Egyik jó nevű költő doyenünk felesége, arra ösztönözve, hogy járjak el irodalmi rendezvényekre, pofavizitekre, ezzel is megpróbálva belopni magam a köztudatba, elmesélte, hogy, bizony a férje sem tesz másként. Egyszer meg is kérdezte a nagyasszony a férjétől, hogy miért megy el az újabb költői estre, amilyenből már több százat látogatott. Mire a férj, akit szó szerint itt nem tudok idézni, kb. azt felelte: egyrészt az illető költő is eljár az ő rendezvényeire, tehát a kölcsön visszajár, másrészt pedig az állandó jelenlét fontos, különben, a „többiek” hajlamosak elfeledkezni az emberről. Azt hihetnénk, hogy ez csak egy téves elképzelés arról, miként működik az irodalom, ám sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy, ha a többség az, aki téved, akkor igaza van. Jómagam kevéssé igyekszem követni a tiszteletreméltó hölgy tanácsát, már csak azért is, mert nem érzem természetes közegemnek a könyv és lapbemutatókat. Ennek ellenére, néha, amikor tudom, hogy több, általam kedvelt emberrel találkozhatom és főképp, a téma is érdekel, akkor elmegyek egy-egy ilyen rendezvényre. Szombaton épp ez történt. A Dokk.-nak volt bemutatkozó estje egy budai teaházban. Jétamást, Eljánost és Eszjánost már korábbról ismertem, akárcsak, legtöbbször magas színvonalú írásaikat, Esztéannát, a negyedik alapítót eddig csak fordításaiból. A Dokk.-ról elöljáróban annyit, hogy nem más mint egy Internetes irodalmi orgánum. Ezekkel kapcsolatban vegyes érzelmeket táplálok. Korábban úgy gondoltam, hogy mivel széles körben, könnyen hozzáférhető, ezért talán árthat a könyvek terjedésének a folyóiratokénak pedig biztosan. Most éppen úgy gondolom, hogy milyen remek, hogy könnyen hozzáférhető, mert így anélkül, hogy kitenném a lábam itthonról megismerkedhetek a DIÁ.-n a magyar Nóbel-díj nyertes regénnyel, előre értesülhetek a Literá.-n a Rakovszky Zsuzsa által nyert díjról, szépírók naplóit olvashatom a Terasz.-on vagy hazai ismerősökét az Ungparty.-n, esetleg a rendszeresen frissített honlapokon a jobb irodalmi folyóiratokat. A maga módján a Dokk. is nagyon érdekesnek tűnik. A weboldal gazdái kérésre „Gyors és gyilkos” véleményt nyilvánítanak a beküldött versekről, szintén kérésre „megorvosolják” azok gyermekbetegségeit, egy másik rovatban pedig egy mondatos kritikákat közölnek különféle irodalmi művekről. Egyiküktől tudom, hogy különösen az elsőként említett szolgáltatásukat sokan meglehetősen zokon veszik. De ez mit sem változtat a tényen, hogy az estjükön hallott versek nagy része, melyeket jórészt a Dokk. által felfedezett pályakezdő költők olvastak fel, figyelemre méltó, jó írás volt. Ezért elismerés jár a négy szerkesztőnek is. Nekem mégis a versrovatuknak az a része tetszett leginkább, ahol a különböző írásokat 0-tól 5-ig osztályozni lehet. Korábban nekem is jutott már eszembe hasonló, amikor, mondjuk a lapunkhoz beérkezett kéziratokat olvastam és egyszer a hátam borsódzott az élvezettől, máskor nem tudtam, hogy az adott szóhalmazon röhögni vagy sírni kellene inkább. Itt most egy-másfél órán át osztályozgattam a verseket a magam szórakozására, 5-öst csak egyszer adtam, egy Csoóri-versnek, de jó móka volt. Nem ártalmas az Internetes irodalom, ez már biztos, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog csökkenni a hagyományos (analóg?) folyóiratok száma. Például, elsők között a Véletlen Balettel, ha igaz a hír, amit ma a Kortárs kiadóban hallottam. Lehet, hogy az NKA-nál minap benyújtott pályázatunk érvénytelen, ha valóban csak az előző évben megjelent legalább négy lapszámmal lehet idén támogatáshoz jutni. Ilyen ütemben, úgy tűnik, a Balettnek sem lesz már túl sok lapbemutatója és a jövőben már én is csak az Interneten értékelek majd szépírásokat.
– Jó napot kívánok, Esklára vagyok a McPattan Tour Kft.-től (bocsánat, amiért a cég nevére talán pontatlanul emlékszem) és azért telefonálok, mert egy nagyon jó hírrel szeretnék szolgálni Önöknek. Cégünk most ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját és ez alkalomból egy számítógépes nyereménysorsolást tartottunk. A gép az Önök adatait adta ki, ezért Önök most egy értékes ajándékban részesülnek, ami lehet vagy műszaki cikk vagy egy értékes utazás. Ezért legyen szíves, vegyen elő tollat, papírt, hogy gyorsan lediktálhassam marketingképviselőnk nevét és telefonszámát, akivel Önnek majd ez ügyben kapcsolatba kell lépnie. (Hangjában hallatszik a sürgetés.)
– Jó napot kívánok. (Mondom, mert eddig szünet nélkül mondta, én meg, éppen a jólneveltebbik hangulatomban, nem akartam félbeszakítani.) Ezt az ajándékot nem egy termékbemutató keretében kellene átvenni? (Rövid hallgatásából sejthető, hogy vagy nem várta, hogy én is hozzászólok a dologhoz vagy gyanakvást ébresztett benne a kérdezősködésem. Talán már sejti, hogy sejtem.)
– De igen.
– Ahol vásárolni is kell. (Az ajándék itt általában, ha műszaki cikk, lehet például egy krumpliszeletelő – lásd burgonyaaprító –, mely áll egy fém karikából, aminek közepét egymásra merőleges rácsok keresztezik, és ezeken kell a krumplit manuálisan átgyömöszölni, a konnektorba bedugni viszont mindeközben lehetetlen és felesleges; vagy a másik lehetőség, egy lábszőrtelenítő gép, amelyet jómagam, lett légyen bármilyen szőrös is a lábam, nem kívánnék alkalmazni, nejem, Erika pedig, ha kívánatos lábán jelentkezne is némi pihécske – ami, persze, alternatívaként fel sem merülhet –, akkor sem géppel, hanem kozmetikussal távolítaná el azokat, tudom. Műszaki cikkre tehát nem pályázunk, de nem utazhatnánk-e egy egzotikusat, mondjuk egy félnapos mezőkövesdi gyógyfürdő és termékbemutató-látogatás keretében, mert itt meg, kérem, ilyen lehetőségek merülnének fel. Ezek tehát az ajándékok.)
– Nem kell, csak érdemes. (Cáfolja Esklára a kijelentésemet.)
– Á, igaz, igaz. De, hadd kérdezzem meg, akkor ez nem egy utazásokkal kereskedő ügynöki hálózat, mint az RCI (magyar-angol kiejtése erszíáj) vagy ilyesmi (teszem hozzá még slamposan)?
– Olyasmi. (A gyakorlott középkorú női hang, amikor ezt mondja, bizonytalanul megremeg. Ebből én már tudom, hogy győztem és ekkor beviszem a kegyelemdöfést.)
– Olyasmi vagy az? (Esklárában a McLép és társa Rt. telefonos munkatársában egy világ vagy legalábbis egy alaposan felépített terv omlik össze, melynek végén eljutathatta volna hozzánk az általunk számítógép útján kiérdemelt műszaki cikket vagy értékes utazást és esetleg ránk sózhatott volna egy, akár kilencvenkilenc évre szóló, de tetszés szerint bármikor átruházható, eladható, vagy továbbajándékozható bérleti jogot, melynek tárgya egy a spanyol tengerparton a nyílt vízre néző szállodai apartman, és amelyet én, amennyiben rendelkeznék az erre a célra szükséges néhány millióval, alighanem magam is szívesen megvennék, már csak a – félreértés ne essék, nem Esklárával közös – nászutunk emlékére is.)
– Az. (Mondja halkan.)
– Köszönöm, de ezt most nem áll módunkban igénybe vennünk. (Mondom én és elbúcsúzunk.)
Visszamegyek a konyhába, ahonnan az imént a telefonhoz siettem, és ahol a feleségem éppen Bátor fiunknak estebédet ád. E számomra két roppant becses személy közül az utóbbi, jóval a spanyolországi nászút után született, és mivel még csak egy éves múlt, fogalma sincs arról, hol lehet és mi is az a spanyol tengerpart.
Rég volt megint. Olyan rég írtam utoljára virtuális naplómba újabb virtuóz fejezetet, hogy most el kellett olvasnom egy régebbit, hadd lássam, úgy mond, mennyit ír vagy inkább mit ír ez az Eltamás. Ez az Eltamás én vagyok, nem tudom rájöttek-e, akik olvassák és nem tudom, olvassák-e, akik… Szóval, az Eltamás onnan jön, hogy itt a naplófolyamban a legtöbb szereplő vezetéknevét elhallgatom, helyette csak a kezdőbetűje áll, kiejtett formában, a keresztnév előtt. Észrevették? Önök, akik olvassák. Vagy Önök, akik nem. Kezdetben el is gondolkodtam rajta, hogy eszébe juthatott-e már másnak is ekkora szamárság vagy én vagyok eme agyrém szülőatyja. Mert, aki ismeri őket, mint például Önök, az pontosan tudja (vagy nem?), hogy, teszem azt, Házoli az nem más mint Horváth Zoli barátom, Vétamás pedig senki mással sem azonosítható Vass Tamás barátomon kívül. Mégis, miért használom ezt, az egy éves Bátor fiam számára is unalmas kódrendszert? Mert személyiségi jogokat véd. Az én személyiségi jogaimat. Ha valaki, mondjuk a Kiki nevű, egykor kiváló magyar énekes, most már vélhetően konzervatóriumi tananyag, azzal támadna rám, hogy hirtelen felindulásomban útszéli szavakkal illettem egykori, Állj vagy lövök című felvételét – amit persze sosem tennék – azt mondhatnám, hogy: na, de kérlek, én csak azt írtam, hogy Pébéla, nem azt, hogy Patkó Béla előadóművész. Szóval ez a módszer, az Eltamás-féle önvédelem. Igaz, utcai harcban még nem próbáltam ki. Az Eltamás mellett egyébként, mint arra még nyilván emlékeznek, egy másik néven is szoktam magam emlegetni – én. De az én eredetének levezetése alighanem metafizikai távlatokba nyúlna, úgyhogy ettől most eltekintek. Visszatérve, tehát, a mai kiindulópontomhoz, elolvastam naplóm egy korábbi részletét és meglepődtem: túl azon, hogy a rám jellemző hanyag eleganciának köszönhetően burjánzanak benne az elütések és más hibák, hiányoltam azt a lendületet és távlatot, mely írásaimat, meggyőződésem szerint a magasba emeli. Mondhatni, a dolgok, amelyek innen a fejemből nézve változatos és izgalmas események pezsgő áradatának tűnnek, kívülről néha talán máképp látszanak. Ez még nem lenne akkora baj, de esetenként már-már egyhangúnak tűnhet, ahogy, mint Rottenbiller utcai Robinson rendíthetetlenül mesélem, hogyan találkozom újra meg újra Péntekkel, azután Szombattal, meg a többiekkel. Ezért úgy döntöttem, hogy nem írok több élménybeszámolót. Ma nem. Holnaptól viszont, lehet, hogy folytatom tovább. Ugye már Önök is várják?