Okszana Zabuzsko

Ezt a partit
játszom már több éve újra meg újra,
és sosem marad számomra más,
csak a sötét gyalogok, elkopott posztó fejtetővel
és a határtalanul keserves remény,
hogy valamelyiket egyszer vezérré tehetem.
Eközben az ellenfél,
az összes mezőn szabadon manőverezve,
ide-oda lépdelve a tábla teljes hosszában,
felügyeli a saját lépéseitől
reménytelenül összezavart kis négereimet,
minden völgynél (fekete) és magaslatnál (fehér),
támadja, lesöpri -
mintha tenyérrel.
Pedig, hidd el, én nyomulok velük előre,
lépésről lépésre, megmakacsolva magam
(én nem tanultam meg veszíteni,
ezért is vagyok pocsék játékos)
és ők, a súlyos veszteségek ellenére
betörnek mélyen az ellenséges vonalak mögé
és a játszma kezd feszülten kiélezetté válni -
de ekkor ébredek rá hirtelen,
hogy ellenfelem már rég előttem jár:
elunva a parasztok irtását
otthagyta moccanatlanul huszárait, bástyáit,
ami azt jelenti:
sosem érhetjük el a célul kitűzött 8-dik vonalat,
nem varázsolhatom, fejemen átbucskázva,
a lélegzet-visszafojtva figyelő lelkes közönség elé
a világ legszebb fekete királynőjét,
szemének démonikus pillantásával,
jelzőtűz melegségű muréna ajkaival -
jaj, édes Istenem,
és mindez akkor, amikor már felcsillant a remény!
…………………………………………………….
ezért csak egy megoldás marad:
két fronton játszani egy üres szobában
fehérrel, feketével
önmagam ellen.
Aha! Nesze neked! Na, ezt kapd ki!…

…Az ukrán történet paradigmája.
 
 

Összetapadnak az ajkak, szorongás gyűl a mellekbe,
És minden énekszó a "marseilles"-zel rímel.
Forgószél emelkedik; késeddel döfj bele -
Az ördögi vért pengédről töröld le "Klín"-nel.

Haldoklik e század. Ez harmincharmadik éved.
A szurkos hordónak - hol felcseperedtél -
egy lökéstől kipattan az alja!
Mint mikor elvész a szüzesség: sajgó kiáltás éled -
És ólomzuhatagként csobban a hasadékba!…

És látod - a térkép városai szállnak a tűzben,
Akár a gyufaszálak, amiket feldobunk az égre.
És hallod - kincsek nőnek mélyen a földben,
És fölöttük harcba hív egy lófej nyerítése.

E szerint - minden megtörtént a zárszavakért,
A pergamen kisimítva - sértetlen, ne érje mocsok!
Sötét főzetként fortyog a kelepelő vér,
És boszorkányerőt nyernek a fagyott csomók.

Az idő múlásától remeg a megsebzett test,
Vakkantva préseli ki torkán "zengő tombolás".¹
És vállból lendítve oda, hol legsötétebb az est
hajítod a hálót, és húzod vakon
mit még benne találsz…

¹ W. Shakespeare: Macbeth. 5. felvonás, 5. szín.

Mikola Vorobjov

Változások

(Részletek)

1.
Mélyen lesz, mint a magokban,
száraz lesz, mint a magokban,
az éjszakát elektromos homokkal
szórják tele…
A dinnye szépsége
szeleteket vág, belsejét osztja,
fekete magjait háta mögé hajítja…
"Ha az éjfélre vágytál,
térj vissza a napba" - mondja.

3.
Ott ahol lovak vannak - senki sincs.
Mi ott vagyunk, ahol nincsenek lovak.
A kihunyt csillagok
fekete csigái
szemünknek ma láthatatlanok,
mert nem rázhat fel minket
csak a csillagkitörés.

4.
Fegyveresek között megismerhetitek a fegyvert,
amit csak a mindent-tudás hatástalanít.
Hóval telik a harcos arca
még mosolyog,
de a lehulló levelek raja
kimarja belőle a napfényt,
még mosolyog,
de a téli vizek tovasodorják fogait.
7.
Eltűnik, ami a legtöbbet jelenti,
ettől ragyogtok úgy sivatagjaitokban.
Semminek lenni és mindennek egyben.
De ilyen magasságból nincs visszatérés,
hogy érzékelhessük a magasságot…
Elnyerjük az örökkévalóságot,
de senki sem nyer egy pillanatot sem.
Az Óceánnál állva
távolodunk.

8.
Leárad a jég és kivilágosodik,
eljönnek az éjek
és fejek lángolnak bennük.
Az országba, ami távolodik,
senki sem tér vissza,
mert a falak megerősítése
mindig időszerű.
És bár a szakadék a csónakhoz közelít,
e tudás szivárványos csöndjében
az igazság aranyozott hajtásaiba
nem kapaszkodhat senki.

9.
Megkettőződik az élet,
amikor nem nő ki a mag.
A beszéd megkülönböztetése alkonyathoz vezet,
Az emberek megkülönböztetése gonoszságot szül.
Mély kút
az eggyé vált világ
öntudatának képe.
Eltávolodik a nap,
s az élet vize fölemelkedik.
A keresztnévtől a keresztig
vezet a földi út.
Álmaink halotti torok
a bejárt utak végén.
Szeresd amit még nem szerettél
és kibomlik a világ.
11.
Azt mondhatják, tavasz van,
azt mondhatják, nyár van,
azt mondhatják, ősz van,
azt mondhatják, tél van…
És így tovább a végtelenségig
folyton átöltözhetünk.
Elnevezések milliárdjai választanak szét minket.
A bizonytalan lét végtelen sivatagjai.

14.
Emlékeink szerint a
a templom még
születésünk előtt ledől,
mikor a hüllők ereiben megfagy a vér,
kiáltás harsan a fény közeledtére,
csend támad a hamu közeledtére,
az eszméletvesztés pernyéje száll,
súlyos koronája befed.
És akinek eszébe jutnak a lovak,
az egy percig még áll a gyümölcsösben,
miközben már szólítják őt
lovasok és magaslatok.
És nem lehet majd hozzátenni,
és nem lehet elvenni belőle,
fontossága oly nagy,
hogy meg nem történtté válik.

15.
Olyan hó esik majd,
hogy feketébbek lesznek a varjak,
és nem olvasztják fel a jeget
a mélység nyelvei,
és hideg áramlik elő
az égszínkék paplanokból
(a kék paplanok előfordulási helyéről
még szólni fogunk),
és nem fut be azok hajója
akik nem mertek vágyakozni,
de időközben a fák kinőnek
és pirospozsgás almáik
partotérésünket jelzik.

17.
És ahogy vékonyodik a tér,
egyre nehezebb megérteni, hogyan törhetett el.
És kiemelkedik ami fontos,
hogy az eddig elsődlegest
csak elmúltként emlegessük.
Hideg borítja sötétbe a világot,
de a Tanító fölkapcsolja a fényt.
Az orgona az éjszakába bújik,
mert éjjel jönnek majd, hogy leszakítsák.
És amiképpen a víz hangja megszűnik,
úgy szűnik meg a víz alakja is,
és aki erre ráébred -
elkeseredik,
mert addig nem vette észre.

19.
És a széthullott templom
egyszer nappalunk lesz,
másszor éjszakánk.
A hideg előtt megjelennek
a kék háromszögek,
és a kék háromszögekből épült
magas kerítések.
Amint a világegyetem egyik pontján
sincs mérhető idő,
úgy nem léteznek a falak,
nem létezik az anyag,
amiből a fal felépül,
mert a fal is csak egy szó,
és a szavak szimbólumainak nincs megfejtésük.

21.
Eljön a Tanító,
de mi nem találkozunk vele.
Hol felemelkedünk,
hol leereszkedünk,
nincs hitünk önmagunkban,
boldogságunk nem tartós.
A világ szépsége szakadatlan.
Csak muslicák benne a fényelméletek,
így néha legalább valahol
megpihenhet a fény.

23.
Az, aki hangokból teremti újjá külsejét,
megtisztul.
Az idő fehér virágot ültet cserépbe,
és a cserépből homokszemenként hull ki az idő.
Domb domb után
és folyton visszanézni.
A sötétség emészti a gyertyát,
de a gyertya a sötétségben
így is tovább tart mint a nappal.
A fenevad, odabenn,
felejteni szeretne.
24.
Árnyék rohan a part felé,
szkafander csillan ezüstösen
a síkságon,
ahol a szét nem osztott nyilak
fekete csomókban hevernek,
megjelenik az Óceán,
halak és emberek fogai
a mélység legalján.

27.
Abból, amilyenek vagyunk,
nincs menekvés abba, ami van.
Sírjaink kincsesládává váltak,
sírokká válnak kincseink.
Bánatunkból
maró gúny lesz.
Piros visszaverődés, lehajtott fejek…
Vérfertőzés,
a vegyítetlen ón
ragyogásával telve.

28.
Jóllakott nyájjal találkozom mindenfelé,
nevük - senki.
Kire is várunk hát,
miért hímezünk zászlót?
Vannak nagyon fekete virágok,
hozzájuk való pillangók is lesznek.
A tőzeg a napot nem tudja felidézni,
de üledékeinek arany az alja.
Az üvegházban
átlátszó anyókák alvajárnak,
ugrás előtt a vad
félresöpri a leveleket.
Az igazgyöngyök elvesztéről
Malevics négyzetéből
szerezhetünk majd tudomást.
Nem készül szökni a rab,
amíg vannak jelentkezők a főszerepre.
30.
Komoly ellentmondás támad
aközött, ami volt,
és ami eleve nem is lehetne,
kivirágzik nagy szeretetünk a növények iránt,
de nem lesznek bírók
és nézők sem lesznek,
lehetetlen ezen töprengeni.

32.
Borzalmakról beszélnek
röhögve.
A szegények külseje
jelzi, hogy erejét vesztette a törvény,
és ezt a célt jelöli ki a világ,
ezért a fele úgy
alszik majd mint aki meghalt,
és a másik fele, aki meghalt, úgyszintén alszik.

33.
A legfeketébb magok
és a megmerevedett ritmusok sokasága
mutatják meg a napot.
És a megtérés csak egy álarc,
amely egy másik álarcra feszült.
Az éjszaka közeledte jelzi,
hogy ideje fát ültetni.
És kivágják a fákat,
és megfordul a nap.
És megfejtésre találnak a formák,
amikben álmaink telnek.
És éveken át
repül majd a sas,
azt aki nem vágott fát
időről időre látjuk majd.

35.
Mi, akik minden császárt ismertünk,
magunk előtt ismeretlenek maradtunk.
Csak a fatönkök maradnak álmainkban.
És a virágok, amik külsejükkel
az éjszaka kezdetét idézik.
Éjjel nem lesznek kapuk.
Minden igyekszik majd
saját ellentettjébe lépni,
hogy megmeneküljön.
Feltámad a világűr
jégkorszakban gyökerező emléke,
hogy ne gyűjthessünk rózsákat
az eszméletlenség fekete vödreibe.

37.
A mennyben a legsötétebbek a csillagok.
Hol van a varjúfióka?
Elrepült és kész?
A föld mezején megfeszülnek a hangok:
volt itt egy tó a vízililiomok között…
A vízből még senki sem tért vissza,
nincs ellene orvosság,
zúg a mélység,
és megmozdul a roppant iszaptömeg,
az alsó lépcsőfok elsötétült,
a legfelső még világít -
ez az a hely, ahol majd találkozhatunk.

40.
És úgy lesz majd, hogy a pad mögött, amin ültél,
észreveszed a kék háromszöget,
amit senki nem veszített el -
egyszerűen ilyen tiszta és új.
És kezeddel megérintenéd,
de már nem maradhatsz itt,
múltad gyorshullású hava
a jövő emlékezetévé válik.

Fordította: Lengyel Tamás

Viktor Nedosztup

töredékek egy kijevi hippinek

ím jön és megfagy a hippi
koponyája tele hóval és borssal
testében elektromosság remeg
a neve Dalos-Szalmiák
szívében a patkányok is megdöglöttek
(bár tulajdonképpen senkit sem zavartak)
elárvult táviratokat hord szét
és asztalhoz invitálják
"az önök búzadarájából - mondja a hippi -
hiányzik a zúzott üveg!"
azt válaszolják: "jaj, nem szabad!
minket még vár a stúdió."
a hippi velőtrázó röhögésben tör ki
gyomra nem veszi be a nemzet krémjét
szabadon ereszti összegyűjtött illatfelhőit
és lótuszát kicipeli a fagyra
hallja amint közeledik
egy rendőrkutya gumitalpon -
a hippi automatikusan átoldalog
az utca ellenkező előjelű oldalára
gyermekkorát egy piros üstdob
belsejében töltötte
ez meg ütötte-verte a dobot
hová indul ez a háztető?
hová űzi a szél a kicsavart felhőket?
és mi értelme előhívni ezt a filmet
ha úgyis negatív?
hagyjuk. valahogy összevagdossa magát
a sörösüveg darabjaival
és így mindenki láthatja már
hogy ki hasonlít legjobban Krisztusra
a hozzánk hasonlók még elmesélik róla:
élt egy fiú, rádiót hallgatott
de a nyomozó csak legyint:
állatnak állati halál

ím jön és megfagy a hippi
ím jön és megfagy
ím jön
ím
ommm

Fordította: Lengyel Tamás

Jurko Pozajak

Alkoholista

Ma másodszor megyek
a Hrescsatyikon végig,
mégsincs kivel innom…

Ó, könnyű buborék,
aranyló pezsgő mélyén…
Arisztokrata lét.

Az öt csillag jó jel, a konyakon,
így mondta az asztrológus -
sírok és nevetek.

Gesztenyevirágzás idején
és amikor hullik a gesztenye,
mindig a "Franszoá"-ban ülök.

Ó, ez a ciripelő
tücsökzene a fűben -
csak egy rubel hiány…

Úgy tűnik nemrég
együtt ültünk le inni,
és odakinn már ősz van.

Megszólalt a telefon,
nem veszem fel a kagylót -
még fél flaskával maradt.

De szépen dalolsz, madár!
Ó, de szépen dalolsz!
Na, kérek még egy duplát.

Tegnap verekedtem,
ma merev részeg vagyok -
lehet ez szerelem?

Tegnap egy fát öleltem.
De ki fog ma engem
hazakísérni?!

Varjú "kár"-og, csak "kár"-og,
fel nem foghatom.
Talán túl sokat ittam?

Milyen nevetségesek ott lent:
fejecskéiket kapkodják.
Én az erkélyről támadok…

Mindig ez a rémes álom:
pezsgő és házi szilva
meg vermut és meleg sör.

Fordította: Lengyel Tamás