Elemelten

A közvetlenség megtermi a maga birtokait. Kiterjed, átbukik a peremen, elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsákocska mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét a közvetítetlen magány.

*

Hét év, amíg a sejtjeink kicserélődnék. Huszonhárom milliárd év, amíg az ősrobbanásból kialakultam én, éppen én, az egyedülvalóságnak ez az egyszeri képződménye, hogy aztán tízszer hét, vagy sokkal kevesebb év alatt elenyésszek, s atomjaim végtelen türemmel várják, míg újra paránnyá rándul az Univerzum.

Az elmúlt hét évben töltöttem be a hétszer hetet. Hetedíziglen is kicserélődtem - és közben, őszülésemen kívül, semmit sem változtam: önmagamhoz is szigorúan, szúrós tekintettel nézek ebbe a reménytelen világba.

*

Nincsenek eszközeink a reményre. Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen ropogóra, élesen szisszenőre vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra. A halál úgy ette be magát a bűrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.

*

Végérvényesen, menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra rendeltetett. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe belefészkeltek a kíméletlen dogmák. Padlódeszkához szögezte a hitet az önámítás, az öröm ragadós karamellként bénítja az akaratot. Dobozokban sorakozik az izgalom, tesssék-tessék, hány kilós kiszerelésben parancsolja.

Egyetlen menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait, minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle igaz érzésre.

*

Amióta, éppen kétszer hét éve, megjöttem a tengerről, nem kívánom a közvetlenséget. Rajtam ne fogjon birtokot, belém ne hatoljanak terpeszkedő ujjai. Tartom a távolságot, szükségem van a dolgok elemeltségére és azokra a többszörös áttételekre, amelyek elviselhetővé teszik huszonhárom milliárd esztendőmet.