Mind elmennek a nagyok, nemrég Bedzir, most habda. Amikor ifjú voltam, még élt Soltész, Manajló, Koczka, Kassay, Kremniczky, Bedzir, Glück, Sztaskó, apám, nagybátyám révén jól ismertem mindüket, legjobban Habda Laci bácsit, apámmal mély barátság kötötte össze őket. A két család rendszeresen összejárt.
Habda az a kivételes tehetség volt, akinek a munkáiban a minőség és a dekorativitás szépen egymásra talált. Utolsó korszakában, bő harminc esztendőn át példátlan termékenységgel készítette egyszerre nagyon nívós és nagyon attraktív vásznait.
Sokáig kereste a saját stílusát. Korai képein szinte vonalzóval ki lehet mérni az elődök hatását: úgy pingálta a kék hegyeket és a sátga őszi erdőket, ahogy tőlük látta. Aztán 1968-ban megfesti a Kora tavaszt (egyik kedvencem tőle, itt balra látható), szerintem ezzel a képpel rugaszkodott el a nyomasztó hagyománytól. Nemcsak expresszivitásban, absztrakcióban is ezzel jutott a legmesszebb: nyoma sincs „természethűségnek”: foltokat és csíkokat fest, vastag sötét kontúrokat, olyanok a hegyei, mintha egy grafikonon összetorlódtak vona a szinuszoidák. Ekkor, azt hiszem, felszakadt benne valami gátlás, ekkor értette meg, hogy az igazi művész nem ábrázol, hanem kifejez.
A patakjait, állóvizeit is szeretem: mestere volt a tükröződésnek. Ha aprólékosan, műszaki szemmel nézem: csupa optikai melléfogás, eltévesztett beesési szögek, kifelejtett és fölös elemek, aránytalanságok.
Állok egy tárlaton a képe előtt, nézem, és nem értem: a fa egyik ága tükröződik a tavacskán, a másik nem - miért? Állok, nézem, vakarom a fejem, nem értem. A sarokban egy nő elejti az esernyőjét, odapillantok. Mire visszaviszem a tekintetem a festményre, elképedve látom: most a másik ág tükröződik, de az egyik nem!
És akkor megértem. Ez a víz ott a vásznon: nem a víz, hanem az idő. Nem a pillanatnyi állapotot rögzíti, mint a fénykép, hanem azt teszi, amire csak a művészet képes: többet mutat annál, mint ami látszik. Mutatja, hogy a víz felülete változik, és mutatja azt is, ami látszott és látszani fog. Vagy ami csak akkor látszhatna, ha ezer évig várnánk az egyszeri csillanásra.
Mikor Habda-képet viszel egy üres szobába, akkor nem képet vittél be, hanem az idő folytonosságát.
Ebből az időből szakadt most ki ő maga. Személyisége visszavonult abba a dimenzióba, amelyben képeinek vizei lélegzenek.
