A szlovákiai magyarok kétnyelvűségének tanulságai

Interjúnk alanya a nyelvtudományon belül olyan diszciplínának a művelője, amely – saját meghatározása szerint – „a nyelv és a nyelven kívüli valóság, pontosabban a nyelv és a társadalom összefüggéseit kutatja: ez a szociolingvisztika”. Véleménye szerint nyelvünk helyzete másképp nem is nagyon vizsgálható, mint a tágan értelmezett szociolongvisztika módszereivel. Egy, a szlovákiai Deákiban, a közelmúltban tartott tanácskozáson elhangzott előadásában behatóan foglalkozott a szlovákiai magyarság anyanyelvi helyzetével és a kétnyelvűség jelenségével. Erre alapozva tettük fel kérdéseinket a Pozsonyban élő nyelvésznek, aki A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának is tagja.

– A szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. Szemben az olyan etnikumokkal, mint amilyen környezetünkben a roma vagy a zsidó, távolabb pedig egyebek között a skót, a walesi, az ír vagy a maori, amelyek a nyelvcsere után is megtartották, illetve megtartják etnikai és kulturális önazonosságukat. Azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben meg is szűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.

– Igen, lehet, de ez nemzedékek között történik: a szülők nemzedéke úgy dönthet, hogy gyermekeinek nem a saját anyanyelvét adja át első nyelvként, hanem másodnyelvét, amely így a következő nemzedék anyanyelvévé válik. Szakszerűbben – bár még mindíg leegyszerűsítve – olyan folyamatként határozhatjuk meg a nyelvcserét, amelynek során egy kétnyelvű beszélőközösségbe egyre több beszélő szocializálja gyermekeit másodnyelvén; a folyamat végeredményeként a közösség eredeti, első nyelve teljesen eltűnik. A nyelvcsere nyelvi velejárója a „nyelvleépülés”: az a nyelvi folyamat, amelynek során a közösség első nyelve a felejtés és a hiányos nyelvelsajátítás révén fokozatosan elsorvad, alkalmatlanná válik arra, hogy beszélői teljes értékű kommunikációs eszközként használják.

Más szakemberekkel egybehangzóan Ön is azt állítja, hogy a nemzeti kisebbségben, kétnyelvűségben élő magyarok másként beszélik nyelvünket, mint mi, akik Magyarországon élünk és nem kétnyelvű közegben kommunikálunk. Hogyan kell ezt értenünk?

–  Igen. Ez így van. Ugyanis a szlovákiai és más kisebbségi magyarok nyelvi szempontból leginkább abban különböznek a magyarországiaktól, hogy kétnyelvűek, s kétnyelvűségükből adódóan anyanyelvüket valóban másképp beszélik, mint az egynyelvű magyarok. Gyorsan hozzá kell tennem: második nyelvüket, a szlovákot is másképp beszélik, mint az egynyelvű szlovákok. A kétnyelvűség-kutatásban tehát az 1 + 1 nem egyenlő 2-vel: a kétnyelvű ember nyelvtudása nem egyszerűen két, más-más nyelvben egynyelvű beszélőnek az összege, hanem eltérő minőség. Nem rosszabb, nem is jobb, hanem más.

Mégis: mi dönti azt el, mi befolyásolja hogy a kétnyelvűségben élő ember nyelvhasználatában mikor melyik nyelv lesz a – mondjuk – domináns?

– Mivel a két nyelv kölcsönhatásának mértéke és jellege a kétnyelvűség mértékének és jellegének a függvénye, a kétnyelvűség mértékét és jellegét pedig alapvetően nyelven kívüli tényezők határozzák meg, a közhiedelemmel ellentétben az, hogy a szlovákiai magyarok anyanyelve mennyire szlovákos, mennyi benne az úgynevezett kontaktusjelenség, nem nyelvművelőink „vadhajtás-nyesegető” buzgalmától függ, sőt hosszabb távon a beszélők önfegyelmező hazafisága és nyelvszeretete is csak csekély mértékben befolyásolhatja. Minél kisebb mértékben szorulnak rá a beszélők a másik nyelvre, annál inkább anyanyelv-domináns a kétnyelvűségük, s így annál kevésbé jelentkezik anyanyelvükben a másik nyelv hatása.

– Akármennyire is hihetetlennek tűnik, a magyar nyelv fennmaradása szempontjából nem igazán lényeges az, hogy a mindennapi beszélt nyelvben mennyi – a felvidéki magyarság esetében – a szlovák eredetű kölcsönszó vagy akár nyelvtani szerkezet. Nyelvileg ugyanis az idegen elemekkel telített nyelvváltozat semmivel sem rosszabb, mint az, amelyben kevesebb a kontaktusjelenség. Ez a laikus emberek számára könnyen botrányos kijelentés a szociolingvisztikában közhely. Az idegen nyelv szókészleti elemeinek és hangtani, alaktani, mondattani stb. jelenségeinek átvétele nemhogy nem jelent veszélyt a beszélők számára, hanem ellenkezőleg: rendkívül hasznos folyamat.

– Úgy, hogy a kontaktusjelenségek közelebb hozzák egymáshoz az együtt élő népek nyelveit. Így jönnek létre az eredetüket tekintve különböző, mégis számos közös vonással rendelkező nyelvek alkotta úgynevezett nyelvi areák. Ezzel pedig hozzájárulnak a nyelvhasználat gazdaságosságához. Ami magát a nyelvet illeti, arra nézve sem jelentenek a kontaktusjelenségek semmiféle veszélyt, hiszen azt vagy egyszerűen megváltoztatják, vagy pedig egyenesen gazdagítják, bővítve kifejezési lehetőségeit. Egy szlovákiai magyar nyelvész, Arany A. László már a 30-as évek végén fölismerte, hogy a kétnyelvűség a nyelvi változások egyik fontos mozgató rugója. Ezzel kapcsolatos korszakalkotó tanulmánya szakszerű magyar fordításban 1998-ban jelent meg a Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről című, a Kalligram Könyvkiadó által megjelentetett tanulmánykötetben, amelyet Simon Szabolcs és én szerkesztettünk. Egyébként ha az idegen elemek romlottá tennék a nyelveket, akkor a világ egyik legromlottabb nyelve kétségkívül az angol lenne , legalábbis a nagyobb, ismertebb nyelvek közt.

Akárhogy is legyen, mégis úgy érzi az ember – legalább is a világnak ezen a tájékán, hogy a – kényszerből – idegen nyelvi közegbe került, kisebbségben élő magyar ember anyanyelvi háttere bizony mégis csak veszélyben van...

– Ami a kisebbségi helyzetben élő kétnyelvű beszélőkre, sőt magára az általuk használt anyanyelvre nézve valóban veszélyt jelenthet, az a kisebbségi helyzetből fakadó, sokszor a többségi hatalom nyelvvisszaszorító, lingvicista politikája által is gerjesztett nagyfokú nyelvi hiány, illetve ennek szélsőséges változata, a nyelvcsere-helyzetben jelentkező nyelvrepülés. Ezt azonban korántsem a másodnyelv hatása idézi elő, hanem az első nyelv használatának korlátozottsága. A másodnyelv nagymértékű hatása – ami velejárója a nyelvleépülésnek – itt nem kiváltó ok, hanem következmény.

Annak, hogy a szlovákiai magyar nyelvtervezés mégis azon van, hogy a szlovák nyelv hatását a magyar standard szlovákiai változatára minimalizálja, nem az az oka, hogy a szlovák kölcsönszavak vagy nyelvtani jelenségek romlottá tennék nyelvünket – a „romlottság” nyelvészetileg egyébként is értelmezhetetlen fogalom, a „tisztaság”-hoz hasonlóan –, hanem egyszerűen az, hogy a szlovákizmusok nyelvi különbségeket hoznak létre a magyar nyelv szlovákiai és Szlovákián kívüli változatai között.

Ezek a különbségek – tudjuk – nagyon csekélyek, s ritkán idéznek elő kommunikációs zavarokat; inkább – hogy úgy mondjam – lélektani szempontból okoznak károkat: puszta létükkel nemzetünk sorstragédiájára, a trianoni katasztrófára, illetve annak következményére, a magyar nemzet szétdaraboltságára emlékeztetnek. Ezért nem szeretik oly sokan a horcsicá-t, a párki-t, a vlecská-t és társaikat annak ellenére, hogy nyelvi szempontból ezek éppoly tökéletes szavak – méghozzá magyar szavak, mint közmagyar megfelelőik, csak éppen földrajzilag és társadalmilag szűkebb körben használatosak. Annak, hogy ezek nem szlovák, hanem magyar szavak, jóllehet szlovák eredetűek, az a bizonyítéka, hogy egynyelvű szlovákiai magyarok is használják őket, vagyis olyanok, akik nem tudnak szlovákul. Ezek egykor mintegy interferenciajelenségként kerültek be a kétnyelvű beszélők nyelvhasználatába, az ő nyelvükből kerültek aztán át a szlovákul nem tudókéba, s váltak kölcsönszavakká. Sok beszélő nincs is tudatában szlovák eredetüknek: azért keringhet annyi történet a Magyarországon az eladók megrökönyödésére horcsicát párkival kérő szlovákiai magyarokról.

A kölcsönszavak és más kontaktusjelenségek legföljebb közvetve járulhatnak hozzá a nyelvcseréhez azáltal, hogy a magyar beszélőközösségben máig meglévő nagyfokú purizmusból fakadóan sok beszélőben azt a benyomást keltik, mintha a kisebbségi magyarok anyanyelve a szlovakizmusok (vagy: szlovacizmusok) jelenléte miatt alacsonyabbrendű lenne mind a magyarországi magyar, mind pedig a szlovák nyelvnél. Az anyanyelvváltozat presztízscsökkenése egyik tényezője lehet annak, hogy a magas fokon kétnyelvű szülők esetleg amellett döntenek, hogy gyermeküket a magasabb presztízsű többségi nyelven szocializálják.

– A purizmus olyan szemléletmód, illetve magatartás, amely a nyelvi változásokban – különösen azokban, amelyek idegen nyelvek hatására következnek be – negatívumot lát. A purista nyelvművelők a nyelv korábbi állapotát jobbnak, tökéletesebbnek, szebbnek vélik a saját korukbelinél, a legtöbb nyelvi változást elutasítják, és akciókat szerveznek e változások visszafordítására. A purizmus legkártékonyabb formája az, amikor karhatalmi eszközökkel próbálnak beleszólni a nyelvi változásokba. Erre példa a francia és a szlovák nyelvtörvény. A magyar nyelvművelés elméletileg elutasítja a purizmust, gyakorlatilag azonban a nyelvhelyességi ítéletek nagyon gyakran tükröznek purista szemléletmódot mind Magyarországon, mind a kisebbségi magyar nyelvművelők körében.

Az, hogy egy különbség csekély-e vagy sem, illetve mennyire csekély, nagyon viszonylagos dolog. Két egypetéjű ikertestvér között az idegenek általában csekély különbséget látnak, családtagjaik mégis jól meg tudják őket különböztetni. Így vagyunk ezzel mi is; mivel belülről nézzük nyelvünket, testközelből, elsősorban az eltérések szúrnak szemet, nem pedig az, ami a magyar nyelv eltérő állami változataiban azonos, pedig ebből összehasonlíthatatlanul több van. Ezért ha a különbségeket objektív módon akarjuk megítélni, ki kell lépnünk nyelvünk sáncai közül, s az eltéréseket más kétnyelvű közösségek nyelvei s e nyelvek egynyelvű változatai közötti különbségek mértékéhez kell viszonyítani.

– A kölcsönzési skála öt fokozatot különböztet meg. Egyik végpontja az alkalmi nyelvi érintkezéssel együtt járó egyszerű szókölcsönzés (ez az első fokozat) és végpontja a nagyon erős kulturális hatás következtében jelentkező nagyfokú nyelvtani kölcsönzés (ez az ötödik fokozat).

– Van. Mégpedig olyannyira, hogy a magyar nyelv írott szlovákiai változatai el sem helyezhetők a skálán, vagy ha igen, akkor az első fokozat legelején (minthogy ezekben még az egyszerű szókölcsönzés jelentkezése is minimális, s az is csupán közvetett kölcsönzés, vagyis magyar nyelvi elemek felhasználása szlovák nyelvi minta alapján).

Amint Szabómihály Gizellával folytatott kutatásaink során kimutattuk: a szlovák nyelv jobbára csak ott tud töretlenül érvényesülni, ahol ez összhangban van a nyelvünk egynyelvű változataiban is kitapintható fejlődési tendenciákkal, vagy pedig ezek kézenfekvő továbbfejlesztéseként hat. Például a magyar nyelv szlovákiai változataiban az ebédre megy, ebéden van kifejezések egyszerűen „ebédelni megy”, illetve „ebédel” jelentésben (is) használatosak. Kétségtelen ugyan, hogy ez a jelentésbővülés a szlovák nyelv hatására következett be – vö. szlovák. íst’ na obed, byt’ na obede –, ugyanakkor ez a nyelvi változás felfogható az ebéd szóval alkotott egyetemes magyar állandósult szókapcsolatok jelentésének analógiás kiterjesztéseként is, vö. mi van ebédre? ebédre hív vkit, ill. megjelent, részt vett az ebéden (ti. ünnepin). Ezzel és más példákkal foglalkozik Szabómihály Gizellával írott Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség című könyvünk, amely 1997-ben jelent meg a Kalligram Könyvkiadónál.

Mindamellett, hogy állítása szerint a másodnyelvnek koránt sincs olyan „romboló” hatása az anyanyelvre, mint gondolnánk, van-e a magyar nyelvnek valami olyan sajátossága, ami természetes gátat állít az erős külső nyelvi hatások elé?

– Kisebbségi körülmények közt kedvezően befolyásolja a magyar nyelv fönnmaradását az a tény, hogy a magyar nyelvjárások között – sok más nyelvhez képest – csekélyek a nyelvi különbségek, így a standard nyelvváltozat mindenki számára viszonylag könnyen elérhető. Ez nem valami újabbkori fejlemény. Mint ismeretes, már a neves XV. századi olasz humanista, iróudvaronc, Galeotto Marzio is fölfigyelt magyarországi látogatásai során a magyar nyelvváltozatok nagyfokú nyelvi közelségére. Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről c. munkájában így ír erről: „A magyarok akár nemesek akár parasztok, körülbelül ugyanazon a módon használják a szavakat, nincs különbség a beszédükben, ugyanazok a kifejezések, ugyanaz a kiejtés, ugyanaz a hangsúly mindenütt… Innen következik, hogy a magyar nyelven szerzett dalt paraszt, polgár és főúr egyformán megérti.”

Annak pedig, hogy a szlovák nyelv csak csekély mértékben hat a magyar nyelv szlovákiai változataira, több oka van. Ezek egyike az, hogy a magyar nyelv nagymértékben különbözik a szlováktól, ez ugyanis jelen körülmények közt hatékonyan gátolja a nyelvi kölcsönhatás érvényesülését. Igaz viszont, hogy ez egyben megnehezíti a nyelvtanulást, ami az egyén szempontjából hátrányos. Ennél még fontosabb ok az, hogy a szlovákiai magyar népességnek sok más kisebbségi népcsoporthoz képest kedvező demográfiai, település-földrajzi, történelmi és egyéb adottságai miatt, a ma is változatlanul kisebbségellenes szlovák politika ellenére is a magyar nyelv széleskörűen használatos a nyelvhasználatnak nemcsak magánéleti, hanem közéleti színterein is. Ezenkívül pedig a szlovákiai magyarok nagyobb része mindmáig anyanyelvén tesz szert alapfokú műveltségre, s egy részük középfokú tanulmányait is anyanyelvén folytathatja. A szlovákiai magyar szülők nagy része gyermekeit nem két nyelven, hanem magyar nyelven szocializálja, s a szlovák nyelv elsajátítását az iskolára bízza. Ennek következtében a szlovákiai magyarok zöme magyar-domináns kétnyelvű, vagyis magyar nyelvtudásuk jobb, mint szlovák nyelvtudásuk. A nemrégiben megjelent A magyar nyelv Szlovákiában című könyvemben számos konkrét, empirikus adattal támasztom alá a magyar és a szlovák nyelv használatával és ismeretével kapcsolatos állításaimat.

– Az a tény, hogy a szlovákiai magyarok zöme jobban beszél magyarul, mint szlovákul, nem csak – sőt nem elsősorban – a nyelvi kölcsönhatás mértéke miatt jelentős. Ennél sokkalta fontosabb, hogy a magyar nyelvi dominancia mintegy biztosítéka az egynyelvű szocializációnak, amely nélkül egy kisebbségi nyelv hosszabb távon kihalásra van ítélve. A világtörténelem sokszor igazolta, hogy van alapja annak az állításnak, amely szerint a kétnyelvűség a nyelvcsere előszobája. A kisebbségi kétnyelvűség többnyire instabil állapot, mégpedig nemcsak az emigráns, hanem az őshonos kisebbségi közösségekben is. Ha egy kisebbség abba a helyzetbe jut, hogy második nyelvét azonos szinten vagy jobban beszéli, mint az anyanyelvét, hosszú távon nem tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy gyermekeinek a társadalmi érvényesülés szempontjából hasznosabb nyelvet adja át: ez pedig általában az államnyelv.

Ahhoz tehát, hogy a szlovákiai magyarok zöme a jövőben is magyar-domináns kétnyelvű maradjon, nagyon fontos, hogy ne következzen be romlás azokban a nyelven kívüli demográfiai, település-földrajzi, tudati és egyéb tényezőkben, amelyek a két nyelv elsajátításának módját, s használatának mértékét eddig is befolyásolták.

– Népesedési és földrajzi viszonyait tekintve a szlovákiai magyar kisebbség nincs rossz helyzetben, hiszen a szétválás következtében megkisebbedett ország lakosságának nem elhanyagolható részét – mintegy 11%-át – alkotja. A szlovákiai magyar nyelvterület közvetlenül rásimul az anyaországra, amely így szinte mindenki számára testközelben van. Igaz, ennek árnyoldalaként a magyar településterület kényelmetlenül hosszú, ugyanakkor igen keskeny, sok helyen nem több tíz-húsz kilométernél, sőt egy-két helyen meg is szakad. Rendkívül kedvező viszont, hogy a magyar kisebbség nagyobbik része (több mint háromnegyede) még mindig olyan helységekben él, ahol a lakosság többségét alkotja. A legutóbbi népszámlálás idején Szlovákia 14 városában haladta meg a magyar nemzetiségű lakosság az összlakosság 50%-át: Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, Gútán, Királyhelmecen, Párkányban, Somorján, Tornalján, Füleken, Ipolyságon, Nagykaposon, Komáromban, Tiszacsernyőn, Ógyallán és Zselizen (a csökkenő magyar részarány sorrendjében).

A városi magyarság nyelvi és kulturális fennmaradását a szlovák többségű városokban a – pozitív értelemben vett – szegregálódás, azaz külön utcákba, városrészekbe való koncentrálódás teljes hiánya nehezíti.

A városlakó magyarok csekély száma már a társadalmi tényezők közé sorolható, azok közé, amelyek hozzájárulnak a szlovákiai magyar kisebbség kedvezőtlen megítéléséhez. További negatív tényező a szlovákiai magyar kisebbség hátrányos társadalmi és műveltségi szerkezete, többek között az értelmiségiek veszélyesen alacsony aránya. A legutóbbi népszámlálás időpontjában a szlovák nemzetiségű lakosságnak 8,2 százaléka rendelkezett egyetemi vagy főiskolai diplomával, a magyaroknak viszont csupán 3,6 százaléka. Az értelmiségiek hiánya, illetve alacsony részaránya ugyan a kisebbségekre világviszonylatban jellemző, de ez a szlovákiai magyarokat természetesen nem vigasztalhatja.

A világ számos más kisebbségével összehasonlítva aránylag kedvező helyzetben van a szlovákiai magyar beszélőközösség az intézményi ellátottság szempontjából. Tudjuk ugyan, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák száma korántsem felel meg a kisebbség igényeinek, mégis képesek arra, hogy nyelvi és tudati szempontból megalapozzák a magyar nyelv és kultúra továbbadását a következő nemzedéknek. Nem véletlen, hogy az 1998. évi kormányváltást megelőző nacionalista kormányzat az úgynevezett alternatív oktatás erőltetésével épp az iskolák ellen indította a leghevesebb támadást.

A szlovákiai magyarok életében fontos szerepet játszott az egész nyelvterületet behálózó kulturális szervezet, a Csemadok. Itt kell megemlíteni azt a tényt is, hogy a magyar kisebbség az ötvenéves „kényszerpihenő” után képes volt magát politikailag megszervezni, s számarányához képest országos viszonylatban is tekintélyes támogatottságra szert tenni.

– Hátrányosan érinti a szlovákiai magyar beszélőközösség nyelvi megmaradását például az a tény, hogy a magyar lakosság zöme vallásfelekezeti szempontból nem különül el a szlovákságtól. Ilyen tekintetben csupán a református magyarok vannak jó helyzetben, mivel ez a felekezet erősen a magyar nyelvhez és kultúrához kötődő. Kedvezőtlen körülményként kell elkönyvelnünk azt is, hogy a római katolikus és az evangélikus vallásfelekezetek vezetése korántsem a krisztusi szeretet szellemében viszonyul a magyar hívekhez, s nemegyszer a nyelvvisszaszorító állampolitika lelkes támogatójának bizonyult.

– Nagymértékben. A magyar nyelv szlovákiai helyzetére ugyanis egyértelműen hatással van az anyaországhoz, illetve a szlovákokhoz fűződő kapcsolatok milyensége is. Az anyaországgal sokrétűek a szlovákiai magyarok kapcsolatai, ez viszont általában – úgy néz ki – nem jelent nagyfokú érzelmi azonosulást. Kutatásaink szerint a szlovákiai magyarok többsége az egyetemes magyarság szerves részének tekinti közösségét (vagyis nagyon egyértelműen magyarnak vallja magát), ezen belül pedig hangsúlyozottan szlovákiai magyarként határozza meg magát; a magyarországi magyarokhoz leginkább mint ugyanezen nemzethez tartozó másik csoporthoz kötődnek.

– A magyar és a szlovák nép kulturális közelsége kedvez a vegyesházasságok létrejöttének. Ez viszont egyik gerjesztője az asszimilációs folyamatoknak. A vegyesházasságból származó gyermekek ugyanis általában szlovák iskolákba járnak és a szlovák nemzettel azonosulnak. A 90-es évek elején a magyarok által kötött házasságoknak mintegy 30%-a volt vegyes. Ha a kérdést nem a házasságok száma, illetve aránya, hanem a lakosság szemszögéből nézzük, megállapíthatjuk, hogy a magyar lakosságnak csaknem 20%-a él ma vegyesházasságban. A vegyesházasságok kérdésével nálunk legtöbbet Gyurgyik László foglalkozott. Erre vonatkozó adatait egyebek között az 1994-ben a Kalligram Könyvkladónál megjelent Magyar mérleg című könyve tartalmazza.

– Rendkívül előnyös, hogy a mai szlovákiai magyar kisebbség ezerszáz éves Kárpát-medencei múltra tekint vissza, nemzettudata erős, kultúrája gazdag. Az sem véletlen, hogy 1996-ban nemcsak a nacionalista hatalom, hanem az akkori szlovák politikai ellenzék is ellenségesen viszonyult a millecentenárium tiszteletére a magyarlakta terület számos pontján emelt emlékművekhez, s kezdeményezte azok hatósági úton történő eltávolítását. Az emlékművek útján történő szimbolikus honfoglalás újabb fejezete most íródik Komárom városában, ámde ezúttal ellenkező előjellel és a két jámbor hittérítő szenthez méltatlan erőszakossággal és arroganciával.

– Erről sok jót nem mondhatok. Csupán a szlovákiai magyar kisebbség sok szempontból kedvező adottságai s a nemzetközi erőviszonyok magyarázzák, hogy a nemzeti elnyomás legszélsőségesebb eszközeinek alkalmazására (a magyar nyelv betiltása, a magyar tannyelvű iskolák bezárása, deportálás, kitelepítés stb.) az államhatalom csak egyetlen időszakban, 1945 és 1948 között vetemedett, amikor a történelmi helyzetet megfelelőnek érezte arra, hogy a német mellett a magyar kisebbséggel is végleg leszámoljon. A jelenlegi kormánykoalíció pártjai egyértelműen és leplezetlenül ezt a hagyományt folytatják tovább. A kisebbségellenes politikának szinte csak a külpolitikai megfontolások szabnak gátat.

– Madártávlatból nézve a kérdést megállapíthatjuk, hogy a nyelvi helyzetnek jelenleg nincsenek olyan tényezői, amelyek eleve elrendelnék a magyar nyelv szlovákiai (bal)sorsát. Olyan visszafordíthatatlan folyamatok sem észlelhetők, amelyek szükségszerűen vezetnének a teljes nyelvleépüléshez, illetve nyelvcseréhez. A szlovákiai magyar kisebbség eredendő adottságai olyanok, hogy nyelvének jövője mindenekelőtt a kisebbség és többség viszonyának további alakulásától, a többségi hatalom kisebbségpolitikájától, valamint a szlovákiai magyarság élni akarásától függ. Az élni akarás egyébként sokkal több mint demográfiai kérdés, bár az is: hiszen egy olyan kisebbség, melynek körében a harmadik gyerek vállalása ritkaság-, sőt csaknem devianciaszámba megy, illetve sokak szemében már a második gyerek is luxuscikknek számít, egyszerű biológiai okokból nem tud hosszú távon fönnmaradni. Nagyra becsült erdélyi magyar nyelvész kollégám, Szilágyi N. Sándor mondását szlovákiai magyar viszonyok közé átültetve azt mondhatjuk: sok mindent elvárhatunk a szlovákoktól, de azt azért mégsem, hogy szlovák apák nemzzenek és szlovák anyák szüljenek nekünk magyar gyermekeket, főleg, hogy újabban már maguknak sem nemzenek, illetve szülnek annyit, amennyit kellene.

Az imént azt mondta: az élni akarás sokkal több mint demográfiai kérdés. Több, de nem megkerülhető. Mit ért ezen a „több”-ön?

az interjút Komlós Attila készítette

Az írást a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóirat 2001/1. száma alapján, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága és az UngBereg Alapítvány között létrejött megállapodás keretében tesszük közzé.