Karácsony. Anyám egy testvért kapott karácsonyra. Nem kistestvért, hanem a bátyját. Ez azért is szokatlan, mert anyám most töltötte be a hetvenet. Valójában az egész történet szokatlan, főként, ha az ember nem másoktól hallja, mint azok, akik most ezt olvassák, hanem a saját bőrén tapasztalja, mint az, aki éppen e sorokat írja. Mindig fenn volt otthon a falon egy fénykép. Egy képzeletbeli ember. Legalábbis én így képzeltem. Gyermekkoromtól kezdve hallgattam a történeteket a gyermekkoráról. Tizenhetedik életévéhez érve az elbeszélés mindig megszakadt. Nem halt meg, csak mintha köddé vált volna. A határ túloldalán. Olyan volt az egész, mint egy 1948-ban készült, de befejezetlenül maradt film. Azután hirtelen hetvenes évek lett. Ekkor kezdődött el az én gondolatvilágomban a történet az emberről, aki most csak egy kép a falon. Fiatal, jóképű férfi, aki állítólag több nyelven beszél és magas. Valójában, az idő előrehaladtával egyre magasabb lesz, előbb még 186, később már 190 cm. Ez is szokatlan egy olyan embertől, aki leginkább nem is létezik. - Persze, hogy létezett. Elevenebben élt bennem, mint a legkisebb királyfi, vagy az Alapítvány-trilógia főszereplői. Ő volt az amerikai, vagy ausztrál, vagy argentin nagybácsim. Azt ugyanis sejteni lehetett egy hajdani levéltöredékből, hogy valami nagy, A betűvel kezdődő nevű országban él. Talán. Az apja magának való ember volt. Senki sem tudta, vajon mennyire gyászolt, amíg élt. Ő halt meg elsőnek a családból. Nagyanyám sok évre rá követte. Abban biztosak voltunk, hogy neki majd a szíve szakadt, mert 1948 után nem láthatta a fiát soha többé. Anyám kitartó asszony. Az ő anyja azt mondogatta mindig, hogy jó hadvezér-anyag. Talán nem pont ezekkel a szavakkal. Szóval, nem adta fel a kutatást Ungváron sem - mert onnan indult ez a történet, a nagybátyám története. Azután folytatta, amikor Budapestre migráltunk, akkor is. Dátumot is mondok, mert ilyen léptékeknél már érdemes: 2002 volt az az év, amikor a Vöröskereszt közölte anyámmal, hogy előkerült a bátyja. Anyám túlélte a nagy örömöt, és levelet írt Ausztráliába, mert ez volt az a bizonyos A betűvel kezdődő nevű ország. Egyeseknek a magány országa. Van egy nagybátyám. Élőben még most sem láttam. Láttam viszont a tévében, felvételről, műholdas közszolgálati csatornán. Műsor készült anyámmal, amiben ő, István is szerepelt két percig, odaátról. Azt biztosan állíthatom, hogy az a két percig látott idős úr nem azonos a képen látható tizenhét éves fiúval, aki gyerekkorom hétköznapjainak része volt. Jól tartja magát, valóban több nyelven beszél és bár csak ülve láttam, alighanem magas. De végtelenül szomorú. A műholdas közszolgálati csatornán látott film gyorsan lepergett. Vissza lehet nézni, megvan videón. Semmi sem változik. Annak a filmnek viszont, ami már gyermekkoromban is javában folyt, még most sincs vége. Még hiányzik egy utazás. Ekkor talán az idős ausztrál úr visszaifjodik. Sőt, talán mi is átváltozunk kicsit. És akkor én esetleg megírom az egészet, úgy ahogy van, ahogy volt. Szép hosszú könyv lesz vagy nem szép és rövid. Az lesz a címe, hogy: Találkozásom egy képpel. Talán.
Legutóbb
tizenhat volt, amikor naplót írtam, most tizenhét. Legutóbb november volt,
amikor naplót írtam, most december. Még mindig szégyenletesen lusta vagyok.
Pedig régen volt irodalmi szempontból ennyire aktív kb. egy hónapom. Mielőtt
elutaztam arra a bizonyos, vegyes emlékű szegedi útra, postáztam két verset
Etibornak, a Bárkába. Majd a porondmester úr kért fel, hogy év végéig állítsak
össze egy előadást egy leginkább a kárpátaljai régióval foglalkozó virtuális
irodalmi konferenciára. Vízumköteles irodalom, valami efféle a gyűjtő cím.
Egy-két nappal később Eljános is írt, hogy szívesen látna tőlem versfordítást
a Nagyvilágban. Mikor visszatértem hányattatásaim színhelyéről, Téistván levele
várt, hogy küldjek verset a karácsonyi Parnasszusba. Még aznap leültem, átírtam
egy korábban gyengén sikerültet. Azt hiszem, nem lett rossz. Elküldtem. Befejeztem
egy Donaghy nevű ír költő két versének a fordítását. Elküldtem. Megjött Etibor
válasza, tetszettek neki a versek. Leközli. Megjött Eljános válasza, tetszettek
neki a fordítások. Leközli. Végre befejeztem az elitmigrációs tanulmányt az
akadémia számára. Elküldtem. Nagy sokára kijött a nyomdából a Köszönöm antológia
is. Megkaptam. Közben nekiduráltam magam, hogy írok egy prózaszerűt az Új
Holnapnak, ha már egyszer a londoni anyagból még semmi sincs meg, pedig a
naplóból is direkt emiatt hagytam ki. Szóval, megírtam A szar-t. Vétibinek
tetszett A szar. Leközli. Erika volt a másik, aki eddig olvasta. Erika, ha
valaki nem tudná, állandó feleségem és kritikusom, vagy fordítva. Előbbi tisztéből
kifolyólag, sajnos, nem mindig szorítkozik kizárólag az írásaim bírálatára.
Most azonban neki is tetszett A szar. Úgy tűnik, esetenként hasonló az ízlésük
Vétibiével, mert mindketten körülbelül ugyanannak a néhány mondatnak az elhagyására
próbáltak rávenni. Amikor Vétibi mondta, még hezitáltam kicsit. De Erika javaslatára
már hajlottam. És így most már tényleg jó A szar. A Köszönöm is mindenkinek
tetszett, aki eddig látta. Örülök. A Parnasszus is jelezte, hogy lejön a vers,
sőt tegnap már meg is volt a lapbemutató. Érdekes, hogy szokás szerint most
is ott virítunk közösen – a kárpátaljai blokkban, ahogy B. L. mester fogalmazott
– ő, én és Péjános vagy (az e-mail címe alapján) Pjanos. Pjanos költészete
egyébként komoly metamorfózison megy át az utóbbi egy-két évben. Ezt jelzik
a lassan verseinél is hosszabb verscímei is. (Mondom ezt anélkül, hogy állást
foglalnék e címek vagy versek mellett vagy ellen). Jut eszembe, az előadás
megírásához még hozzá sem kezdtem, bár azt hiszem erről a témáról – vízumköteles
irodalom – különösebb előtanulmányok nélkül is tudok szólni pár szót. Ha nem
írok közben naplót. Mert így visszatekintve, amikor éppen pihentettem ezt
a krónikát, elég sok mindenre jutott időm, aminek alighanem több is a köze
az irodalomhoz. Olyannyira, hogy most már a következő verseskötetem ügyében
is tenni próbálok valamit. De erről még korai lenne beszélni.
4.,
egyben befejező rész
– Folytatódott a mulatság. A gróf úr együtt vígadt az együgyű orosz tolmáccsal,
az ellenőrökkel, bírókkal és a társaság nagy részével. Miközben a zenekar
egyenként elhúzta a bírók, ellenőrök, a társaság nagy része valamint az együgyű
orosz tolmács nótáját, külön-külön nációk szerint, kivéve a finn bíróét. A
hangulat lassan tetőfokára hágott. A felső szintről egy 50 év körüli japán
turistanő is aláereszkedett, a hangok forrására kíváncsian. Pillanatokon belül
már a nagy Levine karjai közt táncolt. Az aprócska női test és Levine professzor
irgalmatlan nagy pocakja közé bepréselődött egy feltehetően kiváló minőségű
japán fényképezőgép is. A kis turistanő távozása előtt hálásan hagyta, hogy
még néhány illuminált sportkedvelő megtáncoltassa. Azok pedig megragadták
a kínálkozót, hiszen a társaságban mindössze két nő volt, a lett válogatott
elnökének egyébként csinos felesége, aki azonban férje jelenlétében csak szolidan
kellette magát és az izraeli küldöttség tolmácsa, aki addigra már saját csapatának
elnöke mellett tört pálcát vagy legalábbis fejét annak vállán pihentette meg.
A díszvacsoráról nem csak a japán nő távozott élményekben gazdagon. Csak a
tolmácsok tolmácsát érte még utána kellemetlenség. Úgy gondolhatta, hogy a
szervezetében elegyedő alkohol és vér arányát feltétlenül az alkohol javára
kell billenteni, ezért negyedmagával a szállodába érve az étteremben rendelt
még egy üveg hétezer forintos pezsgőt. Az éttermi dolgozók verziója szerint
azonban húszezer forintos nedűre mutatott és azt neki ezek után nem csak bemutatták,
de felbontás előtt a biztonság kedvéért elmondták az árát is. Angolul. A tolmács
miután ebből mit sem fogott fel, később nem volt hajlandó kifizetni a drágább
pezsgőt és mivel a társaságában lettek is voltak, szerencsémre megint csak
a lett tolmácsot ugráltatták az éjszaka közepén. Másnap persze nekem is le
kellett vezetnem egy összecsapást a bajkeverő és a szállodaigazgató között,
de szerencsére az anyázásig nem jutottunk el. Itt az erkölcsi győzelmet az
igazgató aratta, mert magára vállalta a pezsgő költségét. A mérkőzésen ugyanakkor
az oroszok voltak azok, akik lemosták a csapatunkat a parkettről. Ha azt mondanám,
hogy állva hagytak minket, meg sem közelíteném a valóságot. Az oroszok a teremfoci
braziljai, a hazaiak pedig azt nyújtották, amit szoktak – legfeljebb a nyakukat.
A gondjaimra bízott csapat, persze, a másnap hajnali indulás ellenére kirúgott
a hámból. Tizenegy óra után már a Royal szálló (sokkal inkább szoc-royál)
istállóra emlékeztető ocsmány szobájában, az ágyból rázott ki a szőke recepciós
lány telefonhívása. Mint sejtettem is, a játékosok prostikat hozattak maguknak,
de hogy a taxist sem fizették ki, az magával vonta, hogy újra fel kellett
öltöznöm, majd előkerítenem egyiküket és rábírni az ügy rendezésére. Ez szerencsére
viszonylag gyorsan sikerült. Másnap reggel pedig már gond nélkül szállítottuk
vissza az elcsigázott, de elégedett orosz válogatottat a Ferihegy 2-re. Ezzel
számos viszontagságom valamint felvételről sugárzott adásom most már valóban
végéhez ért.
3.
rész – …később.
Az étterem pincehelyiségének hosszú asztalsoránál helyet foglaltak még az
alpolgármesteren, az orosz delegáción és szerény tolmácsukon, rajtam kívül
ketten az izraeli válogatott vezetőségéből, hárman lett részről, plusz egy-egy
tolmács, az MLSZ vezetőségi tagjai a házigazdák szerepében, továbbá a FIFA
ellenőrei, és a mérkőzésvezető bírák. Ez utóbbi célszemélyek étellel, itallal,
ad abszurdum cigányzenével történő jól tartása sosem lehet ártalmas egy tétmeccs
előtt. Az utolsó döntő összecsapások másnapra voltak kitűzve, ahol is a torna
két gyengébb csapata, Lettország és Izrael, amelyekről már tudni lehetett,
hogy az EB-n nem rúgnak labdába, csupán presztízsveszteség nélkül szeretett
volna kikerülni a csatából, a döntő mérkőzést viszont csapatunk készült megvívni
csapatommal és a magyar fél ekkor még azt hitte, hogy akár nyerhet is. Egyszóval
még minden együtt volt a viszonylag gondtalan mulatozáshoz, ami nem is maradt
el. Az ízletes étkek fajtáit nem ecsetelem csak a halászlét említeném, melyből
a szálka majd torkomon akadt, amikor valóban megjelent a háromtagú cigányzenekar.
Cigányok voltak? Csodálkozott másnap reggel a tolmácsok tolmácsa. Én meg azt
hittem, hogy helybeliek. Az elnöke elmagyarázta neki, hogy a cigányok is helybeliek
és az már nagyon rég történt, amikor Indiából ide vándoroltak. Jómagam mindjárt
az est elején külön frakciót alakítottam a lett tolmáccsal és a hátralevő
időre elzárkóztunk attól, hogy a többiekkel együtt énekeljünk cigánydalokat
vagy együtt járjunk szirtakit. A lett tolmács elmondott viszont egy vele megesett
érdekes anekdota-szerű történetet: egy nívósabb magyar étteremben vacsoráztatott
éppen egy amerikai csoportot, amikor odajött hozzá a minden társaságnak külön
is muzsikáló prímás, megkérdezni, milyen csoport az övé. Orosz, mondta erre
tolmács barátom és a prímás attól kezdve jó ideig távol maradt tőlük. Amikor
a többi csoport eltávozott az étteremből, a prímás mégis odajött hozzájuk
muzsikálni, hát hallja hogy ezek az oroszok angolul beszélnek. Odaszól rögtön
diszkréten a kollégáinak: Hát ezek amerikaiak! Mire azok szaladnak körbe venni
a csoportot, úgy muzsikálnak tovább. Csak a cimbalmos marad a pódiumon. A
tolmács meg is kérdezi tőle: Maga miért nem megy oda a többiekhez. Mire az:
Há’ nem fér a nyakamba a cimbalom. Eddig a lett tolmács története. Neki egyébként,
velem szemben, még munkája is akadt a vacsorán. “Fiatalember”, szólt rá gróf
Emárton volt labdarúgó válogatott, a Magyar Teremlabdarúgó Szövetség elnöke,
aki nagyjából hónapra egyidős lehetett a megszólítottal. A – szememben kissé
dehonesztálónak tűnő – “fiatalember” megszólítás, egy kézmozdulat kíséretében,
egyben azt jelentette, hogy kollégámnak fel kellett pattannia és tolmácsolnia
az egymást követő dicsérő és udvarló beszédeket valamint segédkeznie az ajándékosztogatásnál
is. Ám ezzel a programponttal az estnek még korántsem volt vége.
Teremfoci
EB selejtező írott közvetítése felvételről, második rész.
Ennek legnagyobb részét e hó hetedikén, azaz egy hete ilyenkor írtam Bloc
de notas-ba. – Vezetőségi vacsora csütörtökön este hétkor, a polgármesteri
fogadás után egy órával. Naná, hogy a polgármesternek nyoma sincs, miért is
lenne, már előző nap olvasható volt a helyi sajtóban, hogy regionális tárgyalások
ügyében Brüsszelbe utazott. A „sport diplomatáit” az egyébként műemléki szépségű
városházán az alpolgármester fogadta, aki rövid ideje töltheti be az említett
posztot, s egyszer zavarba is jött, a tanácsterem történelmi arcképcsarnokának
bemutatásakor, nem találta ugyanis Kossuth Lajost, persze dicső államférfiúnk
képe nem tűnt el, csak egy másik falon várta türelmesen, hogy rábukkanjanak.
A polgármester helyettes később – mint egykedvű arckifejezéséből vélhető volt,
nem éppen örömére – részt vett a vezetőség számára rendezett díszvacsorán
is. Visszatérve ez utóbbi eseményre, orosz részről sem a csúcsvezetők (értsd:
szövetségi elnök és vezető edző) jelentek meg az utóbbi helyen, hanem egy
alacsony kopasz idősödő férfi, aki nemcsak enyhén rosszindulatú és félig süket
volt, hanem meglehetősen buta is. Ő volt a küldöttséghez tartozó hivatalos
tolmács. Mit tolmács, tolmácsok tolmácsa (lásd: gyilkosok gyilkosa), víg napjaim
pokollá tevője. Anyanyelvén kívül egyébként csak egyetlen, tőle is idegen
nyelven szólalt meg, melyben az angolnak valami ősi, szláv gyökerű, primitív
változatát véltem felfedezni. Ez a leírás, lett légyen pontos vagy sem, nyilvánvalóan
kisstílű bosszú a részemről. De, bár ritkán engedem meg, hogy a „nem szeretem”
érzés ilyen határozottan körvonalazódjon bennem valaki iránt, ez esetben kénytelen
voltam kivételt tenni. Az öreg tolmács és a Lengyel alapkonfliktusa emberünknek
a szovjet éra mentalitását idéző magatartásából adódott. Ha, például, a szakvezetés
valamely tagja felkért engem valaminek az elintézésére, akkor az én antihősöm
ezt a valamit még kétszer-háromszor utasításba próbálta adni, azt a látszatot
keltve, hogy ő keményen dolgozik, majd miután a feladatot, természetszerűen,
elvégeztem, igyekezett azt saját érdemeként feltüntetni. Jóllehet, elmondva
ez a jelenség talán kevésbé tűnik bosszantónak, mint a valóságban. Ez az ember
volt, mondom, az orosz szakvezetés egyik képviselője a díszvacsorán, a másik
pedig Levine, a két edző egyike, egyben a sporttudományok professzora, akit
testének hatalmas térfogata miatt én csak a nagy Levinként emlegettem. Kettőjüket
kísértem, tehát, a csütörtök esti díszvacsorára, amelyről később talán még
részletesebben is szólok…
Felvétel indul. Az orosz teremlabdarúgó válogatott szegedi szerepléséről készült
összefoglaló első része következik. Az egyenes
adást november 5-én olvashatták (volna) – Bloc de notas. A spanyol kifejezés
jegyzettömböt jelent. Két éve, a nászutunkon vettem, talán időnként előtörő
nagyzási hóbortom részeként. Bőr borításán kidomborítva a Santa Maria, fölötte
jobbra illetve balra Kolumbusz és II. Izabella arcképei Alkotói jegyzetfüzetnek
szántam. Közben megszoktam, hogy ritkán felmerülő ötleteimet rögtön gépbe
írjam. Most, hogy itt ülök a szegedi Royal szálló 120-as szobájában (a szálláshelyről
még később szólnék, mert emellett sem lehet elmenni szó nélkül), tehát, most,
hogy itt vagyok kettesben Bloc de notas-szal, belelapozok, mert érzem, így
vacsora után kikívánkoznak majd belőlem a szegedi élmények. Belelapozok. Nem
üres. Az elején ott a betű Tanger című általam nem túl jól sikerültnek
tartott versem, utána egy versvázlat, amely valószínűleg már sosem teljesedik
ki. Azután pedig egy… Regényvázlat! Ha jól látom, önéletrajzi ihletésű epikának
készült, némi morbid beütéssel. A főszereplő halála után meséli el stb. Mégsem
hinném, hogy sokat vesztett a világ, hogy ezt a regénytervemet sem valósítottam
meg. Mindent egybevetve, nem tűnik szerencsés ötlettárnak ez a jegyzettömb.
Most nem lenne szabad a gyenge kezdés után visszaesni, különben hogy adok
autentikus hangot az orosz teremfoci válogatott tolmácsaként elszenvedett
hányattatásaimnak, melyekhez képest Odüsszeusz atyánk kirándulása a Szkülla-
és Kharübdisz-vidéken nem több, mint holmi bakfitty (hacsak el nem túloztam).
Nekem senki ne mondja hogy bakfitty – ágálna ilyenkor (Oszter) Ruzsa Sándor,
összevonva dús szemöldökét. De Ruzsa Sándor nincs jelen ezen írás megszületésénél,
ahogy Odüsszeusz sincs itt. Ha itt lennének se értenék… mi az, hogy orosz
teremlabdarúgó válogatott. Fogadjuk el az említettem tényt, hogy csak én vagyok
itt, és Bloc de notas. Meg, persze az oroszok a spájzban