Ült
a megszokott asztalánál az ablak mellett és nem értett semmit.
Nem értett semmit, és ez tegnap óta most kezdte
először zavarni. Az a mérhetetlen fásultság, amely akkor telepedett rá, amikor
elhagyta az otromba iparvidéket, az imént még kitöltötte egész lényét, még
ott terpeszkedett agyában, rátelepedett a szándékra, amely megoldást, értelmezést
kereshetett volna. De most a hely és a helyzet megszokottsága, az ezredszer
ismételt cselekvések, ahogy szétválogatja a borítékokat, ahogy odainti a pincért,
emeli a korsót, kinéz az ablakon, ezek a beidegzett mozdulatok felébresztették
a vágyát, hogy mégis megértse, érteni merje azt, aminek a megfogalmazása elől
eddig gondosan kitért.
Kint buzgón pergett a film, öntudatos statiszták
serege vonult fel és alá az utcán, aztán begördült a kistotálba a díszlet-villamos,
férfiak, nők és gyerekek szálltak le serényen. Mindegyiküket külön megvizsgálta,
pedig tudta, akit ő vár, az ráérősen, gyalog érkezik, könnyedén, mint aki
tudja, erőlködés nélkül is nagyot alakíthat, és persze neki sem kell őt tüzetesen
szemügyre vennie, mert az utca végéből is megismeri jellegzetes kacsázó járását.
Vagyis hát, igen, nem is azt azonosítja, akit vár, mert csak egy tökéletesen
eljátszott szerepet ismer majd fel, amely talán jobb az eredetinél.
Elvonta a tekintetét az utca forgatagáról, a
magasba nézett, hosszan figyelte a dóm kupoláját, tornyait. Ez volt az egyetlen,
amit valóságosnak hitt maga körül, úgy érezte, csupán ezek az ívek mondanak
igazat a létező világ konstrukciójáról, ezek a finom hajlítások, a precízen
meghatározott arányok, az egymásba simuló idomok. Szinte látta maga előtt
a székesegyház nagyszerű tervrajzát egy kiterített hatalmas papíron, igen,
ennek van értelme, van jelentése, nem úgy, mint az ő kusza ábrájának, összegabalyodott
nyilainak, amelyek egy üresen hagyott négyzetre mutatnak idegesítően.
Megdörzsölte a halántékát, felemelte, aztán
visszatette az asztalra a kiválogatott borítékokat. Szűnni érezte a fejfájását,
és ez nem volt igazán a kedvére, mert ezzel együtt erősödött benne a kényszer,
hogy minden részletet, minden apró epizódot újra végiggondoljon, a fontosakat
csakúgy, mint a jelentékteleneknek tűnőket. Kényszer, igen, valami ismeretlen
erő hatására fellépő késztetés, amelynek immár semmi köze ahhoz az egészséges
kíváncsisághoz, amely az elmúlt napokban hajtotta, semmi köze a szenvedélyhez,
amelynek feláldozta éjszakáit, s amely előbb a sejtelmek apró magvaiból kihajtatta
a bizonyosság védtelen palántáit, majd óriás vadonná növesztette őket, a teljes
elbizonytalanodás ijesztő rengetegévé.
Nem, semmi kedve nem volt felidézni és újraélni
a történteket, ám minden jel arra mutatott, ezt mégis meg fogja tenni, mert
a várakozás számlálhatatlan pillanataiból sehogyan sem akart összeállni az
idő egésze, mint ahogy a felborult kronológiájú mozzanatok sem mutattak semmi
hajlandóságot arra, hogy kitegyenek egy kerek történetet.
Az állomásnál akar leszállni vagy a konzervgyárnál, kérdezte a nő a pénztárban,
mire ő megvonta a vállát. Nem mindegy? Egyáltalán nem mindegy, a gyár kívül
esik a városhatáron, más a tarifa. Nem ismerős arra? Nem, nem ismerős. De
azt csak tudja, hogy mit keres abban a városban? Igen, az utcát, azt tudja.
Megmondta. Aha, akkor az a konzervgyár lesz, döntötte el a nő, hatalmas ollójával
cikkcakkos vonal mentén kivágott egy rózsaszínű kutyanyelvet a tömbből, aztán
egyik kezével rácsapta a bélyegzőt, a másikkal kirántotta a férfi kezéből
a papírpénzt, majd villámgyorsan összekapdosta fiókja aljából a visszajáró
aprót és a jeggyel együtt kicsapta a pénztárablak párkányára.
Nyugtalanul ült a buszban, többször is azon
kapta magát, hogy csattogtatja, ki-be kapcsolgatja az ölében tartott aktatáska
fémcsatját. Fellélegzett, amikor végre meglátta az útjelző táblán a város
nevét, és amint feltűnt egy otromba ipari építmény, azonnal felpattant. Petrolkémia,
olvasta el a feliratot, de már nem akart visszaülni. Előrement, egészen a
vezető fülkéjéig és türelmetlenül toporgott az ajtó előtt, hogy amint megérkeznek,
elsőnek szállhasson le. Ám rosszul számított: a busz előbb befutott a belvárosba,
megállt az állomásnál, itt le és felszállók egyaránt akadtak, aztán átzötykölődött
egy irdatlanul hosszú iparvidéken és csak amikor újra feltűnt a lakott terület
végét jelző tábla, akkor bukkant elő egy kanyar mögül a konzervgyár ormótlan
kolosszusa.
Eddigre minden türelmét elvesztette, mintha
menekülne, úgy ugrott le a buszról, majd gyors léptekkel megindult a lakóházak
irányában.
Sietett, pedig senki sem várta ebben a városban.
Egy másikban várták, ahol nincs konzervgyár. Ahová vonattal érkezne és amíg
ráérős, de határozott léptekkel átvágna a parkon, ismerősök köszönnének rá,
biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben
folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap. Ő meg ráfordulna
a sétányra, megállna a posta hatalmas órája előtt, figyelné, mint olyasmit,
amihez érdemes igazodni. Akivel találkozni fog, annak nem lenne órája, mégis
pontosan tudná, mikor kell elindulnia dóm felé.
A térképen persze minden másként festett, egyszerűnek
tűnt a tájékozódás, most azonban néhányszor elbizonytalanodott. Végül csak
megtalálta a keresett utcát. Ha létezik a 119-es házszám, az már fél siker,
gondolta. Ahogy haladt, egyre jellegtelenebb épületek kerültek a szeme elé,
mind nagyobbak lettek a beépítetlen, elgazosodott és szeméttel feltöltött
grundok. Ennek megfelelően a házszámok is mind lassabban emelkedtek, a burkolat
is egyre töredezettebb, gödrösebb lett. Az utca vonalát rozsdás oszlopok tetejére
erősített ismeretlen rendeltetésű fémcsövek kísérték, néha átíveltek az út
fölött, máskor hirtelen befúrták magukat a földbe, megint másutt párát fújtak
egy meglazult illesztéknél. Némelyikük be volt pólyázva, de a burkoló anyag
már felszakadt, lefeslett róluk, a sebekből élettelen belekként lógott a megfeketedett
anyag, amelyet néha meglengetett az édeskés, émelyítő szagot lehelő szél.
A páros oldalon haladt, hogy jól rálásson a
páratlanra, s időben megpillanthassa, alaposan megvizsgálhassa a keresett
házat. Még a százasokat sem érte el, de úgy érezte, mindjárt kigyalogol az
emberi vegetálásra még alkalmas élettérből. Pedig ellenkezőleg, egyre inkább
magába ölelte ez a földszintes proletár tanyavilág, amely csak látszólag húzza
meg magát a sokemeletes lakótelep mögött, valójában mégis terpeszkedik, elnyel
mindent, ami a semmi peremére sodródik.
Valami hideg fuvallat csapott az asztalok közé,
ő megborzongott, és mintha ugyanerre reagálnának, az utca galambjai mind egyszerre
felrebbentek, a magasba szálltak és rövid körözés után megültek az épületek
kiszögellésein, az ereszeken. A röptüket kirajzoló csíkok, úgy tetszett, még
percek múlva is behálózták a légteret.
Igen, csak akkor történhetett, amikor hosszabb
ideig nem találkoztak. Ő havonta egy vagy két alkalommal várta itt, a megszokott
helyükön, ült órákig ugyanennél az ablak melletti asztalnál, és ahogy hiányérzetével,
úgy a kupacokba rakott borítékokkal sem tudott mit kezdeni. Maradék sörét
lötybölgette a korsó alján, közben, ahogy most is, ki-kinézett az üvegen túli
világra, amelyről akkor még nem tudta, hogy minden eleme, mindaz, amit lát,
csak festett dekoráció, intésre rebbenő madarak, egymáshoz illesztett kellékek,
utasítást végrehajtó statiszták. Igen, valahonnan irányítják őket, hallják
a megafonból a rendező torz hangját, betérnek az üzletekbe, felszállnak a
villamosra, és mindezt csak azért, hogy hihetővé, elfogadhatóvá, a valóság
illúzióját keltővé tegyék a jelenetet, amikor majd a főszereplő megérkezik.
Csak akkor történhetett, amikor hónapokig hiába
várta. Minden alkalommal megkérdezte az ismerős pincért, nem tud-e róla valamit,
de az csak a vállát vonogatta, egy ideje ők sem látták a környéken, de hát
nekik egyáltalán nem is hiányzott.
Igen, akkor, csak akkor.
Aztán egy napon jellegzetes alakja újra feltűnt.
Mint mindig azelőtt, sapkáját igazgatva odajött az asztalához, és vigyorogva
megállt előtte.
És ő semmit, de semmit nem vett észre. Helyesebben,
ahogy most viszszaidézi ezt a találkozást, az talán feltűnt neki, hogy az
arcát a szokásosnál is jobban ellepi a szőr és a haj, és mintha kisimultak,
meglágyultak volna a vonásai. A tekintete, igen, a tekintete is valahogy élőbbé
vált. Bárhol is ette a fene az elmúlt hetekben, az a javára vált, gondolta
akkor. Ha nem vigyorogna ilyen idétlenül, mindenki normálisnak hihetné. Ennyi.
Ennyit bizonyosan megállapított, ezt vissza tudta idézni most is, amikor újra
azt várta, hogy megjelenjen az asztalánál. Kért még egy sört, aztán meredten,
fejfájósan bámulta tovább a díszletvilágot, s ha megunta, felnézett a magasba,
követte a dóm klasszikus íveit, a galambok röptének könnyed vonalát, és engedelmesen
tűrte, hogy a metszéspontok kirajzolják az értelmetlen események érthető üzenetét.
A ház, ha lehet, még jellegtelenebb volt a többinél,
egyetlen különlegessége az elfüggönyzött bejárati üvegajtó volt, ami arra
vallott, talán nem is lakásnak használják a lapos tetős szürke épületet. Csengőt
hiába keresett, így hát lenyomta a kilincset, és nem is csodálkozott, hogy
az ajtó nincs kulcsra zárva. Ahogy belépett, idegesítően éles hangú kisharang
szólalt meg fölötte. A hangra rossz külsejű, koszlott fehér köpenyt viselő
alak jött elő egy paraván mögül.
– Milyen kezelést kér?
– Kezelést? Nem kérek semmilyen kezelést. Maga
ugye nem a tulajdonos.
– Fáj valamije?
– Semmim sem fáj, nem ezért jöttem. Hol találom
a tulajt?
– Azt nem tudom.
– Nem ebben a házban lakik?
– Szerintem nem is ebben a városban.
– És mikor szokott találkozni vele?
– Még soha nem láttam. Mit akar tőle?
– Elég, ha ad egy telefonszámot!
– Nincs meg nekem. Ő szokott ideszólni.
Most érzi csak, milyen képtelen ötlet volt részéről
vállalkozni erre az utazásra, milyen kicsi az esélye annak, hogy eredménnyel
járhat. Ország, város, utca, házszám, név, álnév – most újra kavarogni kezdett
a szeme előtt a sok variáció és a számtalan megfeleltetésből ez a kiválasztott
legvalószínűbb, mint a felépített rendszer egyetlen lehetségesnek vélt gyöke.
Mennyivel szívesebben lenne most abban a másik városban, ahová vonattal érkezne
és miközben határozott, de ráérős léptekkel vágna át a parkon, ismerősök köszönnének
rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám, a dolgok úgy általában rendben
folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az is visszajár néhanap.
Visszajár, mert a postafiókját megtartotta.
Évekig nem volt állandó lakása, így mindig mindenütt a diákkora óta bérelt
postafiók számát adta meg biztos elérhetőségként. Most is hiába lakik hosszabb
ideje az üdülőövezetben, állandó munkahelye is, ahová heti két alkalommal
jár be, hiába van a székvárosban, soha nem tudta rászánni magát, hogy körlevelet
írjon és küldjön el háromszáz helyre: kérem, a címem megváltozott, a küldeményeket
a jövőben ide és ide kérem. Aki egy szakmában nemzetközi szintre verekedte
magát, nem ajánlatos változtatnia a postacímén: minden listán, adatbázisban,
nyilvántartásban a neve mellett ez szerepel, ide kapja a folyóiratokat, a
legkülönbözőbb értesítőket és tájékoztatókat, ide érkeznek a fontos és kevésbé
fontos felkérések, meghívások, ajánlatok. Adatai vándorolnak országról országra,
kontinensről kontinensre, szerepel a legkülönbözőbb szaknévsorokban, olyan
testületek és bizottságok nyilvántartásában, amelyek pályázatokról, ösztöndíjakról,
szakmai elismerésekről döntenek. Így aztán gyakran sosem hallott helyekről
érkeznek címére a szóróanyagok, jelentkezési felhívások, pályázati űrlapok.
Ha felmondaná a postafiókot, elvágná magát a világtól, talán évekig is eltartana,
míg a régi címét mindenütt felváltaná az új.
Ezek az ésszerűségi érvek. De persze volt más
oka is. Ahányszor csak megérkezett az egyetemi városba, mindannyiszor erőt
vett rajta a kellemes, bizsergető izgalom. Nem, nem tartotta magát alkalmasnak
semmilyen érzelgősségre, így elfogódottsága távol esett bármiféle nosztalgikus
révedezéstől: a kis barokk ékszervárost önmagában szerette, nem mint visszahozhatatlan
ifjúsága színterét. A legritkább esetben kereste fel itt élő ismerőseit, volt
diáktársait. Havonta egyszer vagy kétszer sorra kerülő szokásos programja
alig is állt másból, mint célszerű és folyton ismétlődő cselekvések sorából:
leszállt a vonatról, átvágott a parkon, a háborús emlékműnél ráfordult a sétányra;
pár perc múlva már ott volt a posta épülete előtt; itt sohasem mulasztotta
volna el, hogy a bejárat fölé mintegy cégérként függesztett hatalmas órához
hozzáigazítsa karóráját, aztán ment egyenesen az emeletre, kezében már csörgött
a postafiók kulcsa. A kis fémrekesz rendesen tele volt a világ különböző tájairól
érkezett folyóiratokkal és levelekkel, ezeket kinyalábolta és aktatáskájába
szórta, aztán még bekopogott a matt üvegű ablakon, van még valami a B26-osnak,
kérdezte, igen, hogyne, kapta a szokásos választ, és valahonnan bentről, bizonyára
egy másik fémrekeszből eléhoztak nem ritkán még ugyanannyi küldeményt. A postáról
egyenesen a diákok körében most is népszerű vendéglőbe indult, ahol koradélutánonként
alig akadt kuncsaft, így elfoglalhatta az ablak melletti asztalt: innen rálátott
a dómra, és talán ez a látvány és a látvány nyújtotta elégedettség volt az,
amelyet, úgy érezte, elveszítene, ha felmondaná a postafiókját.
Mire a sörét kihozták, ő már be is borította
a rendelkezésére álló teljes asztalfelületet, a korsónak már úgy kellett helyet
szorítani. Itt történt az első válogatás, amelynek két szempontja is volt:
a sürgősség és a fontosság, és ennek megfelelően a küldemények pár percen
belül stószokba rendeződtek: érdektelen; fontos, de ráérős; sürgős, de nem
fontos; fontos és sürgős. Az utóbbit elég tüzetesen át is lapozta, előfordult,
hogy ott azonnal írt pár sort egy válasz-levlapra vagy kitöltött valami űrlapot,
netán útban az állomás felé felhívott valakit telefonon.
Ahogy végzett a válogatással és a sörrel, addigra
mindig megjelent az asztalánál a sapkáját igazgató Palika, aki ilyenkor megkapta
a reklámkiadványokat és a nélkülözhető színes prospektusokat, amelyeket kitörő,
gyerekes örömmel fogadott minden alkalommal, csakúgy, mint a szükségtelenné
vált tucatnyi borítékot, tasakot. Iszol egy pohárral, Palika, következett
a tökéletesen fölösleges kérdés, amelyre mindig ugyanaz a vigyor volt a válasz.
Amíg vendége körülményeskedve letelepedett az asztalhoz és szuszogva nyelni
kezdte a sört, addig ő rendet rakott az asztalon, aztán fizetett és sietve
távozott, hogy elkerülje az idióta artikulálatlan hálálkodását.
Palika még maradt ilyenkor. Előbb csak nézegette
a borítékokon a bélyegeket, simogatta a színes prospektusokat, aztán – szinte
félve – beléjük is lapozott. Az igazi élvezetet otthonra hagyta, amikor majd
beülhet a kis kuckójába és kezdődhet a rakosgatás. A borítékokkal és tasakokkal
kezdi. Gondosan kisimítja és kupacba osztja őket, hasonlóan, mint eredeti
tulajdonosuk, épp csak más ismérvek: nagyság, formátum, anyag, szín szerint.
Aztán következnek a prospektusok. Éles ollójával sorra kivagdosgatja a színes
képeket. Előbb csak ablakokat vág a lapokba, kinyesi az álló és fekvő téglalapokat,
végigrakja velük a díványt, az asztalkát, gyakran a padlót is. Ha nincs több
kivágnivaló, akkor osztályozza a képeket: külön azokat, amelyeken emberi alakok
szerepelnek, külön a városképeket, tájakat, autókat és más gépeket, mosóporokat
és fogpasztákat. Ezután következik a körbefaragás. Ehhez körömvágó kisollót
használ. Akkurátusan halad a kontúrok mentén, külön vigyáz, nehogy megkurtítsa
a topmodellek haját vagy lenyesse az autók kerekét. Amikor ezzel is elkészül,
újra rendezgeti, csoportokba rakja a most már csak óvatosan mozgatható képeket.
Jöhetnek a tárák. Szekrény tetejéről, ágy alól, ablakpárkányról, sarkokból
kerülnek elő a többnyire színig megtelt, üzletek szemetéből válogatott kartondobozok.
Az új zsákmány elhelyezése jó alkalom arra, hogy átválogassa gyűjteményét,
fájó szívvel megváljon egy-egy reménytelenül szétszakadt vagy elrongyolódott
példánytól. Mire minden új darab megtalálja a maga helyét, rendesen rá is
esteledik.
– És mikor fog telefonálni.?
– Azt nem tudhatom.
– Nekem találkoznom kellene vele.
Alig akarja elhinni, de mintha megfájdult volna
a feje. Micsoda helyzet: mások alighanem azért járnak ide, hogy elmúljon nekik,
ő meg… Diákkorában gyakrabban volt ilyen panasza. Emlékszik, akkor is migrén
gyötörte, azon az emlékezetes napon.
A szokott asztaluknál iddogáltak akkor is. A
világot már a második rundó után megváltották, most hát egymást cukkolták
unalmukban. Valaki éppen a társaság egyetlen szakállas tagján gúnyolódott,
amikor Palika megérkezett és félszegen, ahogy szokott, sapkáját sűrűn igazgatva
közelített az asztalukhoz. A nagyhangú fiúk hadonászva invitálták, jöjjön,
igyék velük. Legalább lesz kin röhögni. Indul is a heccelődés, meg-megbökik
az idiótát, kabátját húzogatják. Palikának még jobban eltorzul az arca, hol
leveszi, hol meg felteszi a sapkáját, vigyorog, szuszog. Érkezik a söre, mohón
kap utána, de az egyik fiú gyorsabb, elrántja előle. A félnótás nem tudja
mire vélni a dolgot, vicsorogni kezd nagy sárga fogaival. A heccelődők a jól
sikló asztalon lökdösni, csúsztatni kezdik egymásnak a korsót, Palika nyúlkál,
kapkod utána, de mindig elszalasztja. Egyre nagyobb a röhögés, alig hallani,
ahogy egyikük felordít, hagyjátok abba. Dehogy hagyják. Egyre hevesebb a macskaegér
játék, Palika meg egyre kétségbeesettebb. Mígnem valaki rosszul lódítja a
kriglit, felborul, és a sör végiglöttyen az asztalon. Mindenki felugrik a
helyéről, csak az idióta marad mozdulatlan és megsemmisülve figyeli, ahogy
az asztalról az ölébe csorog a habzó sárga lé. Szemetek vagytok, ordít át
a hahotán az előbbi hang, nagy dicsőség kicseszni egy hülyével. Félbemarad
a kacaj, csak a lányok vihognak még kicsit. Neked meg de nagy lett a szád,
recseg egy basszus. Szikráznak a szempárok, de a dolognak nincs folytatása.
Jön a pincér, a heccmester kifizeti a cechet, a társaság hangosan távozik,
senki sem érti, egyikük miért marad ott kettesben a hülyével, miért rendel
neki egy újabb sört.
Neki már a második korsó után megfájdult a feje,
az egész ugratást kényszeredett mosollyal nézte végig. Amikor a söröskorsó
felborult, iszonyú szúrást érzett a homloka mögött, alig hatolt el a tudatáig,
mi is történt. Hogy a máskor halk szavú János mi okból kelt ki magából, azt
jószerével meg sem értette, csak másnap rakta össze magában a történetet.
Derék dolog, gondolta magában, ez egy rendes fiú, akár barátkozhatnék is vele.
Mégsem szánta rá magát, hogy közeledjen, kezdeményezzen. Akkor nem tudta,
de később megértette, mi tartotta vissza. A rossz érzés, amiért ő nem kelt
Palika védelmére, hanem maga is részt vett az ízetlen játékban.
– Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. Talán
hagyjon neki valami üzenetet.
Üzenetet? Ugyan? Ezzel az erővel levelet is
írhatna.
Az idióta egy alkalommal a szokásosnál is jobban
vigyorgott. Láthatóan roppant örült annak, hogy ezúttal ő is adhat valamit,
viszonozhatja a söröket és az adományokat. Állt az asztal előtt, és két kézzel,
mint valami ereklyetartót, jelentőségteljesen megemelte a jókora dobozt, aztán
letette az asztalra őelébe.
Az évek során elégszer megfigyelhette, hogy
ő a küldeményekről olykor le-letépi az érdekesebb bélyegeket, néha a feladó
címét is kiszakítja és elteszi, és csak az így megcsonkított borítékokat adja
oda neki. Gondolt hát egyet és otthon kiborította hatalmas gyűjteményét. Amelyiken
bélyeget és címet talált, azt akkurátusan kivágta. Tele is lett vele a egy
cipős doboz, amit most boldogan tett le a korsó mellé az asztalra. Ő a gesztustól
meghatódva megduplázta a söradagot, aztán távozott, hóna alatt a pakkal. Az
első sarok mögött, biztonságos takarásban, megállt egy kuka előtt, hogy megszabaduljon
tőle. De meggondolta. A fenébe is, csak nem dob ki egy ajándékot. Otthon aztán
feltette az adományt a szekrény tetejére, hosszú ideig hozzá sem nyúlt.
Hetek telhettek el, míg egyszer elővette és előbb csak úgy, kíváncsiságból
beletúrt, kiemelt néhány papírcetlit. Nahát, nem is akármilyen címek és bélyegek!
Egy óra múlva aztán azon vette észre magát, hogy már mindent betemetnek a
kis papírszeletek: végigrakta velük íróasztalát, a két széket, a kisasztalt,
jutott a díványra is.
Hangosan felolvasta a címeket, lázasan más-más
sorrendbe rakta őket, és olyan izgalom fogta el, mintha sorsa alakulása függene
attól, sikerül-e kirakni ezt a furcsa passziánszt. Valamit megsejtett, megérintette
valami sugallat: a cetlik mögül kiüzent az összefüggések rejtett rendszere,
amelyben, ha elegendő variációt vesz sorra, minden a maga helyére kerülhet.
Éjfél körül akadt nyomára az első megfeleléseknek, amelyek nyomán sejtései
súlyos gyanúvá értek. Hajnalra sikerült a mellékes adatokat kiszűrnie és minden
súlyosabb ellenmondást feloldania, és egyszer csak a teljes rendszer azon
gyönyörűségében feltündökölt előtte. Még nem tudta megfejteni, nem tudta értelmezni,
még csak annyi vált bizonyossá, hogy a rendszer van, és hogy léte meghatározza
az egyes elemek helyét és szerepét. Igen, nem lehet másként: Palikának rajta
kívül van még egy állandó beszállítója. Most már csak a roppant konstrukció
összetevőit kell megtalálni, kijelölni számukra az egyetlen lehetséges pozíciót,
és akkor, akkor…
Itt abba kellett hagynia. Okfejtése falba ütközött.
A következtetés, amelyre eddigi okoskodásának nyilai rámutattak, túlontúl
bizarrnak tűnt. Nem, nem engedheti meg, hogy a tiszta logikába akár csak csipetnyi
misztikum is keveredjék! Majd! Majd holnap, tiszta fejjel.
Másnap a ráció trónusában ülve kezdte újra az
egészet, és estére újra ott tartott, hogy vagy valami hihetetlenséget kell
elhinnie, vagy be kell látnia, hogy hibás az okfejtése, valahol téves vágányra
tért és kisiklott.
Nem jutott előbbre harmadnapra, negyednapra
sem. Aztán felhagyott a dologgal, elhanyagolt ügyei után nézett, megírt egy
beszámolót, nyélbe ütötte régebben elkezdett szakcikkét, amelyet egy külföldi
lap rendelt, kétszer is felutazott a székvárosba, hogy állandó munkahelyén
megmutassa magát, eleget tett idős kollégája hét vidéki meghívásnak. Napokig
kerülgette a cipős dobozt, míg aztán nem tudott tovább ellenállni a kihívásnak.
Elővette a szerinte azonos forrásból származó legárulkodóbb kivágatokat, minden
címet ismét elolvasott, minden bélyegző dátumát újra kisilabizálta, papírt,
tollat vett elő, jegyzeteket készített, ábrákat rajzolt, kronológiákat állított
össze, nyilakkal ábrázolta az összefüggéseket, összerakta és ismét szétszedte
az egész rendszert, mígnem az, ami korábban hihetetlennek, tökéletesen valószerűtlennek
tűnt, most már ha nem is bizonyossággént, de megkerülhetetlen lehetőségként
rajzolódott ki előtte. Nézte, nézte a kusza vonalakat, városok, egyetemek,
kutatóintézetek, szerkesztőségek és kiadók nevét, végigfutott az időrenden,
igen, minden stimmel. A lap közepén üresen hagyott négyzetbe beírta a nevet.
A kép teljesnek tűnt.
Hát megtaláltalak!
Aztán összegyűrte a lapot, és ahogy a kémfilmekben
látta, gondosan elégette a hamutartóban. De hülye vagyok, nevette ki magát
szinte azonnal, de az elszenesedett maradványokat ennek ellenére összemorzsolta
és a papírkosárba szórta.
Aznap álmatlanul hánykolódott ágyában, és reggel
elindult a buszállomásra, hogy jegyet váltson a világvégi iparvárosba.
– Ha soha nem találkozott vele, hogyan fizeti
a bérleti díjat?
– Átutalom egy számlaszámra. Azt hiszem, annak
az embernek fontos, hogy inkognitóban maradjon.
Annak idején, ha barátság nem is alakult ki
köztük, becsülték egymást. Amikor lediplomáztak, egy évig még összejárt a
társaságuk: minden páros hónap utolsó vasárnapján kedvenc vendéglőjükben gyűltek
össze néhányan, alkalomról alkalomra egyre kevesebben. Ő és János mutatkoztak
a leghűségesebbeknek, előfordult, hogy – kicsit kényszeredetten – kettesben
beszélgették végig a délutánt, aztán egy idő után már őket is hiába kereste
az asztaluknál a naponta betérő Palika.
A világ dolgairól hasonlóan gondolkodtak, de
szakmai pályájuk már az elején élesen elkanyarodott. Őt az elmélet, az alapkutatások
vonzották, előbb tanársegéd lett, aztán ledoktorált, Jánost a gyakorlatiasság
és a gyors siker vágya a monopol helyzetű nagyvállalathoz sodorta. Egy korszakos
újításától sokáig volt hangos a sajtó. Aztán hosszú ideig semmit sem tudott
róla, mígnem neve újra a címlapokra került. Ipari kémkedés. Ő hitte is, meg
nem is. Ekkor már több esztendeje volt annak, hogy nem találkoztak.
Tudta, hiába keresné. Pedig azelőtt, éveken
át, amikor hiába küszködött egy szakmai probléma megoldásával, hányszor megfordult
a fejében, hogy ők ketten… Az elmélet és a gyakorlat, az elvontság és a racionalitás,
a szabad képzelet és a földön biztosan megvetett láb… Néha már-már rászánta
magát, levelet ír neki, együttműködésre kéri, vagy ha arra nem is, meghívja
vacsorára, hátha sikerülne szakmai dolgokra terelni a szót. Aztán mégsem.
Talán még mindig azért, amiatt, hogy akkor, amikor Palikát heccelték, akkor
nem ő, vagyis hogy ő nem… Most meg már hová írhatna?
A volt évfolyamtársak és a jól értesült kollégák
egy ideig még szállították a híreket: Nyugaton van, Keleten van, Délen van…
Disszidált, elrabolták, kitoloncolták, megszökött, bujkál, új személyiséget
kapott, visszavonult, ő lesz az idei Nobel-díjas. Idő telvén a szenzáció hamar
alább hagyott, a hírek is elmaradtak, az esetet és főszereplőjét kezdték elfelejteni.
Az ő első, meg sem fogalmazódó és azonnal el
is oszló futó gyanúja évekkel később akkor támadt, amikor fellapozta azt a
frissen kapott prospektust, amely egy új világszabadalom alapján kifejlesztett
csúcstechnológiát ismertetett. A mellette ülő Palika a saját „olvasmányából”
átsandított az övébe, és úgy kezdett vigyorogva bólogatni, mint aki felismert
valamit, ráismert valamire. Szegény bolond, hogy tud örülni mindennek, gondolta,
és mint szinte minden alkalommal, ha itt ült az idiótával, megjelent előtte
az asztalon végighabzó sárga lé látványa. Talán csak János hangja tetszett
élesebbnek a képzeletében.
Másodszorra egy eltévedt levél keltett benne
különös sejtelmeket. Poste restante címezték, valamiért mégis az ő B26-os
fiókjába került. A címzett neve teljesen ismeretlen volt, feladó pedig nem
is szerepelt a borítékon, csak az ország zászlaját ábrázoló jókora bélyeg
és bélyegző árult el annyit, honnan – történetesen egy nemzetközi tekintélyű
kutatóközpont székhelyéről – érkezett a küldemény. Hogy tévedés történt, azt
csak a sörözőben, amikor előzetesen szétválogatta a postáját, csak akkor vette
észre. Jóérzése tiltotta, hogy felbontsa, erre még akkor sem tudta rászánni
magát, amikor észrevette, hogy az akkor érkező Palika tekintete szinte rátapad
a borítékra, majd „felismerő” vigyorba torzul az arca. Amikor visszafelé,
az állomásra menet újra betért a postára és beadta az ablakon a tévedésből
neki kézbesített levelet, elégedettséget és bosszúságot egyszerre érzett,
milyen egy becsületes marha vagyok, gondolta, és utólag már sajnálta, hogy
nem engedett a kísértésnek.
Ezek az epizódok soha többé nem jutottak volna
az eszébe, de azon az éjszakán, amikor a papírkivágatok első rendszerezése
után arra a következtetésre jutott, hogy Palika rajta kívül még valakitől
kap rendszeresen üres borítékokat, akkor új értelmet kaptak az elfelejtettnek
hitt jelenetek és a korábbi furcsa megérzések. Ettől kezdve hajtotta a hol
felélénkülő, hol elcsituló szenvedély, hogy a másik kilétét megközelítse,
ha lehet, megragadja.
Feladókból következtetni a címzettre? Dátumokból
eseményre? Álnevekből névre? Kikövetkeztetni, hogy a keresett címzett mikor
lehetett maga is feladó? Hogy milyen közbülső állomásokon, közvetítőkön keresztül
küldi és kapja a postáját? És megtalálni az egyetlen lehetséges várost, utcát,
házszámot? Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha időnként nem érzi úgy: valaki
ott áll mögötte, fogja a kezét, amikor egy cetlit új helyre tesz, amikor egy
címtől eljut a másikig és behelyettesíti a harmadikkal. Valaki
ott áll mögötte, és akarja, hogy megszülessen a megoldás.
Akarja, de mivégre?
– És a postája? Hogyan jutnak el a tulajhoz
az ide címzett küldemények?
– Miből gondolja, hogy ide kapja őket?
– Tudom. Ez nagyjából az egyetlen, amit egészen
biztosan tudok.
– Ez egy eléggé furcsa dolog. Magam sem értem.
– Azért csak mondja el.
– A meghagyása az, hogy gyűjtsem össze a heti
postáját.
– És?
– És szombatonként, amikor csak délig vagyok
nyitva, érte jön egy…, szóval, amikor zárok, mindig idejön egy idióta. Nem
tud beszélni, csak vigyorog egyfolytában, meg a sapkáját igazgatja a fején
és egyfolytában szuszog. A tulaj meghagyása az, hogy neki kell odaadnom a
heti postát. Teljesen érthetetlen! Bárkire szívesebben bíznám a leveleimet,
mint egy ilyen ütődöttre.
– Várjunk csak. Nem vagyok benne biztos, hogy
jól értettem, amit mondott. Mit mondott arról... az emberről, mit csinál:
vigyorog és?
– És rakosgatja a sapkáját a fején. Meg szuszog.
– Egészen biztos ebben?
– Na hallja, látom minden szombaton, volt időm
megfigyelni. De miért érdekli magát az a hülye.
– Figyeljen csak... Ma nem szombat van?
– De igen, mindjárt zárok.
– És ma is jönni fog?
– Gondolom.
– Nem várhatnám meg?
A fehérköpenyes megvonta a vállát, visszament
a paraván mögé.
Bárhogy igyekezett, nem tudta a képet összerakni.
Illesztgette egymáshoz a mozaikkockákat, megmutatta magát egy-egy részlet,
de mielőtt a nagy egész összeállt volna, minden felborult. Újra ábrákat, nyilakat
kellene rajzolnia, és az összefüggések kereszteződésében most újra ott tátongana
egy üresen hagyott négyzet. Ült az ócska bőrkanapén, néha szórakozottan belenézett
valamelyik oda készített divatlapba, de azt sem tudta, mit vesz a kezébe,
mert közben lázasan gondolkodott – és nem értett semmit. Az lehetetlen, hogy
Palika abból a másik városból hetente, több száz kilométert két átszállással,
csak ezért… Ide sem találna… Rossz buszra szállna. Képtelen lenne jegyet váltani.
Azt sem tudja, hol van az állomás. Akkor viszont… Ennek semmi értelme!
Hirtelen elfogyott a türelme, felpattant, úgy
érezte, el kell mennie, nem tudja elviselni ezt a tétlen várakozást, még egy
perc és összeroppan a megfejthetetlen feladvány súlya alatt.
Feltépte az ajtót, a megszólaló kisharang halálra
ijesztette, pánikszerűen kirohan az utcára. El, csak el innen. Elátkozott
világvége, boszorkánytanya, vámpírok fészke, sarlatánok lakhelye, csalóké,
akik őt akarják rászedni, lóvátenni. Az életére törnek, a vérét akarják, az
agyvelejét kiszívni. Még hogy egy idióta, aki igazgatja a sapkáját és vigyorog
és szuszog! Hát nem, ilyen nincs!
Jó messzire ért, amikorra kicsit lehiggadt.
Bár ekkor már iszonyúan fájt a feje, erőt vett magán, megfordul, és mint aki
akarata ellenére cselekszik, újra elindul, vissza, a rendelő felé, kimérten
gyalogolva.
Már látszott a 119-es ház, amikor megpillantotta
a szemből érkező Palikát. Úristen, ez tényleg ő, gyökerezett földbe a lába.
Semmi kétség, ebből a távolságból is felismeri jellegzetes kacsázó járását,
no meg ahogy a sapkáját igazgatja… Látta, amint bemegy a rendelőbe; nem telt
el egy perc, már jött is ki, kezében jókora tasakkal.
Most kellene utánaszaladni, fülön csípni. De
mi értelme lenne, mit tudhatna meg tőle, csak vigyorogna idétlenül, beleszuszogna
a képébe. Lassan elindul utána, igen, követni fogja, bárhová is menjen. Nem
a buszállomás felé megy, nem is onnan jött, bárki azt gondolná róla, hogy
itt lakik, de akkor mégis hogyan, mi módon?
Lassítania kellett, nem akarta utolérni. Amilyen
tempóban ez az idióta kullog, órákig eltarthat, amíg megérkeznek valahová,
gondolta épp akkor, amikor a rendelő ajtaja előtt haladt el. Megállt egy pillanatra,
aztán gyors elhatározással benyitott.
Mintha a láthatatlan rendező utasítására tennék,
hirtelen megállnak statiszták. Már a díszlet-villamos sem tud kigördülni a
kistotálból, a benne ülők is mind megdermednek.
Jön. Igen jön. Ő az.
Kacsázó járásával közeledik a dóm felől, időnként
fejéhez kap, igazgatja a sapkáját. Odaér a vendéglőhöz, kicsit tétovázik,
aztán benyit. Újra mozdít egyet a sapkáján, közben körbepillant. Vigyorba
rándul az arca, odamegy és megáll az asztal előtt. Vigyorog, szuszog, áll.
Rá-rápillant a stószokba rakott borítékokra. Pontosan tudja, hogy melyik az
övé, de nem nyúl érte. Ismeri a forgatókönyvet. Még nem hangzott el a végszó.
– Ő volt az?
– Persze, mondtam, hogy jönni fog. Azt hittem,
meg akarja várni.
– Mióta jár ide a tulaj postájáért?
– Mindig is… Azaz dehogy! Eleinte nem! Amikor
kibéreltem ezt a lakást, akkor még nem.
– Tehát: mióta?
– Na várjunk csak, igen… Tavasszal nyitottam
a rendelőt… Akkor nyár óta, nincs még egy éve.
Ahogy kilépett, az utca végében még látta a
távozó Palikát. Ninc------------------
-------------------------------------------------------néhány közlésben ezen a helyen megszakad az elbeszélés. A hiteles befejezés a következő:-------------------------------------------
-------------------s
értelme, hogy utánamenjen. Csak megzavarná szegényt, ha elébe állna. Semmi
kétsége nem lehetett afelől, hogy ő az, valóban ő az: nem érkezett sehonnan,
nem utazik sehová, itt lakik, helyben. És abban is biztos volt, hogy két ennyire
egyforma Palikát nem produkálhat sem a sors, sem a genetika szeszélye, mint
ahogy egyazon Palika sem élhet egyszerre két városban. Ahogy ezt rögzítette,
aközben azt is tudta, sőt, meggyőződéssel hitte – és ez ebben az esetben sokkal
többet jelentett – hogy van megoldás, létezik ésszerű magyarázat, sőt, most
meg is találhatná, ha egy kicsit is akarná. Ám a szándéknak leggyöngébb ingerét
sem érezte, ehelyett halálos fáradtság nehezedett rá, eluralkodott rajta a
migrén – és végképp torkig lett ezzel az egész történettel.
Iszol egy sört, Palika, hangzik a tökéletesen
fölösleges kérdés, igen, ez a végszó, most már leülhet az asztalhoz, elébe
tolják a színes prospektusokat és az üres tasakokat, borítékokat, most még
jobban örülhet, még jobban vigyoroghat, teljes erőből szuszoghat. Érkezik
a sör, vigyorog, szuszog, megigazítja a sapkáját.
Jól csinálod, szinte jobb, mint az eredeti.
Gondolatok nélkül, végig üres tekintettel a
semmibe nézve utazott haza. Öreg este lett, mire magára zárhatta az ajtót.
Ruhástul végigvágódott az ágyon és másnap délig aludt. Akkor – még mindig
gondolatok nélkül – átöltözött, megborotválkozott, kiment az állomásra és
vonatra ült. Amikor megérkezett, ráérős, de határozott léptekkel átvágott
a parkon, ismerősök köszöntek rá, biccentésükkel nyugtáznák megelégedve, lám,
a dolgok úgy általában rendben folynak, kerek a világ, aki eltávozott, az
is visszajár néhanap.
Azok a rábiccentők, azok is csak statiszták voltak, a posta hatalmas órája
is csak díszlet, ostoba kellék, amelynek sejtelme sincs az idő valódi folyásáról.
Talán csak a dóm toronyórája, csak az emelkedik felül ezen a megjátszott világon,
és azok a klasszikus ívek, a kupola és a torony nemes hajlításai, csak azok
illeszthetik helyükre ennek a kusza történetnek az elkeveredett szálait.
A vigyor nem szűnik, nem változik a szuszogás
üteme sem. Nyúlna a sörért, de elhúzzák előle. Újra odanyúl, de most a másik
irányba mozdul a korsó. Nyúlkál, kapkod, de folyton elszalasztja.
Na jól van, igyál, nem hergellek.
Nyúl a söréért. Nyúl érte, de a korsót hirtelen
meglökik, felborul, a sárga lé kilöttyen az asztalra. Még mielőtt az ölébe
folyna, hirtelen felpattan.
Ezt elhibáztad. Palika ülve maradna.
Arcára fagy a vigyor, majd villámgyorsan visszaül
a helyére, hagyja, hogy nadrágjára csorogjon a sárga lé.
Mintha csak erre várt volna, a rendező int,
újra felpörög a film, öntudatos statiszták buzgón róni kezdik az utcát. Rebbenve
magasba szállnak a galambok, hangos dübörgéssel a villamos kigördül a kistotálból.