|
|
Monoszlóy Dezső emlékkönyvébe
A víz hátát hancúrozó keszegkölykök hasogatták.
Ilyenkor általában apró hullámok birizgálják rezge testté a tavat, de ezen az
estén moccanatlan párás sóhaj töltötte be a környéket, a keszeg pengék surrogtak
csupán.
Közel az óra, sóhajtott Szilénosz. Ez annyira
nyilvánvaló, hogy búcsúznom kell.
Ágyékát szőlőlevél-fonattal ékítette. Csalit tűzött horgára, s amennyire telt,
messzire vetette. Kapásjelzőt akasztott a zsinórra, fenekezett.
Ha csakugyan, szólt, akár imádkozna, maga elé,
megtalál, nyárson sült hallal vendégelem meg. Támlás kis padjára ült, csillogás
vakította szeme pilláit redőnyként leeresztette, és a pad melletti üvegért nyúlt.
Ne törődj velem, barátom, súgta a nimfa, arra
gondolj, hogy ennél nincs jobb dolog a világon, és akkor az én mámorom magától
ismétlődik meg. Érezzem, ma én vagyok az egyetlen, és örökké való perccé teszed
a sóhajom. Haja felragyogott, szemeiben távoli, zöld öblök mélye fénylett. Szilénosz,
életében először, csupán az örömre gondolt, s az megsokszorozódott.
Tanultam Martillától is, örökké szeretem tehát.
A bor íze nem hagyta el, körülfonta-lengte és
eggyé lett a tó pihe sóhajával.
A síkos, sima vízből ezüst test szökkent a levegőbe.
A király lehet, csodálta, amint több is követte.
A szakálla még alig fehéredett, amikor a királynő egy éjszaka kiszállt hozzá
a mélységből. A felséges szemek izzása évekig kísérte, emléke később beleszövődött
Martilla boldogságos hagyományába.
A király anyját is ismerte, csodálatos példány
volt, feledhetetlen tort rendezett, amikor kifogta. Csontjait visszaadta, hogy
alattvalói méltón áldozhassanak emlékének.
Jóságos vagyok, hatódott meg, midőn a hulladékot
a teremtő tónak ajándékozta.
Kezét a horgászbotra helyezte, gyengülő szemeit
támogatta. A borongó mederben apró halak kísérleteztek, hogy elcsenjék horgáról
a csalit.
Már tudom, hogy a halak sem hülyék, tehát bölcs
vagyok.
Testét ellepték a szúnyogok. Ezek szerint fiatal
is vagyok: a vérszívók kerülik az öregeket.
Mégis csak kár ilyen fiatalon elbúcsúzni a jelen világtól, nem tudhatom, valóban
halhatatlan vagyok-e, kipróbálni pedig egyelőre semmi kedvem.
Hát engem? kérdezte az idegen lány, aki hozzászegődött.
Sosem mászkált a nők után, méltatlannak találta a szoknyavadászatot. Dionüszosz
is megcsípi a lehetőséget, de hogy kajtatna az alkalmak után, elképzelni sem
tudta. Ha az ölébe huppan az alkalom, az más.
Nos, sürgette az ismeretlen, kívánsz engem?
Kívánlak, bólintott, mivel érezte, hogy teste nem ellenkezik. Együtt úsztak,
ívó halakként sürögve egymás körül. Látod-e, szólt a kecskeszőrön hanyatt a
lány, olyan száraz a bőröm, hogy le sem pereg róla a víz. Így vagy szép, vélte
Szilénosz, ilyen bőre nincs senkinek, azt hiszem.
Te kellesz nekem most a legjobban, kulcsolódott
rá ismét a kivételes bőr, nem akarom, hogy elengedj. Amikor már nem leszel képes
kedvemre tenni, bort adok, hogy a világ urának érezd magad élvezvén a nektárt.
Ez Martilla előtt volt, emlékezett, egészen biztos,
mivel túlságosan is küzdöttem, hogy egy világgal ajándékozzam meg. A bort mégsem
kapta meg, mert a kimerültségtől elaludt, és mire felébredt, elment az a lány.
Tőle is tanultam, tehát szeretem.
Hangja sincs nesz illant a cserjék között.
Máris eljött a vég, mit mondjak, nem örülök neki,
szólalt fennhangon, hogy a mindenség ura ily nyomatékkal hallja ellenkezését.
A kapásjelző hirtelen megemelkedett, lesüllyedt,
és nyomban szökkent egy kicsit.
Szilénosz keményen megemelte a bot hegyét. Megvagy, szegény. Amikor eljön Dionüszosz,
hogy kíséreteként induljak utamra, megosztalak vele. Te is lehetsz boldog a
halálodban. Ha pedig jóllakott már, megáldja az én vacsorámat, biztos lehetsz
benne, és az ő áldása olyan, mintha megkóstolt volna maga is. Ha az a sorsod,
kimentelek a tóból, hogy eggyé légy velünk, ha nem, le is út, fel is út: szabadulj
meg tőlem, ha képes vagy rá.
A hal mintha megnövekedett volna a küzdelemben,
egyre kevésbé volt kész megadni magát, a horogtól azonban nem szabadulhatott:
ezt a csalit kereste egész életében, de most megrémítette a lehetőség. Várni
szeretett volna még, bizonyosságra, hogy a tavasz nem a kalendáriumok rendje
szerint szabott, hanem az avatottak végtelen pillanataiban rejlő áldomás.
Ó, jaj, sírt fel egyszer egy halacska, és Szilénosz
óvatosan visszaengedte a vízbe, nem is csobbant. Meglepte, hogy nem némák a
halak.
Ő nem felejt el engem, tehát feledhetetlen vagyok.
Az éjszaka végére Szilénosz kimerült, de bevégezte
harcát a hal is.
Keszeg vagy, dünnyögte ittasan. Nem is erős, nem is nagy, csak bennem már apadóban
a forrás. Elengedte botját, kimarjult markát nézegette, és sajnálkozott, mily
rövid is tenyerében az életvonal. Előkereste ezüst zsebkését, hogy meghosszabítsa:
hitt a vonalak hatalmában. A tó bugyogni kezdett a közelben, mint mikor lidérc
veti magát a színre. Szilénosz gyorsan a markába hasított, hogy legalább a következő
tavaszünnepet megérje. Fenséges hal emelkedett a víz tükrére, hasán Szelené
lámpása ragyogott. Még sohasem látott hasonlót. Védekezőleg maga elé emelte
kését, de a lány, aki egyetlen korábbi szerelmét sem formázva valamennyihez
hasonlított, mert minden boldog pillanat benne éledt újjá, karjait a férfi felé
tárva kilépett pikkelyes, hullámzó ruhájából.
Pirkadatkor, midőn keszegkölykök surrogó pengéi
szeletelték a jóllakott tó hátát, fűszerízű szél kelt a fák között: megérkezett
Dionüszosz. Ősz sörényét mint ünnepi zászlót lengette a maga fújta szellő, virágos
arcán megpihentek az évek. Szilénosz előre ment, fordult édes-ittas kíséretéhez,
és felolvasta, ami gödölyebőrre írva, ezüst késsel egy fa törzséhez döfve állt:
emlékezzetek rám, hogy emlékezetes legyek.
Tóvölgyi Lászlónak
Biztosítótűt szúrt a végébe vezetőnek, és befűzte a gumit
a korcon hasított nyílásba. Hullámzott a vékony anyag, fodrozódott, ahogy fúrta
fejét a szűk vájatban, s minél távolabbra hatolt, annál sűrűbbé lettek mögötte
a hullámok. Amikor fáradni kezdett, és görcs húzta a kezét, föltekintett, hogy
egészben lássa, hol tart. Még mindig alig volt gumi a hullámzó, kék textilben.
Szinte semmit sem haladt. Mindig hiába? Az út vége, ahol elvarrja majd a szálat,
és rögzíti a gumiszalagot, végtelen messzinek tűnt.
Belemerítette az evezőt a vékonykék vízbe, meghúzta, jól érezhetően
gyorsult. Ezt kívánta. A kívánság jellemző tulajdonsága az, hogy az emberi szabadságot
valamely részérték megvalósítására indítja. A gyorsulás még nem minden, és igazán
csak az kérdéses, hogy a megváltozott mozgásállapot mikor lesz ismét egyenletes
sebességgé, és legyőzhető-e folyamatosan a közegellenállás. Nehéz dolgok ezek,
mondta apja évtizedekkel korábban. Nem sokkal érettségi előtt meghívták hozzánk…,
mindegy, te úgysem ismered. Addig azt hittük, építjük már az életet, de ez az
ember olyan mélységet nyitott meg, hogy beleszédültem. Talán mindannyian, de
én biztosan. Fölemelte a fejét, és megpillantotta a végtelent: ég és víz eggyé
mosódott, a szemhatárt feloldotta az egymásra vetülő kékség. Apám valahol a
közelben lehet, hogy ennyire testi módon jelent meg nekem, de hiába figyelt,
a dimenzióitól megszabadult végtelen tér mindenfelé a szabadságról hallgatott,
és a szabadság szédítő volt.
Nem emberi, mert az emberi szabadság mind a filozófiai, mind
a teológiai antropológiának tárgya, márpedig e szabadságnak tárgyhoz köze nem
lehet, elmélkedett, hiszen úgy találta, az ember vállalja, hogy fizikai munkával,
akár gumibefűzéssel valósítsa meg a maga történelmi lehetőségeit. Ez a szabadság
nem tartalmazott semmit az emberi munkával elérhetőnek hitt dolgokból. Arról
nem is beszélve, hogy ezúttal választással való korlátozásról nyilván szó sem
lehetett. Azt ember se jót, se rosszat nem választhatott, de még ahhoz sem érzett
indíttatást, hogy tiltakozzék a vele nem osztozó, határtalan tér minden irányú
vonzása ellen.
Szaporán gyűltek mögötte a hullámok, sokkal erélyesebben tartva
vissza haladását, mint azt tűrhetőnek ítélte volna. Ha pedig maga mögé csapott
tehetetlenségében, a fodrok megsokszorozódtak, amint arról Huygens professzor
rendelkezett annak idején, és még nehezebben tudott velük megküzdeni. A verejték
a szemébe folyt, görnyedt háta görcsösen kapaszkodott gerincébe. Ütemesen nyögött,
és a gyengülés dünnyögő munkadala megkönnyítette a haladást.
Még sehol sem tartok, apu, szólt a kékségnek. Miért, talán hozzám indultál?
Nem. Na, ugye, mi közöm nekem ehhez? Apu, neked jelentékeny tanáraid voltak?
Most hogy jön ez ide? Némelyikük nagy ember volt, némelyik nem. Milyen nagy
volt, aki a legnagyobb volt? Több mint kétméteres, és apu hangját fölszívta
a csend. Gúnyos nevetése elégedetten borzolta a felszínt.
Nehéz ügy ez az apákkal, kapaszkodott újra a munkába, mindig
akkor nevetnek ki, amikor belenyugszunk, hogy irántuk érzett önkéntelen tiszteletünknek
sokkal inkább a hagyomány az alapja, semmint az ősök kiválósága, és erre fel
előjönnek a befejezettségből, hogy újra kezdjék önérzetünk megcsúfolását. Most
is ez történt. A most nem valamely egyenértékű mozzanatokból álló sor valamelyik
pontja, hanem a meditációban transzcendált tér és idő, az örökkévaló pillanat,
amely a jelen és a jövő, amint múltként jön elő. Ha megöltem volna a katonát,
most nem kellene erőlködnöm, nyugodtan fekhetnék a parton, hogy ő nem fog előjönni,
mert csupán a lelkiismeretem üldözhetne, ám ellenséget ölni erény. Valószínűleg
erény, és csak másodsorban lehet bűn, hogy a magunk védelmében megszüntetek
egy életet, amit akkor sem tudnék visszaadni, ha belátnám egy ilyen gyilkosság
etikumának álságos voltát. Most a katona és az övéi halálra keresnek, ami azzal
jár, hogy jó okom van magamat élhetetlen hülyének ítélni. Ők motiválva vannak,
belőlem pedig hiányzik az életösztön. Az ilyen ember, beszakad a hátam, a verejték
kimarja a szemem, két kezem idegenné lett mozgása pedig jobban zavar, mintha
meg sem mozdulnék, hogy felszívódjam e kékségben, szóval, az ilyen ember nem
kellően motivált; vagyis nem érintette meg a kegyelem, hogy üdvösséges cselekedetével
eleve elhárítsa övéi fölül az ellenség veszedelmét.
Persze, hogy röhög rajtam az öregem, ha őt már nem lehet megölni.
Rá nem vonatkozik se a fele-, se az egészbaráti szeretet.
Nem is veszélyes a létet követő nemlétben létezni, ahol akkora a szabadság,
mint itt körülöttem, és a fater is csak jön-megy, akár az alföldön az ördögszekér.
Repülőgép visított a feje fölött, a Nap helye felé szállt.
Ekkor értette meg, miért idegen a látvány: a fény minden irányból jön, tehát
árnyék sem lehet. Megnézte, tényleg nem volt. Értetlenül bámult, hogy a mögötte
fodrozódó, egyébként sima, végtelen lepelszerű kékségről úgy eltűnt a meleget
adó égitest, mintha ellopták volna.
Szemfényveszés.
Mint amikor megérkeztek a kultikus mikiegerek, és Iván leszármazottai
teniszlabdákat meg töltőtollakat osztottak az álmélkodó népfiaknak. A népfiak
pedig elragadtatásukban beszavazták a legrátermettebb osztogatókat a parlamentbe.
Közel lehet a cél, megjelentek a madarak is, a repülőgép pedig
lángszínű, bömbölő csóvát húzott, és dörögve vágódott a kékségbe. Nyomában terjedő,
vörös folt támadt.
Tudtam, hogy nem úszom meg, rosseb az anyját, ordított az
ember. Megcsodálta, milyen méltóságteljesen buggyan a felszínre a vére, és dühösen
lerázta ujjbegyéről. Vérző ujját mohón szopogatta.
Már látszott a part; halványkék szegélyéhez illesztette a
gumit, és gondosan elvarrta, mert az ő szabadsága kimerült abban, hogy dolgozhatott,
és ha elrontotta, választhatott, szentségel-e, vagy nem. Vékony anyagú, világoskék
nyári pizsamanadrágjának korcát fodrosra húzta a befűzött gumi. Elégedett volt.