1950-ben született, február ötödikén, ezért családja azt gondolta, olyan
lesz, mint Nagyapa öccse, az a bizonyos Pálóczi Horváth Lajos, aki - börtön, tizenhárom
nyelv, pizsama-gomb-felvarrási képtelenség - szintén február ötödikén született.
Nem olyan lettem. Vagy ki tudja.
Hosszadalmas gyermekkor után leérettségiztem az ország akkor legelitebb
gimnáziumában, de ez nem okozott nekem örömet. Egyetemre ideológiai okokból nem
engedtek (azt mondtam negyedikben a diákparlamenten mint az osztály küldötte,
hogy az igazgatónő ne cenzúrázza a gimnázium lapját, a Tiszta szívvelt, ezért.
De aztán kiderült, hogy ha nem angol-pszichológiára jelentkezem a pesti egyetemre,
ahol már meg lett volna a helyem, hanem orosz-magyarra a pécsi főiskolára, akkor
nem vagyok ideológiailag annyira fejletlen. Így nem kellett két évet szolgálnom
katonailag Lentiben, ami egy kvázi-futkosó volt, hanem csak egy évet Kiskőrösön,
a remek előfelvételis egyetemisták között, jó is volt nagyon.)
1973-ban szereztem meg az oklevelet. Ez is hosszadalmas történet, majdnem
kiraktak, stb. De jó volt, mert nem kellett otthon élnem - ide most kellene írnom
valami ellentételezőt - és mert sok kedves lány volt Pécsett, mely egy unalmas
vacak provincia. (Most nyitottam meg ott az újságíróbált, polgármester, főszerkesztők,
pr-menedzserek, stb., úgy emlékszem, másként emlékeztem nekik.) Ott ragadtam,
mert 1. ez volt a függetlenség, Pesten még mindig erős volt a szülői ház protekciós
aknamunkája, szegény szüleim, majd beleszakadtak, hogy jó állást szerezzenek nekem,
2. mert főleg az alapításommal létrejött Pécsett az egyetemi lap, az Universitas.
Persze mást neveztek ki főszerkesztőnek, de odamehettem gyakornoknak, azt hittem,
ez valami forradalmi dolog lehetősége lesz nekem. Kilencszázhetvenháromban, Magyarországon.
Aztán lett az, hogy lett szerelem, az szép volt, lett két gyerek, és minden
passszióskodó újságírásból hirtelen pokoli napi robot lett. Néha még próbálgattam,
irogattam színdarabot, riportot az ÉS-be, hátha, hátha, de hát hamar megtapasztaltam,
ez luxus. Azzal jár, hogy nem tudom fizetni a gyereknek a ruháját, stb. Azzal
járt volna, hogy tök jelentéktelen piti íróknak, akik fogalmazni se tudnak normálisan,
áhítattal beszekértáborozzak. Megvetettem őket, ma már nincs bennem akkora indulat,
de megértem magamat, hogy akkor még arra sem voltam hajlandó, hogy kérjem felvételemet
az Írószövetségbe. (Egyébként egyszer, később, amikor kilöktek velem a Móránál,
talán meséltem: aláírt szerződést megváltoztattak, a honort leszállították a 40
százalékára, mondván, túl nagy siker a könyv, túl sokat keresnék, de én már addigra
adósságot csináltam, sat - feleségem éppen operálták - belementem, hogy Csukás
Pista biztatására, aki jelenlétemben beszélt valami Funk Sándorral telefonon,
aki megígérte neki, én meg elhittem és kérvényeztem valami Irószövetségi Alaptól
vagy ilyesmitől átmeneti hitelt és két hónap múlva kaptam ugyanettől a Funktól
egy jeges hangú levelet, hogy eddigi műveim alapján nem látják indokoltnak, stb.,
stb.: hát így. Egyébként első pillanattól kezdve tudtam, hogy vagy nem belemenni
a gőg nevű zsákutcába, vagy kitartani mellette, dehát ez is egy sakk-matt volt.)
Élettörténet konkréten (amerikai önéletrajz, ez most a divat, tények szöveg
nélkül - ugye, ilyen nincs) szóval: főiskola után levelezőn az egyetem, bölcsészkar,
magyar-kiegészítő szak, újságíró iskola (sok okosságot hallottam itt anno), nyelvvizsgák
oroszból és angolból. 1973-78: Universitas (ez a pécsi egyetemi lap), 78: az A
jövő mérnöke (műegyetemi lap, a folyosón mindenütt átható vegyszerszag, interjúk
kiszes főnökökkel, lakom Anikó néninél, hajnalban hideg lavórban mosakszom, miközben
Pécsett a két gyerekkel egyedül kínlódik Piroska, én itt lakás után, de majd most
megcsináljuk a szerencsénket) és 1979-től Népszava. Egyébként: huszonnyolc éves
koromban hívott a Napló (Dunántúli Napló) akkori főszerkesztő-helyettese, Hallama
Erzsike főmunkatársnak a Naplóhoz. Ez óriási karrier (lett volna). Lakásunk volt
a Mecsek oldalában. Irogattam a Jelenkorba. Darabjaim mentek off-shore pécsi színházban.
Megrémültem, hogy ez lesz. Hogy én leszek a pécsi író. Akkor inkább a hideg lavór
a Veres Pálné utcában. Meg aztán szüleim elkezdtek öregedni. Meg az is, hogy emberek,
akiket szerettem, elkezdtek meghalni - és nem akartam, hogy ne legyek mellettük.
Meg kicsi volt a pocsolya Pécsett. Mindegy. Eljöttünk, bele a félnyomorba. Pestlőrincen
laktunk nyolc évet, 48 darab négyzetméteren. Vágytunk Trabantra.
Közben könyvek: Bibliai mesék; Jézus, az ember fia; Boszorkányszombat;
Riporteri titkaim; Jeruzsálem lovagjai; Bibliai történetek, antik mítoszok; I.
István király; Arany János, stb. Meggazdagodni nem lehetett belőlük. Írni nagyon
jó volt. Ezek a könyvek nagy sikerek voltak, nagy példányszámban mentek, mégsem
indult be a dolog. Egy tévés filmrendező próbálkozott velem, nem ment. Ilyenek.
Végül, ez is kalandos történet, nyolc év Népszavázás után (végig mint pedagógiai
riporter, szigorúan) átmentem a rádióhoz. Ez jó fordulat volt életemben. Először
rovatvezető-helyettes, aztán rovatvezető voltam az Ifjúsági ismeretterjesztő és
szolgáltató rovatnál, magyarul Iskolarádiónál. Megtanultam vágni, értekezletre
járni, értekezletet tartani, munkát kiadni és számonkérni, műsort vezetni, pörögtem.
Gazdagrétre költöztünk 74 négyzetméterre. Vettünk Daciát.
Amikor jött a rendszerváltás, úgy éreztük, most szép lenni katonának, mert
Kossuthnak trombitálnak. Ebből baj lett. Rágalmak, csaták. Mielőtt lementem volna
szemét alakba én is, eljöttem. Amikor meghallották, szabad vagyok, jöttek ajánlatok,
és ez jól esett, mert ilyen nem volt addig az életemben. Nem a legfényesebbet
választottam, mert azt gondoltam, ne mássz fel a tetőre. Egyébként is, egy-két
hónap és vállukon visznek vissza a rádióba, hiszen minden érv, tény, bekövetkezett
változás mellettem szól, engem igazol. Azóta, máig itt vagyok, a Köznevelésnél.
Néha még összeszedtem magam és írtam könyvet, hangjátékot, aztán már régóta
nem írok. Sok munka ez a szerkesztés, fárasztó. Jönnek-mennek a miniszterek, s
mire felmérik, milyen érték lett ebből a lapból, már el is mentek. Jó lapot szerkeszteni.
Van egy régi pesti mondás: "Ha úgy élhetnék, ahogy élek!" Hát én is: Istenem,
ha egyszer egy oktatási hetilapot szerkeszthetnék... Fontos: megtanultam görkorcsolyázni.
Nem túl jól, de megy. Pro domo: tanulok héberül, eredmény u.a.
Kárpátalja: mindenkinek a szívében van egy Jeruzsálem. Az enyémet úgy hívják,
Beregszász. Nagyszüleimet, anyámat onnan kergették világgá. Mikor kicsi voltam,
és nagyszüleim neveltek, én abban éltem, hogy egyszer csak kimennek az oroszok
és elmúlik ez a rezsim és akkor visszamegyünk. Beregszász volt nekem a tündérek
földje. Egyszer aztán visszamentem, talán 90-ben. Olyan volt, mint most. Úgy vagyok
ezzel is, nincs nekem erőm, nem kötekedem én senkivel, de olyan nagyon sok kedvem
sincs megbocsátani azoknak, akik ezt tették ezzel a várossal, ha tette ugyan egyáltalán
valaki és nem így lett. Ha így lett, akkor meg nincs más, mint szeretni, mert
az embernek nincs olyan sok szíve és nem cserélhető benne a Jeruzsálem.
Egyébiránt: utóbb nevezett városban járkálva, melyben alig várom, hogy
ismét járkálhassak, mint választott városomban, megállapítottam életszerűen: csakugyan
olyan ez, mint Beregszász, mert egyikben sem lehet görkorcsolyázni. Ott azért,
mert minden nyakig sár, itt meg minden utca lejt valamilyen irányba. Marad tehát
Budapest, konkréten a Margitsziget, mindenkinek ajánlom, aki az élet végső bölcsességét
értelmét, kvintesszenciáját keresi, kösse fel a korit és jöjjön velem, pokoli
nagyokat lehet esni, az ilyesmi elég rossz, főleg esés közben, amikor még nem
tudod, mi lesz a vége, de utána az ember azért csak úgy érzi, ez egyszer megint
fel tudok állni s akkor még biztos nem öregedtem meg.
Egyébként ez is viszonylagos, ausztriai biciklitúrán úgy vágtattak el mellettem
a víg kedélyű osztrák nyugdíjasok, hogy rögtön azt támadt kedvem kiabálni nekik,
jó lesz, ha vigyáztok, tudom én, hol van Rákóczi földje, stb., stb., könnyű annak,
aki négyszáz évig szívta a vérünket, így lepipálni engem, de - és legyen ez az
Önélet záró mondata -, de uralkodtam magamon.
Ez egyébként nem olyan nagy kunszt, rengeteg embernek sikerült rajtam uralkodnia,
lásd pl. a feleségem, lányom, ha lenne kutyám, ő is uralkodna rajtam.