ALLAH NÉHA TÉVED

Berniczky Éva törzshelye


Egy sosem repült madár


   A Pingvin egyetlen ablakánál ücsörgő műfordító kulcsfigurának számított. Jelenléte megbízhatóbb volt a fizikai állandóknál, ami ebben a világban ritkaságszámba ment. Ahogyan az is keltett némi feltűnést körülötte, hogy köztudottan ki nem állhatta az élő írókat, ellenben rajongott azokért az alkotókért, akik végre elhaláloztak. Lelkesedésének ezen a pontján a holttal együtt nemesedett klasszikussá egykori gyűlölködése, a finom penész alatt érlelődő érzést már mindenki természetesnek vette, elfelejtette és megbocsátotta neki a kínos előzményeket. Ha nem, akkor meg kénytelen-kelletlen igazat adott műfordítónknak abban, hogy egy élő író súlyát rögeszmés helyben futása miatt valóban lehetetlen patikusi pontossággal lemérni. A műfordító kényelemből azért mégis úgy tett, mintha nem adná fel ennek az egész kortárs szélhámosságnak a felgombolyítását. Mert az igazságot ugye tükörfordításban nehezebben nézték volna el neki. Azt hitték, a Pingvinbe is kizárólag a felderítések kedvéért jár. Mi tagadás, valóban igyekezett időben kiszúrni, éppen melyik költőnek ikrásodik feltűnően az arcbőre. Ezt a primitív gyanakvást azonban egy-kettőre elunta, s egészen más kötötte le gondolatait. Törzshelyéről rálátott a térre, amelynek mélyedésében meggyűlt az esővíz, a pocsolyában tükröződött a kávézó felirata. Pingvin, hogy adhatnak ilyen nevet egy kiszáradt folyó partján működő kricsminek! A mindennapok képtelensége keveseknek tűnik fel, olyan rafináltan ismétli magát, mint a bujkáló szapphói sorok. A műfordítónak eszébe se jutna, hogy képeket ritmizáljon, ha az utóbbi időben nem nézne olyan sok természetfilmet. De egyszerűen kénytelen, mi mást tehetne, az állatok kétség kívül szórakoztatóbbak egy önhitt írónál. Pingvin, durmogja, miközben kigombolja fekete felöltőjét, kibuggyan belőle fehér ingje. Körülnéz, egyedül magát látja fekete-fehérben, a többi húsvér lény a japánbirs élénk rózsaszínjéből rajzolódik. Azokat a részeket, ahol a szélek felgöndörödnek, megtöltik tejszínes krémmel, és kész a habos roló, ha üresen hagyják, kürtőskalács. Nem, nem, vele aztán nem nyalatják ki azt az émelyítő fölösleget, ami a kürtőskalácsból kimarad. Pingvin helyett címezhetnék ezt a sarki talponállót a Mandarinkacsához is, mert ahhoz inkább hasonlít. Egy narancssárga összecsukható kávézó, kék szárnyakkal, pihekönnyű műanyagból. A tehetősebbek ízléstelen, olcsó helynek, a kispénzűek szép színesnek, mutatósnak találják, ők is csak újkorában. Később, amikor, a résekbe, hajlatokba lerakódik a por és bezsírosodik, másként látják, akkor azonban már rég késő, lejárt a jogos reklamáció szavatossági ideje. A kávézó ólommadárként emelinti meg spalettaszárnyait, becsukódik. Mielőtt felszállna, olyan meredeken lejt a háta, hogy még a hetyke Thyl Ulenspiegel se tudná megtartani rajta magát, hiába terpesztené ki a körmét, leszánkázna a lakkozott rétegről a külvilággal együtt bele a gőzölgő pocsolya kellős közepébe.
   Odakinn a bejárat előtt a fehér kerti garnitúra darabjai távolodnak egymástól, akár a céltalan szálló meteoritok a légüres térben. A makacs gőzök egy ideig egyeben tartják az apróbb mozgó részeket, üvegpohárba préselik a szenesre pörkölt kávészemek levét. Messziről érezni égett szagát, az illúziókat pedig kék műanyag tálkájába készül mosogatni egy nem éppen bizalomgerjesztő asszony. Vészesen közeledik szürkés rongyával, egybemaszatolná a műfordítót a környezetével, ha az egészséges ösztönnel az utolsó pillanatban el nem kapná előle magát és megkezdetlen innivalóját.
   Félénken szorongatja kezében megmenekülésének egyetlen bizonyítékát, a goromba anyagú poharat. Szeme elé tartja, mint egy lupét, s addig bámulja vastag falán keresztül a kis teret a Puskin-szoborral, amíg a fény kigömbölyíti a látványt, aztán incselkedve széthullik, de csak egy villanásra, majd a számtalan változat egyike ismét újrarakódik az élő kaleidoszkópban. Szivárványhártyája rövidesen kinövi a szemét, feszülnek rajta a hályogok, egy réteg Ung-part, mimózaként csukódik be rajta egy rész Itália. Botorkál az ismeretlen sikátorokon keresztül, de a rászakadt farkasvakságban nem találja Vicenza hangulatos terecskéjét, a Piazza dei Signori-t. Nekimegy a szembejövőknek, időnként elsodorják. Nem beszél róla senkinek, azt gondolja, a sohasem látott reneszánsz nem elég a megszólaláshoz. Bazedovos gombócként duzzad a torkában, megnöveszti a pajzsmirigyeket, szeme kidülled, mégsem képes se kimondani, se lenyelni, mert az ízlelőbimbói, a szaglása mind kifinomultabb. És mindez semmire se jó, egyedül a visszatérést műveli profi szinten. De már az első másodpercekben belényilall az undor. Ihatatlan ez a kávé, nem történik semmi, legfeljebb melegszik rajta, csúsztatja ujjait. Nem fér a fejébe, hogy létezik az, hogy Itália külvárosaiban ugyanolyan minőségi kávét főznek, mint a dísztereken? Kávéháztól kávézóig tartva valahol kiegyenlítődik az időeltolódás. De hol? Ebben a zsivajban nem jut eszébe a válasz, egyre többen közelednek, betöltik a sétányt, az utcát. A menetről az első pillanatban azt sem lehet megállapítani, tüntetők-e, békés felvonulók, cirkusz érkezik, vagy vége az aznapi piacnak. Aztán a zsongásból kivehető a ritmus, már muzsikálnak, hallja a zeneszót, ráismer a gyászmenetre. Leteszi az asztalra a súlyos poharat, feláll és kimegy megnézni, kit temetnek. Ma már nem jön vissza.
   A mosogató asszony begyűjti az alig érintett kávét. Micsoda finnyás alak ez a műfordító, mintha író lenne.


Thomas Alvé Edison


    Alla Golovusovnát Allah is allergológusnak teremtette. A homályos tekintetű szakorvos annak rendje és módja szerint tüsszögött, ha virággal kedveskedtek neki, ha pedig elfelejtették a születésnapját, eleredt a könnye és egybefolyt orra nedveivel. Kis cellában fogadta a betegeit a klinika legeldugottabb sarkában. A szoba előtti padon ültek a páciensei. Az ajtón és az ajtófélfa közötti kukucskálón bámulták Alla Golovusovna megfogó alakját, amint szomorúan merengett asztalánál. A betegekkel szemközt egy fémmel borított, vagy egyenesen abból készült ajtó nyílt. Illetve dehogy nyílott, hál'istennek, egy ideig nem jött ki rajta senki, s nem is ment be. A türelmes várakozók ugyan még maguknak sem vallották be, de titokban rettegtek attól, hogy egyszer majd nem csupán gondolataikban, hanem valójában kinyílik a fémajtó. Leginkább azért féltek, mert nem tudták, ki lép ki mögüle. Így aztán a szemük sarkából merték csak lesni, a többi aggódó szemüket az orvosnőre vetették a cúgos résen át. Az aprócska szakorvosi rendelő már első látásra komfortosnak tűnt. Voltak benne növények, könyvek, a priccsen tollas párnák, és por, por, por, minden mennyiségben, tekergett az asztal körül néhány macska és egy-két kutya is. Kis kalitkában papagájok káromkodtak, szidták a rendszertelenül közlekedő autóbuszokat, az idevezető csúszós, takarítatlan utakat. Az aranyhörcsögöt naponta kellett pótolni, mert a takarítónő folyton egérnek nézte és rendre leütötte szegény párát a szőrét hullató partvissal. De a halak az akváriumban jól bírták a hideget és a szennyezett vizet. Csak Alla Golovusovna vágyott egy kis melegre. Olyankor behívott egy-egy beteget a kint ücsörgők közül.
    A doktornő könnyen megkülönböztette betegeit. Az egyik madártejes csokit hozott, a másik bonbont, a harmadik Milkát.
   - Hogy van, kedves Madártej? - kérdezte, az letette elé a doboz édességet, ő pedig lelkiismeretesen neki is esett, mert tisztában volt azzal, egy percig sem lazsálhat, annyi a dolga.
   - Hogy érzi magát, kedves Bonbon, a mai napon? - kapott be gyorsan az allergológusnő egy szem bonbont, feltűnő hozzáértéssel soha nem harapott belőle darabkákat, egészben dugta a szájába, ott roppantotta szét a halmocskákat, különben kifolyt volna belőle az a lötty, amit egyesek nem átallanak konyaknak nevezni.
   - Jó a színe, kedves Milka - folytatta töretlen munkakedvvel, pihenésre nem jutott idő, pillanatok alatt elolvadt nyelve alatt a tejcsokoládé.
   - …
   Így ment ez egész nap, szegény Alla Golovusovna alig győzte enni a rengeteg édességet. Félő volt, hogy nem bírja már soká a mája a kakaóvajat, s megbetegszik.
   Aztán egy napon meg is történt a baj. Azzal kezdődött, hogy kinyílt a fémajtó. És nem egy kórboncnok lépett ki maszatos gumiköténnyel a hasán, ahogyan első látásra az ajtó minősége sejteni engedte, hanem egy török, suhogós szabadidőruhában, fején fekete sísapkában. Tollas kabátja, színes tornacipője menetre kész volt. Nem is ült le a török a sorba a többiek közé a kispadra, hanem se szó, se ocseregy, kopogtatás nélkül nyitott rá az aznapi madártejes, bonbonos, milkás csokiktól alaposan megkínzott Alla Golovusovnára. Az fáradtan emelte homályos tekintetét a kezében nagy dobozzal ácsorgó törökre, de azért türelemmel végezte tovább a dolgát.
   - Hogy van, kedves Alvé? - mozdult rutinos szájában az újabban vaníliával ízesített, szotyolából sajtolt csemege íze.
De a folytatásban az orvosnő vércukorszintjét ezúttal nem az alvé emelte meg. A török azzal rakta elé és bontotta ki csomagja tartalmát, hogy mától kibérelte a klinika igazgatójától a szomszédos boncolótermet, s a fémajtó mögötti lerakatában még háromszáz ilyen kávéfőző vár vevőre, amilyen ez is itt. A kávéfőző szóra Alla Golovusovna felforrósodott, kisvártatva remegni kezdett, mint akin az elvonás tünetei jelentkeznek. A rosszullét végén nagy nyomás alatt kieresztette gőzeit. Enyhe bűz terjengett, a gumi olvadt meg egy kissé a feje tetején, ez azonban nem zavarta. Megkönnyebbedett, úgy érezte magát, mint akit kicseréltek, átalakítottak, s ripsz-ropsz átneveztek. Ahogyan a készülékekre is hamis márkanevet festettek, de kiköpött eredetinek látszottak. Tisztára úgy néztek ki, amilyenekre a tegnap esti kis színes hírműsorban hívták fel a nézők figyelmét, miszerint balesetveszélyességük miatt éppen kivonták valamennyit a forgalomból. Alla Golovusovna azonnal megértette, hogy mája elhasználódott, addig kell szakot változtatnia, amíg nem késő. Összeszedte cókmókját, a virágokat, a porokat, a tollakat, a madarakat, macskákat, kutyákat, halakat, aranyhörcsögöt ráhagyta allergiás pácienseire. A padon ülők beletörődötten integettek a távozó után nedvesre fújt zsebkendőiket lobogtatva. Legalább szárad közben, gondolták elégedetten, és hálásan pislogtak a fémajtóra is, ahonnan hál'istennek nem a kórboncnok lépett ki maszatos gumiköténnyel a hasán. Alla Golovusovna pedig fájó szívvel, de azzal a kemény meggyőződéssel bicegett át a baleseti sebészetre, hogy ezután máshol van rá szüksége a betegeinek.
   Allah néha téved.