Email: szunyoghszabolcs@matavnet.hu

Mobil: 06 30 924 7320

1950-ben született, február ötödikén, ezért családja azt gondolta, olyan lesz, mint Nagyapa öccse, az a bizonyos Pálóczi Horváth Lajos, aki - börtön, tizenhárom nyelv, pizsama-gomb-felvarrási képtelenség - szintén február ötödikén született.
  Nem olyan lettem. Vagy ki tudja.
  Hosszadalmas gyermekkor után leérettségiztem az ország akkor legelitebb gimnáziumában, de ez nem okozott nekem örömet. Egyetemre ideológiai okokból nem engedtek (azt mondtam negyedikben a diákparlamenten mint az osztály küldötte, hogy az igazgatónő ne cenzúrázza a gimnázium lapját, a Tiszta szívvelt, ezért. De aztán kiderült, hogy ha nem angol-pszichológiára jelentkezem a pesti egyetemre, ahol már meg lett volna a helyem, hanem orosz-magyarra a pécsi főiskolára, akkor nem vagyok ideológiailag annyira fejletlen. Így nem kellett két évet szolgálnom katonailag Lentiben, ami egy kvázi-futkosó volt, hanem csak egy évet Kiskőrösön, a remek előfelvételis egyetemisták között, jó is volt nagyon.)
  1973-ban szereztem meg az oklevelet. Ez is hosszadalmas történet, majdnem kiraktak, stb. De jó volt, mert nem kellett otthon élnem - ide most kellene írnom valami ellentételezőt - és mert sok kedves lány volt Pécsett, mely egy unalmas vacak provincia. (Most nyitottam meg ott az újságíróbált, polgármester, főszerkesztők, pr-menedzserek, stb., úgy emlékszem, másként emlékeztem nekik.) Ott ragadtam, mert 1. ez volt a függetlenség, Pesten még mindig erős volt a szülői ház protekciós aknamunkája, szegény szüleim, majd beleszakadtak, hogy jó állást szerezzenek nekem, 2. mert főleg az alapításommal létrejött Pécsett az egyetemi lap, az Universitas. Persze mást neveztek ki főszerkesztőnek, de odamehettem gyakornoknak, azt hittem, ez valami forradalmi dolog lehetősége lesz nekem. Kilencszázhetvenháromban, Magyarországon.
  Aztán lett az, hogy lett szerelem, az szép volt, lett két gyerek, és minden passszióskodó újságírásból hirtelen pokoli napi robot lett. Néha még próbálgattam, irogattam színdarabot, riportot az ÉS-be, hátha, hátha, de hát hamar megtapasztaltam, ez luxus. Azzal jár, hogy nem tudom fizetni a gyereknek a ruháját, stb. Azzal járt volna, hogy tök jelentéktelen piti íróknak, akik fogalmazni se tudnak normálisan, áhítattal beszekértáborozzak. Megvetettem őket, ma már nincs bennem akkora indulat, de megértem magamat, hogy akkor még arra sem voltam hajlandó, hogy kérjem felvételemet az Írószövetségbe. (Egyébként egyszer, később, amikor kilöktek velem a Móránál, talán meséltem: aláírt szerződést megváltoztattak, a honort leszállították a 40 százalékára, mondván, túl nagy siker a könyv, túl sokat keresnék, de én már addigra adósságot csináltam, sat - feleségem éppen operálták - belementem, hogy Csukás Pista biztatására, aki jelenlétemben beszélt valami Funk Sándorral telefonon, aki megígérte neki, én meg elhittem és kérvényeztem valami Irószövetségi Alaptól vagy ilyesmitől átmeneti hitelt és két hónap múlva kaptam ugyanettől a Funktól egy jeges hangú levelet, hogy eddigi műveim alapján nem látják indokoltnak, stb., stb.: hát így. Egyébként első pillanattól kezdve tudtam, hogy vagy nem belemenni a gőg nevű zsákutcába, vagy kitartani mellette, dehát ez is egy sakk-matt volt.)
  Élettörténet konkréten (amerikai önéletrajz, ez most a divat, tények szöveg nélkül - ugye, ilyen nincs) szóval: főiskola után levelezőn az egyetem, bölcsészkar, magyar-kiegészítő szak, újságíró iskola (sok okosságot hallottam itt anno), nyelvvizsgák oroszból és angolból. 1973-78: Universitas (ez a pécsi egyetemi lap), 78: az A jövő mérnöke (műegyetemi lap, a folyosón mindenütt átható vegyszerszag, interjúk kiszes főnökökkel, lakom Anikó néninél, hajnalban hideg lavórban mosakszom, miközben Pécsett a két gyerekkel egyedül kínlódik Piroska, én itt lakás után, de majd most megcsináljuk a szerencsénket) és 1979-től Népszava. Egyébként: huszonnyolc éves koromban hívott a Napló (Dunántúli Napló) akkori főszerkesztő-helyettese, Hallama Erzsike főmunkatársnak a Naplóhoz. Ez óriási karrier (lett volna). Lakásunk volt a Mecsek oldalában. Irogattam a Jelenkorba. Darabjaim mentek off-shore pécsi színházban. Megrémültem, hogy ez lesz. Hogy én leszek a pécsi író. Akkor inkább a hideg lavór a Veres Pálné utcában. Meg aztán szüleim elkezdtek öregedni. Meg az is, hogy emberek, akiket szerettem, elkezdtek meghalni - és nem akartam, hogy ne legyek mellettük. Meg kicsi volt a pocsolya Pécsett. Mindegy. Eljöttünk, bele a félnyomorba. Pestlőrincen laktunk nyolc évet, 48 darab négyzetméteren. Vágytunk Trabantra.
  Közben könyvek: Bibliai mesék; Jézus, az ember fia; Boszorkányszombat; Riporteri titkaim; Jeruzsálem lovagjai; Bibliai történetek, antik mítoszok; I. István király; Arany János, stb. Meggazdagodni nem lehetett belőlük. Írni nagyon jó volt. Ezek a könyvek nagy sikerek voltak, nagy példányszámban mentek, mégsem indult be a dolog. Egy tévés filmrendező próbálkozott velem, nem ment. Ilyenek. Végül, ez is kalandos történet, nyolc év Népszavázás után (végig mint pedagógiai riporter, szigorúan) átmentem a rádióhoz. Ez jó fordulat volt életemben. Először rovatvezető-helyettes, aztán rovatvezető voltam az Ifjúsági ismeretterjesztő és szolgáltató rovatnál, magyarul Iskolarádiónál. Megtanultam vágni, értekezletre járni, értekezletet tartani, munkát kiadni és számonkérni, műsort vezetni, pörögtem. Gazdagrétre költöztünk 74 négyzetméterre. Vettünk Daciát.
  Amikor jött a rendszerváltás, úgy éreztük, most szép lenni katonának, mert Kossuthnak trombitálnak. Ebből baj lett. Rágalmak, csaták. Mielőtt lementem volna szemét alakba én is, eljöttem. Amikor meghallották, szabad vagyok, jöttek ajánlatok, és ez jól esett, mert ilyen nem volt addig az életemben. Nem a legfényesebbet választottam, mert azt gondoltam, ne mássz fel a tetőre. Egyébként is, egy-két hónap és vállukon visznek vissza a rádióba, hiszen minden érv, tény, bekövetkezett változás mellettem szól, engem igazol. Azóta, máig itt vagyok, a Köznevelésnél.
  Néha még összeszedtem magam és írtam könyvet, hangjátékot, aztán már régóta nem írok. Sok munka ez a szerkesztés, fárasztó. Jönnek-mennek a miniszterek, s mire felmérik, milyen érték lett ebből a lapból, már el is mentek. Jó lapot szerkeszteni. Van egy régi pesti mondás: "Ha úgy élhetnék, ahogy élek!" Hát én is: Istenem, ha egyszer egy oktatási hetilapot szerkeszthetnék... Fontos: megtanultam görkorcsolyázni. Nem túl jól, de megy. Pro domo: tanulok héberül, eredmény u.a.
  Kárpátalja: mindenkinek a szívében van egy Jeruzsálem. Az enyémet úgy hívják, Beregszász. Nagyszüleimet, anyámat onnan kergették világgá. Mikor kicsi voltam, és nagyszüleim neveltek, én abban éltem, hogy egyszer csak kimennek az oroszok és elmúlik ez a rezsim és akkor visszamegyünk. Beregszász volt nekem a tündérek földje. Egyszer aztán visszamentem, talán 90-ben. Olyan volt, mint most. Úgy vagyok ezzel is, nincs nekem erőm, nem kötekedem én senkivel, de olyan nagyon sok kedvem sincs megbocsátani azoknak, akik ezt tették ezzel a várossal, ha tette ugyan egyáltalán valaki és nem így lett. Ha így lett, akkor meg nincs más, mint szeretni, mert az embernek nincs olyan sok szíve és nem cserélhető benne a Jeruzsálem.
  Egyébiránt: utóbb nevezett városban járkálva, melyben alig várom, hogy ismét járkálhassak, mint választott városomban, megállapítottam életszerűen: csakugyan olyan ez, mint Beregszász, mert egyikben sem lehet görkorcsolyázni. Ott azért, mert minden nyakig sár, itt meg minden utca lejt valamilyen irányba. Marad tehát Budapest, konkréten a Margitsziget, mindenkinek ajánlom, aki az élet végső bölcsességét értelmét, kvintesszenciáját keresi, kösse fel a korit és jöjjön velem, pokoli nagyokat lehet esni, az ilyesmi elég rossz, főleg esés közben, amikor még nem tudod, mi lesz a vége, de utána az ember azért csak úgy érzi, ez egyszer megint fel tudok állni s akkor még biztos nem öregedtem meg.
  Egyébként ez is viszonylagos, ausztriai biciklitúrán úgy vágtattak el mellettem a víg kedélyű osztrák nyugdíjasok, hogy rögtön azt támadt kedvem kiabálni nekik, jó lesz, ha vigyáztok, tudom én, hol van Rákóczi földje, stb., stb., könnyű annak, aki négyszáz évig szívta a vérünket, így lepipálni engem, de - és legyen ez az Önélet záró mondata -, de uralkodtam magamon.
  Ez egyébként nem olyan nagy kunszt, rengeteg embernek sikerült rajtam uralkodnia, lásd pl. a feleségem, lányom, ha lenne kutyám, ő is uralkodna rajtam.