|
Egyszer - hogy, hogy nem - a Jóisten nem találta magát. Tudta
ő azt, mintegy elvileg, hogy jelen van mindenütt és mindenben, de a gyakorlatban
valahogyan akadozott a dolog.
Az előszobában ott topogott Ádám, aki szervlopásért akarta
beperelni a Jóistent. Éva masszázs-szalont nyitott, de panaszkodott, hogy nincs
vendége.
- Az istenemet nekem! - sóhajtott nagyot a Jóisten és megtámasztotta
bús fejét az öklével. De azért csak keresgélt tovább. Benézett a fáskamrába.
Semmi. Visszaváltatlan piásüvegek tömege tornyosult a kócerájban. A falon jókora
lyuk. Már megint ágyúztak az éjjel.
„Itt büdösödhet az ember napestig!” - zsörtölődött egy babos
szoknyás menyecske az utcán. Szórakozottan belekotort a zsebébe. Pár fillér
csördült benne. „Magánál mennyit hagytak?” - fordult udvariasan a szomszédjához.
De az öreg nem válaszolt. Könnyen beszél az, akit csak egy órája géppisztolyoztak
halálra. Bezzeg ő már három napja fekszik itt a porban.
A Jóisten elnézte őket és nagyon szomorú volt. Belenézett
később a géppisztolyos katonába. Az ott ült egy kövön és falatozott a késsel
megkanyarított konzervdobozból. Jóízűen evett.
A Jóisten kinyitotta a frizsider ajtaját, szomorúan csóválta
a fejét, hiszen úgy is tudta, hogy nincsen ő a frizsiderben, de azért csak belenézett,
aztán az ágy alá kukucskált, ropogtak térde csontjai, amikor nagynehezen feltápászkodott.
Később a szekrényben, a ruhák között matatott egy darabig, de nem bírta tovább.
Elsírta magát:
- Hová tettetek engem, emberek? - motyogta szegény, miközben
izmos könnycseppek peregtek le ősz szakállán.
Szájában jókora sajtdarabbal ott üldögélt a faágon Lafontaine,
az öreg meseköltő.
- Kár! - mondta, majd lassan megeszegette a sajtot.
- Kár! - pislantott le a fáról Róka Péterre, a fiatal magyar
íróra. - Na mi van, fiam?
- Semmi különös, mester - mondta szerényen Róka Péter.
- Akkor meg mit lófrálsz itt nekem? A múltkor is, amikor kihízelegted
a sajtot a számból, még csak meg sem etted. Fintorogtál, hogy te húsevő vagy.
Nem is értelek. Mindig megsérted a hagyományt. Szóval, mit akarsz?
- Semmi, semmi. Afféle műhelygyakorlatra jöttem volna, mester,
ha nem sértem…
- Azt, azt lehet - mondta gőgös elégettséggel Lafontaine,
az öreg holló. Bár az írásaimban mindent megtalálsz. Az emberiség története,
kérlek, csupa csalás, huncutság, rosszakarat, galádság… kár, kár…
- Nem lehetne, hogy ne legyen? - kérdezte Róka Péter.
- Hát ez bizony bajos! - vakarta meg fejebúbját Lafontaine.
Hát ott van például ugye a medvékről szóló mesém. Ismered?
- Már hogyne ismerném- mondta némi sértett méltóságtudattal
Róka Péter, a fiatal magyar író. Méghogy ilyent feltételezni, hogy ne ismerné
a nagy Lafontaine meséit. Betéve tudja egytől egyig mindet. El is kezdte mindjárt:
- Kerek sajtot lelt az úton egyszer a két medvebocs…
- Úgy, úgy - bólogatott Lafontaine.
- Nézegették, nézegették, hogyan feleznék meg. El kellene
törni. Úgy is tettek. Kettétörte egyikük a kerek sajtot, s nyújtja a felét.
- Úgy, úgy - mondta Lafontaine - De… de… az kifogásolta, hogy
nagyobb darab marad az osztónak. Hát az osztó mit csinált? Leharapott belőle
egy darabot, hogy egyforma legyen…
- Úgy, úgy - folytatta Róka Péter. Akkor meg emez lett nagyobb…
- Úgy,úgy - kacagott az ágon Lafontaine. Hát látod, így veszekedtek,
mígnem. És úgy nézett ki már a végén…
- …mint Magyarország térképe - suttogta szomorúan Róka Péter,
a fiatal magyar író.