Az emberek – a világ bármely pontján éljenek is – hajlamosak elfogadni azt a helyzetet, amelybe beleszülettek. Különösen korlátozottak a kitörési lehetőségek az olyan zárt, elszigetelt csoport esetében, amelyet részben saját hagyománya, részben a külső erők befolyása határoz meg. A Szovjetunió keretei között élő kárpátaljai magyarság ilyen zárt, öntörvényű közösségnek volt tekinthető évtizedeken át – különösen, ha a nemzetiség többségét magában foglaló faluközösségeket vesszük alapul. Kitörésre nem sok lehetőség mutatkozott – de a szándék, az akarat is csak kevesekben munkált. A fiatalok többsége számára a felemelkedés netovábbjának az számított, ha szakmát tanulván vagy magasabb fokú képzettséget szerezvén a legközelebbi járási központban vagy a megyeszékhelyen (Ungváron) kaphattak munkát, lakást. Az ennél is vérmesebb reményeket dédelgetők a legközelebbi ukrán nagyvárost, Lemberget (Lvovot) célozták meg, és persze akadtak, akik Kijevben, a balti köztársaságokban, Moszkvában vagy másutt találták meg érvényesülésük színterét – ám mindegyikük példáját egyéni eseteknek kell tekintetünk. Ennél is kivételesebb és ritkábban sorra kerülő kitörésnek számított az, ha valaki külföldre távozott (itt természetesen elsősorban Magyarország jöhetett szóba). Erre gyakorlatilag az egyetlen lehetőséget a családegyesítés jelentette, a “kiházasodások” száma azonban sokáig annak ellenére sem számított jelentősnek, hogy a 70-es években felvirágzó (bevásárló)turizmus ezt az “üzletágat” is felfuttatta. Tipikus magatartásnak tehát évtizedeken át a helyben maradás vagy a Kárpátalján (lehetőleg a magyar etnikum határain) belüli migráció számított. Legtöbben még azok is hazatértek, akik rövidebb vagy hosszabb ideig a birodalom belsejében végezték tanulmányaikat vagy ott jutottak idénymunkához. A szülőföld vonzereje érvényesült a messzi vidékeken szolgálatot teljesítő sorkatonák esetében is: miután leszereltek, döntő többségük hazatért, azok is, akik szolgalati idejük alatt házasságot kötöttek. Hozták magukkal a fiatalasszonyt is Kárpátaljára, ahol aztán a magyar faluközösség asszimilálta a más anyanyelvűt – gyerekeik már semmiben nem különböztek a “színmagyaroktól”.

Mindez mára gyökeresen megváltozott. A döntő fordulatot természetesen a Szovjetunió megszűnése és a független Ukrajna megalakulása jelentette azzal, hogy a demokratikus átalakulásoknak köszönhetően a külföldi utazások és a lakhelyváltoztatások mindenki számára – jogilag legalábbis – elérhetővé váltak, ám ez önmagában még nem rendezte volna át alapvető mértékben a kárpátaljai magyarság érvényesülési esélyeit. A teljes változást az váltotta ki, hogy a szabadsághoz általános gazdasági krízis párosult, és ezzel megtörtént a politikai lehetőség és a gazdasági kényszer árukapcsolása, amely teljes egyértelműséggel kijelölte az új kitörési irányt. Az egzisztenciális biztonság akut hiánya és a szociális kiszolgáltatottság ugyanis egyáltalán nem teszi a magyarok számára vonzóvá sem Ukrajnát, sem az annak részeként értelmezett Kárpátalját, így mára egy itteni fiatal számára a felemelkedés szinte egyetlen útjának az ország elhagyása mutatkozik. Továbbtanulás, legális vagy illegális munkavállalás, családegyesítés, kiházasodás – csak el, el az átokföldjévé vált szülőföldről.

Ám mi tartja itt azokat, akik mégis maradnak?

Az itthon maradók motivációi meglehetősen különbözőek. Legtöbben – mindenekelőtt a falun lakó felnőttek és idősek – lemondó beletörődéssel veszik tudomásul és fogadják el helyzetüket, meg sem próbálnak változtatni rajta. Mások örök elégedetlenséggel kényszernek érzik ezt a helyzetet, de dohogásuk inkább csak látszat-lázadás: valójában nem akarnak (igaz, nem is nagyon tudnak) kitörni a rájuk szabott keretek közül, döntő lépésekre ritkán szánják el magukat. Megint másokban – például a mobilabb életvitelt folytató középkorú városlakókban – régen megérett a készség arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, talán csak egy kedvező pillanatot, egy kínálkozó lehetőséget várnak. Végül vannak, akik tudatosítják magukban helyzetük sajátosságát, a nekik jutott szereppel azonosulva alakítják életüket – illetve, amennyire lehet, magát a szerepet is. Főleg értelmiségiekről van szó, azokról, akik “vállalják sorsukat” – és egyelőre a helyben maradást is. De még itt is disztingválni kell, mert a vállalás nemcsak őszinte elkötelezettséget jelenthet, hanem üres pózt is, rosszabb esetben pedig olyan szerepjátszó túllihegést, konjunktúralovaglást, amely révén például a Magyarország felől érkező segítőkészséggel élni (és visszaélni) lehet. Akadnak, nem is kevesen, akiknek jól felfogott anyagi érdekük fűződik a szülőföldön maradáshoz.

A kép tehát meglehetősen változatos. Egy valami azonban eléggé valószínűnek tűnik: az a magyar ember, aki itthon, ennek az életképességét még nem igazolt országnak a keretei között szeretne egzisztenciát teremteni és itt kíván a már-már általánossá váló nyomorszint fölé emelkedni, annak erre nagyjából három lehetősége adódik. Az első, hogy az országban uralkodó lehetetlen viszonyok ellenére a maga területén megpróbál olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtani, amely megfelelő anyagi megtérüléssel jár. A második, hogy éppen a körülmények képtelenségét, tisztázatlanságát, mások rászorultságát kihasználva próbál halászni a zavarosban. A harmadik, hogy a Magyarország nyújtotta lehetőségek egyenes vagy közvetlen felhasználásából igyekszik idehaza profitálni. (E három módozat persze keveredhet is.) Az első két vonalon indulók, ha nyelvileg kevésbé is, de életviteli, etikai, mentális szempontból erősen ki vannak téve környezetük asszimiláló hatásának. Mivel érvényesülésükben nem játszik közvetlen szerepet anyanyelvük, történelmi és kulturális beágyazottságuk (esetleg ezek éppen visszahúzó erőként működnek), ezért identitásuk könnyen megsérül és személyiségüket “elhódítja” az életterükben érvényesülő többségi domináns jelleg. Ezzel ellentétben az érvényesülés harmadik útján haladók kis túlzással abból élnek, hogy magyarok, így közvetlenül érdekeltek nemzeti identitásuknak nemcsak a megtartásában, hanem folyamatos megerősítésében és demonstrálódásában is. Ugyanakkor a nemzeti hovatartozás kinyilvánításával azonos hangsúlyt kell kapnia a “kárpátaljaiságnak” is, ugyanis nyilvánvalóan a sorsvállalás csak ezzel együtt teljes és érvényes. Aki úgy magyar, hogy közben nem vállalja a szülőföldjén-maradást és a kárpátaljai magyarság kollektív szellemiségében való feloldódást, az nem vívhatja ki a hivatalos Magyarország szimpátiáját – és így támogatását sem.

De hát milyen ismérvei vannak a “kárpátaljaiságnak”, mi az, amit egy a fenti módon elkötelezett itteni hivatásos magyarnak vállalnia kell?

A kérdés tárgyát képező fogalom – kárpátaljaiság – nehezen ragadható meg és meglehetősen ellentmondásos, éppen ezért azok, akik szakmaszerűen gyakorolják, csak kiragadott (pozitív) elemeit alkalmazzák. A természetes, spontán kárpátaljaiságban ellenben nyilván találhatók pozitív és negatív elemek egyaránt, és ezek kialakulásában bizonyára kimutatható lenne mind a genetikai meghatározottság, mind a történelmi múlt szellemi öröksége, mind az egymást váltó társadalmi struktúrák szocializáló hatása, mind pedig az egyéni sorsok befolyásoló ereje. Aki Visken találkozott már székelyes észjárású szófukar magyarokkal vagy a palóc nyelvjárást beszélő rátarti nagydobronyiakkal, aki Munkácson megtapasztalhatta Zrínyi Ilona felmagasló várának már-már ingával kimérhető identitásmegtartó erejét, vagy aki ugocsai öregeket II. Rákóczi Ferencről kérdezett és meghallgatta a nagyságos fejedelem alakjához fűződő legendákat, aki megcsodált már beregi szőttest vagy hallott Szenczi Molnár Albert nyelvén zsoltározó gyülekezetet, annak elképzelése lehet a jó értelemben vett kárpátaljaiságról. Ellenben aki megtapasztalta, mondjuk, a beregszásziak fenn az ernyő, nincsen kas-mentalitását, a Felső-Tisza mentén élő vagy ungvári magyarok szlávos kiejtését és hanghordozását, aki “folklórfesztiválon” leginkább csak magyar nótákat és operett-dalokat tudott magnóra venni, aki belelátott a kisszerű torzsalkodások bugyraiba, akit fojtogatott a bármiféle teljesítményt nyújtókkal szemben felmerülő gyanú és féltékenység, aki látta többre érdemes kezdeményezések sorát emberi kicsinyességek miatt elvetélni, aki találkozott nova-bortól elbutult tekintetekkel és aki szembesült a közömbösség, az igénytelenség, a tájékozatlanság, az elmaradottság, a stupiditás minden fajával és fokával, az árnyaltabban értelmezi a kárpátaljaiság fogalmát, és nem téved nagyot, ha a provincializmus szinonimájának gondolja. Mindennek persze történelmi gyökerei vannak: be kell látnunk, hogy a régebbi századok során a Kárpátalja mai területét alkotó vármegyék (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) kulturális és civilizációs szempontból elmaradott peremvidéknek, provinciának számítottak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az itt élő emberek az anyagi javakban sem dúskáltak soha (a két világháború között nem véletlenül nevezték a vidéket Szegényországnak), és hogy a legújabbkori szapora hatalom- és rendszerváltások okán Kárpátalját akár a huszadik század mostohagyermekének is nevezhetjük, akkor talán beláthatjuk, hogy a mostani lehangoló helyzet nincs híján a történelmi előzményeknek.

No de ezt a kárpátaljaiságot megláttatni? Ugyan!

Nem is kerül ilyesmi a hivatásos kárpátaljaiak kirakatába, hanem igyekeznek “jobbik arcát” felmutatni ennek a népcsoportnak. A sanyarú körülményeket persze nem hallgatják el, szükség esetén kicsit túl is dramatizálják, és az csak természetes, hogy a kárpátaljai magyarság minden bajáért a külső tényezőket okolják. Az ezek ellenére elért/elérhető eredmények így még nagyobb súllyal esnek a latba, a kudarcokért pedig mintegy megelőlegezhető a felmentés.

A hivatásos kárpátaljai magyar annak a képnek a kialakításában és fenntartásában érdekelt, amely az itteni nemzetrészt elszakított, elnyomott, meggyötört, sanyargatott, lázadásaiban letört, felemelkedésében meggátolt népcsoportnak mutatja. (Tegyük hozzá, a másik fél hajlamos ennek a képnek az elfogadására, mert nagyban egyezik az általa kialakítottal.) A mostoha sorsú nemzeti kisebbségen (vagy annak tagjain) nem illik számon kérni múltbéli szereplésének visszásságait, nem illik firtatni mulasztásait, hiszen miként is szerepelhetett volna sikeresebben, miként is lehetetnének kiugró eredményei, ha egyszer ezt a körülmények nem tették lehetővé. A múlt elnéző kezelésénél is jobban szembe tűnik azonban az, hogy a jelenben megmutatkozó hiányosságokat, gyarlóságokat, baklövéseket is hajlamos mindkét fél a mostoha körülmények rovására írni, míg az ennek dacára mégis megvalósult eredmények érdemtelenül felértékelődnek. Ez még különösebb rájátszás nélkül is megtörténik, akkor is, ha a roppant szerény sikerek annak látszanak, amik. Hát még, ha nagyobbá, jelentősebbé sminkelik a felnagyításukban érdekeltek!

Így emelkedik “tudományos konferenciává” a tucatnyi érdeklődőt vonzó érdektelen felolvasó-délután, így nagyobbodik “megyei szavalóversennyé” a két különböző járás néhány iskolájából érkezett felkészítetlen diákok versengése, így magasztosul “kárpátaljai magyar könyvnappá” az egyetlen szervezet vezetőiből és néhány meghívott vendégből álló könyvtárbéli eszem-iszom, így neveztetik “humorfesztiválnak” az alkalom, amikor az odavetődő spicces jópofák lapos vicceket mondanak egy fűtetlen kultúrház színpadán, így minősül “értelmiségi fórumnak” egypár pedagógus, újságíró és szervező fehér asztal mellett zajló csevegése, így magasztosul tudományos társasággá az önképzőkör, szociológiai műhellyé néhány megbízott kérdőív-töltögető, “könyvkiadóvá” a budapesti kiadó keze alá dolgozó itteni szerkesztő, így nevezhető “sajtóorgánumnak” a szervezeti elnök éves beszámolóján kívül semmi mást nem közlő, évente csak egyszer jelentkező bülletin, így lehet “könyv” a füzet, “monográfia” a sekélyes tanulmány, “életmű” ötven vers, sőt, így hirdethetik könyvbemutatóként azt az alkalmat, amikor a kiadóvezető bejelenti, hogy a fél éve megjelent könyv példányai még nem hagyták el a nyomdát. Kárpátaljai magyar viszonylatban a konyhaasztal már “iroda”, az iroda már “központ”; öt felakasztott kép már “kamarakiállítás”, tucatnyi festmény már “személyi tárlat”, harminc exponátum pedig a népes alkotócsoport “nagy éves seregszemléje”. Kárpátalján “az egyetlen magyar napilap”-nak hiperbolizálják a heti három alkalommal megjelenő újságot és “új magyar gimnázium” felavatásaként adják el, ha a régi középiskolának új épületszárnya nyílik.

Épül-szépül a Nagy Magyar Kárpátaljai Potyomkin-falu. A jelmondatokkal ékesített díszlet-homlokzatok ablakaiból ott integetnek a hivatásos magyarok, a szemlére érkező magyarországi protokoll-látogatók visszaintegetnek, csak így tovább, csak tartsatok ki itt a végeken! És ők kitartanak, bár lábuk a semmiben kalimpál, ám egyre erősebben fogják a díszletpárkányokat.

Számukra ez jelenti a kitörést. A súlyos gazdasági krízis körülményei közt vegetáló magyarság nívója fölé ők magyarságuk demonstrálásával és a látszatok folyamatos fenntartásával emelkednek. A magyarságukban semmivel sem kevésbé meggyőződött, ám visszafogottabb magatartásúak belevesznek a szürkeségbe, teljesítményük – hacsak eredményeiket nem áldozzák be valamely szervezet közös kalapjába – elbagatellizálódik.

Talán ezért is alakult úgy, hogy ma Kárpátalján szinte egyáltalán nem találunk olyan magyar értelmiségieket, akik úgy értek el jelentős teljesítményeket, hogy eközben sikerült megőrizniük függetlenségüket. Akik nem vállalták, hogy valamely kisebbségi érdekcsoport keretében működjenek (vagy utóbbiak nem tartottak igényt munkájukra), azok vagy az ukrán állami struktúra környékére húzódtak (hivatalok, intézmények) és ezzel kisebb-nagyobb mértékben részeseivé váltak az új nómenklatúrának, vagy közvetlenül Magyarországon találtak munkájukhoz partnereket, támogatókat. A kisebbségi szervezetek ezeket az egyéni kitöréseket meglehetős rosszallással figyelik, hiszen szerintük a festőknek, zenészeknek, íróknak, pedagógusoknak, kutatóknak, sőt a vállalkozóknak is az általuk felügyelt szakmai csoportokon belül kellene működniük. Aki ezeken kívül van, az nem számíthat támogatásukra, sőt, a támogatási rendszer egészét lefedni igyekezvén gyakran el is ütik a különutas egyénieskedőket a lehetőségektől. (Ennél is lehetetlenebb helyzetbe kerül az, aki nem csupán személyes teljesítményében különül el, hanem úgy akar valamilyen “magyar ügyet”, szerveződést elindítani vagy képviselni, hogy eközben nem csatlakozik a hadhoz. Épp ezért civil szervezeteink szinte kivétel nélkül vagy eleve valamely kisebbségi ernyőszervezet égisze alatt jötték létre, vagy működésük során csatlakoztak valamelyikhez, legtöbbször azért, mert önállóan nem tudtak talpon maradni. Ám még a látszólag vagy ténylegesen függetlenek is csupán szervezeteink révén, az általuk felügyelt bizottságok, alkuratóriumok szűrőjén keresztül juthatnak támogatásokhoz.) Nemigen kerülheti meg a hivatásos magyarok szervezeteit az sem, aki (tovább)tanulási, speciális képzési, kutatási lehetőségeket keres Magyarországon, aki könyvét megjelentetni, alkotói ösztöndíjat elnyerni, konferencián részt venni akarna. Minden út ugyanazokba az előszobákba vezet és ugyanazokhoz a pályázati űrlapok utalják azt is, aki itthon, és azt is, aki Magyarországon keres kitörési pontot.

Mindez bizonyára még “ígyebbül” lesz Magyarország EU-csatlakozásának közeledtével. A közemberek sokasága számára valószínűleg elérhetetlen messzeségbe kerül az anyaország: az utazás, a munkavállalás, a továbbtanulás, az áttelepülés nyilván korlátozottabbá válik, így a kitörési lehetőségek is megcsappannak. Ugyanakkor a kiváltságokkal most is rendelkező szervezeti vezetők számára bizonyára nem jelent majd akadályt a zavartalan kapcsolattartásban sem a vízumkényszer, sem más szankciók bevezetése, illetve, ha a magyar törvényhozás megalkotja a státusztörvényt, akkor könnyen megeshet, hogy a legitimnek mondott kisebbségi szervezetek jogkörébe tartozik majd annak elbírálása, ki számít határon túli magyarnak, és ki nem. Egy biztos, a hivatásos kisebbségi magyaroknak elsőként lesz passzusuk arról, hogy ők kicsodák, és milyen alapon élveznek kiváltságokat. Többek között a kitörési pontok kisajátításának kiváltságát is.