Elnyelt
a fürdőszobám. Nem tudom, pontosan mikor történt, mert az idő, mint a viszonyítás
dimenziója is feloldódott körülöttem, kb. a fürdőszoba-felújítás harmadik
hetében. Az első egy-másfél hétben még csak a törmelékhalmaz szaporodott,
vagy ha úgy tetszik sitt (mondtam időnként angolosan há-val és joggal). Amikor
pedig a fölösleg eltávolítása folyik, akkor az optimizmus még táplálja bennünk
a reményt, hogy hamarost valami szívet melengetőt látunk felsejleni a romok
alól. De a fürdőszoba-felújítás nem ugyanaz, mint egy avar-kori fejedelmi
tábor feltárása. Miután eltávolítottuk a fölös rétegeket, attól kezdve már
csak a potenciálisan elrontható részek száma növekszik. Így történt ez most
is. Aztán az egyik napon, amikor az előszoba parkettát vastagon beborító porszőnyegen
át bevánszorogtam a felújítás egyre bizonytalanabb állapotába kerülő helyiségbe,
valamilyen megmagyarázhatatlan okból rövid egymásutánban eszembe jutott két
korábbi élményem. Az egyik a John Malkovich menet című – nem csak Holywood-i
mércével mérve – meghökkentően abszurd játékfilm, amelyben a szereplők rendre
látogatást tesznek a címben említett John Malkovich nevű színész fejében.
John Malkovich egyébként – bár nyilván sokan ismerik és nekik ezzel nem mondok
újat – valóban létező, ráadásul kivételesen remek színész. Steinbeck Egerek
és emberek-jének filmfeldolgozásában Lennie szerepét olyan erővel alakította,
hogy még sokadik alkalommal is könny szökik a szemembe, ha látom (pedig nem
is vagyok az a filmeken-pityergős fajta.) No, de, Lennie vagy nem Lennie,
és főképp hol Lennie – a film emlékképe után rögtön eszembe villant gyermekkorom
legbizarrabb mesekönyve, Gianni Rodari Beleesetem a TV-be című munkája, aztán
egyszerre a vízvezetékben találtam magam. Azóta is ott tanyázok. Csöves vagyok
a saját fürdőszobámban. Néha a testmozgás végett keringek egy kicsit, de a
vécét igyekszem elkerülni. Ha elunom magam bepillantok az egyik csővégen át
a fürdőszobámba, figyelem, apám hogy halad a burkolómunkával – többnyire egyenesen,
néha kicsit ferdén. Nézem, a szerelő hogyan szereli fel vízcsapokat, és mint
próbálja ki. Érzem, a csapból is én folyok. Közben hiányzik a fiam és a feleségem,
akiket mostanában ritkábban látok. Arra még nem jöttem rá, hogy a csövek mentén
milyen útvonalon tehetnék látogatást náluk a biatorbágyi nagyszülői házban.
Közben a nagymama lassan helyettem neveli Bátor fiamat, aki lassan már talán
őt szólítja apának, és bár a veje személyével anyósom nehezen tud azonosulni,
bizonyára elégedettséggel tölti el, hogy helyettem ő láthatja Bátor első lépéseit.
Szóval, bár lehet, hogy a fürdőszobánk idővel elkészül majd, de úgy tűnik,
hogy én már végleg maradok idebenn. Jövő héten az MLSZ megbízásából az orosz
fociválogatottat kellene tolmácsként gardíroznom Szegeden, de kénytelen leszek
csőpostán megüzenni nekik, hogy ide jöjjenek, a fürdőszobánkba, vízipólózni.
Nóbel-díj
és fürdőszobarom. Az én szempontomból az utóbbi a meghatározó esemény, az
előbbi csak érdekesség, tekintve, hogy idén sem én kaptam. Updiketól, Mailertől
már több regényt is olvastam, Kertész Imrétől, szégyenszemre még csak egy-két
kisprózát, ha jól emlékszem. De mindenképpen pótolni fogom: illene ismernem
az ouvre-jét, pláne, hogy ő az első, és a következő szűk száz évben alighanem
egyetlen, magyar irodalmi Nóbel-díjas. Ami a fürdőszobámat illeti, mint mondottam,
romokban hever. Tegnap szétdúlták a vízvezeték-vezetők és még komoly összeget
is áldoznom kellett, hogy megtegyék ezt a szívességet. Viszont most néhány
hétig, míg tart a tatarozás, időt takarítok meg azzal, hogy nem fürdök vagy
zuhanyozom, ráadásul a villamoson is átadják majd nekem a hozzám legközelebb
eső négy ülőhelyet, ami kényelmi szempontból sem utolsó. Miután wassermanék
lövészárkokat ástak a helységben, ahol korábban én és családom napi tisztálkodásunkat
végeztük, jött az olcsó és gyors ezermester rokon, aki a falakról, plafonról
lehántott festék és vakolat törmelékkel temette be az árkokat, a fürdőszobai
lefolyót, valamint apámat és engem is majdnem. Az ezermester távoli rokon,
nem csak a porfelhőben tűnt annak, másod unokatestvérem apósa. Viszont tényleg
olcsó és gyors, talán csak a hatékonyságát csökkenti, hogy nőben sem láttam
olyat, aki folyamatosan ennyit bír beszélni. Rá is igaz lehet, amit Téjózsef
volt kisgazdavezérre mondtak anno, vagyis hogy beszéd közben bőrlégzéssel
jut levegőhöz. Erre azonban ő még rátesz egy lapáttal a hangereje segítségével
és feltehetően a padláson a molyok is riadtan dugják be a fülüket, amikor
ő odalenn megszólal. Retorikai fordulatai is páratlanok. Így, ha valaki, például,
a vízvezeték szerelők, szerinte, nem megfelelően módon végeznek el valamely
feladatot, azt nevezi ő “zsebbe szarásnak”. Ha viszont valamit könnyűnek vél,
ami meglepően gyakran megesik, akkor a következő szentenciákat bocsátja útnak:
“hát, ez csigavér”, ill. “annyi, mint az ujjamat levizelni”. Az általa használt
motivika jelentős részét képezik tehát a különféle testnedvek és váladékok.
Ő az ezermester rokon. Miközben dolgozik, s vele apám meg én is, rövid időre
beállít az ifjú, Eszsuzsa és B. L. mester alkotta házaspár, kik nászútjukról
hazatérvén a nászajándékba kapott videót szeretnék használatba venni, s ehhez
tőlem néhány kazettát kölcsönözni. Eszsuzsát nem érdeklik a régi akciófilmjeim,
B. L. mestert nem érdeklik az újabb művészfilmjeim (na, ezekből azért nincs
túl sok), úgyhogy egy Woody Alannel, két Louis de Funes-vel, a Gladiátorral
és a Gyalog galoppal távoznak. Történnek ezen dolgok legnagyobb részt tegnap.
Ma pedig, miután, más egyebek mellett, befejezem a Köszönöm első kefelevonatának
javítását – hét közben érkezett még egy megkésett vers jeles költőnktől, Cséistvántól,
úgyhogy holnap reggel még meg kell küzdenem érte a tördelőkkel – most a fürdőszobából
az előszobába is kitüremkedő porkupacon küzdöm át magam, hogy annak túloldalán
ágyamba vagy dugámba dőljek.
Ortodox
liturgiákat hallgatok. Nem is azért, mert olyan dicséretre méltó ízlésre utal.
Procc. Ezt a szót 1-2 éve hallottam először egy költő ismerőstől. Azért hallgatom,
mert holnap vissza kell szolgáltatnom Eszmiklós barátomnak a lemezek egy részét.
Nyolc ilyen témájú lemezt kaptam tőle kölcsön, mikor legutóbb náluk jártunk.
Szépek. Hoszpogyi pomiluj. Le kéne másoltatnom, ha lenne rá mód.
Ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy egy-két éve az egyik PR-ügynökségnél
még én szerveztem a MAHASZ lemezmásolás elleni kampányát. Van is egy pólóm,
amire az van írva, A másolás felfalja a zenét. Szégyen… hogy régen
ilyen kampányokban vettem részt. De volt akkoriban élvezet is. Emlékszem a
manager-tréningre, amit a hazai McDonalds-üzletek vezetőinek rendeztünk. Itt
az volt a dolgom, hogy játsszam el az elégedetlen kuncsaftot, így a vezetők
kipróbálhatják problémamegoldó képességüket. Hát, ezt a problémát nem tudták
megoldani. Én voltam a legengesztelhetetlenebb vendég. Volt, aki kétségbeesetten
kijelentette, hogy márpedig ilyen kuncsaft nincs, egy emberszabású pedig meg
is kérdezte, nem Degecről származom-e. Ha tudták volna, hogy a munka miatt
kicsit még vissza is fogom magam. Hiszen a legszebb az volt az egészben, hogy
tisztességes honoráriumot fizettek, amiért jól megizzasztottam őket. És még
egy rövid kitérő a Gyorsankész-kultúráról, itt nem utalok rá, mely jóbarátom
nejének az unokasógornője (bankárfeleség) nyilatkoztatta ki ismerőseik korlátozott
anyagi lehetőségei kapcsán: Már négy éves a gyerekük, de olyan szegények,
hogy még egyszer sem tudták elvinni egy McDonalds-ba. (Az ilyenektől hullik
egyre intenzívebben az én hajam – a szerző kommentárja.) Most még
kicsinykét az anyagiról lelkibb síkra váltanék, folytatva, ahol legutóbb abbahagytam,
Nagykanizsán. Vendéglátónk, Tékata, 40 felé járó, egyedülálló (ráadásul) nő,
aki mint ilyen gyakran keresi az alkalmat, hogy lelki síkokon mozogjon. A
helyenként síkamlóssá váló beszélgetés egyébként egyikünknek sem volt terhére,
sőt élveztük is. Tékata elbeszélése alapján, például kedvet kaptunk a Vagina-monológok
(azt hiszem ez a címe) előadásához, címszerepben három magyar színésznő (de
már szintén nem emlékszem kik). Vendéglátónk fel is idézett egy-két kedvcsináló
monológot. Mondom, na, voltak azért ennél lelkibb vonatkozásai is a társalgásnak,
de hát más személyes monológját mégsem adhatom ki. Vasárnap este azzal az
érzéssel tértünk haza, hogy ez egy kellemes hétvége volt. Hétfőn leadtam a
Köszönöm kéziratát a tördelőknek, megfelelő kádat kerestem a fürdőszobába,
este pedig elmentem a Parnasszus estre (mire másra?), ahol Orbán Ottóra emlékeztek.
Több ismerőssel találkoztam, így például Efmarcellel, aki azzal állt elém,
hogy tudna nekem fordítási munkát ajánlani, ha érdekel. Persze, hogy érdekelt.
Hamarost átmentünk Bédékárollyal és Béévával a Stefánia étterembe és sör mellett
beszélgettünk. Pépisti is csatlakozott hozzánk. Hiába próbáltam valami újat
mondani magamról, a porondmester úr azt mondta, tudom, olvastam a naplódban,
így aztán irodalomról és közös ismerősökről folyt a szó. Pépistivel egyetemben
indultam hazafelé 11 tájban, de ő útközben felugrott még egy pohár borra.
Kedden folytatódott a kád és csempe kutatás. Este pedig már az új helyen,
vagyis a régi bérlemény-termünkben, megesett az őszi futballidény nyitómérkőzése.
A társaságunk egy új fővel, Envalentin költővel gyarapodott. A szerdai napból
is az este volt a legérdekesebb, amikor is váratlanul beállított négy volt
ungvári tévés kollégám éjszakára. A korrektség kedvéért: egyet valóban vártam,
a másik három volt a ráadás. Jót beszélgettünk. Ez egy ilyen beszélgetős hét
volt. Csütörtök, péntek nagyrészt pihenéssel, szombat, vasárnap munkával telt,
ahogy azt jobb helyeken szokás. Ma pedig megint hétfő van. Megint naprakész
vagyok, és közben megint lejárt egy lemez.
Két
dolgot tehetnék a vonaton, az egyik a Trükkös üzlet olvasása – szerző Dave
Barry. A nagy sikerű amerikai író, régiónkban méltán ismeretlen Totál káosz
című könyvéből Holywood-i játékfilm is készült, amit a 10 nappal az iskolakezdés
után történtek miatt betiltottak (10 nap, mely után megrengett (merengett?)
a világ). Szóval az amerikai bürokrácia jóvoltából a filmet sem látta senki.
Nekem viszont most a szerző második ilyen témájú regényét kellene véleményeznem.
Aki kíváncsi, milyen az “ilyen téma”, talán olvassa el a Totál káoszt, vagy
ne, ha mondjuk nem Rejtő Jenő kedvelő. Nekem mindegy, a másikat választom
úgyis a két dolog közül, írok. Ma szombat van és nem történt semmi említésre
méltó – írom. De, hál’ istennek, gyakran van szombat. A múlt heti például
egészen eseménydús volt. Sietnem is kell, ha el akarom mesélni, mert máris
Göd-alsónál járok. Múlt szombaton tanúja voltam becses barátom, B. L. mester
és kedves arája Eszsuzsa esküvőjének. Ezt az élménybeszámolót is úgy kezdem,
majd, hogy: én – de a más kezdést talán majd úgyis megírja más. Lehet persze,
hogy ő is úgy kezdi majd, hogy én, és akkor már az sem lesz más. Tehát úgy
kezdem ezt a rövid beszámolót, ahogy más is kezdené: én kaptam feladatul,
hogy a horvát vízumot (a nászúthoz) leszállítsam B. L. mesternek, Zalakarosra,
az esküvő színhelyére, továbbá, hogy átmenetileg a gyűrűk ura, de legalábbis
őrzője legyek, és végül, hogy segédkezzek a menyasszonyszöktetés megakadályozásában.
Minden feladatomnak legjobb tudásom szerint eleget is tettem. Pedig az utóbbi
akcióra is sor került, meglehetősen felemás körülmények között. A menyasszonyt
mindenesetre kiváltania sem a vőlegénynek, sem az ő tanújának (nagy megkönnyebbülésemre)
nem kellett. Amikor az egyik vendégnek, Efjenő műfordító és nőfordító (ha
ez jelent valamit – jelentse azt, amire én gondolok) barátunkat felvilágosítottam,
hogy az elrablóknak, esetenként a fent említett módon váltságdíjat kell fizetni,
egy egyetemi előadó rétori ékesszólásával csak annyit mondott: “Hát, lófasz
a seggükbe!” Véleménye találkozni látszott az én finomabb formában megfogalmazott
ilyetén nézeteimmel. Ennél, persze fontosabb, hogy Eszsusza és B. L. mester
boldogok voltak, ahogy az egy ifjú pár esetében szokás, és a lakodalom is
kellemesen, jól sikerült. Erikával most talán többet táncoltunk együtt, mint
eddig összesen, amiből menthetetlenül adódott, hogy közben kezdtünk táncmodorunkban
kicsit összeszokni, ő nem ragaszkodott már hozzá minden áron, hogy vezessen,
és én is egyre ritkábban léptem a lábára. Mondom, na, minden nagyon szép volt,
minden nagyon jó volt. (Ennek a mondatnak egyetlen célja az, hogy valami szépirodalmi
igényűt is ide aplikáljak a szövegbe.) Mi hajnali 3-kor távoztunk, a közeli
Nagykanizsa irányába, és gond nélkül oda is értünk, holott napközben legalább
háromszor sikerült eltévednünk, az amúgy nem grandiózus méretű Zalakaroson.
Nagykanizsán az előzetes megbeszélések alapján Erika barátnőjét Tékatát vertük
fel legédesebb (negédesebb?) álmából. Ő mégsem káromkodva fogadott, nem útált,
s az ágyunkat is megvetette már. Hogy mi történt ezek után, azt talán egy
következő alkalommal mondom el, mert közben leszálltam a vonatról, és azt
mégsem várhatja el senki, hogy a troli megálló felé gyalogolva írjam tovább
a naplót. Addig is, ne következzék egy kis reklám.
Szia
Tomi! Tök jól szórakozom a pánsípos naplódon. – Ezt írta nekem szerdán ímélben
kedves ismerősöm, Bégabi, aki egy személyben B. L. mester unokahúga is. A
héten ez már a harmadik visszajelzés volt, (gyakran megakadó) írásfolyamomat
illetően, és a tény, hogy ennyien olvassák, olyan kibírhatatlan lelki terhet
rótt rám, hogy néhány napra abba is kellett hagynom az írást. Más meghökkentő
levelet is kaptam, hármat, de ezt már másnap. CséKá nem hagyta abba próbálkozásait
a vizuális művészet mezején, de míg korábban ezeknek négy címzettje volt,
most már abban a megtiszteltetésben részesített, hogy kizárólag enyém a műélvezet.
A három .doc cím most Beckett, Schoppenhauer és Pingu. Utóbbi úriembert nincs
szerencsém ismerni, ha egyáltalán létezik ilyen, de a meghökkentés lényege
most is inkább magukban a “műalkotásokban” rejlett. Az egyik leírása következik:
fehér háttéren zöld és piros karakterekkel (200-as betűnagysággal) a következő
szöveg: Szia Pom-Pom. Ugye mindenki kitalálta – ez volt a Schoppenhauer.doc.
Persze látványnak még magával ragadóbb, mint így leírva, úgyhogy, miután eltelt
újabb három nap úgy, hogy sehol egy jobb fajta Kafka- vagy Joyce.doc, lassan
kezdenek elvonási tüneteim jelentkezni. A csütörtöki napon ráadásul CséKá
.doc-tor írásain kívül más nem mindennapi események is rámzúdultak (hosszas
tervezés után). Az egyik ilyen a Szüret Biatorbágyon nevű rendezvény, melyet
a sógorom szervezett, néhány szomszédja és az én szórakoztatásomra, kora reggeltől
délig, a Kutya-hegyen. Rendkívül hangulatos hely ez a Kutya-hegy és az esemény
is az, mely során, akár egy jobb fajta kukoricahántó vagy tollfosztó party-n,
vidám beszélgetés folyik, melyet legfeljebb a közben elfogyasztásra kerülő
szőlő akadályoz kicsit. A legmeghökkentőbb, hogy többnyire ketten-hárman egymással
párhuzamosan beszéltek, mégis megértette az, akinek éppen a mondandót címezték.
A következőképpen hangzott a dolog:
Ezen a tőkén sose fogy már el a Nova?
Járja az elektromos fűkaszájával a környéket, és ahol igény van rá, lenyírja.
A huszonegyes csatornán is azt láttam, hogy a mai nőknek már nincs szükségük
ránk, férfiakra.
Jó az, ha van, jó ütős bort lehet belőle csinálni.
Szépen keres vele, 3500 forintot egy helyen, és fél óra alatt megvan.
Miért, mit láttál, Karcsi bátyám?
Az összes szem lepotyog a földre, úgy hullik.
Két szőke nő egymást nyalta-falta.
Nekem is ezt kéne csinálnom fizetés-kiegészítésnek. Stb.
És ez így ment délig. Biatorbágyról délután haza. Este pedig hátra volt még
a nap másik jelentős történése, azaz B. L. mester barátomnak az ő legényéletétől
való elbúcsúztatása, mely zárt ajtók mögött zajlott, a nyilvánosság kirekesztésével.
Erről, tehát, részletes beszámolót most nem közlök. A péntek, miután sikerült
felébrednem, nagyjából megint a sport jegyében telt. Most már hivatalos szerződéssel
megtámogatva, lefoglaltam a focitermünket. A szerdai után ezen a héten folytatódni
kezdett a pénteki jógakurzus is, ahol megtudtam, hogy Bivolaru, a nagy román
jógamester, csak Bukarestben lenne hajlandó nekem megadni a kiérdemelt szvára
jóga beavatást (a szvára fogalmát, annak közismert voltára való tekintettel
most nem magyarázom), mire bennem valami olyasmi ötlött fel, hogy akkor tartsa
meg, vagy valami hasonló meg-re végződő szókapcsolat. Mire haza tértem jóga
után, a hétvége már ott ágaskodott a küszöbön. (Gyakran nem bírom megállni,
hogy az ilyen kétes értékű képeket leírjam.) Szóval az ágaskodásból szombat
lett, munkával terhes. Vasárnap viszont a pihenésé. Vác, Széchényi fürdő.
Este pedig jön az újabb elektronikus mail, melyből kiderül, hogy a porondmester
közel egy hétig újra távol lesz. Hát érdemes így, kérdem én, megírni, megélni
egy hetet, hogy aztán egy újabb hétig halogassam? És ha kiszárad a fű, mit
eszik a tehén, ha újranő vagy mégse?
Este
háromnegyed kilenc van, és még nem vacsoráztam. Nem lesz ez így jó. Mióta
megint távol a család, rendszertelenség van, kényelem és anarchia. Maradjunk
a kényelemnél, arra tudok példát mondani: felkelek reggel, még mielőtt megszólalna
az ébresztőóra, lekapcsolom, nehogy rám ijesszen, aztán kitapogatom a tegnap
este előrelátóan odakészített távirányítót és bekapcsolom a CD-lejátszót.
Krishna Das zenére mantrázik. Kellemes ébredés az ilyen. Meg tudnám szokni.
Nem fogom. Már az ágyban reggelizéssel is gondok vannak, az ételt mégsem készíthettem
tegnap este az ágy mellé, de ha már egyszer kiszállok, az egész értelmét veszti.
Nincs mit tenni, ez egy reggeli mentes nap lesz. Részben újraszövegezem a
Megható karácsonyi… könyv fülszövegét, miután a kiadóvezetőtől megtudom,
hogy ennek most nem az olvasót, hanem a vásárlót kell megcéloznia. A könyvnek,
tehát, olyasmit kell kommunikálnia a vevő felé, hogy – vegyél meg. Ez azonban
ilyen durván mégsem vágható a leendő vásárló arcába. Udvarolni kell neki,
mint amikor a nőnek azt mondjuk: szép a szemed, de közben a mellét bámuljuk.
Végül csak kidomborítom a fülszövegben a lényeget. Következő sikerem: megszerzem
a kedvezményes fürdőbelépőt is. A kézhezvétele nincs ingyen, de legalább nem
teszem ki magam holmi neurotikus főorvosnők szeszélyeinek. Házoli barátomtól
tudom, mennyi a tarifa, de azért a rend kedvéért megkérdezem. Ez ingyenes,
mondja a doki, a hátam mögött álló kollégái kedvéért, de közben kicsit kijjebb
húzza az asztala nyitott felső fiókját és a biztonság kedvéért a nyakát is
előre nyújtja a fiók irányába. Én is belekukkantok, hogy lássam mit néz, de
egy másodperccel később belém nyilall a felismerés, pénztárcámból diszkréten
előhúzok egy kétezrest és könnyedén, feltűnés nélkül beleejtem azt asztalának
rekeszébe, melyet ő bezár. Kezet fogunk, biztosítom, hogy később még látni
fog engem, biztosít, hogy ennek ő örül, elválunk. Délután, bevásárlás után,
a villamoson találkozom egy régi ismerősömmel. Ádám Évától (nem rövidítem,
mert szép, ritka név) meglepődve hallom, hogy olvasta a naplómat. Ezen a héten
már a második ember, aki ezt mondja. Ha tudom, hogy ennyien olvasnak, igyekeztem
volna jobbakat írni. Az a baj, hogy én igyekeztem jobbakat írni… Végül, ha
írás, akkor e-mail is. CséKától kaptam ma egy Nietzsche, illetve egy Proust
címzésű levelet, mindkettőben volt egy-egy valami, ami op-art grafika, képvers,
képrejtvény, elektronikus képeslap vagy bármi más is lehetne, de szerintem,
csak azért küldte, hogy én halálra idegesítsem magam, mert fogalmam sincs,
hogy mi ragya az. Azért se. Inkább megyek vacsorázni.
Fel
támadunk. Mai jelmondatunk: ez a nap egy szelet sport. Első versenyszám, autós
üldözés. A volánnál apósom, hivatásos autóvezető. Anyósom, fél-profi anyós,
a róla elnevezett ülésen foglal helyet. Száguldunk az M7-esen az eltűnt idő
nyomában. Feladat: az anyósom, családi nevén Mama, munkahelyére történő célba
juttatása, lehetőség szerint, minimális késéssel. A munkahely, a BKV Népstadion
állomás melletti székhelye. Én hátul foglalok helyet, mint a háziállatok az
orosz répás-népmesében, de nem húzom az időt. Azért ülök a járműben, s vagyok
szemtanúja e száguldásnak életre-halálra, mert tegnap újra elkísértem Erikát
és Bátort a szülői-nagyszülői lakba, hogy ott eltöltsenek egy-két hetet. Most,
a hazaúton már a Keleti pu.-nál kiszállok, így rejtve marad előttem a végkifejlet,
vagyis, hogy anyósoméknak sikerül-e időben odaérniük és apósom, utána, mivel
üti agyon az időt. Hazaérkeztem után súlyemelés: kicsit átrendezem a bútorokat,
saját kényelmem szerint. Harmadik versenyszám az unalomig ismételgetett foci.
És azon belül csak az első felvonás: felhívok a belügyi főiskolások gyakorló
lőterénél egy nyugalmazott alezredest, aki ma már csak az ottani tornaterem
üzemeltetéséért felel. Megint van náluk terembérlés, mondja. Márpedig ez az,
amit egy magamfajta naplóíró legszívesebben hall egy ex rendőr-alezredestől.
Erre úszunk. Úszás következik. A reumatológushoz megyek látogatóba, hogy rávegyem,
állítson ki nekem egy kezelőlapot a Széchenyi gyógyfürdőbe. Nyáron már volt
egy ilyenem, aztán az orvos, aki kiállította, sajnálatos módon elhúnyt. Erre
az orvosnőre nem akarok balszerencsét hozni, de mint a mellettem üldögélő
bácsitól megtudom, ezzel csak jót tennék a világnak. A főorvosnő, akihez mindketten
belépni vágyunk, nem egy Lőrincze Lajos. A bácsit, állítólag már többször
is elküldte a picsába. Sajátos gyógymód. Magam is hallom, amint érkezésekor
ráripakodik egy idősebb hölgyre. Nem túl bíztató kilátások. Ráadásul úgy nyolcan
vannak előttem és a sor még nem mozdult. Követem a bácsi példáját, aki már
előttem feladja. Majd úszom később. Addig megint foci. Foci, második felvonás:
a szereplők távolmaradása miatt elnapolva. Három fő egy csapathoz is kevés,
kettőhöz meg már kifejezetten botrányos. Azt meg most sportként, de munkaként
is, egyaránt nehéz lenne tálalni, hogy reggel megírtam a Megható karácsonyi
történetek című könnyfakasztó “elbeszélés gyűjtemény” fülszövegét, ill.,
hogy később elmentem a kiadóhoz, és ott begyűjtöttem első két megjelent könyvfordításomat,
a Kutyaparádé és a Macskaparádé című “műremeket”. Mivel
ez nem tartozik az imént tálalt edzésprogramhoz, nem is érdemel több szót.
Ami igazán fontos, hogy a mai nagy adag testmozgás ellenére cseppet sem érzem
magam elcsigázottnak. Ez pedig annak köszönhető, hogy rendszeresen edzek.
Rámentem
ma az Internetre, hajnali egykor, én lábasfejű. Oszt úgy ott maradtam/meredtem,
nem bírtam legyönni. Mondok, bármennyire is van most ez a munka még a héten,
meg ma se alszom, látom, mán megint, de azér esztet a huncogságot szó nélkül
nem hagyhatom. (Hogy miért írok tájszólásban ezt már én sem értem. Biztos
a fáradtság teszi. Felbukkan belőlem az őselem. De le is merül nemsokára.)
Hadd térjek vissza arra, amint egyik hökkenésből a másikba estem meg. Van
a világhálónak az az aprócska része, amin Bédékároly úr az Úr. Miután porondmester
barátom értesített, hogy honlapja megint megújult, ami számomra nem volt Newság,
mert kis túlzással usque havonta kölcsönöz e webhelynek új külsőt, mondhatnám
folyton kiújul a régi webhely (de már tényleg csak a fáradtság beszél belőlem)
– tartottam vala ott, hogy miután porondmester barátom erről értesített, én
bizony a néhány napos reakcióidőm elteltével, azaz most, meglátogattam ezt
a szájtot, ahol jelenleg már tényleg szinte minden mozog, megpróbálva elvonni
a figyelmet az olvasnivalók egyébként egyre bővülő kínálatáról. Most így menet
közben hasított belém villámként (és ebből semmi jó nem szokott kisülni –
juj!), ha legközelebb, néhány hónap múlva megint ellátogatok Bédékároly virtuális
nagynéni-birodalmába, ő (vagy a nagynéni) onnan talán már élőben jelentkezik.
De ezt még ne tessék terjeszteni, bizalmas infó, vagy ahogy B. L. mestertől
érkezett hozzám a szájról szájra: még csak szőnyeg alatt csiripelik a verebek.
Addig is, mint láttam, szeptembertől már ő is a naplóvagjává avanzsált (most
szándékosan nem találok ki semmit arra, hogy mi az a vagja, mert nincs semmi
ilyen, még a kitalálható dolgok között sem – most már csak éjszaka fogok naplót
írni, ilyenkor nem kell, mert nem lehet gondolkozni). Szóval, most hogy már
hárman írunk elektronikus naplót egy helyen, kezdek rájönni, milyen emberbaráti
cselekedet, hogy kicsit ritkítottam a járatot. CséKáét naplóját amúgy szeretem,
a szerző eklektikusan cizellált stílusa miatt. (Ezt tessék jobban kielemezni.)
De ami azt illeti, a tegnapi írásán jócskán meglepődtem mégis. Hogy kerül
a politikus a tematikus asztalra. A szerzőtől szokatlan. De mindegy, csak
attól óvnék mindenkit, hogy az említettekkel rontsuk az Animal Planet színvonalas
műsorát, aminél egyébként a hangot is vétek levenni, hiszen e hang időnként
az általam fordított veretes szövegeket tolmácsolja. Ez pusztán az egóm, mondhatnám
rónai egóm, ami most megszólalt, úgy látszik ő még nem alszik. Magamnál maradva
még egy kicsit, az én naplómhoz is hozzászólnak fórumilag, ahogy láttam, többen
is, mint a Pro és kontra Esterházy témához. (No, ettől még nem leszek best
of.) Az igazság része, hogy a legutóbbi hozzászólás, például – egyébként jogos
– helyreigazítás, amiért most revideálom akkori idegen ajkú beszédem, valójában
én a múltkor parafrazeálni szerettem volna, csak nem voltam benne biztos,
hogy azt illik-e így a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor, ajándék naplónak ne
nézd a f…, tehetném még hozzá elbicsakló hangon, de azt hiszem, ezzel már
megint elvetném a sulykot. Most inkább el is távolodom az Ungparty hálótól
és még napom egy mozzanatát lejegyzem, hogy meghatározó történés is álljon
itt: kitaláltam egy forradalmian új tejtermék nevet. Koppány vajkrém. Ennél…
szót se többet.