VENDÉGLŐ A DILIS PALIKÁHOZ

     Ült a megszokott asztalánál az ablak mellett és nem értett semmit.
     Nem értett semmit, és ez tegnap óta most kezdte először zavarni. Az a mérhetetlen fásultság, amely akkor telepedett rá, amikor elhagyta az otromba iparvidéket, az imént még kitöltötte egész lényét, még ott terpeszkedett agyában, rátelepedett a szándékra, amely megoldást, értelmezést kereshetett volna. De most a hely és a helyzet megszokottsága, az ezredszer ismételt cselekvések, ahogy szétválogatja a borítékokat, ahogy odainti a pincért, emeli a korsót, kinéz az ablakon, ezek a beidegzett mozdulatok felébresztették a vágyát, hogy mégis megértse, érteni merje azt, aminek a megfogalmazása elől eddig gondosan kitért.
     Kint buzgón pergett a film, öntudatos statiszták serege vonult fel és alá az utcán, aztán begördült a kistotálba a díszlet-villamos, férfiak, nők és gyerekek szálltak le serényen. Mindegyiküket külön megvizsgálta, pedig tudta, akit ő vár, az ráérősen, gyalog érkezik, könnyedén, mint aki tudja, erőlködés nélkül is nagyot alakíthat, és persze neki sem kell őt tüzetesen szemügyre vennie, mert az utca végéből is megismeri jellegzetes kacsázó járását. Vagyis hát, igen, nem is azt azonosítja, akit vár, mert csak egy tökéletesen eljátszott szerepet ismer majd fel, amely talán jobb az eredetinél.
     Elvonta a tekintetét az utca forgatagáról, a magasba nézett, hosszan figyelte a dóm kupoláját, tornyait. Ez volt az egyetlen, amit valóságosnak hitt maga körül, úgy érezte, csupán ezek az ívek mondanak igazat a létező világ konstrukciójáról, ezek a finom hajlítások, a precízen meghatározott arányok, az egymásba simuló idomok. Szinte látta maga előtt a székesegyház nagyszerű tervrajzát egy kiterített hatalmas papíron, igen, ennek van értelme, van jelentése, nem úgy, mint az ő kusza ábrájának, összegabalyodott nyilainak, amelyek egy üresen hagyott négyzetre mutatnak idegesítően.
     Megdörzsölte a halántékát, felemelte, aztán visszatette az asztalra a kiválogatott borítékokat. Szűnni érezte a fejfájását, és ez nem volt igazán a kedvére, mert ezzel együtt erősödött benne a kényszer, hogy minden részletet, minden apró epizódot újra végiggondoljon, a fontosakat csakúgy, mint a jelentékteleneknek tűnőket. Kényszer, igen, valami ismeretlen erő hatására fellépő késztetés, amelynek immár semmi köze ahhoz az egészséges kíváncsisághoz, amely az elmúlt napokban hajtotta, semmi köze a szenvedélyhez, amelynek feláldozta éjszakáit, s amely előbb a sejtelmek apró magvaiból kihajtatta a bizonyosság védtelen palántáit, majd óriás vadonná növesztette őket, a teljes elbizonytalanodás ijesztő rengetegévé.
     Nem, semmi kedve nem volt felidézni és újraélni a történteket, ám minden jel arra mutatott, ezt mégis meg fogja tenni, mert a várakozás számlálhatatlan pillanataiból sehogyan sem akart összeállni az idő egésze, mint ahogy a felborult kronológiájú mozzanatok sem mutattak semmi hajlandóságot arra, hogy kitegyenek egy kerek történetet.
Az állomásnál akar leszállni vagy a konzervgyárnál, kérdezte a nő a pénztárban, mire ő megvonta a vállát. Nem mindegy? Egyáltalán nem mindegy, a gyár kívül esik a városhatáron, más a tarifa. Nem ismerős arra? Nem, nem ismerős. De azt csak tudja, hogy mit keres abban a városban? Igen, az utcát, azt tudja. Megmondta. Aha, akkor az a konzervgyár lesz, döntötte el a nő, hatalmas ollójával cikkcakkos vonal mentén kivágott egy rózsaszínű kutyanyelvet a tömbből, aztán egyik kezével rácsapta a bélyegzőt, a másikkal kirántotta a férfi kezéből a papírpénzt, majd villámgyorsan összekapdosta fiókja aljából a visszajáró aprót és a jeggyel együtt kicsapta a pénztárablak párkányára.
     Nyugtalanul ült a buszban, többször is azon kapta magát, hogy csattogtatja, ki-be kapcsolgatja az ölében tartott aktatáska fémcsatját. Fellélegzett, amikor végre meglátta az útjelző táblán a város nevét, és amint feltűnt egy otromba ipari építmény, azonnal felpattant. Petrolkémia, olvasta el a feliratot, de már nem akart visszaülni. Előrement, egészen a vezető fülkéjéig és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, hogy amint megérkeznek, elsőnek szállhasson le. Ám rosszul számított: a busz előbb befutott a belvárosba, megállt az állomásnál, itt le és felszállók egyaránt akadtak, aztán átzötykölődött egy irdatlanul hosszú iparvidéken és csak amikor újra feltűnt a lakott terület végét jelző tábla, akkor bukkant elő egy kanyar mögül a konzervgyár ormótlan kolosszusa.
     Eddigre minden türelmét elvesztette, mintha menekülne, úgy ugrott le a buszról, majd gyors léptekkel megindult a lakóházak irányában.
     Sietett, pedig senki sem várta ebben a városban. Egy másikban várták, ahol nincs konzervgyár. Ahová vonattal érkezne és amíg ráérős, de határozott léptekkel átvágna a parkon, ismerősök köszönnének rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap. Ő meg ráfordulna a sétányra, megállna a posta hatalmas órája előtt, figyelné, mint olyasmit, amihez érdemes igazodni. Akivel találkozni fog, annak nem lenne órája, mégis pontosan tudná, mikor kell elindulnia dóm felé.
     A térképen persze minden másként festett, egyszerűnek tűnt a tájékozódás, most azonban néhányszor elbizonytalanodott. Végül csak megtalálta a keresett utcát. Ha létezik a 119-es házszám, az már fél siker, gondolta. Ahogy haladt, egyre jellegtelenebb épületek kerültek a szeme elé, mind nagyobbak lettek a beépítetlen, elgazosodott és szeméttel feltöltött grundok. Ennek megfelelően a házszámok is mind lassabban emelkedtek, a burkolat is egyre töredezettebb, gödrösebb lett. Az utca vonalát rozsdás oszlopok tetejére erősített ismeretlen rendeltetésű fémcsövek kísérték, néha átíveltek az út fölött, máskor hirtelen befúrták magukat a földbe, megint másutt párát fújtak egy meglazult illesztéknél. Némelyikük be volt pólyázva, de a burkoló anyag már felszakadt, lefeslett róluk, a sebekből élettelen belekként lógott a megfeketedett anyag, amelyet néha meglengetett az édeskés, émelyítő szagot lehelő szél.
     A páros oldalon haladt, hogy jól rálásson a páratlanra, s időben megpillanthassa, alaposan megvizsgálhassa a keresett házat. Még a százasokat sem érte el, de úgy érezte, mindjárt kigyalogol az emberi vegetálásra még alkalmas élettérből. Pedig ellenkezőleg, egyre inkább magába ölelte ez a földszintes proletár tanyavilág, amely csak látszólag húzza meg magát a sokemeletes lakótelep mögött, valójában mégis terpeszkedik, elnyel mindent, ami a semmi peremére sodródik.
     Valami hideg fuvallat csapott az asztalok közé, ő megborzongott, és mintha ugyanerre reagálnának, az utca galambjai mind egyszerre felrebbentek, a magasba szálltak és rövid körözés után megültek az épületek kiszögellésein, az ereszeken. A röptüket kirajzoló csíkok, úgy tetszett, még percek múlva is behálózták a légteret.
     Igen, csak akkor történhetett, amikor hosszabb ideig nem találkoztak. Ő havonta egy vagy két alkalommal várta itt, a megszokott helyükön, ült órákig ugyanennél az ablak melletti asztalnál, és ahogy hiányérzetével, úgy a kupacokba rakott borítékokkal sem tudott mit kezdeni. Maradék sörét lötybölgette a korsó alján, közben, ahogy most is, ki-kinézett az üvegen túli világra, amelyről akkor még nem tudta, hogy minden eleme, mindaz, amit lát, csak festett dekoráció, intésre rebbenő madarak, egymáshoz illesztett kellékek, utasítást végrehajtó statiszták. Igen, valahonnan irányítják őket, hallják a megafonból a rendező torz hangját, betérnek az üzletekbe, felszállnak a villamosra, és mindezt csak azért, hogy hihetővé, elfogadhatóvá, a valóság illúzióját keltővé tegyék a jelenetet, amikor majd a főszereplő megérkezik.
     Csak akkor történhetett, amikor hónapokig hiába várta. Minden alkalommal megkérdezte az ismerős pincért, nem tud-e róla valamit, de az csak a vállát vonogatta, egy ideje ők sem látták a környéken, de hát nekik egyáltalán nem is hiányzott.
     Igen, akkor, csak akkor.
     Aztán egy napon jellegzetes alakja újra feltűnt. Mint mindig azelőtt, sapkáját igazgatva odajött az asztalához, és vigyorogva megállt előtte.
     És ő semmit, de semmit nem vett észre. Helyesebben, ahogy most viszszaidézi ezt a találkozást, az talán feltűnt neki, hogy az arcát a szokásosnál is jobban ellepi a szőr és a haj, és mintha kisimultak, meglágyultak volna a vonásai. A tekintete, igen, a tekintete is valahogy élőbbé vált. Bárhol is ette a fene az elmúlt hetekben, az a javára vált, gondolta akkor. Ha nem vigyorogna ilyen idétlenül, mindenki normálisnak hihetné. Ennyi. Ennyit bizonyosan megállapított, ezt vissza tudta idézni most is, amikor újra azt várta, hogy megjelenjen az asztalánál. Kért még egy sört, aztán meredten, fejfájósan bámulta tovább a díszletvilágot, s ha megunta, felnézett a magasba, követte a dóm klasszikus íveit, a galambok röptének könnyed vonalát, és engedelmesen tűrte, hogy a metszéspontok kirajzolják az értelmetlen események érthető üzenetét.
     A ház, ha lehet, még jellegtelenebb volt a többinél, egyetlen különlegessége az elfüggönyzött bejárati üvegajtó volt, ami arra vallott, talán nem is lakásnak használják a lapos tetős szürke épületet. Csengőt hiába keresett, így hát lenyomta a kilincset, és nem is csodálkozott, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva. Ahogy belépett, idegesítően éles hangú kisharang szólalt meg fölötte. A hangra rossz külsejű, koszlott fehér köpenyt viselő alak jött elő egy paraván mögül.
     – Milyen kezelést kér?
     – Kezelést? Nem kérek semmilyen kezelést. Maga ugye nem a tulajdonos.
     – Fáj valamije?
     – Semmim sem fáj, nem ezért jöttem. Hol találom a tulajt?
     – Azt nem tudom.
     – Nem ebben a házban lakik?
     – Szerintem nem is ebben a városban.
     – És mikor szokott találkozni vele?
     – Még soha nem láttam. Mit akar tőle?
     – Elég, ha ad egy telefonszámot!
     – Nincs meg nekem. Ő szokott ideszólni.
     Most érzi csak, milyen képtelen ötlet volt részéről vállalkozni erre az utazásra, milyen kicsi az esélye annak, hogy eredménnyel járhat. Ország, város, utca, házszám, név, álnév – most újra kavarogni kezdett a szeme előtt a sok variáció és a számtalan megfeleltetésből ez a kiválasztott legvalószínűbb, mint a felépített rendszer egyetlen lehetségesnek vélt gyöke. Mennyivel szívesebben lenne most abban a másik városban, ahová vonattal érkezne és miközben határozott, de ráérős léptekkel vágna át a parkon, ismerősök köszönnének rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.
     Visszajár, mert a postafiókját megtartotta. Évekig nem volt állandó lakása, így mindig mindenütt a diákkora óta bérelt postafiók számát adta meg biztos elérhetőségként. Most is hiába lakik hosszabb ideje az üdülőövezetben, állandó munkahelye is, ahová heti két alkalommal jár be, hiába van a székvárosban, soha nem tudta rászánni magát, hogy körlevelet írjon és küldjön el háromszáz helyre: kérem, a címem megváltozott, a küldeményeket a jövőben ide és ide kérem. Aki egy szakmában nemzetközi szintre verekedte magát, nem ajánlatos változtatnia a postacímén: minden listán, adatbázisban, nyilvántartásban a neve mellett ez szerepel, ide kapja a folyóiratokat, a legkülönbözőbb értesítőket és tájékoztatókat, ide érkeznek a fontos és kevésbé fontos felkérések, meghívások, ajánlatok. Adatai vándorolnak országról országra, kontinensről kontinensre, szerepel a legkülönbözőbb szaknévsorokban, olyan testületek és bizottságok nyilvántartásában, amelyek pályázatokról, ösztöndíjakról, szakmai elismerésekről döntenek. Így aztán gyakran sosem hallott helyekről érkeznek címére a szóróanyagok, jelentkezési felhívások, pályázati űrlapok. Ha felmondaná a postafiókot, elvágná magát a világtól, talán évekig is eltartana, míg a régi címét mindenütt felváltaná az új.
     Ezek az ésszerűségi érvek. De persze volt más oka is. Ahányszor csak megérkezett az egyetemi városba, mindannyiszor erőt vett rajta a kellemes, bizsergető izgalom. Nem, nem tartotta magát alkalmasnak semmilyen érzelgősségre, így elfogódottsága távol esett bármiféle nosztalgikus révedezéstől: a kis barokk ékszervárost önmagában szerette, nem mint visszahozhatatlan ifjúsága színterét. A legritkább esetben kereste fel itt élő ismerőseit, volt diáktársait. Havonta egyszer vagy kétszer sorra kerülő szokásos programja alig is állt másból, mint célszerű és folyton ismétlődő cselekvések sorából: leszállt a vonatról, átvágott a parkon, a háborús emlékműnél ráfordult a sétányra; pár perc múlva már ott volt a posta épülete előtt; itt sohasem mulasztotta volna el, hogy a bejárat fölé mintegy cégérként függesztett hatalmas órához hozzáigazítsa karóráját, aztán ment egyenesen az emeletre, kezében már csörgött a postafiók kulcsa. A kis fémrekesz rendesen tele volt a világ különböző tájairól érkezett folyóiratokkal és levelekkel, ezeket kinyalábolta és aktatáskájába szórta, aztán még bekopogott a matt üvegű ablakon, van még valami a B26-osnak, kérdezte, igen, hogyne, kapta a szokásos választ, és valahonnan bentről, bizonyára egy másik fémrekeszből eléhoztak nem ritkán még ugyanannyi küldeményt. A postáról egyenesen a diákok körében most is népszerű vendéglőbe indult, ahol koradélutánonként alig akadt kuncsaft, így elfoglalhatta az ablak melletti asztalt: innen rálátott a dómra, és talán ez a látvány és a látvány nyújtotta elégedettség volt az, amelyet, úgy érezte, elveszítene, ha felmondaná a postafiókját.
     Mire a sörét kihozták, ő már be is borította a rendelkezésére álló teljes asztalfelületet, a korsónak már úgy kellett helyet szorítani. Itt történt az első válogatás, amelynek két szempontja is volt: a sürgősség és a fontosság, és ennek megfelelően a küldemények pár percen belül stószokba rendeződtek: érdektelen; fontos, de ráérős; sürgős, de nem fontos; fontos és sürgős. Az utóbbit elég tüzetesen át is lapozta, előfordult, hogy ott azonnal írt pár sort egy válasz-levlapra vagy kitöltött valami űrlapot, netán útban az állomás felé felhívott valakit telefonon.
     Ahogy végzett a válogatással és a sörrel, addigra mindig megjelent az asztalánál a sapkáját igazgató Palika, aki ilyenkor megkapta a reklámkiadványokat és a nélkülözhető színes prospektusokat, amelyeket kitörő, gyerekes örömmel fogadott minden alkalommal, csakúgy, mint a szükségtelenné vált tucatnyi borítékot, tasakot. Iszol egy pohárral, Palika, következett a tökéletesen fölösleges kérdés, amelyre mindig ugyanaz a vigyor volt a válasz. Amíg vendége körülményeskedve letelepedett az asztalhoz és szuszogva nyelni kezdte a sört, addig ő rendet rakott az asztalon, aztán fizetett és sietve távozott, hogy elkerülje az idióta artikulálatlan hálálkodását.
     Palika még maradt ilyenkor. Előbb csak nézegette a borítékokon a bélyegeket, simogatta a színes prospektusokat, aztán – szinte félve – beléjük is lapozott. Az igazi élvezetet otthonra hagyta, amikor majd beülhet a kis kuckójába és kezdődhet a rakosgatás. A borítékokkal és tasakokkal kezdi. Gondosan kisimítja és kupacba osztja őket, hasonlóan, mint eredeti tulajdonosuk, épp csak más ismérvek: nagyság, formátum, anyag, szín szerint. Aztán következnek a prospektusok. Éles ollójával sorra kivagdosgatja a színes képeket. Előbb csak ablakokat vág a lapokba, kinyesi az álló és fekvő téglalapokat, végigrakja velük a díványt, az asztalkát, gyakran a padlót is. Ha nincs több kivágnivaló, akkor osztályozza a képeket: külön azokat, amelyeken emberi alakok szerepelnek, külön a városképeket, tájakat, autókat és más gépeket, mosóporokat és fogpasztákat. Ezután következik a körbefaragás. Ehhez körömvágó kisollót használ. Akkurátusan halad a kontúrok mentén, külön vigyáz, nehogy megkurtítsa a topmodellek haját vagy lenyesse az autók kerekét. Amikor ezzel is elkészül, újra rendezgeti, csoportokba rakja a most már csak óvatosan mozgatható képeket. Jöhetnek a tárák. Szekrény tetejéről, ágy alól, ablakpárkányról, sarkokból kerülnek elő a többnyire színig megtelt, üzletek szemetéből válogatott kartondobozok. Az új zsákmány elhelyezése jó alkalom arra, hogy átválogassa gyűjteményét, fájó szívvel megváljon egy-egy reménytelenül szétszakadt vagy elrongyolódott példánytól. Mire minden új darab megtalálja a maga helyét, rendesen rá is esteledik.
     – És mikor fog telefonálni.?
     – Azt nem tudhatom.
     – Nekem találkoznom kellene vele.
     Alig akarja elhinni, de mintha megfájdult volna a feje. Micsoda helyzet: mások alighanem azért járnak ide, hogy elmúljon nekik, ő meg… Diákkorában gyakrabban volt ilyen panasza. Emlékszik, akkor is migrén gyötörte, azon az emlékezetes napon.
     A szokott asztaluknál iddogáltak akkor is. A világot már a második rundó után megváltották, most hát egymást cukkolták unalmukban. Valaki éppen a társaság egyetlen szakállas tagján gúnyolódott, amikor Palika megérkezett és félszegen, ahogy szokott, sapkáját sűrűn igazgatva közelített az asztalukhoz. A nagyhangú fiúk hadonászva invitálták, jöjjön, igyék velük. Legalább lesz kin röhögni. Indul is a heccelődés, meg-megbökik az idiótát, kabátját húzogatják. Palikának még jobban eltorzul az arca, hol leveszi, hol meg felteszi a sapkáját, vigyorog, szuszog. Érkezik a söre, mohón kap utána, de az egyik fiú gyorsabb, elrántja előle. A félnótás nem tudja mire vélni a dolgot, vicsorogni kezd nagy sárga fogaival. A heccelődők a jól sikló asztalon lökdösni, csúsztatni kezdik egymásnak a korsót, Palika nyúlkál, kapkod utána, de mindig elszalasztja. Egyre nagyobb a röhögés, alig hallani, ahogy egyikük felordít, hagyjátok abba. Dehogy hagyják. Egyre hevesebb a macskaegér játék, Palika meg egyre kétségbeesettebb. Mígnem valaki rosszul lódítja a kriglit, felborul, és a sör végiglöttyen az asztalon. Mindenki felugrik a helyéről, csak az idióta marad mozdulatlan és megsemmisülve figyeli, ahogy az asztalról az ölébe csorog a habzó sárga lé. Szemetek vagytok, ordít át a hahotán az előbbi hang, nagy dicsőség kicseszni egy hülyével. Félbemarad a kacaj, csak a lányok vihognak még kicsit. Neked meg de nagy lett a szád, recseg egy basszus. Szikráznak a szempárok, de a dolognak nincs folytatása. Jön a pincér, a heccmester kifizeti a cechet, a társaság hangosan távozik, senki sem érti, egyikük miért marad ott kettesben a hülyével, miért rendel neki egy újabb sört.
     Neki már a második korsó után megfájdult a feje, az egész ugratást kényszeredett mosollyal nézte végig. Amikor a söröskorsó felborult, iszonyú szúrást érzett a homloka mögött, alig hatolt el a tudatáig, mi is történt. Hogy a máskor halk szavú János mi okból kelt ki magából, azt jószerével meg sem értette, csak másnap rakta össze magában a történetet. Derék dolog, gondolta magában, ez egy rendes fiú, akár barátkozhatnék is vele. Mégsem szánta rá magát, hogy közeledjen, kezdeményezzen. Akkor nem tudta, de később megértette, mi tartotta vissza. A rossz érzés, amiért ő nem kelt Palika védelmére, hanem maga is részt vett az ízetlen játékban.
     – Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. Talán hagyjon neki valami üzenetet.
     Üzenetet? Ugyan? Ezzel az erővel levelet is írhatna.
     Az idióta egy alkalommal a szokásosnál is jobban vigyorgott. Láthatóan roppant örült annak, hogy ezúttal ő is adhat valamit, viszonozhatja a söröket és az adományokat. Állt az asztal előtt, és két kézzel, mint valami ereklyetartót, jelentőségteljesen megemelte a jókora dobozt, aztán letette az asztalra őelébe.
     Az évek során elégszer megfigyelhette, hogy ő a küldeményekről olykor le-letépi az érdekesebb bélyegeket, néha a feladó címét is kiszakítja és elteszi, és csak az így megcsonkított borítékokat adja oda neki. Gondolt hát egyet és otthon kiborította hatalmas gyűjteményét. Amelyiken bélyeget és címet talált, azt akkurátusan kivágta. Tele is lett vele a egy cipős doboz, amit most boldogan tett le a korsó mellé az asztalra. Ő a gesztustól meghatódva megduplázta a söradagot, aztán távozott, hóna alatt a pakkal. Az első sarok mögött, biztonságos takarásban, megállt egy kuka előtt, hogy megszabaduljon tőle. De meggondolta. A fenébe is, csak nem dob ki egy ajándékot. Otthon aztán feltette az adományt a szekrény tetejére, hosszú ideig hozzá sem nyúlt.
Hetek telhettek el, míg egyszer elővette és előbb csak úgy, kíváncsiságból beletúrt, kiemelt néhány papírcetlit. Nahát, nem is akármilyen címek és bélyegek! Egy óra múlva aztán azon vette észre magát, hogy már mindent betemetnek a kis papírszeletek: végigrakta velük íróasztalát, a két széket, a kisasztalt, jutott a díványra is.
     Hangosan felolvasta a címeket, lázasan más-más sorrendbe rakta őket, és olyan izgalom fogta el, mintha sorsa alakulása függene attól, sikerül-e kirakni ezt a furcsa passziánszt. Valamit megsejtett, megérintette valami sugallat: a cetlik mögül kiüzent az összefüggések rejtett rendszere, amelyben, ha elegendő variációt vesz sorra, minden a maga helyére kerülhet.
Éjfél körül akadt nyomára az első megfeleléseknek, amelyek nyomán sejtései súlyos gyanúvá értek. Hajnalra sikerült a mellékes adatokat kiszűrnie és minden súlyosabb ellenmondást feloldania, és egyszer csak a teljes rendszer azon gyönyörűségében feltündökölt előtte. Még nem tudta megfejteni, nem tudta értelmezni, még csak annyi vált bizonyossá, hogy a rendszer van, és hogy léte meghatározza az egyes elemek helyét és szerepét. Igen, nem lehet másként: Palikának rajta kívül van még egy állandó beszállítója. Most már csak a roppant konstrukció összetevőit kell megtalálni, kijelölni számukra az egyetlen lehetséges pozíciót, és akkor, akkor…
     Itt abba kellett hagynia. Okfejtése falba ütközött. A következtetés, amelyre eddigi okoskodásának nyilai rámutattak, túlontúl bizarrnak tűnt. Nem, nem engedheti meg, hogy a tiszta logikába akár csak csipetnyi misztikum is keveredjék! Majd! Majd holnap, tiszta fejjel.
     Másnap a ráció trónusában ülve kezdte újra az egészet, és estére újra ott tartott, hogy vagy valami hihetetlenséget kell elhinnie, vagy be kell látnia, hogy hibás az okfejtése, valahol téves vágányra tért és kisiklott.
     Nem jutott előbbre harmadnapra, negyednapra sem. Aztán felhagyott a dologgal, elhanyagolt ügyei után nézett, megírt egy beszámolót, nyélbe ütötte régebben elkezdett szakcikkét, amelyet egy külföldi lap rendelt, kétszer is felutazott a székvárosba, hogy állandó munkahelyén megmutassa magát, eleget tett idős kollégája hét vidéki meghívásnak. Napokig kerülgette a cipős dobozt, míg aztán nem tudott tovább ellenállni a kihívásnak. Elővette a szerinte azonos forrásból származó legárulkodóbb kivágatokat, minden címet ismét elolvasott, minden bélyegző dátumát újra kisilabizálta, papírt, tollat vett elő, jegyzeteket készített, ábrákat rajzolt, kronológiákat állított össze, nyilakkal ábrázolta az összefüggéseket, összerakta és ismét szétszedte az egész rendszert, mígnem az, ami korábban hihetetlennek, tökéletesen valószerűtlennek tűnt, most már ha nem is bizonyossággént, de megkerülhetetlen lehetőségként rajzolódott ki előtte. Nézte, nézte a kusza vonalakat, városok, egyetemek, kutatóintézetek, szerkesztőségek és kiadók nevét, végigfutott az időrenden, igen, minden stimmel. A lap közepén üresen hagyott négyzetbe beírta a nevet. A kép teljesnek tűnt.
     Hát megtaláltalak!
     Aztán összegyűrte a lapot, és ahogy a kémfilmekben látta, gondosan elégette a hamutartóban. De hülye vagyok, nevette ki magát szinte azonnal, de az elszenesedett maradványokat ennek ellenére összemorzsolta és a papírkosárba szórta.
     Aznap álmatlanul hánykolódott ágyában, és reggel elindult a buszállomásra, hogy jegyet váltson a világvégi iparvárosba.
     – Ha soha nem találkozott vele, hogyan fizeti a bérleti díjat?
     – Átutalom egy számlaszámra. Azt hiszem, annak az embernek fontos, hogy inkognitóban maradjon.
     Annak idején, ha barátság nem is alakult ki köztük, becsülték egymást. Amikor lediplomáztak, egy évig még összejárt a társaságuk: minden páros hónap utolsó vasárnapján kedvenc vendéglőjükben gyűltek össze néhányan, alkalomról alkalomra egyre kevesebben. Ő és János mutatkoztak a leghűségesebbeknek, előfordult, hogy – kicsit kényszeredetten – kettesben beszélgették végig a délutánt, aztán egy idő után már őket is hiába kereste az asztaluknál a naponta betérő Palika.
     A világ dolgairól hasonlóan gondolkodtak, de szakmai pályájuk már az elején élesen elkanyarodott. Őt az elmélet, az alapkutatások vonzották, előbb tanársegéd lett, aztán ledoktorált, Jánost a gyakorlatiasság és a gyors siker vágya a monopol helyzetű nagyvállalathoz sodorta. Egy korszakos újításától sokáig volt hangos a sajtó. Aztán hosszú ideig semmit sem tudott róla, mígnem neve újra a címlapokra került. Ipari kémkedés. Ő hitte is, meg nem is. Ekkor már több esztendeje volt annak, hogy nem találkoztak.
     Tudta, hiába keresné. Pedig azelőtt, éveken át, amikor hiába küszködött egy szakmai probléma megoldásával, hányszor megfordult a fejében, hogy ők ketten… Az elmélet és a gyakorlat, az elvontság és a racionalitás, a szabad képzelet és a földön biztosan megvetett láb… Néha már-már rászánta magát, levelet ír neki, együttműködésre kéri, vagy ha arra nem is, meghívja vacsorára, hátha sikerülne szakmai dolgokra terelni a szót. Aztán mégsem. Talán még mindig azért, amiatt, hogy akkor, amikor Palikát heccelték, akkor nem ő, vagyis hogy ő nem… Most meg már hová írhatna?
     A volt évfolyamtársak és a jól értesült kollégák egy ideig még szállították a híreket: Nyugaton van, Keleten van, Délen van… Disszidált, elrabolták, kitoloncolták, megszökött, bujkál, új személyiséget kapott, visszavonult, ő lesz az idei Nobel-díjas. Idő telvén a szenzáció hamar alább hagyott, a hírek is elmaradtak, az esetet és főszereplőjét kezdték elfelejteni.
     Az ő első, meg sem fogalmazódó és azonnal el is oszló futó gyanúja évekkel később akkor támadt, amikor fellapozta azt a frissen kapott prospektust, amely egy új világszabadalom alapján kifejlesztett csúcstechnológiát ismertetett. A mellette ülő Palika a saját „olvasmányából” átsandított az övébe, és úgy kezdett vigyorogva bólogatni, mint aki felismert valamit, ráismert valamire. Szegény bolond, hogy tud örülni mindennek, gondolta, és mint szinte minden alkalommal, ha itt ült az idiótával, megjelent előtte az asztalon végighabzó sárga lé látványa. Talán csak János hangja tetszett élesebbnek a képzeletében.
     Másodszorra egy eltévedt levél keltett benne különös sejtelmeket. Poste restante címezték, valamiért mégis az ő B26-os fiókjába került. A címzett neve teljesen ismeretlen volt, feladó pedig nem is szerepelt a borítékon, csak az ország zászlaját ábrázoló jókora bélyeg és bélyegző árult el annyit, honnan – történetesen egy nemzetközi tekintélyű kutatóközpont székhelyéről – érkezett a küldemény. Hogy tévedés történt, azt csak a sörözőben, amikor előzetesen szétválogatta a postáját, csak akkor vette észre. Jóérzése tiltotta, hogy felbontsa, erre még akkor sem tudta rászánni magát, amikor észrevette, hogy az akkor érkező Palika tekintete szinte rátapad a borítékra, majd „felismerő” vigyorba torzul az arca. Amikor visszafelé, az állomásra menet újra betért a postára és beadta az ablakon a tévedésből neki kézbesített levelet, elégedettséget és bosszúságot egyszerre érzett, milyen egy becsületes marha vagyok, gondolta, és utólag már sajnálta, hogy nem engedett a kísértésnek.
     Ezek az epizódok soha többé nem jutottak volna az eszébe, de azon az éjszakán, amikor a papírkivágatok első rendszerezése után arra a következtetésre jutott, hogy Palika rajta kívül még valakitől kap rendszeresen üres borítékokat, akkor új értelmet kaptak az elfelejtettnek hitt jelenetek és a korábbi furcsa megérzések. Ettől kezdve hajtotta a hol felélénkülő, hol elcsituló szenvedély, hogy a másik kilétét megközelítse, ha lehet, megragadja.
     Feladókból következtetni a címzettre? Dátumokból eseményre? Álnevekből névre? Kikövetkeztetni, hogy a keresett címzett mikor lehetett maga is feladó? Hogy milyen közbülső állomásokon, közvetítőkön keresztül küldi és kapja a postáját? És megtalálni az egyetlen lehetséges várost, utcát, házszámot? Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha időnként nem érzi úgy: valaki ott áll mögötte, fogja a kezét, amikor egy cetlit új helyre tesz, amikor egy címtől eljut a másikig és behelyettesíti a harmadikkal.      Valaki ott áll mögötte, és akarja, hogy megszülessen a megoldás.
     Akarja, de mivégre?
     – És a postája? Hogyan jutnak el a tulajhoz az ide címzett küldemények?
     – Miből gondolja, hogy ide kapja őket?
     – Tudom. Ez nagyjából az egyetlen, amit egészen biztosan tudok.
     – Ez egy eléggé furcsa dolog. Magam sem értem.
     – Azért csak mondja el.
     – A meghagyása az, hogy gyűjtsem össze a heti postáját.
     – És?
     – És szombatonként, amikor csak délig vagyok nyitva, érte jön egy…, szóval, amikor zárok, mindig idejön egy idióta. Nem tud beszélni, csak vigyorog egyfolytában, meg a sapkáját igazgatja a fején és egyfolytában szuszog. A tulaj meghagyása az, hogy neki kell odaadnom a heti postát. Teljesen érthetetlen! Bárkire szívesebben bíznám a leveleimet, mint egy ilyen ütődöttre.
     – Várjunk csak. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem, amit mondott. Mit mondott arról... az emberről, mit csinál: vigyorog és?
     – És rakosgatja a sapkáját a fején. Meg szuszog.
     – Egészen biztos ebben?
     – Na hallja, látom minden szombaton, volt időm megfigyelni. De miért érdekli magát az a hülye.
     – Figyeljen csak... Ma nem szombat van?
     – De igen, mindjárt zárok.
     – És ma is jönni fog?
     – Gondolom.
     – Nem várhatnám meg?
     A fehérköpenyes megvonta a vállát, visszament a paraván mögé.
     Bárhogy igyekezett, nem tudta a képet összerakni. Illesztgette egymáshoz a mozaikkockákat, megmutatta magát egy-egy részlet, de mielőtt a nagy egész összeállt volna, minden felborult. Újra ábrákat, nyilakat kellene rajzolnia, és az összefüggések kereszteződésében most újra ott tátongana egy üresen hagyott négyzet. Ült az ócska bőrkanapén, néha szórakozottan belenézett valamelyik oda készített divatlapba, de azt sem tudta, mit vesz a kezébe, mert közben lázasan gondolkodott – és nem értett semmit. Az lehetetlen, hogy Palika abból a másik városból hetente, több száz kilométert két átszállással, csak ezért… Ide sem találna… Rossz buszra szállna. Képtelen lenne jegyet váltani. Azt sem tudja, hol van az állomás. Akkor viszont… Ennek semmi értelme!
     Hirtelen elfogyott a türelme, felpattant, úgy érezte, el kell mennie, nem tudja elviselni ezt a tétlen várakozást, még egy perc és összeroppan a megfejthetetlen feladvány súlya alatt.
     Feltépte az ajtót, a megszólaló kisharang halálra ijesztette, pánikszerűen kirohan az utcára. El, csak el innen. Elátkozott világvége, boszorkánytanya, vámpírok fészke, sarlatánok lakhelye, csalóké, akik őt akarják rászedni, lóvátenni. Az életére törnek, a vérét akarják, az agyvelejét kiszívni. Még hogy egy idióta, aki igazgatja a sapkáját és vigyorog és szuszog! Hát nem, ilyen nincs!
     Jó messzire ért, amikorra kicsit lehiggadt. Bár ekkor már iszonyúan fájt a feje, erőt vett magán, megfordul, és mint aki akarata ellenére cselekszik, újra elindul, vissza, a rendelő felé, kimérten gyalogolva.
     Már látszott a 119-es ház, amikor megpillantotta a szemből érkező Palikát. Úristen, ez tényleg ő, gyökerezett földbe a lába. Semmi kétség, ebből a távolságból is felismeri jellegzetes kacsázó járását, no meg ahogy a sapkáját igazgatja… Látta, amint bemegy a rendelőbe; nem telt el egy perc, már jött is ki, kezében jókora tasakkal.
     Most kellene utánaszaladni, fülön csípni. De mi értelme lenne, mit tudhatna meg tőle, csak vigyorogna idétlenül, beleszuszogna a képébe. Lassan elindul utána, igen, követni fogja, bárhová is menjen. Nem a buszállomás felé megy, nem is onnan jött, bárki azt gondolná róla, hogy itt lakik, de akkor mégis hogyan, mi módon?
     Lassítania kellett, nem akarta utolérni. Amilyen tempóban ez az idióta kullog, órákig eltarthat, amíg megérkeznek valahová, gondolta épp akkor, amikor a rendelő ajtaja előtt haladt el. Megállt egy pillanatra, aztán gyors elhatározással benyitott.
     Mintha a láthatatlan rendező utasítására tennék, hirtelen megállnak statiszták. Már a díszlet-villamos sem tud kigördülni a kistotálból, a benne ülők is mind megdermednek.
     Jön. Igen jön. Ő az.
     Kacsázó járásával közeledik a dóm felől, időnként fejéhez kap, igazgatja a sapkáját. Odaér a vendéglőhöz, kicsit tétovázik, aztán benyit. Újra mozdít egyet a sapkáján, közben körbepillant. Vigyorba rándul az arca, odamegy és megáll az asztal előtt. Vigyorog, szuszog, áll. Rá-rápillant a stószokba rakott borítékokra. Pontosan tudja, hogy melyik az övé, de nem nyúl érte. Ismeri a forgatókönyvet. Még nem hangzott el a végszó.
     – Ő volt az?
     – Persze, mondtam, hogy jönni fog. Azt hittem, meg akarja várni.
     – Mióta jár ide a tulaj postájáért?
     – Mindig is… Azaz dehogy! Eleinte nem! Amikor kibéreltem ezt a lakást, akkor még nem.
     – Tehát: mióta?
     – Na várjunk csak, igen… Tavasszal nyitottam a rendelőt… Akkor nyár óta, nincs még egy éve.
     Ahogy kilépett, az utca végében még látta a távozó Palikát. Ninc------------------

-------------------------------------------------------néhány közlésben ezen a helyen megszakad az elbeszélés. A hiteles befejezés a következő:-------------------------------------------

-------------------s értelme, hogy utánamenjen. Csak megzavarná szegényt, ha elébe állna. Semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ő az, valóban ő az: nem érkezett sehonnan, nem utazik sehová, itt lakik, helyben. És abban is biztos volt, hogy két ennyire egyforma Palikát nem produkálhat sem a sors, sem a genetika szeszélye, mint ahogy egyazon Palika sem élhet egyszerre két városban. Ahogy ezt rögzítette, aközben azt is tudta, sőt, meggyőződéssel hitte – és ez ebben az esetben sokkal többet jelentett – hogy van megoldás, létezik ésszerű magyarázat, sőt, most meg is találhatná, ha egy kicsit is akarná. Ám a szándéknak leggyöngébb ingerét sem érezte, ehelyett halálos fáradtság nehezedett rá, eluralkodott rajta a migrén – és végképp torkig lett ezzel az egész történettel.
     Iszol egy sört, Palika, hangzik a tökéletesen fölösleges kérdés, igen, ez a végszó, most már leülhet az asztalhoz, elébe tolják a színes prospektusokat és az üres tasakokat, borítékokat, most még jobban örülhet, még jobban vigyoroghat, teljes erőből szuszoghat. Érkezik a sör, vigyorog, szuszog, megigazítja a sapkáját.
     Jól csinálod, szinte jobb, mint az eredeti.
     Gondolatok nélkül, végig üres tekintettel a semmibe nézve utazott haza. Öreg este lett, mire magára zárhatta az ajtót. Ruhástul végigvágódott az ágyon és másnap délig aludt. Akkor – még mindig gondolatok nélkül – átöltözött, megborotválkozott, kiment az állomásra és vonatra ült. Amikor megérkezett, ráérős, de határozott léptekkel átvágott a parkon, ismerősök köszöntek rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.
Azok a rábiccentők, azok is csak statiszták voltak, a posta hatalmas órája is csak díszlet, ostoba kellék, amelynek sejtelme sincs az idő valódi folyásáról. Talán csak a dóm toronyórája, csak az emelkedik felül ezen a megjátszott világon, és azok a klasszikus ívek, a kupola és a torony nemes hajlításai, csak azok illeszthetik helyükre ennek a kusza történetnek az elkeveredett szálait.
     A vigyor nem szűnik, nem változik a szuszogás üteme sem. Nyúlna a sörért, de elhúzzák előle. Újra odanyúl, de most a másik irányba mozdul a korsó. Nyúlkál, kapkod, de folyton elszalasztja.
     Na jól van, igyál, nem hergellek.
     Nyúl a söréért. Nyúl érte, de a korsót hirtelen meglökik, felborul, a sárga lé kilöttyen az asztalra. Még mielőtt az ölébe folyna, hirtelen felpattan.
     Ezt elhibáztad. Palika ülve maradna.
     Arcára fagy a vigyor, majd villámgyorsan visszaül a helyére, hagyja, hogy nadrágjára csorogjon a sárga lé.
     Mintha csak erre várt volna, a rendező int, újra felpörög a film, öntudatos statiszták buzgón róni kezdik az utcát. Rebbenve magasba szállnak a galambok, hangos dübörgéssel a villamos kigördül a kistotálból.