyek, mint az ember. tányát arrébb tettük. találtunk neki egy jó helyet. minden nagyon jó. csak tánya ne lenne halott. mert már szaga van. "akácos út"-buli lefújva. tánya jobb combja bebújt az ágy alá. minden nő nagyravágyó. hasuk sima. sajnálom tányát. úgy fog hiányozni. olyan jó volt rugdosni a fejét. még egy szerelmes verset is írtam hozzá. szuper, mi? de már nincs többé. ezért leteszem a kardot. álmos vagyok. de az ágyon ott a biomassza. tányán a vasaló. falon a fog. földön a csillagok. ajtóm előtt ápolók. na már képzelődöm. a heroin megszívatta a kokaint. a hódnak stabilan jó fogai vannak. ezt a doki mondta, és komoly. egy-két sör és más semmi. tánya arca mosolyba rándul. ma nagyon laza vagyok. annyira, hogy reggelre szétesek. majd keresek egy fokhagymás keresztet. tánya is lazább. most nyaldossa beleit a macska. tánya, szaladj ki a rétre. szedjél virágot. kell a sírodra. ne legyen puszta, mint a doki agya. mókus a fán. az úttörők meg útrongálás miatt sitten ülnek. konkrét, mi? előveszem a bunkofonom, hívom a skacokat. szióka, gyertek. a pofátokat szétverem. tányán karácsony táján ültem. tánya annyira halott volt, hogy irigyeltem. macska, sicc! ne nyaldoss. én még nem vagyok halott. ötletem támadt. tányát részletekben temetjük el. olyan hosszú részletekben, mint az esmeralda. szóltam máris a dokinak. doki abbahagyta a hányást. ez komoly. a gödröt megástuk. jó dolga lesz itt tányának. a lapátot tányába rejtettem. fejét kezébe tettem. bele tánya a gödörbe. még köptem rá egy utolsót, majd földet rá. baszd meg, a párnát elfelejtettem. nem baj, tánya, majd ráfekszel egy vakondra. szép történet. love story. ebből látszik, mennyire szerettem tányát. még maradt egy sör. megiszom, majd átmegyek sárához. azt hiszem, őt lelőttem.


Berniczky Éva

Szárazbékaemberek

Rabár hosszan bámul ki a vonatablakon. Amikor elunja a bámészkodást, és visszafordul, Csiri szemében tükröződik a nyomasztó vidék, ugyanazok a képek villannak fel, ismétlődnek, mint egy kékes neonreklámban, a domb aljában feltűnnek az egyformán ronda dácsák, szürkén, feltartóztathatatlanul szaporodnak. A szerelvény legszívesebben megállás nélkül tovább robogna, fékezéskor kerekei visítva, hosszan csúsznak a síneken, a mozdonyvezető utolsó erejével feszül bele, hogy megállítsa a vonatát, mégis mindig törvényszerűen kifut az állomásról. Végül ott, ahol már elfogy a peron, eltűnik az őrbódé, a forgalmista, a lámpák, és kinyílik a mező, az elektricska megáll végre. Az utasok leugrálnak a magasból, a fiatalabbak leszedegetik a kosaras, zajdás bábikat, a répapálinka bűzével átitatott öregembereket. A kötelező gyaloglás miatt egyikük sem bosszankodik, mintha így lenne rendjén, közös bűnüket leróva térnek meg a tényleges állomáshoz, egy rozoga őrbódéhoz, amely szeles időben begerjedt hangszóróhoz hasonlít leginkább, egyik oldalát hatalmas bádoglapok fogják be, hátborzongatóan zörög, recseg. Az érkezők nem ijednek meg a hangzavartól, senkit nem érdekel, mi történhetett a tákolmány eredeti falával, hogy maradhatott meg a régi tetőrész, amíg alárakták a lemezeket? Az állomást lassan szitálja be a korom, a mélyben gyülemlik az üledék, s amikor a szürkés lerakódás a felszínig ér, csak akkor válik ismét láthatóvá valami a föld felett. Előttük magasodik az egykori építmény kővé meredt mása, ezentúl azt bányásszák ki, hogy kissé távolabb felépüljön belőle egy ugyanilyen környék, a vágóhíd felől égetett csont szagát hozza a szél, a dögszagú őrleménybe belerajzolódnak valamennyien, a történések okát senki sem keresi. A többiekkel sodródó Csiri sem tartotta érdemesnek megfejteni az érthetetlent, inkább befogta az orrát, nem vett levegőt, próbálta tartani az iramot Rabárral, nehogy elveszítse. A csőcselék majdnem feldönti a férfinak öltözött forgalmistát, az meg tőle telhetően káromkodik, keménységéből mégis ki-kivillan a nő. Ingerülten lengeti sárga zászlóját, küldi tovább a vonatot, a rosseb vinné el a részeg urával együtt, ilyenkorra mindig leissza magát az az állat, ő meg helyettesítheti, mert ez az átkozott elektricska, ha néhány órás késéssel is, előbb vagy utóbb megérkezik. Hiába ritkulnak a járatai, teljesen váratlanul tűnik fel, sohasem tudni, mikor, rajtaütésszerűen megjelenik, szemtelenül tolakszik bele az életébe, legtöbbször megkímélve azt a részeges disznót, ő meg strázsáljon itt helyette. Valakinek csak be kell inteni, hogy eltakarodjon a mezőről a veszteglő zöld szerelvény, bár erről nincs teljesen meggyőződve, úgy lendíti a kezét, mint aki fölöslegesen, jelzése nélkül ugyanígy elindulna a véletlenek vonata, amint az utolsó utas lekecmergett. Honnan a nyavalyából özönlenek ezek a népek, ezeknek mindegy, nem számít, mikor érkeznek, utaznak menetrend szerint vagy nélküle, háború sincs, mégis úgy viselkednek a szedett-vedettek, mintha nem tehetnének semmi mást, rá lennének kényszerítve, hogy valamit a közeli nagyrétre mentsenek.

Csiri is hasztalan próbálkozott, ezek az utazások inkább a távolságot növelték benne, nem vitték közelebb a megoldáshoz. Későn vette észre, hogy a jukkák szőröse, a rendetlenül szétmászó aranyesők, júdásbokrok, japánbirsek, magnóliák bekebelezték a gyermekkorát, eltűntették az ismert kapukat, új ajtókat nyitottak, s azokon azzal a kockázattal léphetett be, hogy sajátjaként vállalja, amit odabenn talál. Mégis bemerészkedett a bozótos mélyére, sokáig bízott abban, hogy ráakad egy testhezálló szerepre, ehelyett azonban folyton bűnbe esik és vezekel, aztán ismét bűnbe esik, mert nem képes megmaradni a tudatlanságnak azon a szintjén, ahol már elsorvadnak a testben a vágyak. A vonaton még jól tűrte a mozdulatlanságot, de a nagyréten rendesen megvilágosodik előtte, hogy feltörő ösztöneit hiábavaló elfojtania, hiszen a teremtés bűnös cselekedet. A színek bárhol berendeződnek, itt már azok a kínos percek is változatosságnak számítanak, amikor Rabár vonója félrecsúszik, és Csiri felbecsülhetetlen lélekjelenléttel követi a zongora billentyűin, utána megy, kiigazítja a hibát, senki sem veszi észre. Pedig a kisvárosokban szeretnek kijelölni, így védekeznek a változások keltette keveredés ellen. Mintákat merítenek a zavarosból, azzal oltják be átláthatatlan apparátusok a zegzugos épületeket, beindul a keringés a labirintusokban, s amikor a hivatalnokok kinövik az adott tereket, akár a gáznemű anyagok, átterjednek a vastag falakon túlra, kijelölik a postahivatalt - az új címer pontosan a régi helyére került -, a könyvbarátok klubját, a stadion kopottas szőnyegén a jégpályát, ha kitették az UAC-zászlót és korcsolyáikkal oda igyekeznek a lányok, közöttük megjelölik Csirit, a legszebb nőt, akinek elnézik, hogy mellesleg tehetséges zongoraművész. Tökéletessége miatt kizárólag a mellével számoltak, vele nem, mert aki kikezdhetetlen, azzal nincs mit kezdeni. Az vagy időben világgá megy, hogy amíg ki nem jelölik, világhírűvé válhasson, vagy itt marad, s tehetetlenül hagyja, hogy hangjegyekre szedjék, ízeire hasogassák, darabolják, mert ezekbe a kis nyújtott házakba nem férnek be a nagy formátumok. Hát ezért ragaszkodott csökönyösen a hegedűművészéhez, aki hangszerével együtt megtöltött egy életet, egy autót, egy liftet, egy páternosztert, és valamilyen irányba állandó mozgásban tartotta környezetét. Rabár ugyan pocsékul játszott, de olyan átéléssel, el sem juthattak hozzá a fals akkordok, nemhogy zavarták volna. Csiri pedig igazi bravúrral kapta fel az elrontott részeket, megjátszította a billentyűkön, és olyan öntörvényűen improvizálta tovább, mintha neki semmi köze nem lenne ahhoz, hogy messze vissza az időben legönösebb pillanatában egy zeneszerző nagyot alkotott. Ártatlanul megpróbálta rászedni hallgatóságát, s amikor ez sikerült, akkora ürességet érzett, mint aki megismételhetetlent komponált. Soha többé nem lesz képes erre, bambán forgatta emlékeiben egy idegen játékaként a sajátját, nem maradt mása csak a szépsége, s ahogy előbújt a tavaszi nap, loholt a fiatalsága után. Felült a helyiérdekű vasútra és kizötyögött a hegyek alá, hogy szembesüljön egy átrendeződött világban az idegennel, akihez akarata ellenére szoros szálak fűzték, csak eddig még nem sikerült megoldania ezt az agyafúrt tengerészcsomót. Bátortalanul babrálgatta, félt megbontani, nehogy legombolyodjon az egész, azokkal a részekkel együtt, amelyek nélkül képtelen lenne a folytatásra.

Ahogy hátulról elnézi a kopaszodó Rabárt, be kell látnia, ez a jelentéktelen figura nehezék nélkül kiszakadna a föld vonzásából, járás helyett lebegne. Amint elengedné a hangszerét, azonnal a magasba repítené az a rejtett héliumtartalék, ami zsebkendő híján a zsebét tölti ki. Idegesen kap a férfi felfúvódó köpenye után, ujjai végigcsúsznak a síkosán, a semmiben kaparászik, nincs mit megfognia. Mikor kopott le így, észre sem vette, és Rabárról leszáradtak a kapaszkodók, a kinövések lehulltak lassan, bőre egyre kopárabb lett, mintha kívül-belül vérre hulló fecskefűvel kenegették volna, lepusztult, eltűntek a testéről a szemölcsök, még azok a visszataszító papilómák is felszívódtak. Csiri átsiklik az unalmas részeken, szemével követi az előtte lépdelő fején a szálló szőröket, emelkedő mellkasát, a leffegő kabátujjakat, amelyeknél fogva fennakadna repülés közben a szerencsétlen az első útjába kerülő diófaágra. Hetek óta azt olvassa az újságban, hogy az egyik hirdető diófát vásárolna, ilyenkor eszébe jut szánalmas szerelme Rabárral, aki szárnyalás közben véletlenül éppen egy eladott diófa ágán akadna fenn. Elképzeli, amint szeretője kilukad a kétségbeesett rúgkapálásban, kisüvítenek belőle a gázok, cafatokban lóg odafönn, és lehulló darabjaiból már semmire sem futja. Az újdonsült diófatulajdonos valószínűleg nem fecsérelne túl sok időt egy kipurcant muzsikus cafrangjaira. Legfeljebb kényszerből szabatná újra abból a maradékból, ami lepottyanna belőle, természetesen ugyanolyanra, amilyen eredetileg volt, mert egy diófatulajdonosnak kevés a tehetsége és a türelme ahhoz, hogy újat találjon ki, egy merőben mást. Semmit nem változtatna rajta, újrateremtené a régi Rabárt, akivel szakítani lenne egyszerűbb. Csiri mégis ragaszkodik hozzá, fenntartja számára az elvadult kertben megbújó maradék villarészét, Rabár akkor jön, amikor kedve tartja, s akkor megy haza Teodórához, amikor akar, mert ezután sem fog elköltözni tőle, nem hagyhatja el a feleségét, az az asszony mégiscsak egy őrült.

Különben sem számít, mert Csiri innen bárkit elengedne, hiszen még arra sem talál elfogadható magyarázatot, ő maga mit keres ezen a helyen, itt, ahonnan csupán boldogult anyja orvosi tekintélyének köszönhetően nem lakoltatták ki. Nagylelkűen felajánlották saját családi hagyatékából az egy szoba-konyhát, a hátsó traktusban, a hajdani rendelő helyén. Eleinte megpróbálta megváltoztatni, lakályossá tenni, de hiába festette ki, a meszelésben felerősödött az orvosságszag, kitakaríthatatlanul tovább lüktetett benne az a sok vér, a nedvek, a vizelet, amit a laborként is használt helyiségben Tamara doktornő leszívott. Hány éve már, s Csiri még mindig attól tartott, hogy anyja lecsap rá kíméletlen karmaival, és magával ragadja. Tamara egy nemes madár, jelentette ki már első találkozásukkor apai nagyapja, akinek mindenre érzékeny szeme ritkán csalatkozott. Tamara pedig észrevétlenül emberré változott, leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két mozdulattal ügyesen leperzselte a pelyheket, szemöldököt rajzolt a szemöldökcsontra, feltette szemhéját, helyére igazította a száját. A milliméterre kiszámított arc követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mindvégig áttetszett egy ragadozó madár, hosszú csőrbe hajló orrát határozott mozdulattal verte a vizsgált erekbe, s úgy maradt, amíg egy vérkörön nem keringett betegével. Meg kell hagyni, bámulatosan végezte a dolgát, felért több intézménnyel, nem küldött senkit sehová, nála nem kellett várni a leletekre, ő egy személyben néhány perc alatt elvégzett mindennemű szakrendelést. Bement a mama a beteg gyerekkel, s rövidesen olyan egyértelmű diagnózissal jött ki, mint a kémcsőből analizált sárgaság. Ezek után mondhattak, amit akartak, maga ne beszéljen nekem svájci orvosság, én látok a gyerek, torkollt le bárkit a doktornő. Egy percig nem foglalkozott saját idegenségével, a felboruló szórend nem gátolta semmiben. Ennek megdönthetetlen bizonyítékaként az egyetlen orvos volt abban az időben, aki magánpraxist folytathatott. Hogy nem tűnt fel ez senkinek? A vesébe látáshoz megkerülhetetlen, szükséges eszközként használta még az anyanyelvét is, nemhogy ezt a ráragadt másikat. Egymásba oltotta a munkájához szükséges nyelveket, a lerakott lárvákból kikeltek a kukacok, mocorogtak, a szélektől egyre beljebb igyekeztek, aztán a kialakult furatokon minden pardon nélkül kelt át a doktornő, víz nélkül a sivatagban. Szájában átalakultak a sók, összeértek az ízek, mint a kvargliban. Csiri szédült, agyonnyomta az anyja stílusa, aki élete végén ugyanolyan határtalan fölénnyel hagyta el családját, amilyennel bekerült közéjük. Nem átallotta megszabni saját halálának óráját, egy közönséges csütörtök estén pezsgőt bontatott, megadva a módját a méltó távozásnak, s reggelre szépen elaludt. Hiába suttogták a háta mögött, hogy a rendelő erős jódszagában nagyokat húzott a konyakos üvegből. Közönséges zugivó, nem bírja elviselni a teljhatalommal járó szélhámosságot, feleselt volna Csiri is, mégsem merte soha kimondani. Vannak kimondhatatlan igazságok, amelyek kimondva érvényüket veszítik, szavakba öntve kicsinyes rágalmakká rendeződnek. Tamara utolsó diagnózisával még egyszer utoljára elkápráztatta a lányát, majd kilehelte ezt az utánozhatatlan fensőbbséget, aminek a szaga mai napig kísért a szoba-konyhává visszaminősített rendelőben. Alighogy megszűnt fejében a roppant nyomás, Csiri beteges rögeszmével kezdett kutatni valami után, ami legalább emlékezteti rá. Felkötötte fehér szalaggal a halott leesett állát, ahogyan azt illik, letakarta a tükröt, a képeket, de nem ő szabadult meg, hanem egy addig szigorú kordában tartott szellem tekergett körülötte most már földi irányítás nélkül. Kerülgette, mint a nagyrét fáit a szél.

Ahányszor kizarándokolt ide, apai nagyapja komor tónusú olajfestményei között érezte magát, amelyeket az öreg ornitológus akkor festett, amikor éppen nem baglyokat készített ki és tömött élethűre híres gyűjteményébe. Csiri kisgyerekként, valahányszor bevitték az ijesztő fákkal körbepingált napfényes szobába, sírva fakadt, ezt a kislányt szemmel verték meg, próbálkozott a nagynénje. A babonákat azonban nem lehet megröntgenezni, vörös és fehér vértestekre bontani, viváriumba helyezni és megfigyelni. A nénikéje azonban nem hagyta a dolgot annyiban, titokban felkötötte a piros szalagot kishúga kezére, de az minden igyekezete ellenére sírósan nőtt fel, ráadásul mindvégig nem jöttek rá, mi baja. Csiri sokkal később egyedül fejtette meg, mi riasztotta annyira ahányszor csak belépett a nagyszobába. Ezekről a képekről hiányoztak a madarak, a falakból pedig, amelyeken a halott festmények lógtak, szivárgott a csönd, rácsöpögött a szoba bútoraira, a nedveket felszívó kanapék, tálalók, pamlagok elhíztak, irdatlan mázsáik fogságában örökre elmozdíthatatlanokká váltak. A közöttük élők egészségtelenül köhécseltek, járásukból fokozatosan kihullottak előbb a kisebb, aztán a nagyobb csontok, léptük lebegéssé változott, sóhajjá, szövedékké, hol eltűntek, hol meg előbukkantak, mintha ugyanabba a befejezett gobelinbe húznának belőlük újabb és újabb szálakat, s a zsúfoltságtól az eredeti élőképből már nem látszott semmi.

A reggeli tehénlepények gőzölgése délre felszáradt a napon, egy idő múlva olyan szaga lett a nagyrétnek, mint a frissen tapasztott vályogházaknak. Sötétzöld fák nőtték körbe a fényes tisztást, ebben a riasztó valóságban Csiri nem talált elvontságot, valahogy minden gally tárgyiasult, nem csúszhatott el közöttük, folyton beléakadtak, eszébe juttatták a nagyszobát. Ha leült egy vihar kidöntötte száraz fatörzsre, menthetetlenül oda tartozott, mégsem bújhatott puszta jóleséséből a holt kéreg alá hangyaként. A nagyrét fái akadozva gördültek, e mögött a hibás görgőkre szerelt paraván mögött vetkőzött meztelenre kora tavasztól késő őszig, és sütette magát a nappal. Bőre egyre cserzettebbé, ráncosabbá zsugorodott, de nem bánta, vissza kellett járnia ide, ahogyan az állatok vonulnak, ha vonulásuknak itt az ideje. Érdekes, hogy a madarak hajthatatlansága sohasem válik nevetségesen hősies pózzá, azok csak teszik a dolgukat. A homályba beolvadtak a vakító szemek, nem kívánta már senki meglesni a meztelenül sütkérező Csirit, a baglyok köpete csillogott a földön. A sütkérező négykézlábra ereszkedett, megszagolta a madarak nyomát, már ott jártuknak az emléke is kielégítette, nem akart többet.

Rabárt, ha Csirivel tartott a nagyrétre, halálosan kimerítették ezek az idegesítő mániák, pedig egy ideje már kellemetlen kérdésekre sem kellett válaszolnia. Hallgatott, és közben mindig ugyanaz járt a fejében, hogyan teremtse elő a pénzt a szükséges fehérneműkre, ingekre, zsebkendőre. Nem hagyhatja el a feleségét, Teodóra mégiscsak egy őrült, mit kezdene magával egyedül, kénytelen mellette maradni, nem tehet mást. Neki meg úgyis mindegy, megveszi azt a heti egy inget, mint más a napi újságot, a kenyeret. Rég nem tesz szemrehányásokat Teodórának, az asszony mégis kerüli a tekintetét, oldalra fordítja fejét, szeme riadtan repdes, zavartan köszörüli a torkát. Biztosan megint beáztatta a szennyes ruhát, és ahogyan szokta, gondosan eldugta valami lehetetlen helyre, ahol senki sem akad rá. Sohasem mossa ki, majd előveszi, ha bebüdösödött, amikor belefészkelte magát az enyészet, s már megtalálják a szaga után. Akkor egy darabig tanácstalanul áll fölötte, aztán egyetlen megoldásként kicipeli a házuk mögé, kiönti az egész romlott ruhát a földre. És Rabár látja elbomlani csíkos és fehér ingeit a nyákban, hurutos szaguk terjeng, mint a hasmenős gyerek pelenkáinak bűze, Teodóra pedig marokszámra eszi a széntablettát, s nem érti, hogy eshet meg velük ez az ocsmányság. Rabár persze igyekszik megkönnyíteni a dolgát, tavasszal békákat gyűjt, szakszerűen metszi ki a combjukat, szőlőlevéllel bélelt kosárba dobja a szép példányokat, még remegnek, amikor behozza a konyhába. Teodóra sikít, ahogyan egy eszelős nőtől elvárják, és meg van győződve arról, szerencsétlenségükről csakis a májusi békacombok tehetnek. Azt visítja, takarodjon, vigye innen a bajukat, ezt a förtelmet. Rabár szó nélkül engedelmeskedik, elindul a csemegével a bozót mögötti szoba-konyha felé Csirihez, aki úgy veszi át tőle a kosárka békacombot, mintha egy halom virággal ajándékozta volna meg. Szalad a kamrába a nagyanyjától rámaradt békás tepsiért, négykézlábra ereszkedik és kikotorja a legalsó polc alól. Kitörli belőle a pókhálót, kisepri az élő és zörgősre száradt bogarakat, olajat tölt a helyükre. Pillanatok alatt panírozza a szinte átlátszó vékonyságú darabokat, bár a bundájuk sem sokat hizlal rajtuk. Vivaldit dúdol, miközben a forró olajba eregeti a remegő combokat. Ott is rángatóznak, Csiri mégsem undorodik, mire megsüti valamennyit, jóllakik a látvánnyal, a pecsenye illatával, meg sem kóstolja a sült porlós húsát. Azt mondják, magas fehérjetartalma miatt hihetetlenül növeli a férfiasságot, ezzel teszi le a jól megrakott pecsenyéstálat a hegedűművész elé, Rabár pedig nekilát, hogy begyűrje a hatalmas halmot. Amikor befejezi, eltelve dől hátra, te bestia, mit tettél velem, mindig ugyanezt kérdezi ilyenkor, felfújja magát elégedetten, s amikor már moccanni sem bír, Csiri vetkőztetni kezdi a tehetetlen férfit. Az ilyen nők hátborzongató krimik veszélyesnek látszó figurái, akikről végül kiderül, ártatlanok. Mert Csiriben a szárnyas szörny kiszáradt, ereje fogytán, nem is igen vetődik a zsákmány után. Mióta az anyja lelke sem táplálja a griffmadarat, felborult a biológiai körforgás, nincs minek elkapni ezt az óriás amerikai ökörbékát. Fülsértően vartyog, a lebernyege ritmusosan mozog, fel-le. Messziről félelmetes. Csiri egészen közel hajol hozzá, hogy ne lássa, csak érezze.


Véletlen Balett
Tartalom
Versek
Próza
Esszé/Tanulmány
Kritika