Hozzászólás

Lengyel Tamás

2002. 10. 31.

Elnyelt a fürdőszobám. Nem tudom, pontosan mikor történt, mert az idő, mint a viszonyítás dimenziója is feloldódott körülöttem, kb. a fürdőszoba-felújítás harmadik hetében. Az első egy-másfél hétben még csak a törmelékhalmaz szaporodott, vagy ha úgy tetszik sitt (mondtam időnként angolosan há-val és joggal). Amikor pedig a fölösleg eltávolítása folyik, akkor az optimizmus még táplálja bennünk a reményt, hogy hamarost valami szívet melengetőt látunk felsejleni a romok alól. De a fürdőszoba-felújítás nem ugyanaz, mint egy avar-kori fejedelmi tábor feltárása. Miután eltávolítottuk a fölös rétegeket, attól kezdve már csak a potenciálisan elrontható részek száma növekszik. Így történt ez most is. Aztán az egyik napon, amikor az előszoba parkettát vastagon beborító porszőnyegen át bevánszorogtam a felújítás egyre bizonytalanabb állapotába kerülő helyiségbe, valamilyen megmagyarázhatatlan okból rövid egymásutánban eszembe jutott két korábbi élményem. Az egyik a John Malkovich menet című – nem csak Holywood-i mércével mérve – meghökkentően abszurd játékfilm, amelyben a szereplők rendre látogatást tesznek a címben említett John Malkovich nevű színész fejében. John Malkovich egyébként – bár nyilván sokan ismerik és nekik ezzel nem mondok újat – valóban létező, ráadásul kivételesen remek színész. Steinbeck Egerek és emberek-jének filmfeldolgozásában Lennie szerepét olyan erővel alakította, hogy még sokadik alkalommal is könny szökik a szemembe, ha látom (pedig nem is vagyok az a filmeken-pityergős fajta.) No, de, Lennie vagy nem Lennie, és főképp hol Lennie – a film emlékképe után rögtön eszembe villant gyermekkorom legbizarrabb mesekönyve, Gianni Rodari Beleesetem a TV-be című munkája, aztán egyszerre a vízvezetékben találtam magam. Azóta is ott tanyázok. Csöves vagyok a saját fürdőszobámban. Néha a testmozgás végett keringek egy kicsit, de a vécét igyekszem elkerülni. Ha elunom magam bepillantok az egyik csővégen át a fürdőszobámba, figyelem, apám hogy halad a burkolómunkával – többnyire egyenesen, néha kicsit ferdén. Nézem, a szerelő hogyan szereli fel vízcsapokat, és mint próbálja ki. Érzem, a csapból is én folyok. Közben hiányzik a fiam és a feleségem, akiket mostanában ritkábban látok. Arra még nem jöttem rá, hogy a csövek mentén milyen útvonalon tehetnék látogatást náluk a biatorbágyi nagyszülői házban. Közben a nagymama lassan helyettem neveli Bátor fiamat, aki lassan már talán őt szólítja apának, és bár a veje személyével anyósom nehezen tud azonosulni, bizonyára elégedettséggel tölti el, hogy helyettem ő láthatja Bátor első lépéseit. Szóval, bár lehet, hogy a fürdőszobánk idővel elkészül majd, de úgy tűnik, hogy én már végleg maradok idebenn. Jövő héten az MLSZ megbízásából az orosz fociválogatottat kellene tolmácsként gardíroznom Szegeden, de kénytelen leszek csőpostán megüzenni nekik, hogy ide jöjjenek, a fürdőszobánkba, vízipólózni.

2002. 10. 13.

Nóbel-díj és fürdőszobarom. Az én szempontomból az utóbbi a meghatározó esemény, az előbbi csak érdekesség, tekintve, hogy idén sem én kaptam. Updiketól, Mailertől már több regényt is olvastam, Kertész Imrétől, szégyenszemre még csak egy-két kisprózát, ha jól emlékszem. De mindenképpen pótolni fogom: illene ismernem az ouvre-jét, pláne, hogy ő az első, és a következő szűk száz évben alighanem egyetlen, magyar irodalmi Nóbel-díjas. Ami a fürdőszobámat illeti, mint mondottam, romokban hever. Tegnap szétdúlták a vízvezeték-vezetők és még komoly összeget is áldoznom kellett, hogy megtegyék ezt a szívességet. Viszont most néhány hétig, míg tart a tatarozás, időt takarítok meg azzal, hogy nem fürdök vagy zuhanyozom, ráadásul a villamoson is átadják majd nekem a hozzám legközelebb eső négy ülőhelyet, ami kényelmi szempontból sem utolsó. Miután wassermanék lövészárkokat ástak a helységben, ahol korábban én és családom napi tisztálkodásunkat végeztük, jött az olcsó és gyors ezermester rokon, aki a falakról, plafonról lehántott festék és vakolat törmelékkel temette be az árkokat, a fürdőszobai lefolyót, valamint apámat és engem is majdnem. Az ezermester távoli rokon, nem csak a porfelhőben tűnt annak, másod unokatestvérem apósa. Viszont tényleg olcsó és gyors, talán csak a hatékonyságát csökkenti, hogy nőben sem láttam olyat, aki folyamatosan ennyit bír beszélni. Rá is igaz lehet, amit Téjózsef volt kisgazdavezérre mondtak anno, vagyis hogy beszéd közben bőrlégzéssel jut levegőhöz. Erre azonban ő még rátesz egy lapáttal a hangereje segítségével és feltehetően a padláson a molyok is riadtan dugják be a fülüket, amikor ő odalenn megszólal. Retorikai fordulatai is páratlanok. Így, ha valaki, például, a vízvezeték szerelők, szerinte, nem megfelelően módon végeznek el valamely feladatot, azt nevezi ő “zsebbe szarásnak”. Ha viszont valamit könnyűnek vél, ami meglepően gyakran megesik, akkor a következő szentenciákat bocsátja útnak: “hát, ez csigavér”, ill. “annyi, mint az ujjamat levizelni”. Az általa használt motivika jelentős részét képezik tehát a különféle testnedvek és váladékok. Ő az ezermester rokon. Miközben dolgozik, s vele apám meg én is, rövid időre beállít az ifjú, Eszsuzsa és B. L. mester alkotta házaspár, kik nászútjukról hazatérvén a nászajándékba kapott videót szeretnék használatba venni, s ehhez tőlem néhány kazettát kölcsönözni. Eszsuzsát nem érdeklik a régi akciófilmjeim, B. L. mestert nem érdeklik az újabb művészfilmjeim (na, ezekből azért nincs túl sok), úgyhogy egy Woody Alannel, két Louis de Funes-vel, a Gladiátorral és a Gyalog galoppal távoznak. Történnek ezen dolgok legnagyobb részt tegnap. Ma pedig, miután, más egyebek mellett, befejezem a Köszönöm első kefelevonatának javítását – hét közben érkezett még egy megkésett vers jeles költőnktől, Cséistvántól, úgyhogy holnap reggel még meg kell küzdenem érte a tördelőkkel – most a fürdőszobából az előszobába is kitüremkedő porkupacon küzdöm át magam, hogy annak túloldalán ágyamba vagy dugámba dőljek.

2002. 10. 07.

Ortodox liturgiákat hallgatok. Nem is azért, mert olyan dicséretre méltó ízlésre utal. Procc. Ezt a szót 1-2 éve hallottam először egy költő ismerőstől. Azért hallgatom, mert holnap vissza kell szolgáltatnom Eszmiklós barátomnak a lemezek egy részét. Nyolc ilyen témájú lemezt kaptam tőle kölcsön, mikor legutóbb náluk jártunk. Szépek. Hoszpogyi pomiluj. Le kéne másoltatnom, ha lenne rá mód. Ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy egy-két éve az egyik PR-ügynökségnél még én szerveztem a MAHASZ lemezmásolás elleni kampányát. Van is egy pólóm, amire az van írva, A másolás felfalja a zenét. Szégyen… hogy régen ilyen kampányokban vettem részt. De volt akkoriban élvezet is. Emlékszem a manager-tréningre, amit a hazai McDonalds-üzletek vezetőinek rendeztünk. Itt az volt a dolgom, hogy játsszam el az elégedetlen kuncsaftot, így a vezetők kipróbálhatják problémamegoldó képességüket. Hát, ezt a problémát nem tudták megoldani. Én voltam a legengesztelhetetlenebb vendég. Volt, aki kétségbeesetten kijelentette, hogy márpedig ilyen kuncsaft nincs, egy emberszabású pedig meg is kérdezte, nem Degecről származom-e. Ha tudták volna, hogy a munka miatt kicsit még vissza is fogom magam. Hiszen a legszebb az volt az egészben, hogy tisztességes honoráriumot fizettek, amiért jól megizzasztottam őket. És még egy rövid kitérő a Gyorsankész-kultúráról, itt nem utalok rá, mely jóbarátom nejének az unokasógornője (bankárfeleség) nyilatkoztatta ki ismerőseik korlátozott anyagi lehetőségei kapcsán: Már négy éves a gyerekük, de olyan szegények, hogy még egyszer sem tudták elvinni egy McDonalds-ba. (Az ilyenektől hullik egyre intenzívebben az én hajam – a szerző kommentárja.) Most még kicsinykét az anyagiról lelkibb síkra váltanék, folytatva, ahol legutóbb abbahagytam, Nagykanizsán. Vendéglátónk, Tékata, 40 felé járó, egyedülálló (ráadásul) nő, aki mint ilyen gyakran keresi az alkalmat, hogy lelki síkokon mozogjon. A helyenként síkamlóssá váló beszélgetés egyébként egyikünknek sem volt terhére, sőt élveztük is. Tékata elbeszélése alapján, például kedvet kaptunk a Vagina-monológok (azt hiszem ez a címe) előadásához, címszerepben három magyar színésznő (de már szintén nem emlékszem kik). Vendéglátónk fel is idézett egy-két kedvcsináló monológot. Mondom, na, voltak azért ennél lelkibb vonatkozásai is a társalgásnak, de hát más személyes monológját mégsem adhatom ki. Vasárnap este azzal az érzéssel tértünk haza, hogy ez egy kellemes hétvége volt. Hétfőn leadtam a Köszönöm kéziratát a tördelőknek, megfelelő kádat kerestem a fürdőszobába, este pedig elmentem a Parnasszus estre (mire másra?), ahol Orbán Ottóra emlékeztek. Több ismerőssel találkoztam, így például Efmarcellel, aki azzal állt elém, hogy tudna nekem fordítási munkát ajánlani, ha érdekel. Persze, hogy érdekelt. Hamarost átmentünk Bédékárollyal és Béévával a Stefánia étterembe és sör mellett beszélgettünk. Pépisti is csatlakozott hozzánk. Hiába próbáltam valami újat mondani magamról, a porondmester úr azt mondta, tudom, olvastam a naplódban, így aztán irodalomról és közös ismerősökről folyt a szó. Pépistivel egyetemben indultam hazafelé 11 tájban, de ő útközben felugrott még egy pohár borra. Kedden folytatódott a kád és csempe kutatás. Este pedig már az új helyen, vagyis a régi bérlemény-termünkben, megesett az őszi futballidény nyitómérkőzése. A társaságunk egy új fővel, Envalentin költővel gyarapodott. A szerdai napból is az este volt a legérdekesebb, amikor is váratlanul beállított négy volt ungvári tévés kollégám éjszakára. A korrektség kedvéért: egyet valóban vártam, a másik három volt a ráadás. Jót beszélgettünk. Ez egy ilyen beszélgetős hét volt. Csütörtök, péntek nagyrészt pihenéssel, szombat, vasárnap munkával telt, ahogy azt jobb helyeken szokás. Ma pedig megint hétfő van. Megint naprakész vagyok, és közben megint lejárt egy lemez.

2002. 10. 05.

Két dolgot tehetnék a vonaton, az egyik a Trükkös üzlet olvasása – szerző Dave Barry. A nagy sikerű amerikai író, régiónkban méltán ismeretlen Totál káosz című könyvéből Holywood-i játékfilm is készült, amit a 10 nappal az iskolakezdés után történtek miatt betiltottak (10 nap, mely után megrengett (merengett?) a világ). Szóval az amerikai bürokrácia jóvoltából a filmet sem látta senki. Nekem viszont most a szerző második ilyen témájú regényét kellene véleményeznem. Aki kíváncsi, milyen az “ilyen téma”, talán olvassa el a Totál káoszt, vagy ne, ha mondjuk nem Rejtő Jenő kedvelő. Nekem mindegy, a másikat választom úgyis a két dolog közül, írok. Ma szombat van és nem történt semmi említésre méltó – írom. De, hál’ istennek, gyakran van szombat. A múlt heti például egészen eseménydús volt. Sietnem is kell, ha el akarom mesélni, mert máris Göd-alsónál járok. Múlt szombaton tanúja voltam becses barátom, B. L. mester és kedves arája Eszsuzsa esküvőjének. Ezt az élménybeszámolót is úgy kezdem, majd, hogy: én – de a más kezdést talán majd úgyis megírja más. Lehet persze, hogy ő is úgy kezdi majd, hogy én, és akkor már az sem lesz más. Tehát úgy kezdem ezt a rövid beszámolót, ahogy más is kezdené: én kaptam feladatul, hogy a horvát vízumot (a nászúthoz) leszállítsam B. L. mesternek, Zalakarosra, az esküvő színhelyére, továbbá, hogy átmenetileg a gyűrűk ura, de legalábbis őrzője legyek, és végül, hogy segédkezzek a menyasszonyszöktetés megakadályozásában. Minden feladatomnak legjobb tudásom szerint eleget is tettem. Pedig az utóbbi akcióra is sor került, meglehetősen felemás körülmények között. A menyasszonyt mindenesetre kiváltania sem a vőlegénynek, sem az ő tanújának (nagy megkönnyebbülésemre) nem kellett. Amikor az egyik vendégnek, Efjenő műfordító és nőfordító (ha ez jelent valamit – jelentse azt, amire én gondolok) barátunkat felvilágosítottam, hogy az elrablóknak, esetenként a fent említett módon váltságdíjat kell fizetni, egy egyetemi előadó rétori ékesszólásával csak annyit mondott: “Hát, lófasz a seggükbe!” Véleménye találkozni látszott az én finomabb formában megfogalmazott ilyetén nézeteimmel. Ennél, persze fontosabb, hogy Eszsusza és B. L. mester boldogok voltak, ahogy az egy ifjú pár esetében szokás, és a lakodalom is kellemesen, jól sikerült. Erikával most talán többet táncoltunk együtt, mint eddig összesen, amiből menthetetlenül adódott, hogy közben kezdtünk táncmodorunkban kicsit összeszokni, ő nem ragaszkodott már hozzá minden áron, hogy vezessen, és én is egyre ritkábban léptem a lábára. Mondom, na, minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt. (Ennek a mondatnak egyetlen célja az, hogy valami szépirodalmi igényűt is ide aplikáljak a szövegbe.) Mi hajnali 3-kor távoztunk, a közeli Nagykanizsa irányába, és gond nélkül oda is értünk, holott napközben legalább háromszor sikerült eltévednünk, az amúgy nem grandiózus méretű Zalakaroson. Nagykanizsán az előzetes megbeszélések alapján Erika barátnőjét Tékatát vertük fel legédesebb (negédesebb?) álmából. Ő mégsem káromkodva fogadott, nem útált, s az ágyunkat is megvetette már. Hogy mi történt ezek után, azt talán egy következő alkalommal mondom el, mert közben leszálltam a vonatról, és azt mégsem várhatja el senki, hogy a troli megálló felé gyalogolva írjam tovább a naplót. Addig is, ne következzék egy kis reklám.

2002. 09. 22.

Szia Tomi! Tök jól szórakozom a pánsípos naplódon. – Ezt írta nekem szerdán ímélben kedves ismerősöm, Bégabi, aki egy személyben B. L. mester unokahúga is. A héten ez már a harmadik visszajelzés volt, (gyakran megakadó) írásfolyamomat illetően, és a tény, hogy ennyien olvassák, olyan kibírhatatlan lelki terhet rótt rám, hogy néhány napra abba is kellett hagynom az írást. Más meghökkentő levelet is kaptam, hármat, de ezt már másnap. CséKá nem hagyta abba próbálkozásait a vizuális művészet mezején, de míg korábban ezeknek négy címzettje volt, most már abban a megtiszteltetésben részesített, hogy kizárólag enyém a műélvezet. A három .doc cím most Beckett, Schoppenhauer és Pingu. Utóbbi úriembert nincs szerencsém ismerni, ha egyáltalán létezik ilyen, de a meghökkentés lényege most is inkább magukban a “műalkotásokban” rejlett. Az egyik leírása következik: fehér háttéren zöld és piros karakterekkel (200-as betűnagysággal) a következő szöveg: Szia Pom-Pom. Ugye mindenki kitalálta – ez volt a Schoppenhauer.doc. Persze látványnak még magával ragadóbb, mint így leírva, úgyhogy, miután eltelt újabb három nap úgy, hogy sehol egy jobb fajta Kafka- vagy Joyce.doc, lassan kezdenek elvonási tüneteim jelentkezni. A csütörtöki napon ráadásul CséKá .doc-tor írásain kívül más nem mindennapi események is rámzúdultak (hosszas tervezés után). Az egyik ilyen a Szüret Biatorbágyon nevű rendezvény, melyet a sógorom szervezett, néhány szomszédja és az én szórakoztatásomra, kora reggeltől délig, a Kutya-hegyen. Rendkívül hangulatos hely ez a Kutya-hegy és az esemény is az, mely során, akár egy jobb fajta kukoricahántó vagy tollfosztó party-n, vidám beszélgetés folyik, melyet legfeljebb a közben elfogyasztásra kerülő szőlő akadályoz kicsit. A legmeghökkentőbb, hogy többnyire ketten-hárman egymással párhuzamosan beszéltek, mégis megértette az, akinek éppen a mondandót címezték. A következőképpen hangzott a dolog:
Ezen a tőkén sose fogy már el a Nova?
Járja az elektromos fűkaszájával a környéket, és ahol igény van rá, lenyírja.
A huszonegyes csatornán is azt láttam, hogy a mai nőknek már nincs szükségük ránk, férfiakra.
Jó az, ha van, jó ütős bort lehet belőle csinálni.
Szépen keres vele, 3500 forintot egy helyen, és fél óra alatt megvan.
Miért, mit láttál, Karcsi bátyám?
Az összes szem lepotyog a földre, úgy hullik.
Két szőke nő egymást nyalta-falta.
Nekem is ezt kéne csinálnom fizetés-kiegészítésnek. Stb.
És ez így ment délig. Biatorbágyról délután haza. Este pedig hátra volt még a nap másik jelentős történése, azaz B. L. mester barátomnak az ő legényéletétől való elbúcsúztatása, mely zárt ajtók mögött zajlott, a nyilvánosság kirekesztésével. Erről, tehát, részletes beszámolót most nem közlök. A péntek, miután sikerült felébrednem, nagyjából megint a sport jegyében telt. Most már hivatalos szerződéssel megtámogatva, lefoglaltam a focitermünket. A szerdai után ezen a héten folytatódni kezdett a pénteki jógakurzus is, ahol megtudtam, hogy Bivolaru, a nagy román jógamester, csak Bukarestben lenne hajlandó nekem megadni a kiérdemelt szvára jóga beavatást (a szvára fogalmát, annak közismert voltára való tekintettel most nem magyarázom), mire bennem valami olyasmi ötlött fel, hogy akkor tartsa meg, vagy valami hasonló meg-re végződő szókapcsolat. Mire haza tértem jóga után, a hétvége már ott ágaskodott a küszöbön. (Gyakran nem bírom megállni, hogy az ilyen kétes értékű képeket leírjam.) Szóval az ágaskodásból szombat lett, munkával terhes. Vasárnap viszont a pihenésé. Vác, Széchényi fürdő. Este pedig jön az újabb elektronikus mail, melyből kiderül, hogy a porondmester közel egy hétig újra távol lesz. Hát érdemes így, kérdem én, megírni, megélni egy hetet, hogy aztán egy újabb hétig halogassam? És ha kiszárad a fű, mit eszik a tehén, ha újranő vagy mégse?

2002. 09. 17.

Este háromnegyed kilenc van, és még nem vacsoráztam. Nem lesz ez így jó. Mióta megint távol a család, rendszertelenség van, kényelem és anarchia. Maradjunk a kényelemnél, arra tudok példát mondani: felkelek reggel, még mielőtt megszólalna az ébresztőóra, lekapcsolom, nehogy rám ijesszen, aztán kitapogatom a tegnap este előrelátóan odakészített távirányítót és bekapcsolom a CD-lejátszót. Krishna Das zenére mantrázik. Kellemes ébredés az ilyen. Meg tudnám szokni. Nem fogom. Már az ágyban reggelizéssel is gondok vannak, az ételt mégsem készíthettem tegnap este az ágy mellé, de ha már egyszer kiszállok, az egész értelmét veszti. Nincs mit tenni, ez egy reggeli mentes nap lesz. Részben újraszövegezem a Megható karácsonyi… könyv fülszövegét, miután a kiadóvezetőtől megtudom, hogy ennek most nem az olvasót, hanem a vásárlót kell megcéloznia. A könyvnek, tehát, olyasmit kell kommunikálnia a vevő felé, hogy – vegyél meg. Ez azonban ilyen durván mégsem vágható a leendő vásárló arcába. Udvarolni kell neki, mint amikor a nőnek azt mondjuk: szép a szemed, de közben a mellét bámuljuk. Végül csak kidomborítom a fülszövegben a lényeget. Következő sikerem: megszerzem a kedvezményes fürdőbelépőt is. A kézhezvétele nincs ingyen, de legalább nem teszem ki magam holmi neurotikus főorvosnők szeszélyeinek. Házoli barátomtól tudom, mennyi a tarifa, de azért a rend kedvéért megkérdezem. Ez ingyenes, mondja a doki, a hátam mögött álló kollégái kedvéért, de közben kicsit kijjebb húzza az asztala nyitott felső fiókját és a biztonság kedvéért a nyakát is előre nyújtja a fiók irányába. Én is belekukkantok, hogy lássam mit néz, de egy másodperccel később belém nyilall a felismerés, pénztárcámból diszkréten előhúzok egy kétezrest és könnyedén, feltűnés nélkül beleejtem azt asztalának rekeszébe, melyet ő bezár. Kezet fogunk, biztosítom, hogy később még látni fog engem, biztosít, hogy ennek ő örül, elválunk. Délután, bevásárlás után, a villamoson találkozom egy régi ismerősömmel. Ádám Évától (nem rövidítem, mert szép, ritka név) meglepődve hallom, hogy olvasta a naplómat. Ezen a héten már a második ember, aki ezt mondja. Ha tudom, hogy ennyien olvasnak, igyekeztem volna jobbakat írni. Az a baj, hogy én igyekeztem jobbakat írni… Végül, ha írás, akkor e-mail is. CséKától kaptam ma egy Nietzsche, illetve egy Proust címzésű levelet, mindkettőben volt egy-egy valami, ami op-art grafika, képvers, képrejtvény, elektronikus képeslap vagy bármi más is lehetne, de szerintem, csak azért küldte, hogy én halálra idegesítsem magam, mert fogalmam sincs, hogy mi ragya az. Azért se. Inkább megyek vacsorázni.

2002. 09. 16.

Fel támadunk. Mai jelmondatunk: ez a nap egy szelet sport. Első versenyszám, autós üldözés. A volánnál apósom, hivatásos autóvezető. Anyósom, fél-profi anyós, a róla elnevezett ülésen foglal helyet. Száguldunk az M7-esen az eltűnt idő nyomában. Feladat: az anyósom, családi nevén Mama, munkahelyére történő célba juttatása, lehetőség szerint, minimális késéssel. A munkahely, a BKV Népstadion állomás melletti székhelye. Én hátul foglalok helyet, mint a háziállatok az orosz répás-népmesében, de nem húzom az időt. Azért ülök a járműben, s vagyok szemtanúja e száguldásnak életre-halálra, mert tegnap újra elkísértem Erikát és Bátort a szülői-nagyszülői lakba, hogy ott eltöltsenek egy-két hetet. Most, a hazaúton már a Keleti pu.-nál kiszállok, így rejtve marad előttem a végkifejlet, vagyis, hogy anyósoméknak sikerül-e időben odaérniük és apósom, utána, mivel üti agyon az időt. Hazaérkeztem után súlyemelés: kicsit átrendezem a bútorokat, saját kényelmem szerint. Harmadik versenyszám az unalomig ismételgetett foci. És azon belül csak az első felvonás: felhívok a belügyi főiskolások gyakorló lőterénél egy nyugalmazott alezredest, aki ma már csak az ottani tornaterem üzemeltetéséért felel. Megint van náluk terembérlés, mondja. Márpedig ez az, amit egy magamfajta naplóíró legszívesebben hall egy ex rendőr-alezredestől. Erre úszunk. Úszás következik. A reumatológushoz megyek látogatóba, hogy rávegyem, állítson ki nekem egy kezelőlapot a Széchenyi gyógyfürdőbe. Nyáron már volt egy ilyenem, aztán az orvos, aki kiállította, sajnálatos módon elhúnyt. Erre az orvosnőre nem akarok balszerencsét hozni, de mint a mellettem üldögélő bácsitól megtudom, ezzel csak jót tennék a világnak. A főorvosnő, akihez mindketten belépni vágyunk, nem egy Lőrincze Lajos. A bácsit, állítólag már többször is elküldte a picsába. Sajátos gyógymód. Magam is hallom, amint érkezésekor ráripakodik egy idősebb hölgyre. Nem túl bíztató kilátások. Ráadásul úgy nyolcan vannak előttem és a sor még nem mozdult. Követem a bácsi példáját, aki már előttem feladja. Majd úszom később. Addig megint foci. Foci, második felvonás: a szereplők távolmaradása miatt elnapolva. Három fő egy csapathoz is kevés, kettőhöz meg már kifejezetten botrányos. Azt meg most sportként, de munkaként is, egyaránt nehéz lenne tálalni, hogy reggel megírtam a Megható karácsonyi történetek című könnyfakasztó “elbeszélés gyűjtemény” fülszövegét, ill., hogy később elmentem a kiadóhoz, és ott begyűjtöttem első két megjelent könyvfordításomat, a Kutyaparádé és a Macskaparádé című “műremeket”. Mivel ez nem tartozik az imént tálalt edzésprogramhoz, nem is érdemel több szót. Ami igazán fontos, hogy a mai nagy adag testmozgás ellenére cseppet sem érzem magam elcsigázottnak. Ez pedig annak köszönhető, hogy rendszeresen edzek.

2002. 09. 04.

Rámentem ma az Internetre, hajnali egykor, én lábasfejű. Oszt úgy ott maradtam/meredtem, nem bírtam legyönni. Mondok, bármennyire is van most ez a munka még a héten, meg ma se alszom, látom, mán megint, de azér esztet a huncogságot szó nélkül nem hagyhatom. (Hogy miért írok tájszólásban ezt már én sem értem. Biztos a fáradtság teszi. Felbukkan belőlem az őselem. De le is merül nemsokára.) Hadd térjek vissza arra, amint egyik hökkenésből a másikba estem meg. Van a világhálónak az az aprócska része, amin Bédékároly úr az Úr. Miután porondmester barátom értesített, hogy honlapja megint megújult, ami számomra nem volt Newság, mert kis túlzással usque havonta kölcsönöz e webhelynek új külsőt, mondhatnám folyton kiújul a régi webhely (de már tényleg csak a fáradtság beszél belőlem) – tartottam vala ott, hogy miután porondmester barátom erről értesített, én bizony a néhány napos reakcióidőm elteltével, azaz most, meglátogattam ezt a szájtot, ahol jelenleg már tényleg szinte minden mozog, megpróbálva elvonni a figyelmet az olvasnivalók egyébként egyre bővülő kínálatáról. Most így menet közben hasított belém villámként (és ebből semmi jó nem szokott kisülni – juj!), ha legközelebb, néhány hónap múlva megint ellátogatok Bédékároly virtuális nagynéni-birodalmába, ő (vagy a nagynéni) onnan talán már élőben jelentkezik. De ezt még ne tessék terjeszteni, bizalmas infó, vagy ahogy B. L. mestertől érkezett hozzám a szájról szájra: még csak szőnyeg alatt csiripelik a verebek. Addig is, mint láttam, szeptembertől már ő is a naplóvagjává avanzsált (most szándékosan nem találok ki semmit arra, hogy mi az a vagja, mert nincs semmi ilyen, még a kitalálható dolgok között sem – most már csak éjszaka fogok naplót írni, ilyenkor nem kell, mert nem lehet gondolkozni). Szóval, most hogy már hárman írunk elektronikus naplót egy helyen, kezdek rájönni, milyen emberbaráti cselekedet, hogy kicsit ritkítottam a járatot. CséKáét naplóját amúgy szeretem, a szerző eklektikusan cizellált stílusa miatt. (Ezt tessék jobban kielemezni.) De ami azt illeti, a tegnapi írásán jócskán meglepődtem mégis. Hogy kerül a politikus a tematikus asztalra. A szerzőtől szokatlan. De mindegy, csak attól óvnék mindenkit, hogy az említettekkel rontsuk az Animal Planet színvonalas műsorát, aminél egyébként a hangot is vétek levenni, hiszen e hang időnként az általam fordított veretes szövegeket tolmácsolja. Ez pusztán az egóm, mondhatnám rónai egóm, ami most megszólalt, úgy látszik ő még nem alszik. Magamnál maradva még egy kicsit, az én naplómhoz is hozzászólnak fórumilag, ahogy láttam, többen is, mint a Pro és kontra Esterházy témához. (No, ettől még nem leszek best of.) Az igazság része, hogy a legutóbbi hozzászólás, például – egyébként jogos – helyreigazítás, amiért most revideálom akkori idegen ajkú beszédem, valójában én a múltkor parafrazeálni szerettem volna, csak nem voltam benne biztos, hogy azt illik-e így a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor, ajándék naplónak ne nézd a f…, tehetném még hozzá elbicsakló hangon, de azt hiszem, ezzel már megint elvetném a sulykot. Most inkább el is távolodom az Ungparty hálótól és még napom egy mozzanatát lejegyzem, hogy meghatározó történés is álljon itt: kitaláltam egy forradalmian új tejtermék nevet. Koppány vajkrém. Ennél… szót se többet.

A korábbiak