ÓNA (Valakit keresgél a tekintetével az ablakon túl.): Xóna néni!… Xóna néni-i-i! Jó napot! Jöjjön már ide, kicsit közelebb. Úgy is elment már mindenki a munkába, befejeződött a maga reggeli kereskedése. Ebédig már senki sem lesz. No, még egyszer – jó egészséget, Xónika néni-í! Nem maradt az én részemre egy kis harapnivalója? Csak egyetlen kis adag… És milyen szósz maradt hozzá? Bogármártás? Pókszósz? Svábbogaras? No jó, adja pókszósszal, és az mennyibe kerül magánál? Tizenöt? Ejha!… A múlt héten még csak tizenkettő-tizenháromba került… No mindegy, adja csak!… (Elmozdul az ablaktól, sietve odagurul az asztalhoz, benyúl a terítő alá, oda, ahová nem sokkal korábban belesett, bankjegyeket vesz ki, leszámolja a szükséges összeget, és tenyerébe szorítva a pénzt visszagördül az ablakhoz. A pénzt átadja az ablaknál, aztán elveszi az adag pókszószos harapnivalót, lassanként, ízlelgetve elkezd enni.) Fí-ínom!… Csak az adagok mostanra valahogy kisebbek lettek. Még az iskolában, emlékszem, ha vettél egy adagot, volt hogy az összes barátnőd megkínálhattad, és még akkor sem bírtad megenni, az alján a maradékot meg ki kellett dobni… Vagy lehet, hogy mindez csak úgy rémlik?… Gyerekként minden olyan nagynak látszott… Lehetséges… És egyáltalán, van valami újság, Xóna néni? No, hogy-hogy nincsen semmi? Muszáj, hogy legyenek magánál valamilyen hírek. Nálam? Hát nálam aztán tényleg nincs semmi új, mi történhet itt, a négy fal között… Azt a kis nyugdíjat ma hozták, sötétszürkét, személyit, ezért csapok ilyen lakomát. Szóval, személyi. Nem mondhatnám, hogy sok… Ejh, maga mindent tudni akar. Nyolcszázötven, tisztán, adó nélkül. Pénz az a mai időkben? Nem, igaz énnekem ezen kívül megvan az ösztöndíjam a világosszürkéktől, mintha még az egyetemen tanulnék. (Keserűen felnevet.) Kimondani is nevetséges: négyszáz… De végül is, úgy-ahogy megélek. (Ízlelgeti a falatokat, kis darabkákban elmajszolva.) M-m-m-m… Á nem, miért lenne unalmas? Nem unatkozom. Hát azt, amit most is csinálok – ülök az ablaknál, és nézegetem a Fekete teret. No igen, tudom, a Szürkét, csak hát úgy nem is nevezi senki, továbbra is mindenki úgy mondja: Fekete, pedig mennyi idő is telt már el azóta, hogy átnevezték, féléve? Olyan gyorsan az embereket nem lehet megtanítani… És emlékszik, Xóna néni, azokra az időkre, hát persze, hogy emlékszik, a maga életének nagyobb része azokra az időkre esett… Hát én még kicsi voltam, és mégis… Egyszer nálunk az iskolában egy fiú, amikor mindenki azt énekelte, hogy “Mi megyünk a fekete messzeségbe”, fogta magát és úgy énekelte, hogy “a szürke messzeségbe”. Hű-ű, mit kapott ő azért! A feketefiókák közül is kizárták, a szakiskolába is elvágták az útját, és a szüleit is megpiszkálták. Micsoda hülyeség… Nem, de mostanra ez mind mintha egy kicsit megváltozott volna. De még úgy két-három évvel ezelőtt, amikor az első tüntetések voltak a feketék kormánya ellen, emlékszik? Ahogy azokon a tüntetéseken megjelentek az első szürke zászlók – hogy ott mi volt!… Mostanra már mindenki szinte megszokta a szürkéket is, meg a tüntetéseket is. Itt, a téren, azok majdnem mindennaposak. Néha a feketék is itt gyülekeznek, de ők kevesen vannak, csak a legmegátalkodottabbak jönnek. Többnyire pedig a sötétszürkék. Tegnap volt egy tiltakozó nagygyűlés a véesziesz, a világosszürke ifjúsági szövetség ellen. Az a srác, akiről az imént meséltem, az én valamikori osztálytársam, most ezek vezetőinek egyike. Én az ablakból láttam, még kiáltani is akartam neki, de hát azon a zsivajon keresztül úgysem hallhatná meg…

Nem, maga valamit nem jól gondol. Nem, énnekem vele semmi dolgom nem volt, én szinte nem is láttam őt azóta, hogy átíratták a szakképzőbe. De nem, az más volt, aki engem elkísért, egy másik… Igen-igen, olyan sötéthajú, magas. De az teljesen más, Xóna néni, ez is egy osztálytársam és ő később az egyetemen is évfolyamtársam volt. Igaz, most ő is a világosszürke ifjúsági szövetségben ügyködik, ez igaz. És a jelvényt is hordja, meg világosszürke inget is. Eh, hogy maga mindent megjegyzett… Nem, miért hagyott volna el? Mi most is együtt járunk. Ő idejön hozzám… Meglátogat… Most ugyan egy pár hete már nem volt, de idecsörgött telefonon, megmagyarázta, hogy sok dolga van ott, a véeszieszben, igazán sok. És én milyen alapon ne hittem volna neki? Milyen ráció lenne neki abban, hogy hazudjon nekem?… Ha el akarna hagyni engem, akkor meg is mondaná. Miért ne, fogom én őt? A mi kapcsolatunk a teljes bizalomra épül. (Kis szünet, ÓNA hallgatja az ablak mögötti beszélgetőtársat.) No, az nem valami sok, amit maga látott. Én ráadásul azt is tudom, kiről beszél. Az Móna, Mónika, ő is az évfolyamtársunk, olyan… magas, hosszúlábú, sötét hajú és nagy szemei vannak, igaz? No, az ő… És akkor mi van, már nem is mehet végig az utcán egy lánnyal sem?… Annál is inkább, hogy ők mindketten a saját karukon működő véesziesz szervezet aktivistái. Maga meg rögtön isten tudja mire is gondol. Nem… Magamra gondolok – vegyek-e magától még egy adagocskát, egy kicsit, inkább szósz nélkül, készít egy tízesért, Xóna néni, csak spec nekem? Rögtön, már adom is. (Gurul az asztalhoz, kivesz a terítő alól egy tízest, átadja az ablakon keresztül, onnan pedig átveszi a picike adag harapnivalót.) Jaj, köszönöm, Xónika néni. (Ízlelgetve elkezdi enni.) Igen, mi még az iskolából ismerjük egymást. Köztünk mindig valamilyen örök harc folyt, vetélkedés. A három legszebb gyerek az osztályban – ő, én meg Mónika. A fekete évfordulón mindig dicsérő oklevelek. Az érettségin egész évfolyamból csak három fekete érettségi bizonyítvány – az övé, az enyém meg a Mónikáé. Igen, de akkoriban mindenki tagja volt a feketefiókáknak is, aztán a fekete ifjúsági szövetségnek is. Senki nem is kérdezett minket, Xóna néni, hogy akarjuk-e vagy nem! Úgy csoportosan be is írtak minket. Ej, mit emlékeztet engem a saját fiatalságára, a maguk idejében még ténylegesen szentek voltak azok a fekete eszmék. Lehet, hogy nálunk pedig nem is hitt már bennük talán senki?... Biztos, hogy nem. Az egyetlen, amiért törekedtünk a fekete bizonyítvány megszerzésére, mert az a volt “belépő” az egyetemre. No, az biztos, hogy így volt. És hol vannak most a mi évfolyamunkon végzett diákok? Fizikai munkán valamelyik gyárban. Csak mi hárman tanulunk tovább. (Észbe kap a saját állapotára tekintve, elgondolkodik.) Az igazat megvallva, most már csak ketten… De ő, Xóna néni, ő mindannyiunk közül a leg-leg-leg… A legokosabb, a legtehetségesebb és minden. Mert én, például, fenékkel győztem, üléssel. Időnként éjszaka háromig, négyig is vakláltam azok fölött a könyvek fölött, aztán reggel úgy mentem az órákra, mint aki vattából van. Mónikának az apja ott van… érti, hogy hol… (Sokat sejtető mozdulatot tesz.) Ő meg – még az alsóbb osztályokból emlékszem – kapásból megértett mindent. Bármilyen kérdésre mindig azonnal tudott felelni. Az összes dolgozatot a kisujjából rázta ki… Szóval, ilyen feje van annak a fiúnak. És mindig nagyon becsületes volt, az övéről nem lehetett másolni, még lesni sem, ilyesmi még csak szóba sem jöhetett. És soha nem is súgott. És persze most is, abban az ő véesziesz-ében – nem egy utolsó ember, a kari fiókszervezet vezetője, és semmilyen szimpóziumi ülésre, semmilyen szórakoztató ifjúsági konferenciára nem lehet eljutni úgy egyszerűen, csak a törvényes úton megválasztott küldöttek mehetnek. Ilyen ő…

Hol, azoknál? Á nem, Xóna néni, túlságosan becsületes ő ahhoz… No, hiszen azok mindenhol ott voltak. Minden iskolában ott ült az igazgatói szoba mellett egy altanácsnok, vagy akár egy főtanácsnok. Az egyetemen meg nemrégiben oly-lyan történt… Nem, de hát tudja, ők most amolyan hűségesküt tettek. Azt pedig nem szeghetik meg. És ő? Az biztos, hogy behívták beszélgetésre. De kit nem hívtak akkor be? (Elgondolkodik.) Xóna néne, Xónika néni… Kérhetnék valamit magától?... No látja, már magától is kitalálta. Elszaladna? No és, mennyi… Adok magának kétszázat és a maradékot; az összes visszajárót megtarthatja. Jó, tudom, az is megdrágult, de százhetven-száznyolcvanért még biztosan meg lehet venni a legolcsóbbat. Jó? Megegyeztünk?... Aj, Xónika néni, mit is csinálnék én maga nélkül… (Boldogan az asztalhoz gurul, elővesz onnan, a terítő alól pár nagyobb címletű bankjegyet és kiadja az ablakba.) No, akkor itt fogom várni, Xóna néni. Csak siessen… (Elhallgat, a szemével követ valakit ott az ablakon túl, egy darabig csendben nézi a teret.) Ó, gyülekeznek. Megint gyűlés lesz. Hű, de sötétek lettek a sötétszürkék zászlói. Majdnem feketék… És a világosszürkéké is. Csaknem sötétszürke. Mi ellen fognak ma tüntetni? Biztos megint a molva ellen. Ezek tiltakoznak ellene, de azt akkor is építik. A molvapártiak, molvaszakértők minden újságban azt hajtogatják, hogy a Déli molva felrobbanása tiszta véletlenség, hogy a molvák, ha néha felrobbannak is, az nem történik gyakrabban, mint százezer évente egyszer… De ezek egyre tiltakoznak… ellene… De hát azokat is meg kell érteni. Muszáj tiltakozni… ellene… de legalább valami, akármi ellen… (Váratlanul érdektelenné válik számára a tüntetés, odagurul az asztalhoz, bekapcsolja a magnetofont, csakhogy ezúttal az rádióként működik.)

(Bemondó hangja, tájékoztat:) Most pedig elmondjuk a legfrissebb híreket. A Népgyűlés felsőházának úgynevezett “fekete kisebbségi” frakciója elküldte az Elnöknek a gazdaság határozott és visszafordíthatatlan rendbehozatalával, a hipermetainfláció leküzdésével valamint az utasítási és végrehajtási fegyelem összhangjának hiányával kapcsolatos követelés- és javaslatcsomagját. A nyilatkozatot, amely határozottságra és szigorúságra szólítja fel az Elnököt a kegyetlen költségvetési-gazdasági vonal megvalósítása során, Feketéllő és Feketés küldöttek, Feketefalvi és Feketeházy képviselők, valamint Fekete, Feketenyíri, Feketeföldi, Feketítő, Feketeffy és Feketéző szenátorok írták alá.

(Másik bemondó hangja:) Folytatódik a lakosság költözése Maratar megye déli járásaiból a szomszédos Taramar és Ramatar megyékbe. Taramaria dolgozói rokonokként fogadják a Déli molva felrobbanása által sújtott körzetből átköltözőket. Tovább folytatódik az anyagi eszközök gyűjtése a Déli molva tizenkettedik termináljának a robbanás által megrongálódott egységei újjáépítéséhez. A mai napig már összegyűlt több mint…

(ÓNA kikapcsolja a táskarádiót, egy darabig elgondolkodva ül, majd az ablakhoz gurul.)

ÓNA: No, hol van már?… Ó, jön már végre!… Xóna néni! Jaj, mi történt? Adja már, adja ide gyorsan… (Türelmetlenül nyújtja a kezét az ablakon kívülre.) Mi-i? No ez összejött… Mit mond? No jó. No igen, véletlenül tőlem, ezen nincs mit takargatni… Xónika néni! Én meg úgy gondolom, hogy valami tökfej egyszerűen megijesztette magát. Az biztos, hogy nem valamilyen tanácsnok volt. Mit keresne ott egy tanácsnok, van azoknak fontosabb dolguk is, nem gondolja? Másrészt pedig, egy tanácsnok – ha az egyáltalán igazi tanácsnok volt – nem is ment volna oda magához, csak füttyentett volna, s egyből összeszalad vagy tíz parancsvégrehajtó, és pillanatok alatt eltakarították volna magát is, meg azt az árust is… Az magát a naiv együgyűsége miatt… Mit is mond, mennyit adott neki? Ötvenet? Az egész visszajárót? Még a saját zsebéből is kiegészítette? (Egy pillanatra elgondolkodik.) No, jól van, Xóna néni, mindjárt megadom magának azt az ötvenest. (Kelletlenül odagurul az asztalhoz, a terítő alól kiválaszt egy bankjegyet és visszatér vele az ablakhoz.) Tessék, Xónika néni, fogja, és bocsásson meg, hogy ilyen kalandra küldtem!… Most pedig adja már ide, adja gyorsan! (Türelmetlenül nyújtja a kezét az ablakon kívülre, és végre átvesz onnan valamilyen palackot, amiben közepes erősségű teának megfelelő színű folyadék van.) Óh, köszönöm, Xóna néni, még egyszer és nagyon-nagyon-nagyon!… No és hát jöjjön ide délután is, lehet, hogy estefelé megint összejön valamilyen üzlet. Meg hát legalább egy kicsit bennem is oldja a feszültséget. Jó, Xóna néni? No, pá-pá…

(ÓNA a melléhez szorítja a palackot, ül a tolószékben, enyhén hintáztatva, mint a gyereket. Aztán a térdére fekteti, az egyik kezével tartja, a másikkal pedig bezárja az ablakot. Óvatosan odagurul a telefonos éjjeliszekrényhez. Kinyitja a szekrénykét, kivesz onnan egy kisebb pohárkát. Felbontja a palackot. Teleönti a poharat és egy hajtásra kiissza. Szinte azonnal, csaknem szünet nélkül, küldi utána a másodikat is. Erejét vesztve hátradől a székben, óvatosan tartva a poharat és a palackot, mint a legnagyobb értékeket. Egy ideig mozdulatlanul ül. Végül – felrezzenve – a poharat és a palackot az éjjeliszekrényre állítja, a palackot visszazárja. Kigurul a szoba közepére. A mozdulatai újra pontosak és biztosak. Közelebb gurul az asztalhoz, lenyomja a magnetofon indítógombját. Felhangzik az “Égett a fenyő, lángolt” kezdetű népdal. A dal ritmusára mozogva odagurítja a kerekesszéket a ruhásszekrényhez, kinyitja az ajtaját és a szekrényből kivesz egy fehér esküvői fátyolt. Nézegeti magát a szekrényajtó belső oldalán lévő tükörben, a fátylat felrakja a fejére. Bezárja a szekrényt, eltávolodik tőle, kigurul a szoba közepére. Elkezd táncolni a kerekesszékben. Borzasztóan táncol. Szépen táncol. Borzasztóan szépen táncol.)

ÓNA: Óh, Xóna néni, maga már újra itt van? Ilyen hamar? Hogy én mit csináltam? Hm, zenét hallgattam. Mi történt, még ide is elhallatszott? Tényleg? Nem gondoltam, hogy olyan hangos lesz. Mi? Á, nem, hát hogyan táncolhattam volna én… Én csak az ágyban és ebben a kerekesszékemben élek. Igen. Nem, nem kelek fel, egyáltalán nem kelek fel. No, az biztos, hogy az élet így nem éppen örömteli. De hát mit lehet tenni. Az orvos azt mondta, hogy soha, hogy ez már egészen… egészen… egyszóval végleges. No, hát így van. Jaj, Xóna néni, olyan nehéz dolgokról kérdez. No, hogy mondjam el? Nehéz erről beszélni. Mennyi ideje már?… (Elgondolkodik, visszagondol.) Már több mint féléve, hiszen négy hónap telt el azóta, hogy kiengedtek a kórházból, és két és fél hónapig voltam benn, annyit feküdtem a kórházban. Vagyis már nem kis idő… telt el…

Az akkor történt, Xóna néni, amikor a legelső tüntetések voltak a molva ellen. Még rögtön, ahogy felrobbant, szó szerint a következő napokban. A véesziesz akkor még nem volt engedélyezve, de mi már mindnyájan megvarrattuk a szürke inget magunknak… Hm… No, ez most nevetséges nekem, a történtek után. De akkor mi ezt olyan komolyan vettük, úgy álltunk neki, mint… No akkor ez is… Én, ahogy visszaemlékszem, még olyan széleset varrattam, és nem tűrtem be a nadrágba vagy a szoknyába, hanem úgy, kívül hordtam… Így volt… És a tüntetés ott volt nálunk bent az egyetemen, az udvaron. A véeszieszesek akkor elhatározták, hogy mindenkit bevonnak az akcióba, a szimpatizánsaikat is, meg a mindenféle tájékozatlanokat… No és hogy valahogyan hatni lehessen rájuk – ezt éppen ő tanácsolta nekem – én a kapuhoz álltam; ismeri azt a kaput, ami az egyetem udvarán van, olyan szép, kovácsoltvas, mintázatos… Akkor ő megkért engem, és én, amikor már mindenki összegyűlt az udvaron… bezártam a kaput… vagyis a két kapuszárnyat összecsuktam, de hát nálunk nem volt zár, a lakat az őrségnél volt, hát ő adott nekem két rendőrségi kézbilincset, és én akkor az egyik bilinccsel összezártam a kapuszárnyakat, a másikkal pedig magamat bilincseltem hozzá… A kezemet. (Óna gyakran megakad, láthatóan nem megy könnyen neki az elbeszélés.) Hát… Folyik a nagygyűlés, a világosszürke szónokok beszélnek… És akkor valaki, talán, az egyetemről, lehet, hogy maga a rektor, kihívta a rendőrséget. Én körül se igen tudtam nézni, az utcába két fekete páncélautó fordult be. És egyenesen a kapunak hajtottak, fékezés nélkül… No a kapu meg – rám, tiszta ügy… És azok engem… a kapu alatt… no, beszorítva, érti? – toltak így engem az udvaron keresztül, biztosan vagy ötvenméternyit… Á, nem, gondolhatja, ezt nekem azok mesélték, akik ott voltak. Én elvesztettem az eszméletemet, szinte azonnal, ahogy a kapu rám esett… No és csak néhány hét múlva tértem magamhoz a kórházban. És akkor sem egyszerre… apránként tért vissza a tudatom… részlegesen. Jaj, milyen borzalom az, Xóna néni, ahogy az egész test fájt… Br-r-r… (Megrázza a vállát.) Akkor egyszerűen mindenkit szétkergettek, engem pedig a kórházba vittek. Így történt… Az orvosok azt mondták: kész csoda, hogy egyáltalán életben maradtam… De elég, Xóna néni, nem bírok erről többet beszélni. Elég… (Összegörnyedve ül a székében, a fejét mélyen lecsüggesztve. Váratlanul megszólal a telefon az éjjeliszekrényen.) Óh, az isten áldja, Xóna néni, valaki nekem telefonál!… (Sietősen becsukja az ablakot, odagurul a telefonhoz.) Halló! Hallgatom! Ki az? (A hangja egy pillanat alatt szárazra, ridegre változik, az arca is ugyanúgy.) Á, te vagy az? Mit akarsz? No, ha arról van szó, akkor miért ne beszélgethetnénk… (Kis szünet.) Igen… Igen… No, azt te csak úgy gondolod… No… Aha… Hm… Igen. Kész. Kész! Elég! Most pedig te hallgass meg engem! Hallod? Most én akarok neked mondani valamit! Hallgasd meg, és ne szakíts félbe! Te mindig rajtam élősködtél, már az iskolában is hozzámtapadtál! És attól kezdve ragadsz hozzám és élősködsz rajtam!… A házi feladatot lemásoltad, a dolgozatokat másoltad, a labormunkákat lekoppintottad! Vagy elmentél egyszer is véletlenül egy vizsgára az én puskáim nélkül? És nem csak az iskolában, nem csak a tudományban, hanem mindenben! Amikor az első évfolyamon kirándultunk az erdőbe, és én egy kis csokor vadvirágot feltűztem magamnak a dzsekimre, te rögtön ugyanazt megcsináltad magadnak. Még az egyetemre is a következő nap azzal jöttél be. És mindenki csodálkozik, élvezi: óh, ez a Móna, ah, ez a Mónika, micsoda ízlése van, milyen jó ötletei vannak! Pedig az az én ízlésem volt, és az én ötletem!… Amikor elkezdtem cigizni, akkor te sem késlekedtél. És nem valami mást választottál, hanem ugyanazt a “Phyleboro”-t! Megtörtént akkor, egyszer, hogy ültünk a kávéházban, mi hárman, emlékezned kell rá, hogy kivettem egy szál cigarettát a dobozból, de az az utolsó szál volt, és be is volt szakadva. Ezért én letéptem róla a filtert és eldobtam, aztán úgy szívtam el, filter nélkül. Egy perccel később te is elővettél a táskából egy csomag cigit, lecsípted a filtert és úgy gyújtottál rá. Azt mondod nem így volt? Nekem meg nevetséges volt a szituáció, milyen szegényes a fantáziád, hogy te semmit nem tudsz magadtól kitalálni. Én cukor nélkül ittam a feketét, és te is cukor nélkül ittad a feketét. Én harapdáltam a szám szélét, te is harapdáltad a szád szélét. Egyszer beszélgetés során véletlenül mondtam, hogy otthon párna nélkül alszom, nem szeretem, ha a fejem magasan van. És meg vagyok győződve arról, hogy a következő éjszakától te is párna nélkül aludtál! Te tőlem loptál mindent: az öltözködésemet, az ízlésemet, a kifejezéseimet, az életstílusomat.

És most mondom neked a legfontosabbat! Emlékeztetlek rá, hogy mindezeken felül mit tettél! Arra készültél, hogy elvedd őt tőlem! De ne gondold, hogy ez neked sikerülhet!… (Elhallgat, elsírja magát, leteszi a kagylót a helyére. A világot nem is érzékelve ül az éjjeliszekrény mellett. Néhány másodperc elteltével a telefon újra csöng.) Jaj, no hát mi ez megint? (Felveszi a hallgatót.) No, mit akarsz még? Na mondjad… (Hallgatja a beszélgetőpartnert a telefonban.) Te hazudsz! Nem hiszek neked!!! (Már csaknem a zokogás határán van.) Te hazudsz, Mónika, hazudsz! Én nem hiszek neked! Nem hiszem el, amíg ő maga nem mondja ezt nekem! Ringyó vagy te, Mónika!… (Ledobja a kagylót. Összehúzza magát a kerekesszékben, az arcát a kezébe temeti, és ebben a pózban ül hosszabb ideig, talán néhány percig is. Újból cseng a telefon. Mintegy félálomban, felveszi a kagylót; apatikusan, kelletlenül.)

Hallgatom. Igen, én vagyok. Igen. Megismertem, miért ne?… Nálam? Minden rendben van. Minden lassacskán-apránként… És te hogy vagy? Aha… No, érthető… Hogy te most idetelefonáltál nekem – ez neked jutott eszedbe, vagy Mónika javasolta?… Ha kérdezem, az azt jelenti, hogy tudni szeretném. Meg van rá az okom. Felhívott telefonon. Tulajdonképpen nemrégen, pár perccel ezelőtt… Hogy mit mondott? Sok mindent mondott… No, hiszen tudod, hogyan vagyunk mi vele… Azt is mondta, többek között, hogy akkor, amikor… amikor azt a nagygyűlésünket szétkergették, amikor engem el… összenyomott az a kapu… azt mondta, hallod? – hogy akkor te hívtad ki a rendőrséget!… (Szünet.) Igen. Igen, én jól hallak téged és figyelmesen hallgatlak!… Igen, tudom, hogy a harc áldozatokkal és vérrel jár!… (Újra szinte hisztérikus, zokogó hangon beszél.) Igen, az áldozatok és a kiontott vér erősítik a mi hadrendünket! A ti hadrendeteket, érted?! Sokáig gondolkodtál, alaposan mérlegelted, mielőtt olyan nem ráerőltető módon ideadtad a kézbilincset és javasoltad, hogy azzal zárjam be a kaput. … Azt nekem kellet megcsinálni… Igen, igaz, a harc nem szokott áldozatok nélküli lenni. … És mit tudod te, hogy amikor engem bevittek a kórházba, még mielőtt elkezdtek volna engem darabonként összerakni, apránként, akkor az orvosok, kivették belőlem… pontosabban, már magától, ő már magától kijött belőlem… azt, ami… az én gyerekem… kellett volna, hogy… legyen. … A mi szeretett gyerekünk. … Igen… az mind nem ok nélkül volt akkor, az én mindennapi émelygésem, és a kívül viselt széles szürke ing, amelyet magamnak varrtam. Te még nevettél is – minek ilyen malaclopó? Te tényleg semmit nem tudtál? Te tényleg semmit sem sejtettél, vagy csak olyan mesterien játszottad a tudatlant?… Lassan már én magam sem igazodok el… Mit mondasz? Minek? Minek... ide, hozzám? Mit akarsz te nekem megmagyarázni? Mit tudsz te nekem megmagyarázni? Mit mondasz? No…

ÓNA: Hallgatom. Igen! Igen, ez én vagyok, tanácsnok úr! Főtanácsnok úr!… Igen. Pontosan úgy. Az ön utasításainak megfelelően, főtanácsnok úr. Minden úgy történt. Nyilvánvaló, mindjárt itt lesz nálam, főtanácsnok úr! Igen. Igenis! Engedelmeskedem, főtanácsnok úr. Teljesítve lesz, főtanácsnok úr. Köszönöm, főtanácsnok úr! (Pontos, célirányos mozdulatokkal teszi vissza a hallgatót a telefonra. Kigurul a szoba közepére. Félredobja a térdéről a plédet. Ott, a pléd alatt, csak bugyi van rajta. Feláll a kerekesszékből. Nyújtóztatgatja megmacskásodott lábait. Odamegy a szekrényhez. Leveti a blúzt a fején keresztül. Beteszi a szekrénybe, helyette pedig kivesz egy sötét színű ruhát és harisnyanadrágot. Nem sietve, rendesen felöltözik. Valamelyik alsó fiókból magas sarkú félcipőt vesz elő. Éppen amikor felhúzza, az ajtónál valaki csenget. Két rövid csengetés.)

Fordította: Kis-Törő Ferenc