Megjelent az Új Könyvpiac 2001. áprilisi számában
Balla D. Károly
Kabdebó Tamás: Érettségi
epl - edition plurilingua, Budapest
210 oldal, 1050 Ft
Az először 1971-ben Olaszországban 400 példányban megjelent könyv nem juthatott el vasfüggönyön túli olvasóihoz, így írógéppel írt másolataiban terjedt. A mostani friss második kiadás recenziós példányát még ide, a sztálinizmust Európába exportáló hajdani birodalom peremére (Kárpátaljára) is meghozta a posta…
…Úgy kezdődik, mint egy ifjúsági kalandregény. És tulajdonképpen úgy is folytatódik… Amit olvasunk, eleinte nem más, mint egy talpraesett pesti egyetemista srác jópofa csínyjeinek ügyesen, szellemesen előadott meséje, amelyben jelentős hangsúlyt kap hősünk szellemi fölénye a bunkó határőrök, rendőrök és ÁVH-sok korlátoltságával szemben… Derülhetünk a hatósági közegek ostobaságaira rácsapó szemtelenül bátor riposztokon, és aligha álljuk meg kacagás nélkül, amikor a gyanúsított hátizsákjából lassúsági versenyeket nyert élő és döglött csigák kerülnek a kihallgató tiszt asztalára…
Észre sem vesszük, a könnyed leírások hogyan sodornak bennünket (és Kabdebó Tamás Érettségijének önéletrajzi én-figuráját) a történések és az összefüggések egyre mélyebb bugyrai felé, és a varsói Világifjúsági Találkozóra 1955-ben útlevél nélkül induló fiatalemberből hogyan lesz sokkal több pikareszk-hősnél.
Az alaptörténetből a 32. oldalon nyílik az első váratlan és többszörös leágazás: a tiltott határátkelési kísérleten lebukottat fogva tartói utasítják: élete történetéből írja le mindazt, ami megvilágíthatja indítékait. Elkezdődik az idézőjelbe tett külön sztori, a „vallomás“, amely 1945 kemény telének leírásával indul (első „mellék”), aztán egyszer csak megszólal benne az apa, aki egyes szám első személyben kezd egy vadásztörténet részletező elmondásába (második „mellék”) – mint egy keleti mesében, ahol a mesemondó a saját szereplőinek történeteiben szereplők elmondott történeteit halmozza egymás alá… Ám a vagy nagy sikert, vagy csúfos felsülést sejtető vadásztörténet megdöbbentő és megható lírai szimbólumba csap át, ezzel megbillenti az eddigi szövegfolyam egészét – és hiába zökkenünk vissza az eredeti helyre és időbe, az egyazon órában világra jött fiúgyermek és a friss hóban vergődő újszülött szarvasborjú párhuzamából felröppenő aszszociációk átmodulálják, ha tetszik: biblikus-mítikus kontextusba helyezik a fölény és kiszolgáltatottság, győzelem és vereség, öröm és szenvedés, féktelen szabadság és béklyózó ragaszkodás viszonyát.
És folytatódik a történet: gyűjtőfogház, rabkórház, előzetes letartóztatás, kihallgatások, összetűzések a cellában, sötétzárka – hosszú ideig mindez csak keret, csak alkalom arra, hogy hősünk hol a Doki nevű rabtársának suttogva, hol csak magamagának emlékezve, hol WC-papírra rögzítve idézze fel a maga és családja múltját.
Megtudjuk például, hogy becsületes börtönviselt família sarjának mondhatja magát: 1919-ben az egész családot halálra ítélték, mert a huszártiszt nagyapa nem állt be a Vörös Hadseregbe, hanem meglépett és Horthyékhoz csatlakozott. A nagybácsit és a papát pedig 1950-ben csukták le rendszerellenes izgatásért (politikai vicceket meséltek)…
A szerző roppant módon ügyel arra, hogy az ifjúkori önmagával azonosítható történetmondó ne merevedjen heroikus pózokba, ne váljon „hőssé”, önmaga nagyszerűségét példázó alakká. És szaporodnak a vízben oldott széntabletta-tintával, seprűből húzott cirokszál-pennával WC-papírra, kövön hason fekve rótt feljegyzések, új és újabb cellatársak “balhéit” ismerjük meg, egyre árnyaltabbá válik rabok és fogva tartók, elnyomók és elnyomottak, kint és bent viszonya, mind több az irodalmi áthallás (József Attila, Karinthy, Krúdy, Gorkij, Wilde, vagy az egész művet átfogó swifti „pszeudogulliveriáda”), barátságok és szerelmek szövődnek, szinte teljes a „börtönromantika”. Minden életszerű és hihető, s közben minden már-már végletesen torz, sarkából kibillentett. Minden hiteles és mégis csalóka, mint a sötétzárkában tapasztaltak: „Sötétben a dolgok eltorzulnak, a belvilág megnövekszik, a tárgyakat egy új dimenzióba tartozónak hisszük…”
A gondos előkészítés után nem kell sokat várnunk arra, hogy egy „új dimenzió” teljes mélységében megnyíljon előttünk. A szerző az utolsó húsz oldalon nagy írói bravúrral tömöríti nemes, már-már költői matériává a záró motívumokat: a hosszú és módszeres lefojtás után hatalmas erővel kirobban egy irracionalitásában is véresen komoly szerelem (s valóban véres: a távoli női cella foglya ujjbögyét felszúrva jut vörös tintához, hogy szerelmes üzenetét megírja), de még fel sem ocsúdunk katartikus meghatottságunkból, máris a tárgyalóteremben vagyunk és hősünkkel együtt vergődünk a végső elveszejtés csapdájában: ha bűnösnek vallja magát, szabadulhat, ha ellenben ragaszkodik ártatlanságához, akkor továbbra is fogoly marad. Ám a súlyos erkölcsi parancs és az önző gyakorlati célszerűség közti méltatlan választás kényszere alól ideiglenesen felmentést kapunk: egy Karithy-parafrázis szellemi artistáiként „három salto mortalét csinálva” emelkedünk az absztrakció magasába, ezzel „végleg megoldva a nagyszerű problémát”.
A könyv utolsó mondata („Nincs VÉGE.”) pedig talán arra figyelmeztet mindnyájunkat, hogy ezt a megkerülhetetlen érettségi tételt legalább egyszer az életben magunknak kell megválaszolnunk.