A véletlenek nem véletlenek

     Nagyon örülök annak, hogy kedves barátom, Balla D. Karcsi meghívott az asztalhoz, szeretettel üdvözlök mindenkit, és többekhez hasonlóan én is életrajzi bemutatkozással kezdem. Már csak azért is, mert valószínűleg még nem ismerjük egymást. Mielelőtt belekezdek hadd mondjam el, hogy Balla D. Karcsival való ismeretségünk, s a magam részéről büszkén mondom: barátságunk onnan datálódik, hogy szűk másfél évvel ezelőtt Kárpátaljai Magyar Napokat rendeztünk Varsóban. Ilyesmire még sohasem került sor annak előtte, és érthető módon arra törekedtünk, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. A program össze is állt, volt benne zene, képzőművészet, történelmi előadás, és irodalmi rész. Ez utóbbinál volt egy „renitens”, aki a szervezési munka finisében egyszercsak közölte, hogy ő nem jön. Én úgy véltem, hogy nélküle csak „féllábú”lenne az irodalmi est, ezért élénk agitációba kezdtem. Már csak azért is, mert szívós ember vagyok, aki fizikailag nem bírja elviselni a visszautasítást. Lányoktól sem, hát még szakmai téren. Komoly csatákat vívtam ezzel az emberrel, 10-12 fordulós meccset játszottunk, ahol mindketten a teljes „nehéztüzérséget” bevetettük. A végén sikerült őt meggyőznöm, s talán nem tudja, de most elárulom, hogy utolsó, mindent eldöntő beszélgetésünknél több nem volt a tarsolyomban. Az utolsó attaknál ellőttem minden puskaporomat, arra számítva, hogy ezzel teljesen lefegyverzem a másikat. Ha akkor „visszalő”, én kerültem volna padlóra, de szerencsére ez nem történt meg. Így a többiekkel annak rendje és módja szerint eljött Varsóba, és egy sikeres est főszereplője volt. Ja, úgy hívják, hogy Balla D. Károly...
     Itt, Varsóban barátkoztunk össze, s bár azóta én nem találkoztam vele, de a modern technika segítségével folyamatosan érintkezünk egymással. Ebben azért ő a profibb, én mindig rohanok a levelei után, s amikor a lelkiismeretem megszólal, hogy sok idő eltelt legutóbbi levele óta, akkor mindig keresek 1-1,5 órát, hogy válaszoljak neki.
     Még valamit a kitartásról. Karcsi pont a középső abban a triumvirátusban, amelyet kitartásommal sikerült Varsóba „csalnom”. Első Lázár Ervin, akit röpke 12 hónapnyi rábeszélés után üdvözölhettem Varsóban. Akkor Ervin is a barátom lett, hajnali fél kettőig ült itt nálunk, s jól elbeszélgettünk. Az utolsó „trófea”pedig Deák Bill Gyula, akit szintén több mint egy évig gyúrtam, míg megadta magát. Remek koncertet adott Varsóban, én pedig nagyon örültem annak, hogy gyermekkorom egyik meghatározó zenei egyéniségének én szervezek 20 évvel később koncertet.

     A rövid bevezető után hadd mutatkozzak be: Tischler János vagyok, történész, 1998 nyara óta a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatóhelyettese. 1967 novemberében születtem Budapesten. Anyai ágról félig ruszin vagyok, nagyszüleim Máriapócson laktak, a rokonok egy része Szolyván. Ami eredetemet illeti, van még benne mindenféle vér, talán még magyar is. Én viszont teljes tudattal magyarnak vallom magam, „szláv” természetemről csak az árulkodik, hogy nagyon szeretem a szláv nyelveket, s könnyen tanulom őket. Mellesleg tipikusan első generációs értelmiségi vagyok, első generációs Budapesten lakással. Amikor 14 évesen továbbtanulásra jelentkeztem, orvos akartam lenni, ezért latinul óhajtottam volna tanulni. Fel is vettek az I. László Gimnáziumba, ahol azonban tévedésből a lengyelül tanulók közé írtak be. Ma már persze tudom, hogy ezek a véletlenek nem véletlenek. Aztán félig Budapesten, félig Varsóban elvégeztem az egyetemet történelem-lengyel szakon. Majd azon kevesek egyike lettem, aki érdeklődését-hobbiját össze tudta kapcsolni szakmájával. Vagyis Lengyelországgal, Közép-Európával foglalkozó történész lettem. 1991-től a budapesti, azóta létében javarészt tönkretett 1956-os Intézetben dolgoztam. Ott találkoztam azokkal a tekintélyekkel, akiktől a szakmát, a szakmai emberséget, és egyáltalán az igaz emberséget, mint példát, újfent megkaphattam és megtanulhattam. Az ember életében vannak ilyen sarokpontok, amelyekbe belekapaszkodhat, ilyenek voltak a szüleim, a gimnáziumban a földrajz-idegenvezető tanárom, akitől megtanultam, hogy nem minden a tudás, ennél lényegesen fontosabb a gerinc, a magad világban való elhelyezése és a tisztesség. Meg az istenfélelem.
     Aztán 1998-ban pályázaton megnyertem jelenlegi posztomat, miután a biztos befutó mégsem küldte be névjegyét.
     Szerető feleségem és két fiúgyermekem van (Márton 4,5 év, András 2,5 év).
     Nemrégiben PhD doktori címet szereztem, de a „doktor úr”megszólítást csak - szerencsére kisszámú - irigyeimtől-engem nem kedvelőktől követelem meg.

     Capuccinót és egy croissant kérek! Na jó, legyen inkább feketekávé tejjel és francia kifli.