Kitárulkozó hazátlanság – kontra (?) identitástudat

Nem tegnap óta figyelem, hogy mi történik a vajdasági magyar irodalmi porondon, számomra ez a bámulandó focipálya, s bár rálátásom több irányból akadályoztatott, úgy tűnik, az elém táruló többé-kevésbé hiteles panorámára újabban sötét árnyékok vetülnek. Vagy sötét árnyékokat vetnek. Félreértés ne essék: nem temetni kívánom a vajdasági magyar irodalmat, különösen akkor nem, ha ez esetben az irodalom alatt nem kizárólagosan szépirodalmat, fikción alapuló műveket értünk, hanem az itt élők írásbeli megnyilatkozásainak literális, irodalomba és irodalmiasságba hajló tevékenységét is ide számoljuk. Mert megeshet, hogy néhány évig mélyvölgyben a költészet, egy másik periódusban a széppróza, a harmadikban az értekező próza (bár ilyen időszakról valójában nem tudok), de összességben, könyvekben szemlélve, mindig kialakul valamiféle egyensúly a műnemek és a műfajok között. Megközelítőleg egy, másfél évtizedre visszatekintve azonban úgy tűnik, hogy a vajdasági magyar irodalom tényeit éppen idehaza veszi körül valami hermetikus búra, Magyarországon, Szlovákiában, Ukrajnában, Szlovéniában előbb tudnak egy itt megjelent munkáról, mint idehaza. Mintha az irodalmunkat egy évtizede vehemensen vagy vaktában elsiratók igazát kívánnák bizonyítani a lapok és folyóiratok. Az Újvidéki Rádió, a Zombori Rádió, a Kilátó lehetőségeihez képest minden megjelent kiadvánnyal foglalkozik, de hány honi szerző munkáját értékelő kritika jelenik meg a Hídban, a Létünkben, az Üzenetben, a Symposionban, a Magyar Tanszék kiadványaiban? Mintha összeesküvéssel kellene bizonyítani ennek az irodalomnak az elméleti úton megjósolt elsorvadását. Bányai János írta le a magyar nyelvet és irodalmat tanítók okulására, hogy: „Nincs se irodalom, se irodalmi mű a megértésre alapuló esztétikai tapasztalaton kívül”. Egyszerűsítsünk: nincs irodalom, ha nem olvassák. Bonyolítsuk: nincs irodalom, ha nincs kritikája. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy olyan az irodalom, mint a kritikája, bár ez nem minden periódusban mérvadó megállapítás. Tény azonban, hogy a kritika háza táján nincs minden rendben, 2003-ban nem is jelent meg a Forumnál kritika-kötet, kivéve Bányai János könyvét, ami bírálatokat is tartalmaz, ám a későbbiekben látjuk majd, a könyvtermés milyen szűk szeletére nyújt rálátást.

  A kritika elmaradását ez az összefoglaló távolról se helyettesítheti, de annyi hozadéka talán lesz, hogy az olvasó - bár egyetlen vajdasági magyar könyvkiadó évi termését - az értelmező vázlatmondatok szintjéig áttekintheti. Kezdjük.

  Jó esztendőt tudhat maga mögött Végel László, akinek 2003-ban kiadott harmadik könyve, a Parainézis regény a Forumnál jelent meg, és meghatározó magyarországi folyóiratok, lapok kellő odafigyeléssel foglalkoztak vele. A regény szüzséje szerint Újvidéken, a múlt század hetvenes éveiben Damján Pál, Damján Gábriel nevelőapja, háború előtti kommunista, majd partizán, végül a szocializmus anyagi-politikai-hatalmi haszonélvezője a kor és a társadalmi mozgások kényszere alatt múltja kapcsán erkölcsi dilemma elé kényszerül: tudatosul benne, hogy „a győztesek közé került, habár minden elveszett […] a vesztesek szenvednek […] a győztesek mindent elvesztettek”, ezért hitben megingott lelkiismeretének megtisztítása érdekében múltjával úgy kíván elszámolni, hogy megírja és közkézre adja életrajzát. A végül kiadásra nem kerülő életrajz a regényben többször is összefoglalásra kerül, legmagvasabban a kommunisták öntisztulását és egymás közti leszámolásait szolgáló Oázis Klubban rendezett előadáson, amelynek egyik főszereplője Damján Gábriel, nézője pedig nevelőapja, Damján Pál. A regény többször is összefoglalja a saját szüzséjét, legközérthetőbben így: „Ebben a történetben egy férfi megöli szerelmét, Juditot, akiről nem tudta, hogy szintén kommunista. Az a feladata, hogy a párt utasítása alapján tegye el láb alól a szófogadatlanokat. Te alakítod a szivart. Paulus a neved. Én vagyok a szerelmed. Kezdjük. Képzeld el, a férjem vallásos, az istent kereste bennem, és megtalálta, éppen Paulusnak köszönhetően bebizonyította. Mert egy napon Paulus illegálisan visszatért, s rábeszélte Ferencet, áldozza fel az életét, hogy egy tucatnyi emberéletet megmentsen. Amikor másodszor tért vissza a városba, a saját szemével látta, hogy Judit az ellenséges tisztekkel kurválkodik. Harmadszor immár győztesként érkezett meg. Viszonzatlan szerelme s Ferenc emlékének meggyalázása miatt, bosszúból hozzájárult Judit halálához. Akit egyébként is a kommunisták írtak le, hogy a múltjukról ne tanúskodhasson senki. Mi a különbség tehát a jó és a gonosz között? Ki az ártatlan és ki a bűnös, ki az áldozat? Judit? Paulus? Valójában egyszerre kell elbukniuk. […] Mindenesetre Paulus életben maradt, s örökbe fogadta Judit fiát. Azt hiszi, ezzel megmenekül a büntetéstől.” A regényben a három nemzedék összefonódó sorsában megjelenített jugoszláv praxisú baloldalon nincs nyertes. Csak vesztesek, erkölcsi roncsok, kiégettek és reménytelenül csüggedők. „Minden nemzedék hátat fordít saját áldozatának” – írja Végel László, és ez így zajlik mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a nemzedékek tulajdonképpen önmaguk áldozatai (is), így a regény fő kérdései az áldozat, az árulás, a szabadság, a hitre való sóvárgás.

  Aki kedveli Brasnyó István prózáját, hosszabb szünet (?), kihagyás (?), elhúzódó felkészülés (?) után ismét olvashat Brasnyó-regényt, a Vaktát, ami lényegében nem is annyira új, hiszen évekkel ezelőtt íródott, a regény utolsó mondatának vége szerint, ami az egyetlen időbeli fogódzó is a műben, 1998 Luca napja a szöveg befejezésének dátuma, de az ínyencek – magam is közéjük sorolom – számára az artisztikus próza hosszasan sóvárgott ízeit idézi meg. A hagyományos, történetelvű regényt kedvelők viszont aligha lelik örömüket ebben a szövegben, ugyanis egy olyan lélegzetelállítóan izgalmas eseményig is, mint egy elkóborolt, ingoványba süppedt tehénnek a szarván átvetett lánccal való kirángatása a mocsárból, két fejezeten kell átrágnia magát, közben a tehénen kívül más, hús-vér figurával nem találkozik. Igaz, az író figyelmeztet is erre. A regény derekán, midőn arra hívja fel a figyelmet, hogy olvasója követheti a légberántott hőseit, vagy inkább járkálhat „olyan helyeken, ahol nagy kalandok vannak folyamatban és bátraké a szerencse, miként a régi regényekben, amelyek azonban többé-kevésbé még mindig mintaképül szolgálnak a mai regényeknek is, meg jobbára a mostani létezésnek is, miközben az éltes hősök aránytalan mértékben, szinte kifejezhetetlenül megváltoztak”. Ez, a választási lehetőségként kínált út nem a Vaktában nyílik a hősök, sem az olvasó előtt.

  Brasnyó István regényei kapcsán már nem egyszer mondtam el titkolatlan Németh László-parafrázis nyomán, hogy akkor is a legvajdaságibb prózaírók egyike lenne, ha a Vajdaság szót egyszer se írná le, mint ahogy emlékezetem szerint mostani regényében se teszi, bár itt már komoly kapaszkodót jelent Topolya, Szenttamás, Zenta, Kishegyes, Zombor, Bajsa, Tornyos és Temerin említése, Szabadkának és Palicsnak pedig a létezés színhelyeként való föltüntetése, és ezáltal a hősök hazájának valamiféle körvonalazása is. Csakhogy valami baj van ezzel a hazával, ezért íródott a regény, és ha valaki átrágta magát a szövegtengeren, és még mindig nem érti, honnét a hősök szinte léttelen egzisztenciája, miért is vetődik fel bennük nem egyszer kétség a maguk létezése felől, miért hozza-viszi őket a léghuzat folytonosan, Brasnyó – szokásától eltérően – ezt is megmagyarázza: „Tartanak a nagy, bánatos esték ezekben a vidéki városokban, a lépten-nyomon fölállított kávézókban fölajzott oszmán zene szól, mint a hajótöröttek lakomáján az éjszaka peremvidékén, hogy aki rágondol, szinte megdermed tőle: vajon honnan a bátorsága élni?”. A kitárulkozott hazátlanság jelenik meg Brasnyó István Vakta  című regényében, ami már túl van „az alélt hangulatokon, amelyek a sötétség jöttén jutnak a zenitjükre, valami kifejezhetetlenül magas szintű elvágyódással, mérhetetlen honvágyat ébresztve, de milyen haza után, amikor a visszahökkentő megnyilvánulásoknak e föltoluló halmaza teszi ki a tulajdonképpeni hazát, a mára véglegesen elhomályosult és elaggott otthont, a lassanként degradálódó pátriát, amely fokozatosan kinek-kinek az egyedülálló testébe szorul”.

  Teljesen más, hagyományos alkotói koncepció eredménye, de ennek ellenére kész meglepetés Deák Ferenc regénye, a Rétegek. Olyan fegyelmezett egyszerűséggel beszéli el a bánsági Kenedi család tagjainak egymásba fonódó történetét, hogy az olvasót egyszeriben magával ragadja a közlés módja és tartalma, a lutheránus és kálvinista nyelvi egyszerűség, a mondatszövés zökkenőmentessége és a történet vonzó előadása. A 333 oldalas könyvben – Brasnyó regényével ellentétben – lényegében csak történés van. Rövid, feszes mondatok, leginkább egy-kétmondatos bekezdések, a leghosszabbak is alig néhány sorosak, nincs itt semmi felesleg, semmi sallang, a történet hömpölygését nem akasztja meg részletező leírás, még akkor sem, amikor a család két, látomásokkal megvert vagy megáldott tagja szürrealisztikus víziók terepére téved. Deák Ferenc nyelvi tehetsége létrehozta Bánát regényét, egy kiváló család- vagy történelmi regényt, amely történetében nem idealizálja a térségben együtt élő svábok, szerbek, magyarok, románok kapcsolatait, szó sincs az egymás mellett, vagy együttélés negédes illúziójának habveréséről, a nemzeti tolerancia, a humánum általános kényszerítő erejének a valósággal szembeforduló beteljesüléséről, az író kendőzetlenül mutatja be a regényhősök gyarló természetéből fakadó túlkapásait és azok törvényszerű bukását, akik emberek próbáltak maradni az embertelenségben, hiszen – a könyv tanulsága szerint – „a pokol házhoz jön”. A regény tere a nagy és „tehetősnek mondható” Kenedi család léttere nyomán kiindázik a bánsági tanyavilágba, a környező településekre, s átível Bácskába, Romániába, Magyarországra. Hiszen népes a Kenedi család, amiről talán nem indokolatlanul feltételezhetjük, hogy modelljét a Deák család adta, szóval népes a család, sok helyen gyökeret vert vagy bár igyekezett megkapaszkodni. Ha az első oldalon a szerző nem vezeti le részletesen a családfát, nem sorolja fel a szereplőket, mint ahogy egy drámai szöveg elején szokás, az olvasó aligha követhetné a történések áradása közepette a familiáris szálakat. Vagyis az író pontosan addig fogja az olvasó kezét, amíg annak szüksége van az útbaigazításra, onnan majd csak utalások segítik át a pergő eseménysoron, szinte forgatókönyvszerűen indítva el a képzeletet, hogy amit a filmben a kép mond el, azt a regényben az olvasó tudata fejtse ki.

* * *

  Az 1999 táján keletkezett költemények, amelyek jószerével 2002-ben és 2003-ban jelentek meg kötetben, szóval az elmúlt évszázad végének a kortárs vajdasági költők életében talán legválságosabb, NATO-bombázások által megjelölt esztendejében született versek főként élményanyagként szervesülnek formába. Még a kötött formákat Tari Istvánhoz, Jung Károlyhoz és másokhoz hasonlatosan nagyra értékelő alkotónál, Böndör Pálnál is ez tapasztalható: a vers élményanyagot formázó alkotásként tárgyiasul. A jelenséget valamiféle módosulási iránynak is tekinthetjük a vajdasági magyar költészetben. A vers egyre inkább narratívába hajlik, Harkai Vass Évánál részben, Bogdán József esetében teljességgel, Böndör Pálnál jószerével, vagyis egy olyan folyamat játszódik le, amely során a vers, szerkezetétől függetlenül történetbe fordul, s immár a vers tétje nem a költészet, hanem az azt meghaladó lét, vagyis a folyamat végén az egzisztencia válik a költészet tárgyává.

  Böndör Pál Kóros elváltozások című kötetében az életanyag egynemű költészeti anyaggá szervesült, a poétikai intenció egységesen vetült rá a tapasztalatra. A költő korábbi verseiből megszokott irónia és önirónia, szellemes élcelődés mögül folyton átüt egy hamismás-érzés, az élet helyett az élet illúziójának a megélése, a valóság szurrogátumokkal való helyettesítése okozta keserűen elégikus hang. A költői „én” magát „egy önérzet pótlékokra szokott maradéká”-nak tekinti, aki akár programszerűen is vállalná a hamisságnak az igazság fölé való helyezését. A léttapasztalat keserűségének a poézisre való kivetülése, inkább kételyként fogalmazódik meg, visszafogottabban mint például Harkai Vass Évánál, aki egészen a költészet tagadásáig jutott el 2003-as verseskönyvében. Böndör inkább letargikus szkepticizmussal tekint költészetére: „Verselgetsz még? Nem is tudom – / talán már nem is. Gondolom ezek már / nem is versek. Remélem hogy / már nem versek. / Elegem van // a versekből.” Ennek ellenére azonban tovább bíbelődik a verssel, megadja neki ami dukál: gondoskodást, törődést: a költészet folyamatos nyelvfilozófiai megközelítése tartja egyensúlyban Böndör Pál verseit, nem hagyja a létanyagot elhatalmasodni a versen, és teszi lehetővé, hogy a lírai helyzet, a pillanat és a tapasztalat drámaisága, valamint a poétikai intenció hiteles, esztétikai élményt nyújtó formában tárgyiasuljon.

  Gulyás József Közel és távol című kötetében az 1959-ből, majd későbbről jegyzett költemények mindenek fölött a küldetéstudatos líra tipikus megszólalását tükrözik, amelyben a szocialista proletár-patetika és forradalmár-szólam nyer kifejezést a szociális tehetetlenség fölötti borongásban. Úgy tűnik, ez a patetikus retorika Gulyás verseiben nem szerepjátszás, hanem láz, morális hevület, a jobb sorsra érdemes ifjú élet veszendősége fölötti borongás, amelynek gyakran költőietlen nyelvi kivetülését négy évtized távolából is vállalja a költő. Szociográfiai pillanatképek, valamint szociográfiai zsánerképek ötvöződnek ezekben a versekben a szociális érzés hangsúlyozott kifejtésével és a szocializálódás beteljesületlen igényével. Az a költő szólal meg az 1959-es versekben, aki a tapasztalt társadalmi igazságtalanságok okán ököllel verné az asztalt, de lényegében nincs vitapartnere, ezért csak dühösen vagy elkeseredetten – befelé – kiáltozik. Ezen túlmenően azonban folyamatosan ott munkál a versekben a költői öntudat kimerevítése, ám e büszke hang szinte csak villanásokra bukkan föl a közösség – s mindenek előtt saját – anyagi-erkölcsi elesettsége fölötti aggódó, borongós izzás mögül. A nincs hova menekülés folyton visszatérő, a későbbiekben epigrammatikusan is megfogalmazott gondolata is itt, a korai versekben csírázott ki Gulyás József költészetében, hogy annak egyik legnagyobb jelentőségű felismerésévé és meghatározójává terebélyesedjen. Innét már csak egyetlen lépés az ellentéteket egybefogó tapasztalatig, a mindent a semmivel azonosító megrendítő és elbizonytalanító élményéig, ami a költő feladatát végérvényesen a valóság vállalásában jelöli meg. A költő nem csupán a maga sorsát vállalja, hanem „mindenkiét”, s az ebből fakadó, szinte vallásalapító láz hatja át a keserűséggel, kétségbeeséssel telített, a haláltudatból táplálkozó költészetét, amelyben a világot meghatározó nagy ellentétek abszurdságuk ellenére mégsem oltják ki a világot. A mondat poétikájára építkező költeményekben megszólaló (persona) az állandó halálképzet árnyékában él, valahol az életnek és a halálnak egyedül a vers segítségével átjárható mezsgyéjén, ahonnét nézve a antinómiák inkább kettősséggé minősülnek, hogy végül a költő küldetésvállaló szerepének a makrokozmoszig felnagyítható felstilizálása a következő sorokban nyerjen programszerű rögzítést: „El kell jutnom önmagamig. // El kell érnem a csillagokig.”

  Jó kis menekülésnek tűnhet a személyes kort a megnyugvás és a lehiggadás korszakaként megélni, a versbéli megszólalást keresztezni a kert, a bokrok, a fák, a cserjék, a madarak által nyújtott, a napi szemlélődésből fakadó idillel, mint ahogy azt Pap József is igyekezett természet-azonosuló költészetében érzelmi nullfokra nivellálni a Kert(v)észének című kötetében, de már a címbe odakövetelőzött a zárójelbe tett (v), ami az idillt fenyegető, riasztó sikolyba fordította, és a megnyugvás, az időskori megpihenés, s nem utolsó sorban a verset is kertként, tehát szuverén idillikus, kissé hedonisztikus terrénumként megélő szemlélet ellentétpárjaként jelenítette meg. Hiszen a kert se már nem az egyéni megbékélés tere: mások saját céljukra használják, még akkor is, ha csak műanyagzacskókat és csomagolóanyagokat dobnak a pázsitra, levizelik a kerítést, vagy csikket pöccintenek az udvarra. Kételkednie kell ezek nyomán a költőnek: valóban elégedettségre jogosítja-e fel a kora (az életkora és létének kora egyaránt), a maga teremtette természeti gettó, vagy inkább rezervátum, és a hite szerint a teljes (ön)megvalósítást jelentő pepecselés a magyar nyelv szavaival, aminek eredményeként versnek nevezett képződmények keletkeznek. Minden kételyt gerjeszt: a kert, mint világmetafora immár nem védtelen, sőt inkább megszégyenített és megszentségtelenített, az életkor nem mentesít a világ nyikorgó fordulásának szorítása alól, a vers pedig nem egész többé: törött, rosszul csengő edény, amiből nem csak tartalma folyik ki, hanem porcelánján a máz is megkopik. A költő számára természetesen ez a legtragikusabb tapasztalat: ihletett szava csak „e világi marad”, minden csűrés és csavarás, minden vesződés, ég felé lendítés ellenére kitetszik a vers magából fakadó szárnyatlansága, vagy éppen a vele való, magasztosabb értelmet kereső bíbelődés folytán napvilágra kerülő szárnyaszegettsége. Dadogva szól már csak a szó, és vers helyett versvázlat születik: egyszerűen kifordult sarkaiból a világ, nem az már a kert, ami volt, bár a költő a mostani kötetében is egy ciklus erejéig igyekszik ebbe az oszladozó idillbe kapaszkodni; ám hiába, nem az a költő, aki volt, és nem az a vers, ami volt, de az sem, ami lehetett volna. Pap József Vesződségek című kötetében a zsigerekből feltoluló elemi kételkedés vetül rá a múltra és a jövőre egyaránt – az egyén elé tornyosuló, távlatokat eltorlaszoló „tűz-vas valóság” csupán a vers bizonyossága nyomán hágható át, és ez, még ha költőnk esetében ugyan csak a kétely árnyéka alól előbújó lehetőségként növekszik minden tapasztalat fölé, még ha csak bagatellek, vázlatok, elvetélt költemények, dadogások, motyogások révén tárgyiasulnak a teremtő akarás nyomán, még ha a verssel való vesződségek rávetülnek a kerttel való vesződségekre, és így a két (világ)metafora helyet is cserél, annyi bizonyos, Pap József összes kételyei közepette csupán egy helyre menekülhet, az önmagával való szembesülés terrénumára, s összes gondjai mellett mégis rendkívül jól érzi magát a versnek nevezett kertjében és a kertnek nevezett versében.

  Harkai Vass Éva kötete, A város bejáratánál, arról győz meg bennünket, hogy a ciklus címeként felvetett, költészettagadó NO POESIS programvers versvilága teljesen autonóm teret teremtett a költő számára, és ennek az autonómiának a fő erénye a szabadság, amely a poétikai szabadságban testet öltve sajátos nyelvi arculatot ölt. Ez az arculat befejezett versmondatokban nyilvánul meg, ami szerző-központú olvasatot hív elő, ám az ilyen leszűkítést nyomban ellensúlyozza a versek idézéses intertextualitása, a költemény tárgyával szembeni irónia és a poézissel szembeni közvetlen, minden magasztosságot elvető magatartás, vagyis a szerző nyelvi-formai készségének kiteljesülése. A költő a versírás lehetetlensége és értelmetlensége fölött vívódik, el egészen addig a tragikus pillanatig, amikor cenzurázza saját episztoláját és a szavakat kipontozással helyettesíti. Rettenetesebb cselekedet ez az öncenzúra még annál is, mint ha meg sem írta volna a verset. A versnek nincs jövője, a jelene pedig keserves. Voltak jeles költők, emlékezetes versek, és ezekkel folyamatos párbeszédben áll Harkai Vass Éva, Homorú levél című verse pedig a jugoszláviai magyar költők köteteinek vagy verseinek címeiből, soraiból áll össze, ám a versélményeken túlmenően a saját élményvilága egyfelől a tájból igyekszik táplálkozni, másfelől az emlékvilágból kíván pillanatokat megidézni. A tájélményből fakadó „topográfiai költemény”-ek azonban a pusztulással, a világ eróziójával és a rombolással szembesítik a költőt, így talán nem is marad számára más kiút, mint az emlékek közé menekülés, amit versben elképzelve, aligha lehetne mentesíteni a nosztalgia indázásától. De csak akkor, ha ez a múlt nosztalgikus lenne. Emlékezzünk csak a szerző revoltprózájára: hát nem a múltjával kívánt benne el- és leszámolni? Könnyen világossá válik, hogy a prózában se nosztalgiával idézhető emlékek a versvilágban se kerülnek, még a jelennel való szembesítés során se idealizált megidézésre. Sőt, az emlékek útján haladó költő eljut a keserű megállapításig, miszerint „Az emlék álságos, hamis.”, ebből következően a versét végérvényesen és nyomatékosan lezárja: „Finita la commedia. Ende. Finish.”, hiába igyekszik a józan elme „giccses cukormáza”-t vonni az ifjúság emlékeire, a költői tudat folyton készenlétben áll a kijózanító tapasztalattal: „Ami volt, szétesett.”

  A nyomasztó érzés a 2002-es keltezésű versekben látszik némileg felengedni, a vers ekkor már nem manifesztumként vagy topográfiai gyorsfelvételként kíván működni, hanem térré tágasul, amelyben a játék, az ötlet, a sziporka, a jelölés nélküli idézés intertextuális hozadéka is versteremtő tényezőként működik, a szó ezekben a versekben, noha a mondat poétikájára építkező költeményekről van szó, nem (csak) kijelent, hanem előhív, asszociál, megidéz.

  Danyi Zoltán a lassú elmozdulások verseit gyűjtötte az Átcsúszik kékbe című kötetébe: más közös jellegzetességük talán nincs is az egysorosoktól a hosszú leíró versig váltakozó formát öltő költeményeknek, mint a kimért szemlélődés közben lassú elmozdulásokkal körbeforduló, majd megpihenő tekintet tempója, és a látóhatáron belüli részletekre való összpontosításból sarjadó gondolati kép. Szemléletében, filozófiájában, a természethez való viszonyában, végső soron magában a kontemplációban is a nyugati világ kultúr-diktatúrájától való eltávolodás tapasztalható. Ez a kötöttségek alól mentesítő szabadság jelen van a versformák megválasztásában, az ötletes címadásban, a rímes játékokban, ennek ellenére Danyi Zoltán nem tartozik a verset játékként értelmezők közé. Ugyanakkor a szemlélődés korántsem a leírás előfeltétele és nem is öncélú tevékenység. Nem arra szolgál, hogy a lírai én a környezetéből vett mintákból, látványokból, jelenségek megtapasztalásából, megismeréséből töltekezzen fel a versírás küzdelméhez szükséges energiákkal, hanem valamiféle nyugalomkeresés, megpihenés, a kontempláció járulékos cselekedete. A versek ugyanis a környezetből kiemelt motívum higgadt szemrevételezése nyomán haladva a tépelődés, a világ általi faggatottság lenyomatává lesznek, még akkor is kontemplatív tevékenység eredményét mutatják, ha a vers szavai, mondatai nem jutnak el valami, az olvasó által azonnal értelmezhető „gondolat”, vagy netán „bölcsesség” megfogalmazásáig. Ez teszi verssé Danyi Zoltán líráját: az elhallgatások finom praktikája, a lebegtetés, az apró csusszanások a látvány és az élmény közvetlensége, a megfogalmazás kézenfekvősége és az értelmezés elvontsága között. A vers számára nem a gondolat – mint tartalom vagy bölcsesség – kimondásának eszköze, hanem autonóm entitás, önmagáért való létezés. Kötete tanulsága szerint a Szívások című prózakötetében bemutatott autentikus epikájához hasonlatosan autonóm versvilágot épített.

* * *

  Csorba István Toronyiránt cím alá gyűjtötte egybe tárcariportjait. A műfaj szerzői kreáció, két, az elmélet szerint egymással nem igazán érintkező újságírói megnyilatkozást közelít egymáshoz, a szubjektív tárcát és az objektivitásra törekvő, hír- és jelentésértékű riportot. Ha közelebbről vizsgáljuk a két adott műfajt, kiderül, nem is álnak egymástól olyannyira távol, hogy a jelenségekre érzékeny, kiváló tollú újságíró ne ötvözhetné a kettőt. A tárca – Vukovics Géza és Kalapis Zoltán (Újságírók kézikönyve. Forum - Magyar Szó. 1989) – meghatározása nyomán „az újságírás műalkotása”, a riport „kifejezésformája egyéni, sajátos, gazdag. Újságírás is, meg részben irodalom is”, akárcsak a tárca, amely úgyszintén köztes műfaj. A riport „emberekről szól, sorsokat tár fel, érdekes helyzeteket állít elénk [...] történet rejlik az élmény mögött”, a tárca „alapja valamilyen tény vagy élmény. Feldolgozása írói készséget és stílust, egyúttal újságírói hatásosságot igényel. Az egészből ki kell csendülnie valamilyen emberi, erkölcsi, eszmei mondanivalónak”. Íme, az elmélet máris plasztikusan megjelenítette azt a műfajt, amit imént még szinte képtelenségnek tartott. S miként a puding próbája az evés, a „tárcariport” próbája Csorba István írásainak olvasása. A Magyar Szó olvasója ezt megtehette a lap vasárnapi számait böngészve, most pedig kötetben nyerhet rálátást a szerző üditően friss gondolatmenetére, kiváló stílusérzékére, csipkelődő modorára, és a mindennapjainkból kiragadott pillanatok erkölcsi kommentárjaira, mégpedig négy ciklusba rendezve, az elsőben az otthonról hozott történetektől elindulva, a közbülsőkben a jelenünkön átvezetve, az utolsóban pedig kollégáit, s az egykori, még hat tagköztársaságból álló Jugoszlávia szocialista vezetőit megidézve. Csorba István 1959-re vezeti vissza az életes írással való ismerkedését, amikor a Magyar Szó szerkesztőségében Muhi János ílymódon okította: „az életes írást akkor »írja« az ember, amikor pihen; szórakozás közben »kanyarít le« a környezetében zajló történésekből egy darabkát, és hosszabb-rövidebb írás formájában felszolgálja az olvasónak. Nagyon hálás tud lenni érte az olvasó, mert egy pohárka üdítőként éli meg a sok puskaporszáraz, nemritkán semmitmondó információ konzumálása közben.” Csorba István jó tanulónak bizonyult. 

  Olyanok örömére jelent meg Vukovics Géza Villanások című gyűjteménye, akik nehezen várják ki azt az egy hetet, ami a szerző két szellemes írásának megjelenése között elmúlik – ez az előnye a könyvnek – lehetővé teszi a felcsigázott kíváncsiságnak a folyamatos olvasás általi csillapítását. Vukovics Géza kiváló publicisztikai készségét széles körű, mindenek előtt művelődéstörténeti jellegű ismeretanyaggal és üde szellemességgel ötvözve Csorba Istvánhoz hasonlóan új műfajt hozott létre a tárcából, amit azonban nem ő, hanem kritikusa, Gerold László nevezett el kultúrhumoreszknek még a szerző Varázsszem című, 1988-as gyűjteménye alapján, a mostani kötetre is érvényesnek tartva e meghatározást és leszögezvén, hogy „a megnevezésül szolgáló szóösszetétel első tagját a szerző valóban rendhagyó művelődésbeli jártassága, második tagját pedig írásainak stílusa, hangja indokolja”. Vukovics Géza olvasmányos írásai publicisztikai remekek, újságírók iskolájában taníthatók: arról szólnak, miként kell nyitott szemmel járni a világban, hogyan kell nyitott elmével olvasni a sajtót, hogyan kamatoztatni a fölszippantott művelődéstörténeti anyagot, hogy mindennek egybefoglalását egy élces csattanóval lezárva az olvasó tájékoztatását, okítását és szórakoztatását szolgája egyszerre.

* * *

  Jelentős vállalkozások eredményeit közölte 2003-ban a Forum, köztük magyarságtudatunk elmélyítésének számottevő műveit. Ide sorolom például Silling István Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük, Bodor Anikó Vajdasági Magyar Népdalok III., és Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának második és befejező, harmadik kötetét, valamint Káich Katalin becskereki színházi monográfiáját. Silling István 1980 óta foglalkozik a népi vallásosság hagyományaival, az archaikus népi imádságokkal, gyűjti, kategorizálja és értelmezi őket. A folklórkutatás e viszonylag fiatal ágazata immár életművé szervesülő munkát példáz a kutató eddigi hét, idevágó témájú kötetében. A mostani vaskos kiadvány jellegzetessége, hogy a bajelhárító és a szenvedéstörténetet idéző népi, vagyis a hivatalos liturgiából kiszorult imádságokat nem csupán összegyűjti, nem csupán rendszerezi, s nem csupán szakrális és profán elemeket ötvöző folklór-alkotásnak tekinti és műfaji-poétikai, esztétikai-tartalmi szempontból elemzi, hanem nyelvi jelenségként kezeli, elvégzi a gyűjtött nyelvi anyag fonetikai, morfológiai, lexikai, etimológiai, szintaktikai elemzését, kiemeli a szövegek dialektológiai aspektusait. A könyv azonban nem kimondottan nyelvészeti kiadvány, hanem olyan egyedülálló könyv, amely teljességében tárgyalja a vajdasági archaikus népi imádságokat, a Függelékben 330 bácskai és bánáti imádságot ad közre, a többszempontú tanulmányok nyomán pedig „lehetővé teszi egyrészt a vajdasági magyar archaikus népi imádságok eddigi legteljesebb gyűjteményének bemutatásával azok megismerését, e folklórműfaj vajdasági – bácskai és bánáti – hagyományanyagának alapos áttekintését, az imaszövegek tartalom szerint kialakított kategóriáinak vizsgálatát, másrészt bemutatja a vajdasági magyar adatközlők által a régi imádságokban használt nyelvet, a megőrzött releváns nyelvi ősiséget és a mai beszélt nyelv, valamint a nyelvjárások imaszövegeiben előforduló sajátosságait”.

  A Forum Könyvkiadó és a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ közösen jelentette meg Bodor Anikó óriási vállalkozásának, a Vajdasági magyar népdalok sorozatának harmadik kötetét. A szerző 1997-ben a katonadalokat, a hétköznap dalait, szerelmi, tréfás és egyéb dalokat egybefogó gyűjteményét adta közkézre, majd 1999-ben a balladákat, betyár- és pásztordalokat bemutató könyve került sorra, most pedig, a sorozat harmadik kötetében párosítókat, lakodalmas szokásdalokat, szerelmi dalokat közölt. A négy részesre tervezett sorozat közel hatszáz oldalas harmadik kötete a fellelt népdalkincsből 226 dallamot, 20 vőfélyrigmust és 54 kurjantást, összesen mintegy 600 változatot közöl. Az autentikus népi előadás eltűnése magával hozta a lakodalom mozzanatai szertartás-jellegének kilúgozódását is, amit valójában elveszett kincsként gyűjt egybe ez a különösen fontos vállalkozás és a nyomán született harmadik kötet.

  Lekerekedett Kalapis Zoltán lexikoníró munkája, az Ezer magyar biográfia a délszláv országokból alcímű, három részes, Életrajzi kalauz című sorozat második (H – Ő), és harmadik (P – ZS) kötetének megjelenésével, hasonló kultúrkincset adván a vajdasági magyarság kezébe, mint Bodor Anikó és Silling István munkái. A több mint másfél évtized kutatásait egybefogó három kötet ugyanis a délvidéki magyarság azonosságtudatát hivatott szolgálni. Az írók, költők, politikusok, tudósok, művészek „csevegő biográfiái” sorának célja, hogy „erőteljesen dokumentálja a teremtő magyar szellem jelenlétét a mi tájainkon is: nyelvterületünk déli részén, a peremvidéken”. A lexikon szerzője az ezer lezárult életmű összefoglalásával nemcsak a közismert nagyságok biográfiáit gyűjtötte egybe, hanem olyanokat is elragadott a feledéstől, akik a maguk szakterületén jelentős eredményeket értek el, de nevük nem vonult be a köztudatba, esetleg szűkebb szakmai körökben emlékezhettek még rájuk, és ezzel egy be nem fejezhető, csak abbahagyható munkának nyitott teret. A kutatómunkán felül még egy nagy erénye van e három kötetes lexikonnak: a dokumentálás és a szemléltetés mellett a színes, érdekes részleteket is közlő olvasmányos előadásmód. Egyébiránt is nagy élmény a lexikonban lapozni, már csak a szócikkekként szereplő nevek mögül feltárulkozó életrajzok között ívelő feszültség, időlánc, hasonlóság vagy eltérés miatt. Csak véletlenszerűen felütve a második kötetet, egymás mögött találkozhatunk a gondok elől az önkéntes halálba menekülő nyelvészdoktor, Matijevics Lajos, a legendás Mátyás király, majd az illegális pártmunkás, Híd-szerkesztő Mayer Ottmár életrajzával, akit hűtlenség és katonai titok elárulása vádjával a magyar hatóság 1941 őszén kivégeztetett. Sorsok, kész regények sorakoznak ebben a lexikonban.

  Káich Katalin is nagy vállalásának végére jutott A nagybecskereki magyar színjátszás története és repertóriuma (1832 – 1918) második kötetének megjelentetésével. Nem csupán Nagybecskerek magyar színjátszásának áttekintését készítette el, hanem ezzel a munkával tulajdonképpen lekerekítette ilyen irányú vajdasági vizsgálódásait, miután megírta már Zombor, Újvidék, Zenta és íme, Nagybecskerek magyar színjátszásának történetét. A faktográfiai anyag mellett ezekből a kötetekből tájékozódhatunk a hajdani kultúrigényekről, színházi megmozdulásokról. Káich Katalin monográfiája száznyolcvan év távolából indulva szemléletes képet ad a közönség ízlésvilágáról is, a tizenkilencedik században találva meg a mai közönségnél is ható, az operett, a zenés darab és a népszínmű jellegű előadás iránti igény gyökerét. Nagybecskerek magyar színháztörténetének bemutatásához öt év kutatómunka és nyolcszáznál több kéziratoldal mutatkozott szükségesnek, vagyis két kötet, annak bizonyítékául, hogy eleink hajdani művelődési igényeinek csupán egyetlen szegmentuma is virágzó gazdagsággal terebélyesedett a tizenkilencedik században és a huszadik század legelején. Térségünkben Nagybecskereken épült az első kőszínház, 1839-ben. A második kötetben közzétett repertórium 1832 és 1918 között 1110 előadott színpadi mű adatait foglalja egybe, emellett részletes jegyzéket közöl az ugyanebben az időszakban Nagybecskereken járt színi társulatokról.

  A művelődéstörténész munkája a bogarászás, a kutakodás, a következtetés, és végül – a dokumentálás. Németh Ferenc művelődéstörténész részkutatásainak tárgyát a Bánság tizenkilencedik századi tárgyi és szellemi emlékei képezik, amelyekkel kapcsolatosan könyvek sorában jelentetett meg feltáró tanulmányokat. Jelen kötetében, az Úri világ Torontálban is egy olyan hajdani harmonikus világot igyekszik rekonstruálni, amelyre a kutatásai híján maholnap végérvényesen rátelepedne a feledés mindent egyneműsítő pora. Annak ellenére, hogy a kötetnek a tárgyi-építészeti emlékektől az úri világ bohémségén keresztül a szellemi eredményekig ívelő szerkezete azt sugallja, hogy a szerző egy korszak teljes feltárására vállalkozott, a könyv a címadásnak megfelelően csupán a bánsági úri világgal, a főúri életvitellel foglalkozik, és ennek alapján beszélhetünk elveszett harmóniáról: a kép egyoldalú, a szerzőnek nincs szándékában a kor társadalmi diszharmóniáját feszegetni. Ez pedig ennek a könyvnek az esetében így van jól: legtöbbünk számára éppen a főúri világ hajdani miliője az az ismeretlen, feltáratlan közeg, ahová büszkeséggel, ha egyébbel nem, hát vajdasági vagy bánsági lokálpatriotizmusunk hízlalásának szándékával lépünk be.

  A Forum Könyvkiadó által megjelentetett helytörténeti munkák mindig túlmutattak a puszta dokumentálás szándékán. Miközben igyekeztek egy időszeletet elszakítani a feledéstől és megőrizni a jelenben a jövő számára, föltárták e dokumentálási szándék belső indítatását, azt a lírai lobogást, ami a történetíró krónikást a tárgyához fűzi, s egyben azt is, ami miatt a tényeket statisztikából krónikába kell fordítani. Nagy Sívó Zoltán esetében a Jugoszláviában élő székelységet súlytó három „H”, a halmozottan hátrányos helyzet táplálja a krónikás tüzét, hogy az egykori Hertelendyfalva, és a ma már közigazgatásilag önállótlan Vojlovica népének sorsát lejegyezve ábrázolja, miként is lehet vállalni a peremlétet a főváros árnyékában, a gyárak falvában, ahol nem csak kisebbségben, hanem ráadásul szórványban is kell élnie egy elhamarkodott telepítés népének. Szórványban töltött kisebbségi peremlét, ez az a bizonyos három „H”, ami egyfelől makacs rátartiságra, másfelől gumigerincű alkalmazkodásra kényszerít, és megtanít, hogy a kisebbségeknek „a meghirdetett jogokat nem szabad komolyan venni, mert nem mindig komolyan adják, komolyan gondolják, amit törvénybe iktatnak”. A vojlovicai székelyek 1883-as telepítésüktől fogva négy impériumváltást éltek meg, mégis mindkét világháború végén úgy tértek vissza a faluba, mint a szülőföldre és a hazába. Nagy Sívó Zoltán az 1883-tól 1941-ig terjedő időszakot a Bukovina, mit vétettem? című kötetében dolgozta fel, mostani, A főváros árnyékában című könyvében pedig 1941-től 1991-ig folytatódik az „egy letűnt kor balga visszavárásának évei”-t, a viszonylagos jólét nemzeti beolvadást generáló esztendőit, majd a „többségi nemzet kísértéseinek évei”-t, a letargia korát megjelenítő krónika. Talán a székelység eddigi sorsát elviselhetővé tevő gerincesség diktálhatta a szerző felderengő optimizmusát, amiből fakadóan a média mai világának köszönhetően elviselhetőbbnek tartja a peremlétet, amelyben „a család lehet újra az azonosságtudat vára, a megtartó nyelv és hit őre”.

* * *

  Eddigi művelődéstörténeti, kapcsolattörténeti, színháztörténeti köteteitől és repertóriumaitól merőben eltér Káich Katalin ugyancsak 2003-ban megjelent, Írások a lélek útjairól című esszé- és tanulmánykötete. Egy olyan szerző vallomásai ezek az írások, aki belépett a keresők közé, akik „úgy érezték, a tanultság és a tudatosan elsajátított képzettség az életben való helyes eligazodásban nem segít, mint ahogy annak a bölcsességnek a megszerzésére sem alkalmas, mely összhangba tudja terelni a fizikai valóságot az érzelmi, a szellemi és a mentális valósággal, mind egyéni, mind kollektív síkon. Az élet teljességének megélése pedig mindaddig elérhetetlen lesz számunkra, míg a felhalmozott tényanyag és információ mennyiségének függvényeként közelítünk a probléma megoldásához, s valóságként csak azt fogadjuk, ami nem mutat túl az átlagérzékek befogadóképességén.”

  Káich Katalin a szellemi restség és az önmagát vállalni képtelen gyávaság korszakában indult el a lélek kiművelésének, a szellem spiritualizálódásának útján, hogy a nyugati kultúra büntetés-jutalmazás elvű halálképe, vagy a keleti bölcselet jobbító-javító tanításának új esélyre épülő okfejtése között a szeretet nyomán járva megtalálja a kiapadhatatlan életenergia forrását, azt a kegyelmi állapotot, amelyben a három részre tagolt létezésben a test, a lélek és a szellem hármassága megleli önmagával és a világgal való harmóniáját.

* * *

  Nem tudott igazán magával ragadni az irodalom értelmezőinek újabbkori vesszőparipája, a tipologizálás, ami szerintem, bizonyára felkészületlenségemből fakadóan, nem nyit kellően széles távlatot a műalkotások értésében és interpretációjában, inkább egy szűk folyosón tapogatózik, igaz, szemernyit se rettegve attól, hogy zsákutcában jár. Gerjedő ellenérzésemet csak táplálta Bombitz Attila meglátása, miszerint „egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tipológiai rendszerek felállításával bármi lényeges elmondható egy korszak irodalmiságáról”, és Borbély Szilárd észrevétele, hogy „az egyre inkább elnehezedő értelmezői nyelv az akadémiai és egyetemi világon túl alig tud hatást kifejteni vagy olvasókat toborozni”. Hózsa Éva Mándy Ivánról szóló könyve, A novella új neve függetlenül attól, hogy Hózsa Éva írásait mindig élvezettel olvasom, és attól is, hogy Mándy prózaművészete távol áll tőlem, alcímével riasztott: Mándy Iván novelláinak tipológiája és szövegközti értelmezése. Tény azonban, hogy a szerző által alkalmazott, és Bányai János recenzens által neki tulajdonított „nyitott tipológia” és „tipológiaköziség” kategóriákban való gondolkodás életessé teszi a dolgozatot. „Mándyt úgy kell olvasni – írja Hózsa Éva ­, ahogyan ő olvassa újra és újra a látszólag változatlan történetet, amelyet már máshol szintén olvashattunk. Még az is előfordulhat, hogy ő írta le régebben.” Vagy később: „Mándy tehát egészen különös belső paródiát valósít meg, amellyel saját novelláját és én-elbeszélőjét parodizálja, mindez az öntükrözés mozzanatához kapcsolódik.” Rengeteget megtudhat az olvasó e könyv alapján Mándyról, írásművészetéről, az egészében továbbra is feltáratlan motívumrendszeréről és nem utolsó sorban szövegeinek nyitott tipológiájáról és szövegközi értelmezéséről, mindenek előtt annak köszönhetően, hogy Hózsa Éva dolgozatában kiválóan ötvöződik az irodalom iránti érzékenység, az irodalomértés készsége az irodalomtörténeti ismeretekkel és az irodalomelméleti felkészültséggel, a széleskörű érdeklődéssel és tájékozottsággal. Vagyis könyve szakembereknek ajánlható.

  Bányai János tanulmányait és kritikáit egybefogó kötete, az Egyre kevesebb talán a tipikus irodalomcentrikus vajdasági értelmiségi írásbeli megnyilvánulásának alapmintája: az író ember önfaggatásainak lenyomata, reagálásai az (irodalmi) élet fontosabb és periférikusabb jelenségeire, amit áthat a továbbvivés lehetetlenségének érzése. Már a bevezető esszé témája is maga az esszé, pontosabban az, hogy miként vette át az esszé a regény helyét a lényegében „hontalan”, vagy „szigetlakó”, a nyelvi erózióval küzdelmet folytató (nemzeti) kisebbségi magyar írónál, mindenek előtt Végel Lászlónál (és részben Juhász Erzsébetnél). Bányai figyelme Végelnél még hosszasan elidőzik, írásainak metaforikus motívumvilága akkor is rímel Végelével, amikor nem az ő művét tárgyalja. A kötetben tanulságos tanulmányt olvashatunk az Új Symposionról és a Kalangyáról, Németh László kritikaírásáról, Kertész Imre munkáiról, Esterházy Péter és Závada Pál regényeiről, Petri György költészetéről, a honi kortársak munkái közül Végel könyvein kívül még Faragó Kornélia, Vasagyi Mária és Gerold László munkájával foglalkozik, illetve Gion Nándoréval, de már csak a nekrológok között. Az utószó helyett közölt Megértés és értelmezés. Az irodalomértés anomáliái  című és Idegen tollakkal ékesített előadás vajdasági magyartanároknak alcímű összefoglaló pedig az irodalomtudós és pedagógus ars poeticájaként olvasható összegzés és áttekintés.

  Bori Imre 1967-ben már megjelentetett egy, vagy ha szőrszálhasogatók is olvassák e jelentést, akkor számukra pontosítva: egy „fél” könyvet Juhász Ferenc költészetéről Két költő címen, amelyben a másik költő Nagy László volt. Most Az élet és a halál Ősfája alatt címen gyűjtötte egybe az alkotóra vonatkozó tanulmányait. Megakad a szeműnk a könyv címén, a fa, az életfa, a családfa, a világfa többszörös előfordulása a tanulmányok címében (Az életfától a családfáig; A családfától a világfáig), illetve a fa helyett a fű említése (Fűszál-éposz, avagy tükör a versben), a (világ)fához hasonlatos agancsot hordozó szarvas idézése (Juhász Ferenc „szarvas-éneke”) olyan szilárd alapú motívumrendszerre utal, amit Bori Imre Juhász Ferenc költészetét vizsgálva a jelen könyv tanulsága alapján kiváló érzékkel kitapintott. A szövegek eredeti megjelenését figyelembe véve negyvenöt, az előkészületeket tekintve inkább ötven év figyelemösszpontosítását dokumentálja a jelen kötet. (Biztosan akad nyelvfilozófus, aki összeszámolja, hányszor használtam ebben az írásban a kiváló, kiemelkedő és hasonlóan kitüntető tartalmú jelzőket, de a jelen pillanatban a saját életkorommal majdnem azonos idejű vállalkozás nyomában járok, s bizony azt is meg kell számolni, 2003-ban hány, több évtized munkáját szintetizáló munka jelent meg a Forum Könyvkiadónál.) Bori Imre figyelme az 1958-as kezdetet és a könyvet lezáró 2003-ig három terjedelmesebb periódusban, 1965 és 1970, 1987 és 1989, valamint 1991 és 1993 között összpontosult Juhász Ferenc munkásságára. Midőn tudomást szereztem a könyv megjelentéről, önkéntelenül is arra gondoltam, mi időszerűsítette a költővel való foglalkozást, és még mielőtt elolvastam volna, egy másik könyvben, Bányai János fentebb idézett esszégyűjteményében leltem meg a választ: „A nagy versnek nincs irodalomtörténete. A szépnek sincs. Az irodalmi értéknek sincs. Van azonban az irodalom intézményeinek története....” Valóban, a hetvenes és nyolcvanas években Juhász szólávázó, látomásos költészete revelációértékű volt számomra, és noha azóta már többet tudok úgy a költőről, mint a költészetről általában, emlékszem néhány kortalan alkotására, amelynek nem története, hanem az esztétikai tapasztalásra épülő, áthagyományozódó értéke van. Vagy miként Bori Imre írja Juhász Ferenc egyik kötete kapcsán: „Lélegzetelállító gazdagság ragyog ebben a költői ajándékban: teljességre törően a természeti, az »emberségi« és költői Mindent írta...” Miközben Bori Imre is ékszerdoboznak tekinti Juhász költészetét, költői bravúrok tobzódásának, „amelyekkel mestermunkaként életképeit megteremti, felhasználva a hétköznapok látványát és a képzelet merész ragadmányait”, így egymásbafonódásukban tárja fel e költészet artisztikus és emberi forrásvilágát, a valóságtól a képzelet felé vágtázó látomásosságot, a formával következetes következetlenséggel birkózó gondolatot, amely határozott lépésekkel tör a költőiség felé, a lét és a metafizika nagy misztériumainak, az életnek és a halálnak, az élet és a mítosz párhuzamának, a családi (személyes) életnek, valamint az élet genezését és nemezisét hordozó teremtés- és üdvtannak a poétikus megragadása irányába.

 

  Ezzel az összegzés végére értünk. Amennyiben sikerült azt írnom le, amit gondolok, akkor bizonyára a figyelmes olvasó előtt is világossá válik, mennyire harmonizálnak egymással a 2003-ban megjelentetett Forum-könyvek[1]: a szépirodalmiak a kitárulkozó hazátlanság, a nemzeti dezintegrálódás, a személyes ellehetetlenülés, általános erkölcsi erózió közösségi és szubjektív megélését igyekeznek formába ölteni, míg a tudományos dolgozatok ugyanettől a szellemi-egzisztenciális fenyegetettségtől vezérelve a vajdasági magyarság identitástudatát tovább pillérező művekként tárgyiasulnak.

  De hát hányan olvasnak ma könyvet?