VAGYOK, AKI VAGYOK

Szűgyi Zoltán törzshelye

ÁLDÁS, BÉKESSÉG*

     Születtem Adán, a Tisza-menti, Észak-bácskai faluban, ezerkilencszázötvenháromban, egy két-, apróka ablakos parasztházban, hol előttem is már annyian. Mikor megláttam a napvilágot, mi valójában este volt; mert anyám, aki Istennek hála még él, úgy emlékszik, hogy beesteledett már, mire a falu bábasszonyának, egyetlen Roza-nénink segítségével a szülés véget ért. Apám, aki minden vitánk ellenére is, sajnos már rég halott - annak idején, amikor efelől kérdezősködtem -, úgy mondta volt, hogy az égbolt, amolyan igazi szép, tiszta, őszies volt... Nővérem, ki akkor már harmadik éve „habzsolhatta” az életet, szeretetreméltónak ítélt és befogadott.
     Az öregebb szomszédoktól tudhatom, hogy éppen akkoriban vett apánk két malacot. És megvolt még a tehenünk és a szép lovunk, sőt megvoltak még nagyszámban az ó-, s dédszülők is, igaz ki özvegy, ki özvegyasszony mivoltában; Cecille dédanyánk, a nagyasszony, kinek házában voltaképpen vele együtt laktunk, és a többiek mind, tanyasiak, telepesek, jösztösek, helyből-menők, parasztok, fiákkeresek, borbélyok és kereskedők, szóval a szépszámú rokonság, az ember-, állat-, s vagyonállomány, így együtt, mi mindannyian, sokáig szépen neveledtünk.
     A nehézségekről én nem sokat tudok. De, lévén a világháború után nem oly túl sokkal, szüleim pedig nem rendelkezvén úgyszólván semmi saját vagyonnal, bizonyára a soktól is több lehetett belőle.
     Én arra emlékszem, hogy az utcai szobába órákra bezárt anyánk, amikor a piacra a túrót meg a tejet vitte. Meg arra, hogy azokban az időkben, apánk csak havonta járt haza a töltést építő kordézóktól, s amikor csak tehette, leginkább szombatonként is, ezért-azért, hozzánk haza, valaki barátját, ismerősét küldte. Emlékszem egy cigányra nagyon, akit apám a fésűjéért küldött, és féltem, nehogy azt ellopja...
    De mi szépen játszottunk, a harmadik utca sarkának kerekes kútjáról hordtuk nagy ibrikekben a vizet, s nehezteltünk nagyanyánkra, ha valamiért-bármiért, magából kikelt. Nagyapáim meghaltak gyorsan. Egyik, aki a tanyáról végül mégiscsak betért a faluba, igaz még ekkor sem nagyanyám végett, nagyon hamar. Alig ismerhettem. A másik, a fiákkeres, aki dühében oly vadul hajtatta neki a lovakat a szalmakazalnak, hogy reszketett belé a ház, s remegett minden élőlénye, de oly szelíden is tudott szundikálni a bakon, hogy az olykor már-már agyonhajszolt lovai irányítás nélkül is hazaszállították nem ritkán még a tizenegyedik dűlőből is (s ez már Zenta - Topolya alatt van), és aki éppoly csendesen meghalt végül, mint ahogyan bárki, és amiként mi sem igen számíthatunk sokkalta másra... - huszár volt ő azért a (még az első) háborúban...
     Sorban, azután egymásután, követte őket a halálba, két nagyanyám. Az egyik: cukor meg tej. A másik: mély, nagyon mély szem és áhítat; a szobafestő álmának sohasem megrajzolt angyalfigurája a halál falán.
     1975. szeptember nyolcadikán, huszonharmadik születésnapom előestéjén, csatlakozott hozzájuk öregem. Apám, hirtelen, minden búcsú-, vigasz-, békélő-szó nélkül tragikusan elhunyt.
     Anyám még él. Nővérem családjával szintén. Én feleségemmel és két kisgyermekünkkel még élünk. Hogy a napot mire véljük? Talán nem is tudjuk, talán nem is tudom. Csak vagyok. Vagyunk. S talán még gondolkodva gondolkodunk...

Ada, 1987-1988 telén; Budapest, 2001 telén

* Az írást, mely ténylegesen az Önéletrajz helyett munkacímen, még a szülőföldemen, a néhai Jugoszláviában, a Vajdaságban született, ha jól emlékszem egy, az újvidéki (pontosabban: Novi Sad-i, mert ez az intézménynév így maradt, mivel még a kisebbségi nyelvtörvény előtt született meg, s ilyen döntést hoztak - akik) Rádióbeli szereplésem alkalmából írtam afféle bemutatkozó szövegként; az Új Symposiontól történt eltávolításunk után négy-öt évvel; én akkor még mindig (a Magyar Szóval, '84-ben történt kényszerű szakítás után) állandó munkaviszony nélkül; egyre súlyosbodó alkoholizálásban; válófélben; Sziveri Jancsi barátom pedig már betegen...
     Valahogy ilyenre (ilyen hangulatúra) sikeredett...
     Most, hogy „helyfoglalónak” elővettem (sohasem publikáltam, s az említett alkalmon kívül csupán 1995-ben, amerikai körutam során olvastam fel fellépéseim alkalmával - azzal a szándékkal vittem el magammal, hogy végre majd ott kinn megírom rendesen és befejezem, de ott is csak ennek bevallásával, és változatlan formájában hangzott el - Torontóban, Chicagóban, New Yorkban, az ohiói Itt-Ott találkozón, Lake Hope-ban), először arra gondoltam átpofozom kissé, és kiegészítem. Nos nem látom semmi értelmét az „átpofozásnak” (s valahogy nincs is semmi kedvem - hangulatom - hozzá). Néhány kiegészítés azonban szükségeltetik: 1991-ben, a háború árnyékában, miután korábbi hazánk szétfoszlott fölülünk, az anyaországba, Budapestre költöztünk. Anyám szegény már nem él (Balatonőszödön temettük el 1996-ban), ahogyan nővérem is megözvegyült. Én, feleségemmel és két nagykorú gyermekemmel Kispesten - még élünk... A többi stimmel. Ezért biggyesztettem oda, az adai keltezés mellé a budapestit is. Hát, ennyi...