Lengyel Tamás

2002. 08. 27.

Kétszer ír aki gyorsan ír vagy angol. De én nem tudok ráangolódni, arra, hogy két beszámolót készítsek Angliáról, ahová pedig úgy indultam, hogy majd gyűjtöm a naplómhoz az élményanyagot. Volt is mit: a már-már gorombaságig alapos határőröktől kezdve, az enyhén szólva hiányos étkeztetésen át a számos pozitív élményig. De, hogy az ungvári egyetemi népköltést tovább parafrazáljam: „dolgozni csak lomposan és lustán, ahogy a csiga megy a pusztán, úgy tudok.” És mivel Vétibiék az Új Holnapnál szívesen látnának egy úti naplót, így ehelyt most nem teszem elektronikusan publikussá , milyen érzés 45 embert idegen országban, sosem látott helyeken hivatásszerűen kalauzolni (próbálni), úgy téve, mintha mindentudója lennék a vidéknek. Legyen abból most inkább Új Holnapos útinapló. Itt pedig álljanak kevésbé kalandos dolgok. JAK tábor például. Tudomásom szerint ma este 9-kor van jelenésünk Szigligeten. lenne pontos megmondhatója ennek, de ő most alszik. Háorsolya – egyetlen szerzőnk, a meghívott háromból, aki velünk tart (CséKá és Efede lemondta) – barátjával a szomszédos kocsiban dohányzik. Odakinn esik és nekünk előreláthatólag szűk egy órás gyaloglásra nyílik kilátásunk az állomástól. Aztán, ha megérkeztünk, talán utolsó leheletemmel – mert bedugult az orrom a pollenallergiától és tüsszögök is kegyetlenül – próbálok majd helytállni a Balettért B.L. mesterrel vállvetve, persze. Sikerül is jó időben, jó helyen leszállnunk, bár mire elolvassuk, hogy Badacsonydörgemic, a vonat már majdnem indul is tovább. Vasútállomáson útbaigazítás. Busz csak reggel jön. Indulunk hát Szigliget iránt gyalog. Az első kereszteződésen túl rendőrautó. Erről útitársainknak eszébe jut, hogy fű került a cigijükbe. Kertészek esetében érthető lenne, de költőknél sem meglepő. Jobbra fordulunk. Elszívják. Vissza az eredeti aszfaltösvényre. A rendőrautó közben a következő kanyarulatig távolodott. De utolérjük. A magányos szerv balra mondja Szigligetet. Az Alkotóház viszont a túlsó végen. Azt mondja, nyolcas. Úgy értjük, kilométer. Azt válaszolja, igen. Úgy gondoljuk az sok. Jobbról kerüljük meg a hegyet, aminek a túloldalán van az Alkotóház. A bicikliút is jó hosszúnak bizonyul. Szűk óra alatt érünk a célállomáshoz. Tíz perccel kilenc előtt. Vendéglátóinktól, Mónikától és Annától megtudjuk, hogy mindenki átment a kocsmába meccset nézni, de erre számítottunk. Erre számítottunk. Mi is néznénk a meccset, a Manchester United – ZTE visszavágót. Vendéglátóinkkal abban egyezünk meg, hogy ha meccs után valaki még kíváncsi ránk, illetve mi is kíváncsiak vagyunk valakire, akkor megtartjuk a lapbemutatót. A ZTE, mely csapat egyébként B.L. mester jövendőbelije szülővárosának csapata, 5:0-s lehengerlő vereséget szenved. Ezek után a vendéglátóinkon kívül, a könyvtárszobában, egyszemélyes, a futball iránt közömbös hallgatóság gyűl össze. Mi megkönnyebbülünk, vendéglátóink kényelmetlenül érzik magukat. Anna és B.L. mester az egymásétól függetlenül közeledő házasságkötéseikről társalognak, meg a lakodalmakról általában. Mónikától pedig megtudom, hogy ő nem megy férjhez, mert nem vesz a nyakába koloncot. Közben megérkeznek Háorsolyáék, de ők is csak a szobakulcsot jöttek elkérni. Átvonulunk a szomszédos ebédlőbe, ahol kései – siratás helyetti – vacsorázásba fojtjuk amúgy sem számottevő bánatunkat. Éjfél felé jár. Ideje elraktároznunk magunkat a holnapi napra, amikor is újabb 4 és fél órát vonatozhatunk majd a Déli pályaudvarig, közben B.L. mester megint alszik vagy a „Járművezetői vizsga tankönyve – személygépkocsi, kistehergépkocsi” című könyvet olvassa, én pedig írok valamit. Talán olyas valamit, hogy kalandok itthon is vannak, nem csak Angliában, bár ezeket sem érdemes egynél többször megírni.

2002. 08. 11.

Nem is tudom, mikor hagytam abba. De abbahagytam. Mert ehhez nagyon értek. De, persze, ahhoz hogy az ember, vagy annak a fia abbahagyhassa, ahhoz kezdetre is szükség van. Márpedig én ahhoz is értek, nem annyira, mint az abbahagyáshoz, de ha elkezdem, többnyire jól kezdem el. Csak érzem, nem, az a baj, hogy nem is mindig érzem, viszont tudom, hogy folytatni nem szabad. Rögtön nem. Abba kell hagyni. Aztán az abbahagyás után újra lehet kezdeni. Persze az újrakezdésben nem vagyok olyan jó, mint a kezdésben, de a leggyengébb a folytatásban vagyok, ezért az újrakezdés után megint abbahagyom. Amolyan sinus-görbe, vagy mintha egy szellő hintáztatná az ágat. Hát, akkor in medias res(tancia): Miután abbahagytam, írtam egy verset. Sárvarjú. Ez egy példa a produktív abbahagyásra. A sárvarjú az idővarjúval próbál közös nevezőt keresni. Gondolnám, hátha egy helyen kap egyszer szárnyra mind a kettő. Későn jövök rá, hogy két teljesen különböző alfajról (műfajról?) van szó. Két nappal ezután, kiderül, hogy az idővarjú már bekerült a Bárkába. No és így több esélye van a túlélésre. Madarat lehetne velem fogatni. Azért a sárvarjúnak is örülök, mert nálam a vers mostanában ritkább, mint a fehér holló. De most aztán tényleg túllőttem a célon. Van, amit nem lehet elég korán abbahagyni. Folytatom. Postán kaptam a Bárkából tépét. Ezt a szót eddig így nem használtam. Tédezső írta nekem, hogy: honorárt és tépét a címre. Holott nem is én vagyok a tépécsináló. Szóval jött a Tépé Etibortól. Láttam benne Bééva írását, ami felkeltette az érdeklődésemet. Laterna magica! Mágikus latrina?! Lyukas csokoládé, lapos csokoládé… – latinból, anno, sokat mulasztottam. Jól sejtettem, hogy csak félreértés miatt lehet, hogy egy-két héttel korábban ugyanezt az írást kaptam meg Béévától egy kárpátaljai összeállításhoz, ami a Szőrös Kőben jelenne meg. A porondmester – ők ketten egy család (fele – vagy harmada?) – ma írta is, hogy storno. Latin gyökerű család lehet. A Szőrös Köves kárpátaljai összeállítás meg apad. Holott egy ideje már el kellett volna küldenem. Denem, denem. Ugyanez volt érvényes a pókerre is, amit Bédékároly Budapesten tartózkodása idejére kilátásba helyezett. Denem, denem. Egy intellektuális programmal kevesebb. Valószínű, hogy B. L. mesternek sem lett volna alkalmas, éppen költözőben voltak első közös lakásukba. Pépistiék meg Kárpátalján keresztelték fiúgyermeküket. Ami engem illet, hogy magamról is írjak már kicsit, dolgozom, csak látszatja nincs. Most éppen mindenféle városokról olvasok. Angliai útravaló. A következő naplómat már Londonból vagy -ról írom. Helyszíni beszámoló lesz. Izgalmas. Nekem mindenképp. Még sosem vezettem idegent külföldön. Angliában is csak egyszer jártam. Ki mondta, hogy nem vagyok bátor?

2002. 07. 31.

Esik az eső. Itt ülök a dolgozószoba ablaka előtt és sanzonszövegíró leszek, ha így folytatom. Egyébként jól esik. Az eső. A hosszú meleg után. Alakul a dal második sora. Dal a meteorológiai szolgálat esőfakasztó munkatársáról. (Halgas)sá’ mán! Olyan jól esik, mint az, hogy végre nem a napi robottal kínzom magam itt a gép előtt. Elhanyagoltam a naplóírást. Dátum szerint már közel két hete burkolózom kényszerű hallgatásba, addig nem is esett. Valójában kevesebb, de ez részletkérdés. Most inkább, végre, tizenegynéhány nap után hazaérkezem Egerből – kicsit nem vigyázok és teljesen átcsapok elbeszélő prózába – leszállok a vonatról, elbúcsúzom a költőtársaktól, hazamegyek, rövid gondolkodás után szombatot csinálok és irány Vác, rövid szülőlátogatás. Újabb hazajövetel után az új cél Angyalföld, ahol szintén légies személy, egy tibeti buddhista pap előadását hallgatnám meg a bardókról, a halál általi megszabadulásról – ők ezt kicsit másképp értelmezik, mint ahogy mi –, vagyis a Tibeti Halottaskönyvben tárgyaltakról. A rinpoché-ről kiderül, hogy sokkal testesebb, mint amilyen légies és az előadásmód miatt is van valami hiányérzetem, talán az, hogy mintha a téma nyugatiak számára zanzásított változatát adná elő és attól az elveszteni látszana eredendő varázsát. Úgy egy órányi részvétel után, végül eljövök, így a véleményalkotás joga is csorbát szenved. A rinpoche társaságát inkább Pépistiére cserélem. Miután lebonyolítottuk számítógépes ügyleteinket, felkerekedünk egy biliárdszalon irányába, ahonnan már csak a nappali tömegközlekedés elmúltával indulunk haza. Másnap Biatorbágyi családlátogatás van soron. A sor nem fontossági, más okokból megyek ki ide csak vasárnap. Erikával és Bátorral kisétálunk a Biatorbágyot átszelő, előttem ismeretlen nevű patakhoz, nézzük az autókat, leginkább Bátor. Előtte, meg utána különböző egyéb dolgokat teszünk, mint család. Este én megint haza, ők csak másnap. Több mint egy hónap távollét után. Sógorommal érkeznek, aki hozza az általa elkészített hatalmas járókakeretet. Sógorom asztalos. Sógorom járókakeretet készít, meg előszobaszekrényt, meg más bútorokat nekünk. Egyébként bizonyos okokból már nem dolgozik a szakmában. Sógorom jó sógor. Lacinak hívják. A járókakertet egy nagy ágybetét köré szereli, attól kezdve a gyerek nappal abban játszik, mi pedig éjjel abban alszunk. Most ugyanis ez az egyetlen kétszemélyes ágybetétünk. A barátainkat, a későbbiekben, ez sem akadályozza meg abban, hogy körberöhögjenek a hír hallatán. Nekem meg Rejtő regények szereplői jutnak eszembe. A Csontbrigádban vannak olyanok, mint – Az ember, akinek táskája volt – vagy hasonlók. Én meg mostantól lehetek Az ember, aki járókában alszik. Egy másik Rejtő szereplővel, Senki Alfonzzal is majdnem azonosítom magam, amikor a porondmester buzdítására a naplómhoz kapcsolódó alig-vitafórumot olvasom. Klári írja, hogy ki ez az L. T., ki ismeri és ha senki, akkor miért ír naplót olyan helyen, amelyet valaki olvas és hasonlók. Erről nekem eszembe jut a költő klasszikus verse, amit, bocsánat, ha pontatlanul idézek:

A költő barna korszakából. De olvasok még mást is a gépemen. Ozoltán a Terasz mágusa beszámolót kér Egerről. Részben átírom azt a naplórészt. Ez is megvan. De közben egyre több más munka is jön. Vége az uborkaszezonnak. A fiamon valami kiütéses győzelmet aratott. A porondmester barátian megfedd, hogy vétettem gondatlanul elkövetett központozásban. Késő is van, meg álmos vagyok. De legalább esik az eső.

2002. 07. 19.

Másnap volt és többek arcán látszott, hogy ezt csak nehezen képesek megemészteni. Ha egy reggeli, lágyan remegő rántotta enyhén megbolygatja az éjszaka óta a gyomorban tévelygő bor atomokat, a továbbiakban már csak arra lehet koncentrálni, mikor érkezik a meleg ebéd egy megváltó hús- vagy zöldséglevessel az élen. Esetemben legalábbis a szokottnál több alkohol nem annyira a fejet, mint inkább a gyomrot veszi ostrom alá. Akárhogy is, megvolt az aznapi alaphangulatom, mellyel az események elé néztem. Kértem is az események fő irányítóját, hogy engem a majdan következő irodalmi vetélkedő alól mentesítsen. Mondtam mindenfélét, hogy nem szeretek vetélkedni, ami nem teljesen igaz, hogy csak hátráltatnám a szobatársaimat, mert nem vagyok csapatjátékos, ez leginkább így van, de ez is csak kifogás, mert elsődlegesen alighanem azt szégyelltem volna, ha kiderül, hogy egy versíró ember, mondjuk költő (urambocsá szerkesztő is), milyen kevés milyen kevés tárgyi tudással rendelkezik az irodalom vagy annak bizonyos rétegei terén. Ez aztán be is következett, mert nem kaptam felmentést. A vetélkedőt még megelőzte azon írások felolvasása, melyeket penzumként rótt ki ránk Téistván. Hogy a szonett fordítással kezdjem, kiderült, amit addig homály fedett, nevesen, hogy a szonettet a magyar költő doyen Efgyörgy írta angol nyelven. Hozzáteszem - és itt mások véleménye is találkozni látszott az enyémmel - hogy a hivatalos fordítás, éppúgy, mint a mi áttételeink legnagyobb része jobb lett, mint az eredeti. A költő mentségére legyen mondva, mégiscsak a magyar az anyanyelve, nem az angol. A fordításaink felolvasása után módunk nyílt a horror- és badarverseink közzétételére is. Magam is elkövettem azt a hibát, hogy felolvastam gyengén sikerült gegversemet. De azt hiszem, az enyémnél jobban sikerültek is feledésbe merültek, amikor Vétibor, a miskolci költő és méla-rtos, saját kérésére utolsóként előadta saját happeninggel társított költeményét. Azt találta ki ugyanis a “Bika vére az egri utcán” témájára, hogy Egri Bikavért locsol magára, miközben felolvassa a verset, mely arról szól, hogy Egri Bikavért locsol magára. A produkciót Vasstaps kísérte, csak a bort, amit a költő az utolsó cseppig magára pazarolt, sajnálta mindenki. (A verset lásd) Nem sokkal ezután kezdetét vette a sokak által várva várt vetélkedő. Témája a huszadik századi magyar irodalom, a csapatok egy-egy vendégszoba lakóiból (3 fő) tevődtek össze. A fődíj egy üveg (vélhetően jobbfajta) vodka volt, melyet 21 kérdésre adott (lehetőleg helyes) válasz alapján lehetett elnyerni. Nem derült ki, mennyi volt a maximálisan elérhető pontszám, mert azt senki sem közelítette meg, a mi csapatunknak viszont sikerült minimálisnak mondható pontszámmal elcsípnie az utolsó helyet. Büszkék nem voltunk rá, de legalább alkalmat adott, hogy Béistvánban és bennem felmerüljön a Buta Költők Társasága megalapításnak ötlete. Aztán jött az ebéd. A mienkénél több mint 3-szor jobb pontszámmal győzelmet arató csapat körbekínálta a vodkát, így volt, akinek az indulás előtt újból megemelkedett a hangulata. Csomagolás következett. Aki szívügyének tartotta, a pincérlányoktól is forró búcsút vett. Majd irány a vonatállomás. A hazaút egy része enervált beszélgetéssel telt. És itt kellene egy olyan befejező mondat, hogy mondjuk: ez azonban mit sem vont el abból a tényből, hogy milyen jól sikerült tábor volt ez - vagy valami hasonló marhaság. Persze a szervezéssel nem is volt semmi gond, sőt elismerés illeti, de számomra nem ez volt a lényeg. Egy másik résztvevő, történetesen az egri vendéglátónk Jézoltán fia, Jépéter is megjegyezte, hogy ő nem az a típus, aki ilyen jellegű rendezvényekre sűrűn ellátogat, és azt hiszem, ez több jelenlévőre, többek között rám is igaz volt. Itt ugyanakkor, számomra legalábbis, az derült ki, hogy egy ilyen homogén közegben, ahol mindenki azon a területen próbál érvényesülni, vagy esetleg már érvényesült is, amelyiken jómagam is kísérletezgetek, végeredményben akár jól is érezhetem magam, csak megfelelő társaság kell hozzá, meg esetleg egy kis egri bor.

2002. 07. 18.

Feltett szándékom volt, hogy itt-tartózkodásom alatt, mivel korábban egyszer már elmulasztottam, most mindenképpen bejárom az egri várat. Ehhez eléggé el nem ítélhető módon el akartam lógni az egyik aznapi előadásról. Pébéla volt írószövetségi vezéralak lett volna az első, aki megosztja velünk gondolatait és mivel olvastam már tanulmányait, hallottam előadásait, melyek rendszerint egymással igencsak rokon gondolatköröket ölelnek fel, elég kézenfekvőnek tűnt, hogy őt ne válasszam. Annál is inkább, mert a másik társalkodót, akinek a választott témáját is az érdeklődésemhez közelebb állónak éreztem, eddig élőben nem, legfeljebb versbeszédileg volt szerencsém ismerni. Végül egész délelőtt szakadt az eső. Nem tudom, hogy Pébélának vannak-e olyan kapcsolatai, hogy az esőt elrendezze, de azt beszélte már az egész tábor, hogy ő lesz az Illyés Alapítvány következő elnöke. Irodalompolitikus, mondta neki egyszer különösebb rosszindulat nélkül házigazdánk az egyik Parnasszus esten. Pébéla ekkor sértetten tiltakozott, pedig tényleg az, nála mindig érdemes valamiért lobbizni és sok irodalmár nem is hagyja ki a lehetőséget. Most a szlovákiai (épp onnan érkezett) előadását ismételte meg a kedvünkért. Integráció az európai kultúrába, irodalomba vagy valami egészen más. Bármilyen lebilincselő volt is, a felét nyitott szemmel átaludtam. Úgy döntöttem ebéd után, ha török, ha szakad – (hol)ott mán nem is szakadt, elállt – megyek egri várat látogatni, feláldozván a találkozás lehetőségét Péandrással. Így is tettem. A várról nem írok, mert Gárdonyi megelőzött, de ezt egyébként is látni kell. Mire visszaértem, az előadás már egy órája tartott… volna. Ám Péandrás, akárcsak Pébéla, késve érkezett (fáradt, kiégett aggyal – fűzhetné tovább a szót az EDDA, de a mi esetünkre ez nem érvényes). Nem maradván le semmiről, meghallgathattam a költő beszámolóját a 70-es évek végén, 80-asok elején indult saját generációjáról, Jelenlét, JAK stb. de ennél is többet beszélt az előzményekről (60-as, 70-es évek). Mint később kiderült, a hallgatóság egy része elégedetlen is volt emiatt, a lányokkal az élen. A lányok, a lányok… A tábornak négy női múzsája volt, ebből kettő a feleség, kettő pedig a fiatal költőnő típusba tartozott. Szemtelenül fiatal költőnő típusba, most kaptak értesítést SMS-ben a sikeres egyetemi felvételijükről. A tábor férfi lakóinak nagy része persze ott legyeskedett körülöttük, amit a hölgyek szemmel láthatólag élveztek. Házigazdánk, mint a jó kerítő, a meghívottak összetétele által, gondoskodott arról az enyhén pajzán hangulatról, melynek bármely táborban uralkodnia illik. Persze egyes férfi társaknak még így is panaszuk volt az arányra. Az előadás után ünnepi vacsora következett, melyre megérkezett a polgármester és néhány másik helybéli kiválóság. Egyikük nyenyere művész, aki a vacsorát népies ízekkel fűszerezte. A rögtönzött hangversenybe Pedro, az egyik költőtárs, is benevezett, akinek egyébként a gitár a kenyérkereső munkaeszköze, de rajta kívül még egy-két költő elkápráztatta az este során a hallgatóságot. Ilyenkor kezdenék én el irigykedni, tudván, mivel gitár-tanulmányaim ellenére, jó ha még 3-4 akkordot le tudok fogni a húrokon. De a valamelyest fiatalabb pályatársak közt volt például, aki a nap korábbi szakában (pár szavas szanszkrit “tudásomon” túltéve) Dzsajadéva versét szavalta eredetiben. Mindezen képességeik mellett ezek a kollégák ráadásul még jó verseket is írnak, úgyhogy gyorsan belefeledkeztem az est borkóstolós részébe, mielőtt még túlárad bennem az irántuk érzett megbecsülés. A hivatalos borkóstoló nem hivatalos foly(t)atásba torkollt, részemről megint hajnali kettőkor, mikor már majdnem mindent “letorkoltunk”, nyilvánítottam befejezettnek az előző napot. A még ébren lévők többségén ekkora már alkotói révület lett úrrá. Béistván szobatárs and performer például dedikálta nekem kötetét, amivel nem is lett volna semmi baj, ha másnap, immár józanon, nem készül ugyanerre, feledvén az éjszakai dedikálást. Ebből látható, hogy borból is megárt a sok.

2002. 07. 17.

Az ember azt gondolná – abban az esetben, ha az ember én vagyok – hogy a fiatal költők az alkotói sikerek hiányát extra adag önbizalommal túlkompenzáló szerzetek, esetleg alkotói sikerekben gazdag és emiatt öntelt alakok, akik bizton tudják magukról, hogy ők a legjobbak. Mivel jómagam leginkább az első kategóriába tartozhatnék, ezért az utóbbi csoport képviselőivel szemben, néhány kivételes esettől eltekintve, minimális szimpátiát engedélyezhetnék csak magamnak. Egyértelműen negatív prekoncepció ez, s lehet például az adott egyén kisebbségi származásából eredeztethető, melytől, mint adott egyén, mereven elutasítóvá, mondhatni morózussá válok. Erre utalt legalábbis, anno, egy beszélgetésünkben, nem biztos, hogy segítő szándékkal, de nem biztos hogy ok nélkül Tégábor, prózaíró ismerősöm. A fiatal költőkre visszatérve azonban el kell mondanom, hogy valójában tényleg nem mindegyikük erkölcsi nulla. Sőt! Még a tőlem sikeresebbek sem feltétlenül. Az egri műhelytalálkozón vált ez meggyőződésemmé, ami a Parnasszus színeiben zajlott három napig. Erről a rendezvényről most részletesebben is szólok, már csak azért is, mert előre sejtem, hogy vasárnap kapok majd egy e-mailt a porondmestertől, melyben ugyanerre buzdít majd, mondván: “Kellene írnod egy jó kis beszámolót, nem gondolod? De privátim is érdekelne, milyen volt.” Épp ezért meg sem várván a felszólítást, rögtön írni kezdem, hogy még a korábbról elraktározott kipihenetlenségemet őrizgetve ezen a napon is korán keltem, így már fél nyolckor sikerült odaérnem, gyülekezés okán, Téistván zugló-parnasszusi házához. Talán két ember kivételével megjelent mind a huszonegynéhány meghívott, hogy közös különbuszon tegye meg a többiekkel az egri utat. A – szinte kivétel nélkül – harmincöt év alatti szerzők, köztük én, már útközben sem unatkozhattunk, Téistván a kvázi-házigazda kirótta mindenkire a feladatot, mi szerint, mindenkinek illik írnia egy horror- vagy egy “badar” verset, ill. fordítást készítenie az angol nyelvű szonettről, amihez a rend kedvéért nyersfordítást is kaptunk. Mint kiderül, ezeket az alkotmányokat pénteken kell majd közkinccsé tennünk. Menet közben elkészült már a szobabeosztás is. Én Déenádámmal, a Palócföld rovatvezetőjével és Béistván költő, képzőművész, performerrel kerültem együvé. Utóbbi az a személy, akit talán a világon is, de Magyarországon mindenképpen első és egyetlenként kézbesített ki csomagban a posta (egy performansz keretében Budapestről Miskolcra). Róla a tábor során kiderült, hogy csupa lélek, csupa szív és csupa máj. (Bár ilyen alapon akkor már csupamáj olajról is beszélhetnénk.) Mi, így hármasban, megérkezésünket követően el is indultunk feltérképezni a környékbeli kocsmákat, bár ami engem illet ekkor még nem adtam fel a két és fél hete tartó szigorú absztinenciámat. Már-már letettünk arról, hogy délelőtt tizenegy tájban nyitott kocsmára leljünk, ezért egy közértben vásároltunk inkább. Déenádám egy sört, én is, csak alkoholmenteset, Béistván pedig egy kis üveg vodkát. Imígyen felszerelkezve elindultunk visszafelé és ekkor akadt utunkba a nyitott Mátyás söröző. Itt hoztam azt a vitatható döntést, hogy rövid időre szüneteltetem az alkohol-nemfogyasztást. Sört ittunk. Ebéd után kis pihenő, majd két előadás következett. Bébéla teoretikus a műértelmezésről szólt. Az előadás magasröptű és nehezen követhető, tehát színvonalas volt. A legnagyobb meghökkenést az okozta, amikor Weöres egy versének szereplőjéről kiderült, hogy annak Jenő nevű alakja egy teknősbéka, ráadásul mindezt anélkül, hogy a szövegben bármi utalás lenne ezen állapotára. Ezt az előadást még vita is kísérte, főképp arról, lehet-e és érdemes-e dekódolni Káeszernő teoretikusnak a munkáit, ill. hogy szükséges rossz-e a hermeneutika, és ha nem, akkor mégis miért igen. A másik meghívott inkább amolyan irodalmi önképzőkörbe illő előadásra invitálta a jelenlévőket. De azért itt is megtudhattunk Weöres kapcsán egy-két érdekességet. Este a kb. huszonöt fős szerzői gárda, három egri színésszel megtoldva egy belvárosi, zenés irodalmi est keretében bemutatkozott a 4-5 fős egri közönségnek. A “hivatalos” programrész után, már leginkább a magunk szórakoztatására geg-verseket olvastunk fel. Többek között egészen sikeres volt az én régi jó Pornólyrám is, amit még 1995-ben egy budaörsi videotéka katalógusából emeltem át. Az est után belevetettük magunkat az egri éjszakai életbe, ami nem volt könnyű, mert a helyi kocsmák kilencven százaléka este 10-kor zár. Ötünknek három ilyen kultúrintézményben is sikerült kivárnunk a zárórát, közben egyre több sör meg egyéb mellett beszélgetve irodalomról, nőkről, sportról és egyéb masculin témákról. Hajnali kettőre sikerült visszaérnünk a szálláshelyünkre, így esélyem sem volt rá, hogy másnap reggel végre kipihenten ébredhessek.

2002. 07. 15.

Vétamás barátom reggel kilenckor, előzetes bejelentés alapján, felfüggesztette a vendégszeretetemmel történő visszaélést. Eltávozott. Röviddel utána megjöttek szüléim unokát látogatóba, de az unoka egy darabig váratott magára. Erikáék úgy egy órás késéssel érkeztek, én közben leszállítottam a barrakudákról szóló film fordítását. Siettem haza, hogy játszhassam egy keveset a fiammal, az utóbbi néhány hétben heti egy, legfeljebb két alkalommal láttam, ő pedig közben szünet nélkül fejlődik és, naná, hiányzik nekem. Anyámékat váltotta a gyerekorvos rutinvizsgálat végzése céljából. Kifaggattuk. Étkeztetés aktualitásai, egyebek. Négy körül már le is lépett megint a családom, de jövő héten legalább végre hazaköltöznek. Csélászló telefonált, megkaptam-e a versét az antológiához, mondtam, hogyne, választ is írtam neki SMS-ben, mire ő, hogy nincs is mobiltelefonja. Talán vidéki számát érthettem félre, amit korábban a rögzítőre mondott és akkor még elmondhatom mentségemre, hogy a hiba a közvetítő vonalban volt. A postán feladtam Erika nagykanizsai barátnéjának szánt üdvözlőlapját és befizettem a csekkeket. Ez tellett úgy fél órába, így mire kiértem a Margit szigetre a srácok már rúgták a bőrt és az eső is eleredt, de egyik sem volt komoly. Itthon emil várt Péannától, egri műhelytalálkozó ügyében. Úgy tűnik szerdától menthetetlenül belopózik pár napra az életembe az irodalom. Majd írok róla (ha másról már úgysem szoktam), hogy milyen volt, és hasonlókat. Talán.

2002. 07. 14.

Blöffölni kell, de ez jó, mert blöffölni élvezet. Számomra ez a póker 1. számú szabálya. A 2. az, hogy vannak kombinációk, amelyek erősebbek más kombinációknál, de ez nem baj, amíg nálad van a legerősebb vagy úgy teszel, mintha nálad lenne. És itt újra érvénybe lép az első szabály. Röviden, ez az egyetlen jelenleg eszembe ötlő olyan játék, amelynél jól csalni kifejezetten kívánatos és dicséretes tett. Így a póker energia levezetésként egyaránt forrón ajánlott, managereknek, politikusoknak, ill. csupán embereknek is. Jómagam az utóbbi csoportba sorolhatókkal gyakran és örömmel játszom úgy nyolc éve. Kezdetben még "kárpátaljasi" színekben, irodalmi estek és táborok után vagy közben, rendszerint a porondmesterrel, becses Béévájával és az éppen jelenlévő másokkal folyt a csata. Később módosult helyszín, úgy két-három éve a csapat is. Rajtam kívül leginkább B.L. mester maradt meg fix tagnak. A helyszín pedig most már az a Rottenbiller utcai ingatlan, ahol többek között a lapunk, az alapítványunk és a fiam is székel. A társaság, mint Santi, szerzetes barátom, az egyik oszlopos tag, kitűnően megfigyelte, világosban szinte sosem kezdjük el, ebből már a szomszédok is sejtik, hogy sötét dologra készülünk. Hét és kilenc között érkezik az a kellő számú potenciális jelölt, akiknek a nagy többsége valóban kártyázni jön, sőt netán egyenesen azért, hogy elnyerje a többiek egy-kétszáz forintnyi aprópénzét. Kerül ugyanakkor közénk néha olyan is, aki csak sörözni-borozni, ne adj ég baráti beszélgetést folytatni érkezik. (Ezeket az egyéneket átmenetileg sikerült kiszűrnünk.) Érkezik, tehát, a társaság, mely nagyjából hasonló felállásban képviselteti magát egy-egy biliárdtermi estén vagy a hétfői futball "rangadókon", aztán kezdetét veszi a hajnalig tartó játék. A rekord játékidőt két hete sikerült elérni, amikor születésnapom estéjéből a másnap kora reggelbe nyúlt a parti. Fél hatkor érezték úgy a többiek, hogy már a kezükben lévő ász pókert sem biztos, hogy felismernék. A mai ehhez képest sokkal visszafogottabbra sikerült. Vétamással még előbb eszközöltük a Traffic című, általam nem csak a reklámja alapján, de utólag is nézhetőnek vélt amerikai film megtekintését. Aztán hazaérve vártuk a többieket. Oleg unokatestvérem érkezett elsőnek, akiről tudtam, hogy römiben, ami a második kedvenc kártyajátékom, jobb nálam, de pókerező oldaláról nem ismertem. A többieket annál inkább. Tudom, hogy Santi barátom óvatos, B. L. mester igyekezete ellenére is nehezen leplezi az érzelmeit, Törpe, egykori középiskolai osztálytársam, a blöffölésnél csak a győzelmet szereti jobban, Vétamásnak viszont néha hagy maga után némi kívánnivalót a helyzetfelismerő képessége. Mindezek persze csak a póker vonatkozásában igazak. Vagy mégsem? Ilyen ismeretek birtokában viszont nem lehet kétséges, hogy többnyire ki nyeri a legtöbb aprót. Egy fotós ismerősöm elmondása szerint az ő pókerpartijaikon alkalmanként 40-60 ezer forint cserél gazdát. Talán el kellene érnem, hogy nálunk is emeljük a téteket.

2002. 07. 13.

A futás is ilyen. Az ember elindul a Margitsziget egyik végétől (persze, a Margitszigetig villamossal megy, holott korábban ugyanez az ember otthonról, a Szobránc utcából indult el, ki az Ung partjára és onnan a folyó mentén a Komszomol partig, aztán ugyanarra vissza - már megint kezdem ezeket az útleírásokat). Mondom, ez az ember, aki most már nem az Ungtól indul, és a Szent Margit szigetet készül körbefutni, első alkalommal úgy kilométerenként megáll, mondjuk ötször, mert kb. ennyi a táv, ötezer háromszáz valahány méter. Megáll, mert olyan rég nem volt ilyenben része, mintha igaz sem lett volna, megáll, rácsodálkozik, hogy mennyire nem megy a dolog, pedig ő azt hitte, hogy ennél azért jobban bírja, többet tud nyújtani, pedig a lépteit is alig. Megáll úgy ötször, de azért végig ér a távon. Ha van benne kurázsi. Nem vár sokat. Pár nap elteltével nekivág megint, ugyanaz a táv, de most kevesebb pihenő, mondjuk kettő, és nem túlzott, de azért az eddigieknél nagyobb önbizalom. A harmadik alkalommal nincs megállás és most tényleg élvezi, bár ezt már nem is remélte. Lehet, hogy a mozgása még darabos, talán sosem is lesz olyan kifinomult, mint az élsportolóké, nem lesz belőle hosszútávfutó, legfeljebb magányos, de kárpótolja egy-egy olyan szakasz, aminek teljesen át tudja magát adni. (Na azért ilyen még ritkán van.) Természetesen, az ember, mint már korábban mondtam, én vagyok. És akárcsak máskor, most is éjszaka futom át a napom állomásait. Fordítás délelőtt, majd bevásárlás, jóleső beszélgetés Erikával, aki jött a munkámba besegíteni, koraeste Vétamás barátom érkezése, Erika el, további beszélgetések, most Vétamással, személyesek és csendkitöltők, vacsora után Zimmer Feri, most sem tetszik különösebben, aztán marad a napi elbeszélés, most csak így kutyafuttában. Közben már figyelem a pálya fölött az időmérőn, hogy ma mennyi alatt teljesítettem ezt a rövid távot.

2002. 07. 12.

Tehát, itt ülök a gép előtt és írom, hogy ma visszafelé kezdem a naplóírást. Nem arabul csak kronológiailag. Volt pár perccel ezelőtt ez a növénymentő akció, ami nem jelent mást, mint hogy meglocsoltam a szobanövényeket. Alig egy-másfél héttel az előző locsolás után. A kroton és a japán vagy kínai (?) rózsafa már nagyon a végét járni látszott, nem csoda, mert ezeket Erika elmondása szerint ilyen trópusi időben kétnaponta kellene locsolni. Mindenesetre kár lenne értük. Szobanövény mumifikálásban, úgy tűnik, nyerő vagyok. Az a mókás, hogy kedd este Pépistinél jártam, aki újonnan szerzett kőkorszaki laptopomat próbálta volna kicsit használhatóbbá tenni, átmenetileg sikertelenül. Egyik szomszédja gépét is akkor akarta "felturbózni", ezért az én kíséretemben hatolt be a szomszéd lakásába. Pépisti nevű elkövető előzőleg alaposan felkészült és már tudta jól, hogy a szomszédok nincsenek odahaza, különben miért kérték volna arra, hogy locsolja a növényeiket. Egyszóval, amíg Pépisti a számítógépet előre megfontolt szándékkal szétszedte és saját lakásába hordta, addig én magamra vállaltam a lakás fotoszintézis utján működő tartozékainak vízzel történő ellátását. Locsolás közben rábukkantam egy-két olyan növénynek látszó tárgyra, mely Pépisti figyelmét az eltelt másfél hét során rendre elkerülte. Ekkor mondtam én, kicsit talán elbizakodottan, hogy szobanövények terén azóta vagyok ily szemfüles, mióta egy-kettő majd kiszáradt a jóvoltomból. A kolléga erre megnyugtatott, hogy ő ennél komolyabb eredményeket is elért már a növény eutanázia terén. Bennem pedig a beszélgetés ezen szakaszánál ötlött fel, hogy ezek után akár a saját szobanövényeimet is meglocsolhatnám. Ez a röpke gondolat aztán további három napra feledésbe merült. Mint ahogy kezdem lassan azt is elfelejteni, mit csináltam a mai locsolás előtt, kronológiailag. Azt hiszem, néztem egy amerikai kommerszt vagy kommerszet (ahogy a jeles írónak is mondták: "írj valami kommerszet Maughm"). Előtte LGT-t hallgattam, szeretnék ugyanis az mp3-as gyűjteményből egy normál audio válogatást összeállítani Vétamás barátom közreműködésével. Persze ez a lemezmásolás is azok közé az imázs romboló tényezők közé tartozik, amikről nem kellene ehelyt írnom, de mit tehetnék, ha már akkor is másoltattam magamnak lemezeket, amikor még pár éve az egyik PR cég lemezmásolás ellenes kampányának szervezésén ügyködtem. Mindmáig van egy pólóm: a másolás felfalja a zenét felirattal. A célirányos zenehallgatást megelőzően a barrakudák életét magyarítottam. Közben, telefonon, megtudtam, hogy a fiam már négykézlábra áll, egy újabb pókerpartit szerveztem vasárnapra és kiderítettem, hogy elmarad a mai rendhagyó focidélután. Délelőtt elmentem a lapterjesztőnkhöz a remittendáért, amit taxival hozattam haza. Előtte mosakodtam, felébredtem, és vége is van a napnak.

2002. 07. 11.

Az ember fia hazajön egy hosszú pihenéssel töltött nap után, kinyitja a TV-t, nincs benne semmi, kinyitja a hűtőt, abban sincs semmi, kinyitja az elektronikus postaládáját, hát erre ott várja a porondmester "derült égből villámcsapás" levele. Hogyasszongya, küldeném neki a megírt naplórészleteket feltevés céljából. Ha teszem fel megírtam volna teszem hozzá, akkor feltehetnénk. De hát ki az, aki naplót ír, akkor is, ha nem mondják neki, hogy kell. Pláne nyáron. Mert én nem. De most mondják, úgyhogy rajta. Téma pedig az elmúlt szűk két hétben lett volna bőven. Pókerparti, születésnap nagy zabálásokkal, VB-döntő, a csikorgó hangú Cocker papa koncertje, jógatábor Bükkszentkereszten, barátlátogatás Miskolcon, családlátogatás Biatorbágyon stb. Ma is ez utóbbi program volt soron, mert Erika és Bátor még további egy-két hétig a családi fészektől távol próbálja kipihenni a fáradalmait. Utóbbi számára a fáradalmak első tejfogának felbukkanásában merülnek ki. Békés családi nap volt ez, tehát. Néha még hasznos is lehet, ha a megszokott környezetből kiszakadva (Bahamák, Bermudák, Biatorbák) töltünk a családunkkal egy kis időt. Nekem legalábbis nagyon jól esett. A nap végén pedig, amikor a fiunk aludni tért, Erikával elindultunk bevásárolni az egyik Budaörs melletti "remekpiacra" (értsd: szupermarket). Sógorom autójával tettük meg az utat. Erika tapasztalt vezető, lett már autó totálkáros a keze alatt. Természetesen nem az ő hibájából. Ami engem illet, legalább olyan régen van járművezetői engedélyem - úgy tizennégy éve, - de a rutinom még nem igazán alakult ki azalatt a kb. 1-2 óra alatt, amit 1-2 évente vezetéssel töltök. B. L. mester is most vesz autóvezetői órákat, aztán, ha hamarosan a jogsit is megszerzi, pár hét alatt túlszárnyalhatja az én tizennégy éves vezetői "tapasztalatomat". Rövidre fogva, most sem én vezettem. És így jártunk jól. Az áruházban Erika a családnak készült élelmiszert vásárolni, én pedig magamat akartam meglepni egy-két tétellel. Írható CD-kre volt szükségem, ill. most készültem megalapozni grapefruit-gyümölcslé készletemet. Ezt az italt mindig is szerettem kesernyés ízéért, de most, hogy születésnapom óta alkoholt és köztük szinte kizárólagos kedvencemet, a sört sem iszom már, végképp ráfanyarodtam a gyümölcslevekre. Ez a bizonytalan időtartamú absztinencia, melyhez hasonlót még nem próbáltam, nem valamiféle fogadalom eredménye, kicsit leegyszerűsítve, inkább nevezném az okot könnyed, önkéntes jellempróbának. Egy-egy trópusian meleg nyári napon, kocsmában, hideg sört fogyasztók baráti társaságában nem is mindig olyan könnyed. Erre már most rájöttem, pedig hol van még a vége! De tényleg?! A bevásárlás vége az volt, hogy Erikától különváltan, busszal a város és az otthon felé vettem az irányt, ahol most ülök a gép előtt és ezt írom.

2002. 06. 28.

Élelmiszer beszerző körút. Mai napom nagy részét tette ki ez. Mi ez a beszerzési láz, kérdezem magamtól, hogy felelhessek, más úgyse kérdezné. Szervezem magamnak holnapra a Happy Birthday-t, amit, ha így megy tovább, lassan már hagyományszerűen, most másodszor, éjszakába nyúló pókerpartival ünnepelünk. No nem a magam vagy Erika szüleit hívom kártyázni, és ettől még nem marad el a családias megemlékezés sem arról, hogy Péter-Pálkor szüretelte le a szülész-nőgyógyász anyám méhének gyümölcsét, engem. (Ez annyira rossz, hogy már tetszik.) Lesz hát ünneplés mindkét szülői párral, de a beszerzés oka most a pókerparti. Magáról az eseményről majd egy későbbi időpontban számolok be, mert közben két hétig szünetel a fórum, melyen nap nap után tündöklöm. Persze, lehet, hogy én közben írok tovább, de az eredmény akkor is olyan lesz, mint az élőnek álcázott tévévetélkedők, amiket két-három hónappal a rögzítésük után adnak le. Egyszóval legközelebb felvételről közvetítem a baráti pókerpartit, de addig is "scripte diem" (ha van ilyen), írjunk a mának. Ma ebédre halászlevet ettem, másodikra is halat, csak azt rántva. Azóta egész nap iszom. Erre szokása anyámnak, anyai nagyapám nyomán, azt mondani: A hal úszni kíván. De én sose értettem, ha már az a hal belém hal, akkor mér' súlyosbítja a helyzetét. Ne az én hasamban lubickoljon! Apropó lubickolás, még mindig nem mehetek a jól megérdemelt beutalómmal a Széchenyi fürdőbe úszva gyógyulni, pedig a gerincemnek nagy szüksége lenne rá, de a fejsérülésem nem engedi. Vagyis én nem kockáztatok, míg teljesen be nem gyógyult, mert ebben a fürdőben különböző betegségeit kúrálhatja a nagyérdemű, ráadásul, ahogy Démisi barátom fogalmaz, a szexuális "másság iránt toleráns" egyedek is előfordulnak itt. Szerény személyemet, példának okáért, egy idős, és saját bevallása szerint sikeres magyar származású amerikai szobrász szerette volna, mondjuk így, mert ő is így mondta, megmintázni. Már legalább 6-7 éve történt az eset. Többször is nyomomba szegődvén, az úriember fotókkal és újságból kivágott cikkekkel próbálta igazolni szobrászmesterségét, mondván, hogy egy készülő szobrához mindenképpen az én kulcscsontomat kell megmintáznia. Tekintve, hogy én nem szorgalmaztam a dolgot, a vén Pygmalion alighanem más kulcscsontot keresett a szobrához. Meg kell jegyeznem, hogy soha egyetlen nő sem próbált azzal elcsábítani, hogy meg akarja mintázni a testemet. Ki érti ezt? Pedig, mint most már köztudott, a szóban forgó test "filmszerűen sportos". Szegény porondmestertől lassan elnézést kell kérnem, hogy már többedszer idézem ezt a félrefogalmazást, holott, alighanem azért teszem, mert elégedett vagyok vele. Ha a testet a lélekkel is kapcsolatba akarnám hozni, beszélhetnék még az esti jógafoglalkozásról, aminek most az én szempontomból érdekes vonatkozása is volt, de talán inkább tartalékolom legközelebbre, ínségesebb időkre. Meg aztán megint holnap van már, ideje tudomásul venni.

2002. 06. 27.

A megszokott reggeli rituálé mellett most a növénylocsolás is hozzátartozott a napkezdéshez. Ha hosszabb időre egyedül maradok, a szobanövények rendszerint pusztulásnak indulnak, a mai reggelen azonban eszembe jutott, hogy itatási idő van. Sőt a kényesebbeket már kedden is meglocsoltam. Tegnap pedig elmosogattam. Vasárnap óta először az igaz, de aki ismeri a kettőnk viszonyát (kettőnkből a mosogatás a másik), az most így is visszahőköl, mondván: Hogy?! Te! Mosogattál?! De hát, ahogy az előző foci VB győztesei mondhatnák az idén: Sze lá ví. Több éve kapom a meghívókat a mozifilmek premier előtti sajtóvetítéseire. Másképp szólva évek óta járok ingyen moziba. Kezdetben majd minden forgalmazó vetítéseire bejáratos voltam, így jól átláthattam a nemzetközi filmtermést a magyartól a francián át az irániig. Ma már egyetlen forgalmazó kedvezményezettje vagyok csupán. Mert időm nem engedi, nem is próbálom újra tágítani a kört. De lassan a maradékról is le kellene mondanom, mert ez az egy forgalmazó szinte kizárólag az amerikai kommerszt képviseli. Ettől lett ez a legnagyobb cég a piacon. Nem tudom már kitől származik, de bölcs mondat: a köz ízlését nem lehet kellőképen alábecsülni. Vagy valami ilyesmi. Az enyémet sem lehet kellőképpen alábecsülni. Ha őszinte akarok lenni - márpedig egy napló még ha félig formális is, megköveteli ezt - ez a kultúra nem áll távol tőlem. Viszolygok tőle, de részben mégis vonzódom hozzá. Kamasz koromban még egyértelműen közelebb állt hozzám Rejtő Jenő, Leslie L. Lawrence, vagy Raymond Chandler. Nem voltam az a lángelme típus, aki már ilyen korában is Kafkát vagy Bulgakovot bújja. Még mindig úgy éreztem, hogy a pozitív oldal képviselőjének, hihetetlen, de nem értelmetlen kalandok során kell győzedelmeskednie, anélkül, hogy közben elvesztené a fejét vagy bogárrá változna. Ezt a - ma már belátom - némiképp egysíkú látásmódot próbálja a felnövő és felnőtt nézőkbe sulykolni a Holywoodi kommersz. Mea culpa, de ettől én még mindig legalább annyira tudom értékelni a Mátrixot vagy a Gladiátort, mint egy Fellinit vagy Greenawayt. (Tudom, a filmkészítés/alkotás egymással nem igazán összemérhető, különböző síkokon mozgó darabjai ezek.) De amit az utóbbi időben látok, ha ellátogatok egy éppen aktuális sajtóvetítésre, mint tettem azt ma is növénylocsolás után, az meghökkent. A két, egyenként másfél órás amerikai mozgókép témája a szex illetve az érzelmek voltak. Az előbbivel foglalkozó film az obszcenitástól eltekintve vagy annak ellenére fantáziátlan (vibrátorral kardozó egyetemista diákok stb.), az érzelmes darabot ugyanakkor, mely alighanem Kácostner immár sokadik bukását hozza, romantikusnak szánhatták volna, amennyiben romantikus lenne, hogy egy halott nő szelleme riogatja, szünet nélkül, hőn szeretett férjét. Nem az a fő gond ezekkel a filmekkel, hogy elkészülnek, hanem, hogy van aki megnézi őket, mint ahogy én is tettem. Ettől aztán fel is támadt a dühöm, épp annyira, hogy amúgy is döglődő alkotói kedvemnek egész napra nyakát szegje.

2002. 06. 26.

Tévedtem, elnézést a fordítótól. Vannak, akik tényleg képesek álmukban ölni, tudtam meg filmlektorálás közben. Egy kanadai úriembert legalábbis felmentettek a gyilkosság vádja alól, mert sikerült meggyőznie az orvosszakértőket, az esküdteket és a bíróságot arról, hogy autóba szállt, huszonkét kilométert vezetett, majd megölte szeretett anyósát, és mindezt alvás közben. És még Einsteinről mondják egyesek, hogy zseni. A filmben persze szerepet és életfogytiglanit kapott néhány amatőr is, akik nem aludtak elég mélyen. Jómagam, nehogy lemészároljam önnön személyemet, más most úgysincs a közelemben, lefekvés előtt, pár órával lefekvés előtt leveleztem, így feltehetően álmomban is folytattam a levélfogalmazást. A bűnügyi krónikában ma semmi olyat nem hallottam, ami ezt cáfolná. A levelezés elsősorban a porondmester portája/portálja (ha-ha!) felé irányult napló és más írásbeliségek kapcsán. Bédékároly felvetette, hogy a naplóm mellett a hozzászólás lehetőségét is meg akarja teremteni, mire én igeneltem, sőt kilátásba helyeztem, hogy a hozzászólni vágyók esetleges híján, magam is szívesen tennék néhány csípős kritikai megjegyzést irányomba, feltéve, hogy eszembe jutnak ilyenek. Fenti levélből tudtam meg azt is, hogy Cségyuri szintén nekifog a napi önelbeszéléseknek, ugyanezen a porondon, ami szintén jó hír, mert ha magamat már unom, de több vagy jobb naplóélményre vágyom, lesz másik, rokon helyen. Biztosan olvasmányos lesz, mint a Szőrös Kőbe küldendő válogatás előszava, amit már úgy másfél hete küldött el nekem, de csak ma olvastam el. Remélem sikerült elkerülni mindent amit szerettem volna. - írja. Sikerült. Ugyanakkor szellemes, jó írás. Bééva porondmesternétől is kértem prózát a válogatáshoz, remélem küld. Ha ezt a részt megírtam, ma is levelezgetek majd, de előbb még hadd említsek egy-két napközbeni történést. Központi traumaélményem az volt, amikor szent és sérthetetlen ebédfogyasztásomat, melynek a második elődöntő szent és sérthetetlen megtekintése közben ejtettem szerét, felcsöngetett lakásunkba Emzoltán, nekem foci és póker partnerem, Erikának (volt) csoporttársa. Nem csak felcsöngetett, hanem fel is jött a lakásba, majd, megette az ebédem felét, megitta a söröm felét és megnézte majdnem az egész meccset. Csak néztem, mint a hét törpe Hófehérkére. Nem mintha sajnálnám tőle, a törpék se sajnálták, de ami sok az sok. Mindegy, volt pozitív élmény is. Kulturális téren ugyanis ma jelentős előrelépést értem el. Belekezdtem egy, mondhatni irodalmi klasszikus olvasásába. A címe: Felhasználói kézikönyv. Már ez is milyen szuggesztív. Ami benne van, az pedig maga az univerzális tudás tárháza. Kisejlik belőle az indiai vágy istennő szutráinak korszerűen adaptált változata: a PIN sűrű emlegetése mellett, olyanokat olvashat az erős idegzetű tanítvány, mondjuk a SIM kártyájáról, hogy óvatosan csúsztassuk be a SIM kártya résbe. Ha az avatatlan kéz vagy SIM vagy bármi nem jár sikerrel, arra is van tanács: várjunk egy keveset, csatlakoztassuk le a töltőt, majd dugjuk vissza és próbáljuk újra. Mindezt megfűszerezi az ismeretlenségében is zseniális szerző némi elhagyhatatlan obszcenitással a PUK emlegetésekor. De hogy fő szerepét is maradéktalanul betöltse, a műremek a következő információkkal lát el: Az akkumulátort csak rendeltetésének megfelelő célokra használjuk. (Szétvet a kíváncsiság, milyen más módok léteznek még.) A telefont tartsuk úgy, ahogy bármely más telefont tartanánk. És ne feledjük, hogy más előfizetők hívásához, illetve a hívások fogadásához a telefont be kell kapcsolni. Én most megyek és megpróbálok még több telefon szutrát magamba szívni.

2002. 06. 25.

Ez a napló nem az a napló. Derék professzorom Lizanec nyomán mondhatnám, hogy: ez nem ez. De így nem lenne pontos. A lényeg, nem adhatja az ember teljesen önmagát olyanformán, hogy közben bárki belétekinthet. A könyvszerű naplók természetességében sem hiszek, mert ami megjelentetésre van szánva, annak szerzője biztosan számol azzal, mit bírnak el az olvasói és mit ő maga, a kitárulkozásból. Például milyen véleménnyel lennének rólam azok, akik megtudnák, hogy a minap megbírságoltak villamoson potyázásért, melyet ráadásul be sem fogok fizetni, mert közben a négyszázötven forintos bírság négyezer ötszáz forintra nőtt. Na, azt még nem sikerült eldöntenem, hogy ez a "mindenkit felháborít" vagy a "senkit nem érdekel" kategória. De az ilyen részleteket biztosan kerülöm majd. Maradjon tehát ez amolyan ujjgyakorlat. És lépjünk is tovább. Mai napom a hordozható telefonok jegyében telt. Anyám telefonjához, amit hamarosan visszaszolgáltatok, kártyát vettem, később pedig magamnak próbáltam véglegesíteni egy készüléket, ugyancsak vásárlás útján. Törvényszerű, amit az ember előzetesen kiszemel, az éppen nem kapható. A két mobil jellegű program között munkaügyben is eljártam. Leadtam A légi utazás veszélyei című film fordítását és megkaptam lektorálni a Gyilkosság alvás közben-t. A kolleginák ráérezhettek, hogy a héten születésnapot ünnepelek és gondolták, gondűzőnek, hangulatteremtőnek ilyen opusokkal halmoznak el. A Gyilkosság alvás közben-nel (a fordító találmánya) még így is gondjaim vannak, mert nekem bizony komoly nehézségeket okozna, hogy alvás közben bármi módon gyilkolászni tudjak. Eszembe jutott az Alvók legyilkolása, ez is jobb az eredetinél, de ez már inkább verscímnek talán. B.L. mester ouvre-jére emlékeztet, de attól még lehet, hogy megírom. Fontos és bosszantó mozzanata volt még a napnak, hogy az elődöntő közben fél órára (!) kikapcsolták az áramot. A lényegen - Korea rég megérdemelt vereségén - ez szerencsére mit sem változtatott. Végül - bár még csak este kilenc van, de Bédékároly porondmester javallatára néha igyekszem hamarébb befejezést kanyarítani a napi önvallomásnak, hogy még aznap az őt megillető helyre kerülhessen - mondom, végül egy órára újra nyakamba vettem a várost és most már mobillal tértem haza. Minő öröm.

2002. 06. 24.

Legyen, hát, folytatás. Bár az elmúlt hét naplóírása sem volt előzmény nélkül való. '99 őszén egyszer már nekiláttam valami hasonlónak, akkor nem felkérésre, nem pénzért, csak úgy a magam kedvére. Ennyi idő elteltével is érdekes visszaolvasni, ha a megformálással többnyire elégedetlen vagyok is. Hogy eztán jobban sikerül-e, azt majd meglátja, aki olvassa, ha olvassa. Ezt a mostani írást, megint csak könnyebb dolgom lévén, mivel itt nincsenek terjedelmi megszabások, csak amolyan rövidebb bevezetőnek szánom. Elsődleges oka ennek, hogy ma valójában már holnap van. Nem is akár mennyire. Hajnali fél kettő. Másodlagos oka a fejsérülésem lehetne. Nem háborús emlék, bár férfias játékból származik. Futball sérülés mondhatnám, de az igazság az, hogy egy a pályára belógó termetes faágéval mértem össze a fejem keménységét. Csak én véreztem, de nem is kicsit. Azt mondják, mindenki ott sérül meg, ahol gyenge. Én a focipályán. Fejben nem lehetek gyenge, vagy ha igen, akkor más idei sérüléseimet, bokát, sípcsontot, bordát, gerincet mind-mind szintén a gyengéim közé kellene sorolni. Kedvelem is ezeket, szó se róla. De előbbiekre visszatérve, ha ez lenne a helyzet, és mondjuk rólam neveznék el az erő mértékegységét, akkor 1 lengyel nem képviselne túl nagy erőt. Márpedig Bédékároly Új Holnapi írásából mindenki, akit érint, értesülhetett róla, hogy "filmszerűen sportos" vagyok, ami, valljuk be, értelmetlenségében is hízelgő. Persze egy sérülés után azért én is ápolásra szorulok, így a meccs után, amit a megszokottnál jobb teljesítménnyel játszottam végig, sörivást is feledve, elindultunk B.L. mester bérleménye felé, ahol arája, Eszsuzsa, aki, szerencsémre, orvosnő, megvizsgált, majd B.L. barátom volt az, aki fejemen fertőtlenítést alkalmazott valami olyan náluk fellelhető szerrel, amelyről én feltehetően az iskolai kémián, anno, tanultam és amelytől kiszőkül (vagy kihullik?) az ember haja. Hidrogén-peroxid asszem. Erikám gondos ápolására most nem számíthattam, csak ha Biatorbágyig elmegyek érte. De így is elmúlt az életveszély és közben fontos információkhoz jutottam. B.L. mesteréknek sikerült becserkészniük a megvásárlás céljából legmegfelelőbbnek tűnő ingatlant. Közelebbről lakást. Egyébként nincs is sokkal közelebb, mármint hozzánk, de távolabb sem. Csak most már nem buszozok majd át Budára, ha hozzájuk készülök. A bérleményt pedig az imént azért említettem, hogy érzékeltessem, milyen minőségi változáson megy át az életük ezzel a lakásvásárlással. Persze a házasság is jelent majd bizonyos minőségi változást, de erről később. Addig is hegyezze mindenki a fülét, hátha megosztja, a két éve házas, már-már szakértő férj a tisztelt publikummal a tapasztalatait. Nem.