Nagy
késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak
az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak
nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról;
az anyagok között Elek Tiboré és az enyém is – ezek Kárpátaljával foglalkoznak.
Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam.
Legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges
értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely
évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha
is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tettenérhetően elfogultak voltak
(egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban
meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük,
aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát
kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták.
Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni. Nem így Tibor. Az utóbbi években
megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy
a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió
most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában "A
kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból,
évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által
méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes
évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető
versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor
talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű.
Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György,
Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei
kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak
el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet."
Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek.
Más, fájdalmasabb kérdés –Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból
rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni
szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli
érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói
teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét
igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári
Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers
ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége
szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli
költőként tudom számontartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor
pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé
lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel
is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített:
hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után
akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek
mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a
sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni,
holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek.
Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi
újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg,
közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húszegynéhány
évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet
megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék
nimbuszát is tönkrezúzta.
Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk
másik neuralgikus pontját illetően is: "A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva
az ifjúsági regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla
László munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű"
– kezdi, és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt
szerző újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően
alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind Nagy
Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének. Balla Lászlót negatívan
értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a kijelentés jelentősége
abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából ennek a véleménynek
nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális, Balla Lászlót eleve (csak)
irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel ezelőtt eldöntötték, hogy nem
lehet jó író. Elek Tibor viszont – már csak fiatal kora miatt is – mentes
mindenféle előítélettől, így tehát azért marasztalja el a Balla-regényeket,
mert értékítéletében nem találtattak eléggé jóknak. Olyan természetes hangon
teszi ezt, hogy bárki számára hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna
létre, ezt ugyanilyen magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett
ítészek erre képtelenek lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat
– A végtelenben találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan
lehúzhassák; agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag
friss összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja
gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról
tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya is.
Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészei teljesítményként megmérni:
helyenként már-már dokumentalista művekkel állunk szemben, amelyekben az
artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a kor- és
társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés lehetőségein.
Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét, hitelességét
mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy e művek
szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége súlyos ellentmondásban áll
a regényekben megmutatkozó írói magatartással. Egyszer ezt lenne érdemes
egy fáradtságot nem sajnáló irodalomtörténésznek végigelemeznie! Bemutatnia,
hogy mindaz, amit Balla László mint író, szerkesztő, irodalompolitikus 36
esztendőn át képviselt (első kötete megjelenésétől nyugalomba vonulásáig),
az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban leírtakhoz; illetve visszahatólag:
a regények világa, hangja, üzenete miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli
Balla Lászlót. Egy ilyen analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény
mögött áll-e hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény
birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól szólni.
A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt, talán első sorban
nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet, hogy legnagyobb erénye
is.
május
Déry
Tibor naplószerű jegyzeteit olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik
saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember,
mint egy fiatal. Sok meglátását olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy
alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy
én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.
Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje
már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat
tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.
Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!
A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett
hatalmas olvasottság után "szokott le" a sokat olvasásról, míg
én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el például
a fontosabbnak tartott regények olvasását. 77 évesen Déry megtehette, hogy
szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem
mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?
június
Áprilisban-májusban
sűrű volt az életünk: magyarországi előadőkörút a Pánsíp új szerkesztőgárdájával,
a végén nagyszabású bemutatkozó estünk Pesten, a Kossuth-klubban; a Budapesti
Nemzetközi Könyvfesztivál (itt már harmadik éve saját standunkon mutatjuk
be a kárpátaljai magyar könyvkínálatot); az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem
konferenciája Siófokon, ahol is Balla Bálint (Berlinben élő professzor)
lektorként elolvasta regénykéziratomat és kiadásra ajánlotta; május végén
vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész,
a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron
előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált)… Ahhoz képest, hogy nemrégiben
még az volt az elképzelésem: kivonulok a közéletből (mint ahogy három évvel
korábban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségből, tavaly a Magyar Értelmiségiek
Kárpátaljai Közösségéből is kiléptem), most azon veszem észre magam, hogy
nyakig benne vagyok, ha nem is a politikai, de a kulturális közéletben mindenképpen.
Jó ez nekem? – kérdezem időről időre magamtól.
A válasz bizonytalan, mert a külső elvárások-kényszerek (meghívások, felkérések)
ellenére valószínűleg lelki igényem is van ilyesmire. Azt hiszem, az elefántcsonttorony
nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal
kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az
kellemes lak- és munkahelyem lehet. Hálát adhatok a sorsnak, hogy ez megadatott
számomra, s hogy ebben a valóságos és szellemi padlásszobában asszonytársam
is mellettem van. Munkámból csak be-becsörtető gyerekeink zökkentenek ki
olykor, de amikor perelve kiküldöm őket, mindig arra gondolok: addig jó,
amíg ők törnek rám, s nem nekem kell utánuk járnom a nagyvilágba.
július
Időről
időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez
az én sorozatos és tudatos "lemondásaim" szolgáltak táptalajul:
átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap szervezési
"jogát", átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges
szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi
tisztségviselő erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem:
ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni.
De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől
a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben
mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a
kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom
két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze
tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt
a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik
ma Kárpátalján. Így aztán ez a "magára hagyás" inkább csak üres
szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana
valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig
tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből
kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?
Nem is olyan régen írtam le: valaminek az
elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba
tudnám-e hagyni az ittlétet?
augusztus
Szegedi
Nyári Egyetem, Tokaji Írótábor – mindkét rendezvénynek előadóként voltam
a vendége.
Az előbbin csodálkozással vettem tudomásul,
hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával
a határon túli magyarság elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két
éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar)
fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő "hivatalosak" jobb esetben
nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták
a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét
esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás
mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának
elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség,
ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer
pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított
fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott
néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek
a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra,
hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll
fenn a jogoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal
csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá
válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpát-aljaiak magyarországi
letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése
stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik
az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést),
s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny.
Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is
válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár
szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…
Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor
tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:
Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy
így: "Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár."
A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd
pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában - öngyilkossági
szándékot feltételezve -, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon
a forgalom, mire leszedték "az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát".
Csak a hír végén derül ki, "a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta,
hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején". S a záradék: a
férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.
Íme, újabb adalék az anyaország és a határon
túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig
elégedett csettintés: micsoda novella-téma!
Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot
kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek
és beilleszkedési zavarok címmel arról beszéltem, hogy a kárpátaljai
magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe,
mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt
kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték-
és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A "kárpátaljai delegáció"
tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska
pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a
bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását
pedig kapitálisan félreérthette.) A témám most sem volt kevésbé rázós: A
hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa
cím alatt – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat
– arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe,
s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek,
identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem,
újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg
szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője
pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már
odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet:
kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.
Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban
sikeremnek (és "irodalomkritikusi" működésem egészének) van legalább
három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem
és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam
művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy
nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába,
-történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom
magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos
(bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a
mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs "jogosítványom"
ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos
fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha
nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán
"írói munkásságom részének".
szeptember
Fiók
fenekéről előkerült jegyzet, jó pár éves lehet. Ide másolom:
Olvasom Németh László egyik vejének naplóját
a veszprémi Új Horizont friss számában. Szárazon megírt, de épp tárgyilagosságában
értékes írás. Fontos adalék, s talán nem is annyira Németh László megértéséhez,
mint a kor krónikájához. Tele van a hetvenes évek elejének ellentmondásosságával,
ott csörömpöl benne a magyar irodalom porcelánboltjába betörő kultúrpolitika
összes elefántja, Aczéllal az élen; át- meg átszövi az eseményeket a permanens
megalkuvás hitelesítő fémszála, fellebben becsvágy és irigység fátyla –
akár szörnyülködhet is a fiatalabb olvasó, hogy ilyen fülledt levegőjű élettér
adatott azóta halott nagyjainknak, a naplóban név szerint is szereplő Dérynek,
Illyésnek, Borsos Miklósnak stb. A sok rácsodálkozásra okot adó leírás után
az egyik legmegdöbbentőbb közlés: Aczél nem engedélyezte, hogy Németh László
temetésén a gyászoló gyülekezet elénekelje a Himnuszt. Így aztán a néma
csendben tisztán lehetett hallani, amint a rögök koppanva hullnak a leeresztett
koporsóra. – Így éltünk 1975-ben. Én első éves fizikus egyetemista voltam
Ungváron, és (még eléggé sokáig) azt hittem, hogy a természettudományok
elkötelezett művelőjeként elvonatkoztathatom magamat mindenféle humán nyavalygástól.
október
Egyre
gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este kapcsolják
ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit, gyertyafénynél
hosszabban vacsorázgatunk, korábban lefekszünk. De amikor reggel nem tudok
munkámhoz ülni, akkor majd fel robbanok dühömben (a padlásszobában kevés
a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép, sem villanyírógép
nem működik; persze: lehet tollal is írni, mint ahogy petróleummal főzni
is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik évezred küszöbén?).
A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár
legtöbb részén heti 3-4 alkalommal félnapokra kapcsolják ki a villanyt,
faluhelyen egész naposak az áramszünetek. A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni
szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít: miért mennének be dolgozni, ha
a gépeket amúgy sem tudják beindítani. Az iskolákban a múlt télen még decemberben
sem kezdődött el a fűtési idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban.
Az idén sem várható javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent,
Ukrajna oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.
Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: Az energiarendszerben
kialakult kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli
áramkimaradásokra ... lehet számítani. És itt jön a legszebb mondat: Kérjük
az áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható
helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására,
a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése
céljából. (Sic!)
november
Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.
•
Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.
•
Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.
•
Belefáradván
és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe
tavaly átadtam a rendezvény "szervezési jogát" a legifjabb nemzedék
képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly
debütált Délibáb c. diáklapjával. "Belefáradván és -fásulván",
írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as)
rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris
presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket
rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást
ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit:
közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle
főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel
nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a
velük való "törődés" emiatt igen terhes volt.
Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb
vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam.
Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente
felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az
egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.
No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai
Közössége évek óta az én "privát" könyvnapomhoz társította a maga
értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült
az éves MÉKK-beszámolókba, mint "saját" rendezvény.
Hát nem…
Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam,
persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán,
sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…
Be kellene részletesen számolnom, de nincs
túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi
téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően
unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag
fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók
és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát
késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére).
Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított "stand"
(két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy
hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak
előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a
Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte,
hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges,
tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar
Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja.
Hogy miért… Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek
üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat:
hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra,
minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat,
hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező
jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán
senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is
csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg:
a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket
adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk
nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind
helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok,
pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki
a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt
az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők,
sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának
legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott
a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel.
Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi
vendégé - Pomogátsé - is!), a mintegy hatvan résztvevő - holott többségük
már fogadásról jött! - rárontott a svédasztalokra A könyvek nagyjából senkit
sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra
kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom
előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy
konferált be, mintha az irántam érzett "kegyeletből" tenné. Én
ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok
a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok…
De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.
A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát
az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség
elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót
és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni
a sört…
Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap
tanulságát: "Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes
már elmennem."
Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai
és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak
a rendezők…
december
Mindkét
regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést
még novemberben elvettem a Belvárosi Kiadótól – a szerkesztő, Veress Mariann
sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon
tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden
alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor
pályáztatták – eredmény nélkül. (Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában,
hogy ha egy kiadó –igazgatója, Mezei András személyében – nyomdakész kéziratot
kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt
– már előszerződést is kötve – később nem kizárólag attól teszi függővé,
vajon kap-e rá támogatást.) Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem
látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek
rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden
mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett
azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő
probléma megoldása nagy örömöt okozott.
Most már biztos, hogy a másodikként írt regényem
fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai
Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a
kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói
profiljukba.
Most, hogy új munkámat rövidesen ki kell adnom
a kezemből, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett
fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam.
Ezek pedig a következők:
· Először is két közvetlen utalás: az Élted volt regénye-béli hősöm azt
állítja, hogy a Szembesülés már megjelent, zajos sikert aratott, és a kiadója
meg is rendelte a folytatást. Hasonlóan megjelent műként említi a "korábbi
regényt" az a fiktív lektori jelentés is, amely helyet kapott szövegeim
között.
· Vannak elvontabb kapcsolódások is: bár alapvetően elüt a két munka egymástól,
mégis: a korábbi regényírói tapasztalatokat érvényesíteni tudtam a másodiknál.
Ahhoz, hogy valamivel olvasmányosabb, a "beavatatlanok" számára
is élvezhetőbb művet írjak, előbb tobzódnom kellett hiányregényem, a Szembesülés
minden lehetetlenségében, elkövetve az összes antiepikus bűntettet. Így
lehettem az Élted szálait szőve valamivel kíméletesebb olvasóimhoz.
· Hasonlóság mutatkozik a két regény között abban is, hogy mindkettő többszörös
szerepjátékokra épül, és mindkettőt áthatja valami fullasztóan belterjes,
körülményeskedően mikrofilológusi, túlhajtottan bölcsészkedő (helyenként
nagyképűen bennfenteskedő) intellektualizmus. További hasonlóság: mindkét
mű leleplezi magát, beavatja az olvasót a szerepjátékba.
· Átfedések mutatkoznak a két mű forrásvidéke között is: az Élted belső
(keretjátékba zárt) történetének két főhőse (Ákos és Nelli) más néven ugyan,
de szerepel a Szembesülésben (Irmész és Kéthia), ha életüknek egészen más
epizódjai révén is. Felismerhetők a közös helyszínek (ezek is más-más néven
szerepelnek), epizódok (pl. két férfihősöm, Oresztész és Irmész, illetve
Ákos és az "elbeszélő Én" közös munkája a technológiai laborban),
ám ezek teljesen másként ágyazódnak be a két műbe. Ragaszkodni igyekeztem
bizonyos "hagyományaimhoz" is: mindkét helyen történnek utalások
Cecil M. Joepardyre, Babitsra (esetében még ugyanarra a regényre is), Tsúszó
Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Bodolay Klárára, sőt, az agnosztoszi hiány
(a nem létező Van) is mindkettőben megjelenik, még ám hangsúlyosan. Párhuzam
vonható abban a vonatkozásban is, hogy mindkét anyag bőven át- meg átszövődik
azokkal a metaszövegekkel, amelyekben a regény önmagával foglalkozik, önmagát
elemzi (s leplezi le).
· Szerkezetét tekintve lényegi vonásokban ugyan alapvetően elüt egymástól
a két írásmű (egyik: egy nem létező regény járulékos szövegei, másik: regény
a regényben), ám a részleteket illetően sok a hasonlóság: a pontos szerkesztettség,
amely egyszerre kelti a spontaneitás és az előre kiszámítottság képzetét,
vagy a megszakításos írástechnika és ennek következtében a szöveg feldaraboltsága.
Ugyanis mindkét regényben bőven alkalmazom a végső soron Tsúszó Sándor kihúzásos
verstechnikájára visszavezethető "fragmentációt": szövegem így
válik töredezetté, s így kelti azt a hatást, mintha egy roppant szigorúan
felépített szerkezet csak hiányosan lenne kitöltve tartalommal. Ezt az írásmódot
egyébként (Cséka György avantgard költőnk szavaival: a "kihagyásos
szerkezet" érvényesítését) azért tettem a szövegépítkezés fő elvévé,
mert egyrészt felmentést ad számomra bizonyos magyarázatok megadása, egyes
ellentétek feloldása alól, másrészt – gondolom én! – szabad teret enged
az olvasói fantáziának. Mindkét esetben roppant fontosnak tartottam ugyanis,
hogy regényeim egymástól eltérő olvasatokat engedjenek meg, s ne zárják
rövidre a pólusokat, ne szabadítsák fel a bennük rejlő teljes energiát.
Ugyancsak hasonló a két regényben az idősíkok és helyszínek látszólag megfontolatlan
váltogatása, illetve még az is, hogy egyazon mozzanat többféle előadásmódban
is kifejtésre kerül. Párhuzam vonható abban is, hogy mindkét regény bőven
foglalkozik saját szerkezetével.
· Hermeneutikai szempontból mindkét mű befogadásához közel azonos olvasati
szerződés megkötése szükséges: közönségemnek el kell fogadnia azokat a szigorú
játékszabályokat, amelyek révén behatolhat textusaimba. Ha ezeket a szabályokat
nem tartja be avagy figyelmetlenül követi őket, óhatatlanul eltéved szöveglabirintusaimban
és mint érthetetlen mondathalmazt dobja sutba művemet. A szabályok mindkét
esetben egymásra épülő enigmák láncolatára, filológiai rejtvénysorozatok
megfejtési algoritmusára vonatkoznak: egy-egy kihagyott fázis, elmulasztott
felismerés megszakítja a megfejtés folyamatát, minek következtében a szöveg
egésze elveszítheti értelmét. (Ha valami lényeges különbség e téren megemlíthető,
akkor az az, hogy míg a Szembesülésben csak a "függvény" van adva,
és mind az argumentumot, mind a végeredményt az olvasónak kell kikövetkeztetnie,
addig az Élted volt regényének keretjátéka nem más, mint a végeredményhez
vezető képlet hosszas levezetése, a keretbe foglalt történet pedig maga
a megtalált végeredmény.) Aki azonban veszi a fáradságot, hogy kövesse a
szerző által felkínált Ariadné-fonalat, az egy idő után nem labirintusban,
hanem tetszés szerint kitágítható virtuális játéktérben találja magát, olyan
közegben, amely szabad átjárást enged más szellemi égtájak felé is.
· Hasonlóság mutatható ki (az én szempontomból legalábbis) a regények bizonyos
körben várható fogadtatásában is: minden átlényegítés és írói beavatkozás
ellenére főszereplőim túlságosan is felismerhetők, és az érintettek egy
részének (leginkább egy-egy személynek) előre látható a megsértődése, sőt,
vérig sértődése; ezzel magyarázható az az érzelmi ambivalencia, amellyel
időről időre vagy azt veszem tudomásul, hogy valamely regényem mégsem jelenik
meg (sajnos és hálistennek), vagy hogy éppen megjelenik (hálistennek és
sajnos), a művészileg hiteles ábrázolás kényszere ugyanis soha nem tud egyértelműen
fölébe kerekedni emberi galamblelkűségemnek. Érzelmeim kettősségét mi sem
jellemzi jobban, mint az, hogy az elégedettség, büszkeség helyett (lám csak,
milyen bátran-szigorúan megírtam mindent!) inkább szégyent, megalázottságot
érzek, amiért túl gyáva és túl tehetetlen voltam ahhoz, hogy az írói kihívás
elől kitérjek, hogy a kínálkozó "téma" kísértésének ellenálljak.
· És akkor még egy utolsó összevetés: a valóság és a fikció viszonya felől
nézve igen érdekes ellentétek és hasonlóságok tűnhetnek fel. A Szembesülés
ugyan végig egy kapitális fikcióra, a nem létező regényre épül, ám mégis
"valóságos": a járulékos szövegekből (előszó, utószó, jegyzetek,
werk) kikövetkeztethetően Oresztész és az Elektrák meg a többi szereplő
egyszer sem tesz úgy, ahogy prototípusaik a valóságban ne tettek volna.
(Más kérdés, hogy alig is tesznek valamit.) Ezzel szemben az Élted volt
regénye keretjátékának történései teljes egészükben kreáltak, a beágyazódó
történet pedig a sok valós elem mellett szintén át-meg átszövődik kreált
vagy alaposan átköltött eseménysorokkal. Valóságosabb a hiányregény abban
a vonatkozásban is, hogy írója "saját magaként" is jelen van benne
(a többszörös szerepjáték ellenére), míg az Éltedben megjelenő "belső"
és "külső" szerzők egyike sem azonosítható velem fenntartás nélkül.
Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan
nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást
preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve
és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte,
nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette:
"Akkor már értem", mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága,
követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne
betudható.
Hogy mindenért a számítógép lenne a felelős?
Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll.
Vagy még inkább a piktogrammokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy
a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó
eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt
és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen
szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot
és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítás-a sem egészen
így festene a taorminai körszínházban.
