DIGITÁLIS KÖNYV

A mű nyomtatásban történő publikálása vagy nyilvános előadása csak a szerző engedélyével és a szerzői jogdíjakra vonatkozó előírások figyelembevételével lehetséges!

E u r y d i c e

Jean Anouilh azonos című drámájának motívumai alapján színre alkalmazta és a dalszövegeket írta: Vitalij Dvorcin.

“Orpheus, a nagy dalnok, megszerette a táncos nimfát, Eurydicét, aki felesége lett. Boldogságuk nem sokáig tartott – Eurydice életét kígyómarás oltotta ki. A halott lelkek birodalmának úrnője hajlandó visszaadni Orpheusnak Eurydicét azzal a feltétellel, ha a dalnok nem néz rá addig, amíg házába nem vezeti. Ám Orpheus nem tudott ellenállni, hátrafordult, és másodszor is átélte hitvese halálát. Orpheus és Eurydice lelke csupán négy év elteltével találkozott újra. Attól kezdve örök időkig nézhették egymást…” (Ógörög mítoszok alapján)

Nem vagyok én görög ember, nem bizony,

nincsen sehol Égej-tenger, nincs bizony.

Más történet, amit láthatsz, vadi új:

motiválta senki más, mint Jean Anouilh.

Minden meg lesz, itten meg lesz mutatva,

mindenki most igazán megtudhatja,

milyen az a híres-neves szerelem,

mi kell ahhoz, két ember hogy szeressen!

Kettő kell hogy, kettő kell hogy szeressen!

Orpheus zenei témája hangzik (gitárszóló), a színen megjelenik Orpheus,
bőröndjére ül, elgondolkodik. A felső szinten, az árkádok alatt áll Orpheus Atyja. A zene ritmusára:

ATYA: Fiacskám!

ORPHEUS: Igen, apa!?

ATYA: Ide figyelj, te valami szörnyen szomorút játszol.

ORPHEUS: Magamnak játszom és szomorút gondolok.

ATYA: Mi az a szomorú?

ORPHEUS: Arra gondolok, hogy amióta anyám meghalt, azóta kávéházak teraszán bolyongok, elnézem, ahogy esténként összeszámolod az aprópénzt, aztán lefekszem és másnap újra felkelek.

ATYA: El akarsz hagyni engem?

ORPHEUS: Nem. Úgy látszik, ezt soha nem tudnám megtenni. Nem tudnék nyugodtan élni, ha tudnám, hogy téged valahol az éhhalál fenyeget.

ATYA: Az jó, fiacskám, hogy gondolsz az apádra.

ORPHEUS: Igen, az jó, csak nehéz. Nagyon nehéz, apám.

ATYA: Milyen gyászos gondolataid vannak ma, barátocskám! Amikor olyan idős voltam, mint te most, én gyönyörűnek találtam az életet. És a szerelem – mondd csak, gondoltál te már arra, hogy szerelem is van a világon?

ORPHEUS: Szerelem? Miféle szerelemről beszélsz? Azokról a lányokról, akikkel összejöhetünk?

ATYA: Ó, kedvesem, nem tudhatjuk előre, hol találkozhatunk a szerelemmel. De hová mégy?

ORPHEUS: Sétálok egyet a peronon. Még fél óra van hátra a vonat indulásáig.

Zenei téma úszik elő, megjelenik a férfi balettkar; Orpheus dala tánc közben:

Ó ti kedves jó atyáink, hát mi van?

Ácsingóztok félvakon és naivan,

sapkátokon avasodott zsír ragyog,

rikoltoztok, hogy: “Én ártatlan vagyok!”

Mennyi naiv, hiszékeny jó atyuska,

rájuk ragadt bohócruhák kaucsukja.

Ó ti kedves jó atyáink, hát mi van?

Szárnyatok már réges-rég a zaciban,

bort ha isztok, megszokás az, mi vezet,

nincsen már a bódulatban élvezet,

nincsen már a bódulatban élvezet.

(a férfi balettkarral együtt eltűnik a színről)

Eurydike jelenik meg, Orpheus atyjához fordul:

ATYA: De igen, mademoiselle, a fiam gitározott.

EURYDICE: Milyen csodálatosan játszott!

A zenekar a következő témát játssza. A árkádok alatt Eurydice Anyja,
a színen a női balettkar jelenik meg. Eurydice eszeveszett táncba kezd, úgy folytat párbeszédet.

ANYA: Nocsak, hát itt vagy! Hagyd abba ezt a vonaglást! Bizony ezt a vendégjátékot pocsékul szervezték meg! Hogy léphetnél este színpadra, ha napközben ezekben a bűzös várótermekben vesztegeted az idődet. Az ügyvezetőnek úgy kellett volna megszerveznie, hogy a vezető színészeknek ne kelljen egy örökkévalóságig várakozniuk. Hagyd abba a vonaglást!

EURYDICE: Innen indul az egyetlen vonat, mama, ezzel utaznak a főszereplők is és a statiszták is, de késik fél órát. Mi köze ehhez az ügyvezetőnek?

ANYA: Hagyd abba ezt a vonaglást! Miért nem vagy Mathias-szal?

EURYDICE: Ne izgulj miatta, mama.

ANYA: Hasztalan kárhoztatod szenvedésre azt az ifjút. Istenít téged. Nem kellett volna szeretőddé tenni. Látod, mi lett ebből. Hagyd abba a vonaglást! Mondd meg nekem, hát miért bünteted, mit követett el ellened!?

EURYDICE: Semmit, anya, semmit!

ANYA: Már nem szereted?

ANYA: Hová mégy, gyermekem?

EURYDICE: Sétálok egyet, anya.

Az Anya eltűnik. Eurydice éneke tánc közben:

Drága édes jó mamáink, hát mi van,

elvesztek az atyák mind a partiban?

Mennyi barát, utánatok hány szalad,

Nektek lehet, amit nekünk nem szabad?

Drága, édes jó mamáink, hát mi van?

Copfot fontunk nélkületek dugiban…

Most a hajunk pompázatos és buja,

nyelvünk darázs, a mérgünk nadragulya.

Kérdésekre okosakat felelünk,

újat vajon ki mondhatna még nekünk?

Felvidítnak kis bűnök és nagy csínyek,

drága mamák, nem vagyunk már kicsinyek…

(eltűnik a színről a balettkarral együtt)

A zene erősödik. Harsány "diszkó" alakul ki az állomás peronján.
Orpheus és Eurydice bevezetik a táncba a maguk balettkarait.
(Címszereplőink "prózában" eleinte magázzák egymást, de a dalokban tegeződve fordulnak egymáshoz)

Erőteljes tánc közben:

EURYDICE: Maga gitározott az imént?

ORPHEUS: Igen, én.

EURYDICE: Nagyon jól játszott!

ORPHEUS: Igazán?

EURYDICE: És mi annak a címe, amit játszott?

ORPHEUS: Nem tudom, improvizáltam.

EURYDICE: Kár pedig.

ORPHEUS: Miért?

EURYDICE: Magam sem tudom miért, de szeretném, ha lenne valami címe.

A zene megszakad. A táncosok megmerevednek. Eurydice és Orpheus sokáig nézi egymást.
A találkozás zenei témája kezd éledni. A balettkar tagjai lassan elhagyják a színt. A bevezető zene alatt:

EURYDICE: Magának égszínkék szeme van!

ORPHEUS: Igen. De a maga szemének a színét nem lehet megállapítani.

EURYDICE: Azt mondják, attól függ, hogy mire gondolok.

ORPHEUS: Most sötétzöld, mint a víz a köves part fenekén.

EURYDICE: Azt mondják, akkor ilyen, amikor boldog vagyok.

ORPHEUS: És kik mondják ezt?

EURYDICE: Az emberek.

Kettős:

ORPHEUS:

Ki vagy te, ki vagy te? Kérdésem felsajog!

Ki vagy te, ki vagy te? Hallhatom válaszod?

Lehet, hogy szemedben látom a szememet?

Ki szeme mondja, hogy csillagom feljöhet?

EURYDICE:

Ki vagyok? Ne kérdezd sohasem!

Ki vagyok? Sorsomat viselem!

Ki vagyok? Hallgatok vétkesen!!

ORPHEUS:

Ki vagy te, ki lehetsz?

EURYDICE:

Ne kérdezd, ha szeretsz…

Váratlanul abbamarad a diszkó tánczenéje. A szín megtelik táncosokkal.
Az árkádok alatt megjelenik a Leány. Eurydicéhez fordul, miközben új zene, új tánc kezdődik.

LEÁNY: Hát itt vagy! Az előbb találkoztam Mathias-szal. Vár téged, aranyoskám. Ne feledkezz meg Mathiasról!

EURYDICE (hirtelen Orpheushoz): Mit gondol, szerencsétlenné fog maga tenni engem?

ORPHEUS: Szerintem nem.

EURYDICE: Félek attól, hogy szerencsétlen és magányos leszek, amikor majd elhagy engem.

ORPHEUS: Soha el nem hagyom.

EURYDICE: Megesküszik erre?

ORPHEUS (mosolyog): Igen.

Eurydice felszalad a lépcsőn. Eurydice dala:

EURYDICE:

Szavadból sorsodnak szava hív,

nem hagysz el, el nem hagysz soha már.

Hűségért hűséges lesz a szív,

álságok árnya már nem talál.

Ne hagyj el, el ne hagyj sohasem,

felvirrad napunk majd Keleten,

egyedül mi tudjuk, mi lehet

eskünkben örök és végtelen.

ORPHEUS: Soha nem hagyom el!

EURYDICE: Nekem roppant tetszik, amikor mosolyog!

ORPHEUS: És maga miért nem mosolyog?

EURYDICE: Én soha nem mosolygok, amikor boldog vagyok.

ORPHEUS: Azt hittem, hogy nem boldog.

EURYDICE: Ezek szerint maga igazi férfi. Micsoda szövevénybe keveredtünk! Itt állunk egymással szemben, és a hátunk mögött, egészen közel hozzánk – mindaz, aminek meg kell történnie velünk.

ORPHEUS: És sok mindennek kell velünk megtörténnie?

EURYDICE (halkan): És ami szégyenletes, és ami mocskos. Nagyon boldogtalanok leszünk.

ORPHEUS: Micsoda boldogság!

A párbeszéd alatt a duettet bevezető zene szól. A kettős alatt a balett-csoport is színre lép.

Orpheus és Eurydice kettőse:

Ölelj át, ölelj át erősen.

ORPHEUS:

Áldás, hogy te lehetsz kedvesem!

EURYDICE:

Te leszel mennybéli lovagom!

ORPHEUS:

Mindenem örökbe oda'dom!

EURYDICE:

Megvédesz majdan a bajoktól?

Az Úr előtt neked ezt fogadom!

EURYDICE:

Miénk lesz a legnagyobb bánat!

ORPHEUS:

Soha nagyobb boldogságot!

A coda után az árkádok alatt lassú tánccal megjelenik Eurydice Anyja és a Férfi.
Egy francia chanson szól.

FÉRFI: Ó, szerelem! Szerelem. Tudod-e, kedves hívem, hogy ezen a földön, ahol minden elkeserít és fájdalmat okoz, milyen megbékélést adhat a gondolat, hogy megadatik nekünk a szerelem!

ANYA (édeskésen): Kis kandúrom! Ez Musset!

FÉRFI: A szerelem csalást, kínt és keserűséget hozz magával, és, ennek ellenére, ott állsz a sír szélén és azt mondod magadnak: Oly gyakran szenvedtem, de legalább szerettem… Én magam…

EURYDICE (kiált): Hallgattassátok el őket! Könyörgök, hallgattassátok el!

A zene abbamarad.

ORPHEUS: Monsieur, madame, önök távozni kénytelenek.

ANYA és FÉRFI (együtt): Távozni, nekünk?

FÉRFI: Ez arcátlanság, a kávéház mindenki számára nyitva áll!

ORPHEUS: Mostantól nem. Menjenek el.

Az Anya és a Férfi eltűnik az árkádok alatt. Teljes csend.

EURYDICE: Ó, micsoda szörnyszülöttek, igaz?! Milyen torzak és milyen ostobák!

ORPHEUS: Most, hogy magunkra maradtunk, minden a maga helyére került, minden olyan egyszerű és világos.

EURYDICE: Milyen csend van…

ORPHEUS: Milyen boldogság élni a világon. Én nem tudtam, hogy ilyen lelkesítő dolog lélegezni, érezni, hogy a vér lüktet az ereidben, hogy az izmaid megfeszülnek (megemeli Eurydicét).

EURYDICE: Nem vagyok túl nehéz?

ORPHEUS: Ó, nem! Magának épp akkora a súlya, amely ahhoz szükséges, hogy a földi nehézkedés részének érezzem magam.

A párbeszéd alatt innen a következő duett bevezető zenéje szól.

EURYDICE: Ó, szerelmem, megijeszt engem. Nem repül el többé?

ORPHEUS: Soha!

EURYDICE: Esküdjön meg, hogy soha nem hagy el.

ORPHEUS: Esküszöm.

EURYDICE: És önként teszi ezt az esküt?

ORPHEUS: Önként.

EURYDICE: És persze az én életemre esküszik.

ORPHEUS: A mi életünkre.

EURYDICE: Remélem tudja, hogy ha egy másik ember életére esküszünk, akkor az az ember meghal, amint megszegjük az esküt.

ORPHEUS: Igen, tudom. Most magát nézem. Kiderül, hogy eddig nem volt időm megnézni magát.

EURYDICE: Nem vagyok szép, és még sovány vagyok. Nem vagyok az a nő, akivel kényelmes együtt élni.

ORPHEUS: Én nem vagyom kényelemre.

Orpheus és Eurydice kettőse:

ORPHEUS:

Esküszöm magamra, esküszöm rád!

Hallod, hogy lüktet a felajzott vér?

EURYDICE:

Egyre csak hallom sorsunk szavát:

nagy árat adunk a szerelemért.

ORPHEUS:

Kényelem nem kell, nem kell a kellem,

rejti szemem a szemed bogarát.

EURYDICE:

Hallod, hogy szálló angyalok fennen

fújják a bús szerelem himnuszát?

ORPHEUS:

Esküszöm magamra, esküszöm rád!

Hallom már, hallom a kettőnk dalát.

EURYDICE:

Egyre csak hallom sorsunk szavát:

fenékig isszuk kínok poharát.

ORPHEUS:

Nincsen, mi fáj, és nem lehet kínunk,

a szemedben látom a magamét.

Legyen erőnk, hogy együtt kiálljunk

az isten előtt a szerelemért.

Váratlanul ismét felhangzik a harsány diszkó-zene. A szín megtelik a tánckar tagjaival.
Az árkádok alatt megjelenik a Leány.

LEÁNY: Hát itt vagy! Az előbb találkoztam Mathias-szal. Vár téged, aranyoskám. Ne feledkezz meg Mathiasról! Hallod, vár téged a váróteremben! Ha nem akarsz kellemetlenséget, picinyem, akkor menj oda!

ORPHEUS: Ki az a Mathias?

ORPHEUS: Ki az a Mathias?

EURYDICE: Igen, a szeretőm. (Énekel:)

Bocsáss meg, bocsáss meg, kedvesem

nem volt ő enyém, nem, sohasem,

dallal soha nem illettem őt,

megszántam, játszottam szeretőt.

 

Ne törjed össze az álmomat,

te vagy csak, ki nekem megmarad.

Szeretőm szeretője voltam,

szeretve csak őtőle voltam.

 

Te ne hagyj, ne hagyj el engem,

nem voltál első, s ezt szégyellem,

hidd el nem szerettem soha őt,

leszek majd hűséges szeretőd.

A zene megszakad.

EURYDICE: Nem emlékszem…

EURYDICE: Azelőtt…

EURYDICE (ingadozva): Nem. Senki.

EURYDICE: Hát legyen... Amikor még kislány voltam, egy külföldi kis híján erőszakkal tett magáévá. Néhány hétig tartott a dolog, aztán elutazott.

ORPHEUS: És maga szerette ezt az ember?

EURYDICE: Fájdalmat éreztem, borzalmat, szégyent…

ORPHEUS (hallgatás után): Ez minden?

EURYDICE: Igen, szerelmem.

ORPHEUS: Igyekezni fogok, hogy soha ne gondoljak rájuk.

EURYDICE: Igen, szerelmem (át akarja ölelni Orpheust. Orpheus énekel:)

ORPHEUS:

Egy férfi nem felejt hamar,

vergődik száz emléken át,

de hogyha szeretni akar,

hát kínnal újra megbocsát.

 

Te tiszta vagy, azt jól tudom,

elhiszem szűzi erényed,

és leborulva suttogom:

szeretlek, szeretlek téged.

Az árkádok alatt megjelenik Mathias.

EURYDICE (Mathiashoz): Láttad? Megcsókoltam. Szeretem őt. Te mit akarsz?

EURYDICE: Nem tudom.

MATHIAS: Neked elment az eszed.

EURYDICE: Igen, azt hiszem elment az eszem. (Énekel:)

Védangyalod már nem leszek, kedves,

kérlek, hogy énnekem megbocsáss!

Mit tehet az ember, ha szerelmes,

sorsom szabta egy találkozás.

Mint szélvihar, hirtelen megcsapott,

villámként hasított énbelém,

gyönyörű szép szerelmes állapot,

– bűnbakot ne keress, kérlek én.

Kedves, hazudni többé nem tudok,

kérlek, hogy énnekem megbocsáss!

Nem leszek többé a védangyalod,

sorsom szabta egy találkozás.

Fiam és fivérem lett egy férfi

egy szürkén indult nap estelén,

a kiválasztott ő, szívem érzi,

– bűnbakot ne keress, kérlek én.

MATHIAS (énekel):

Jöjj vissza, jöjj vissza hozzám,

kettőnknek elég a szerelmem.

A reménytől meg ne fosszál,

ébredj fel, ébred fel, szerelmem.

Vetélytárs, kérlek, visszalépj,

oldozd fel égő gyötrelmemet.

Száz nemzedék nem lesz elég

elmosni kiontott véremet.

Mathias lassan eltűnik az árkádok alatt. A közelgő vonatot idéző zenei téma szólal meg.
A lépcsőzet tetején megjelenik Orpheus Atyja.
A balettkar a vonathoz siető utasok pantomim-koreográfiáját adja elő.
A párbeszéd alatt szól a zene, folyik a pantomim:

ATYA: A vonat közeledik, fiam. Be fog állni a második vágányra. Elutazol?

ORPHEUS: Nem utazom, apám.

ATYA: A vonat két perc múlva beáll.

ORPHEUS: Én nem utazom el ezzel a vonattal.

ATYA: Hogy-hogy nem utazol ezzel? Nincs több járat...

ORPHEUS: Hát szállj csak fel rá, de én nem megyek.

ATYA: Mi van veled? Találkoztál valakivel? Igen?

ORPHEUS: Igen, apám.

ATYA: Azzal a lánnyal találkoztál, aki megkérdezte tőlem, hogy ki gitározott?

ORPHEUS: Igen, apám.

ATYA: Tudod, ez csak egy komédiás, bárhol fellép. Kifoszt téged ez a lány!

ORPHEUS: Igen, apám.

ATYA: Megátkozlak! Drága árat fizetsz ezért!

ORPHEUS: Igen, apám.

ATYA: Van egy lottószelvényem, maholnap nyerek vele, és ebből neked semmi nem jut.

ORPHEUS: Apám, kedves öreg apám. Ennek ellenére én nagyon szeretlek. De semmi mással nem lehetek segítségedre. Elhagylak, apám!

ATYA (felkiált): Soha!

ORPHEUS (énekével bekapcsolódik az érkező vonat ritmusát idéző zené ütemébe):

Elhagylak jó atyám, elhagylak én,

bocsásd meg utolsó vétkemet.

Itt vagyunk már utunknak legvégén

– én mindent megbocsátok neked.

Megadtad nekem, amit lehetett,

búcsúzó szavaim nehezek:

mint az Isten, bocsásd meg tettemet,

– az hív, kit anyámmá megteszek.

Az érkező vonatot idéző zenei téma felerősödik. Hirtelen szakadás. Minden megmerevedik.
A Kalapos Ember (érdekes lenne, ha a zenekar gitárosa vagy dobosa játszaná) a Kórus nevében:

KALAPOS EMBER: Mathias a vonat alá vetette magát.

Orpheus és Eurydice megrendülve ölelik meg egymást. (Innen kezdve "prózában" is tegeződnek.)

KALAPOS EMBER: A mozdony alá vetette magát. Azonnal szörnyethalt.

EURYDICE: Ez szörnyű! Maga azt gondolja, hogy nem volt számára fájdalmas a halál?

KALAPOS EMBER: Meghalni sohasem fájdalmas. (Énekel:)

Emlékszem arra a percre,

mikor hívott a fényes távol

és remények végtelenje

ragyogott fel sorsom szavától.

Emlékszem arra a napra,

az örök idő velem békült,

megsúgta sorsom hatalma:

élhetsz még hazugság nélkül.

Meghalni sohasem fájhat,

mi fájdalmas: csupán az élet,

Az ember hiába lázad,

sors, tanulom súlyos leckédet.

EURYDICE: Nem tehettünk mást. Hiszen mi szeretjük egymást.

KALAPOS EMBER: Igen, tudom. Egy szép fiatalember és egy szép fiatal lány. Két figyelemre méltó kis vadállat hajlékony és erős állkapoccsal, készen a harcra, ahogy illik, pirkadatig, és készen arra, hogy sebeikbe együtt haljanak bele.

EURYDICE: Ugyan, monsieur, mi nem ismerjük magát.

KALAPOS EMBER: Én viszont jól ismerem magukat. És nagyon örülök a találkozásuknak. Ma van a nászéjszakájuk, szerelmes éjszakájuk egy állomás közeli hotelban.

Orpheus és Eurydice egymással szemben állva:

ORPHEUS: Szerelmem!

EURYDICE: Drága szerelmem!

EURYDICE: Egy kicsit félek. Jó ember vagy, talán rossz? Mi a neved?

ORPHEUS: Orpheus; és a tied?

EURYDICE: Eurydice.

A Kórus szerepében megjelenik a színen a tánckar, szereplésüket a zenekar és a vokál támogatja.

Egy fél óra – lehet kevés vagy sok,

egy fél óra – sorsod fordulni fog.

Egy fél óra – kitehet esztendőt,

egy fél óra – itt állsz az út előtt.

 

Íme, most már megtudtuk nevüket,

Orpheus ő, s ő Eurydice,

dalol egyik, a másik táncot lejt,

szemük csillaga szilaj szikrát vet,

szívük énekében minden ég…

Íme, ez még csak a könnyű kezdet,

de jaj, jön majd még a szörnyű vég,

de jaj, jön majd még a szörnyű vég.

Változik a világítás – holdfényes éjszaka.

Orpheus és Eurydice kettőse:

EURYDICE:

Ha elalszom, az álmomba gyere be,

nyomodban szálljon gesztenyék levele.

ORPHEUS:

Aludni, mondd csak, ilyenkor ki gondol,

Csókolni kell ma, csókolni mindenhol.

EURYDICE:

Hát jöjj, hercegem, fogjad meg két kezem,

fogjad lágyan és vezessed életem.

ORPHEUS:

Messzi földre, ragyogóra elvezetlek,

földjére a hűséges gyengédségnek.

EURYDICE:

A fényem vagy te a szörnyű sötétben,

gyere gyorsan, az éjszakát ne féljem.

ORPHEUS:

Megyek, futok, repülök, szállok hozzád,

a csillagok szerelmem harangozzák.

Változik a világítás – pirkadat.

Orpheus és Eurydice újabb kettőse:

EURYDICE:

Mi csendes volt az éjszaka,

illúzió – csak szállj tova!

A pirkadatban csillagfény

olvad a fényesség egén,

madár ébreszt minden élőt,

de jaj, mi lesz később, mi lesz később?

ORPHEUS:

Csak csendesebben, kedvesem,

csak meg ne hallja senki sem,

a hátrahagyott csendes éjt

már ne dúlhassa senki szét.

Kék madár vitte el dalunk,

még mindig csak álmodunk, csak álmodunk…

Megjelenik a Szobapincér.

Miközben riasztó zenei ritmus hangzik:

SZOBAPINCÉR: Elnézést kérek. Elfelejtettem szólni, monsieur, hogy a tulaj arra kéri, menjen le hozzá.

ORPHEUS: Azonnan le kell mennem?

SZOBAPINCÉR: Igen.

ORPHEUS: Rendben van, megyek (kiszalad).

SZOBAPINCÉR (Eurydicéhez lép és átnyújt egy papírlapot): Egy levél, Önnek. A tulaj nincs az irodájában. Hazudtam. Önnek csak egy fél perce van, hogy elolvassa a levelet.

Eurydice olvassa a levelet, eltépi és visszaadja a Szobapincérnek.

SZOBAPINCÉR (szarkasztikus mosollyal): Régóta ismerik egymást?

EURYDICE: Egyetlen napja.

EURYDICE: Igen.

SZOBAPINCÉR: Jól megnéztem én mindegyiket, aki itt lakott, ebben a szobában. Nem is olyan szép dolog a szerelem…

EURYDICE (rátartian): Dehogynem, szép!

ORPHEUS (beszaladva): Te még itt vagy?

SZOBAPONCÉR: Épp távozom.

SZOBABINCÉR: Semmi baj, a dolog várhat holnapig (távozik).

ORPHEUS: Mit csinált ez itt?

ORPHEUS: És te meghallgatod ezeket a sületlenségeket?

EURYDICE: Nem, ez nem sületlenség. Mindenki, aki megjárta ezt a szobát, itt van, körülöttünk van. (Orpheusz ölelésébe menekül, mindketten mozdulatlanok.)

Változik a világítás. Eurydice szellemlátásának vagyunk tanúi.
A Szobapincér a belettkar kíséretében, rock and roll stílusban:

DAL:

Hotelszoba, motelszoba,

bordélyokban de sok szoba,

evés, ivás és a többi –

jókat lehet itten tömni!

Hotelágy, hotelágy, hotelágy,

mindenki csak ide vágy, ide vágy!

Jönnek ide esős napon,

jönnek, hogyha süt a nap,

testet vesznek, ára potom,

kéjért jönnek mindennap.

Megállnak a söntés előtt,

ott vártál a söpredék,

kérhetsz soványt, kérhetsz delnőt:

idehajtják mind eléd!

Legyen stekszed – kaphatsz szexet,

papnő ad át mestereknek!

Ám egy őszi éjjelecskén, jaj de klassz,

elhullajtott magjaidban megfulladsz,

elhullajtott magjaidban megfulladsz…

A szobapincér és a balettkar távozik.

ORPHEUS: Menjünk innen.

EURYDICE: Számomra minden jónak vége már.

ORPHEUS: Mi lelt téged? Soha nem láttam még ilyennek a szemedet. (Magához szeretné vonni, de Eurydice elfordul.)

EURYDICE: Ne nézz rám, megijeszt a tekinteted. Mintha a csípőmre tennéd a kezed és lángoszlopként belém hatolnál. Ne nézz rám! (Felpattan, énekel:)

Ne nézz rám, ne nézz rám, elégek!

Csillogó festékét az éjnek

a reggeli fény már lemosta

– repülnék, repülnék magasra!

Ne nézz rám, ne nézz rám, könnyezem!

Mindahhoz, ami még győzelem,

közel még nem voltam ennyire

– utaznék, utaznék messzire!

Várj reám, várj reám, hátha még

megtalálsz, megsegít majd az ég,

átsegít buktatón, bajon át,

felgyújtja menyegzőnk csillagát.

A zenei téma élesen emelkedő, gyorsuló hangra vált. Felgyorsul a dialógus ritmusa is.

ORPHEUS: Tegnap óta nézlek. Én mimózám, én vadócom, én asszonyom!

EURYDICE: Mademoiselle Eurydice – a te feleséged!

ORPHEUS (örömmel): Üdvözlöm Önt. Most pedig, kérem, tanúsítson hajlandóságot az ebédelés iránt. Én mindjárt éhen halok.

EURYDICE: Most gyújtsd fel a villanyt.

ORPHEUS: A fény hullámai. Teljes kivilágítás. Eltűnnek a kísértetek!

EURYDICE: Szerelmem, én nem kívánok most embereket látni. Hadd vegyek valamit, és megesszük itt helyben.

ORPHEUS: Veled megyek.

EURYDICE (élesen): Nem! Engedd, hogy egyedül menjek. Jó érzés lesz, ha neked vásárolhatok. Mademoiselle Eurydice – a te feleséged!

EURYDICE: Persze.

ORPHEUS: Lakomát csapunk!

EURYDICE: Igen, szerelmem!

ORPHEUS: Végy az ebédhez virágot. Sok virágot.

EURYDICE: De hát azt nem lehet megenni.

ORPHEUS: Valóban, de jól fest az asztalon. Felveszed a kalapodat?

EURYDICE: Igen. Ég áldjon, szerelmem… (eltűnik)

ORPHEUS: Eurydice! Eurydice!

A zenei ritmus gyorsul. Beszalad a Leány.

A dialógus az alatta szóló zene ritmusához igazodik.

LEÁNY: Hol van Eurydice?

ORPHEUS: Kiment. Maga kicsoda?

LEÁNY: Téved, a dolog fordítva áll. Igen sok mindenről beszélnie kellene velem. Régen ment ki? Magához vette a csomagját?

ORPHEUS: A csomagját? Miért kellett volna, hogy magához vegye?

LEÁNY: Volt rá oka, hogy a csomagjával távozzon, hiszen az állomáson kellett találkoznia vele.

ORPHEUS (megragadja a Leány kezét): Ki az a “vele”?

LEÁNY: Eresszen el, ez fáj! Lekésem a vonatot!

Megjelenik az Impresszárió. A zene és a dialógus ritmusa gyorsul.

IMPRESSZÁRIÓ: Engedje el ezt a lányt! Én majd felelek a kérdésére. Velem kellett volna találkoznia az állomáson.

ORPHEUS: Hát maga meg kicsoda?

IMPRESSZÁRIÓ: Eurydice impresszáriója vagyok. Ő hol van?

IMPRESSZÁRIÓ: És maga?

ORPHEUS: Eurydice az én szeretett asszonyom.

IMPRESSZÁRIÓ: Régóta?

ORPHEUS: Tegnap óta.

IMPRESSZÁRIÓ: Képzelje, nekem pedig már egy egész esztendeje a szeretőm.

ORPHEUS: Hazudik! Eurydice nem tartozhatott magához!

ORPHEUS: Nem!

IMPRESSZÁRIÓ: Igen, barátocskám, igen, Eurydice nem mindennapi lány, de az elképzelései ugyanazok, mint a többi hasonló nőcskéé.

ORPHEUS: Ez nem igaz!

IMPRESSZÁRIÓ: Régen ment el?

ORPHEUS: Húsz perce.

IMPRESSZÁRIÓ: Ez legalább igaz?

ORPHEUS: Igen.

Az alapul szolgáló zene elérte csúcspontját, most megszakad. Teljes csendben:

IMPRESSZÁRIÓ: Mindenáron egymagában akart elindulni, igaz?

ORPHEUS: Igen, nagyon örült annak, hogy egyedül vásárolhat meg minden ebédre valót.

IMPRESSZÁRIÓ (nyugodtan, kimérten): Hát akkor hallgasson meg engem! Én eljuttattam hozzá egy levelet, és kértem, találkozzon velem az állomáson, várni fogom a vonatnál. Tudtam, hogy engedelmeskedni fog. Csak a férfiak szokták vonat alá vetni magukat…

ORPHEUS: Ugyanakkor, látja, nem ment oda magához az állomásra.

IMPRESSZÁRIÓ: Ez igaz. Nem jött oda. De az Eurydicém mindig késik. Adieu! (Eltűnik)

Orpheus egyedül. Énekel:

ORPHEUS:

Eurydice, én Eurydicém,

hűtlenséged meg nem értem én,

Eurydice, én Eurydicém,

ki hatolhat át az éj ködén?

E világ színig kínnal van tele,

De hol vagy, hogy vagy – és kivel vagy te?

Eurydice, én Eurydicém,

térj vissza hát álmok éjjelén,

hűség-imám szól az ég felé:

mindörökre, jaj – szeretlek én!

Megjelenik a Rendőr.

ORPHEUS: Maga kicsoda?

ORPHEUS: Mit akar?

RENDŐR: Meg kell tudnom, nincs-e itt valaki annak a lánynak a hozzátartozói közül, aki balesetet szenvedett a touloni autóbuszon.

ORPHEUS (felkiált): Megsebesült? Odalent van?

RENDŐR: Nem sebesült meg. Meghalt. Ahogy az utóbusz elhagyta Marseille-t, összeütközött egy tartálykocsival. Én láttam a lányt. Csupán egy piciny seb volt a halántékán. Az ember azt hinné, csak elaludt…

Változik a világítás. Rekviem szól. Egy szomorú álom.
Fent az árkádok alatt megjelenik Eurydice, mozgása lassított…
A balettkar gyertyás pantomim-koreográfiát mutat be.
Megjelenik Eurydice Anyja és az Impresszárió is.

ORPHEUS: Te itt vagy?

EURYDICE: Igen, kedvesem, olyan sokára jöttél meg.

ORPHEUS: Megengedték, hogy utánad jöjjek. De addig nem nézhetek rád, amíg el nem jön ennek az ideje.

EURYDICE: Igen, szerelmem. Mindent tudok. Elmondták nekem.

ORPHEUS: Jó itt neked?

EURYDICE: Ó, igen! Itt vagy mellettem. Teherkocsira tettek engem?

ORPHEUS: Csak egy kis seb volt a halántékodon, úgy tűnt, mintha aludnál.

IMPRESSZÁRIÓ (beleszólva): Valld be, hogy azon a napon, mielőtt találkoztál vele, szívesen engedtél volna az unszolásomnak, igaz, kis hazugom?

EURYDICE: Szívesen, szívesen… Minden alkalommal köptem egyet, ahányszor csak megcsókoltál, te szörnyeteg!

ORPHEUS: Csókolt téged, ölelt téged? Hozzád érd a felékszerezett kezével?

ANYA: Csak azt érteném meg, ezek a gyerekek miért látnak mindent olyan szomorúnak. Végső soron mi is szenvedélyesen szerettünk, de vajon búslakodtunk-e emiatt? Egyáltalán nem. Én mindig azt mondom: egy kevéske szerelem, egy kevéske pénz, egy kevéske siker – és az élet máris gyönyörű!

ORPHEUS: Ha szerettél engem, akkor miért utaztál el?

EURYDICE: Azt hittem, hogy soha nem leszek rá képes.

ORPHEUS: Mire nem leszel képes?

EURYDICE: Megmagyarázni úgy, hogy megértsed. A tegnapi naptól kezdve erkölcsös vagyok. Tegnap óta pirulok, ha rám néznek. Megrettenek, ha valaki hozzám ér. Elsírom magam a gondolatra, hogy valaki sajnálni mer engem. Hát ezért mentem el egyedül. Azért mentem el, mert égetett a szégyen. Bocsáss meg szerelmem, ég áldjon!

ORPHEUS (felugrik, megfordul és Eurydicére néz): Bocsáss meg Eurydice. Bocsáss meg, szerelmem!

EURYDICE (énekel):

Megfordultál, jaj, a tilalmat feledted!

Üzenek innen, elszállva feletted:

gyújtsál gyertyákat minden éjszakára,

megjövök tán, mint hajnali madárka.

Elmegyek, elmegyek,

a tiltást elfeledted.

Hullócsillagként elszállok feletted.

Ne sírj, csak gyújtsál gyertyát éjszakára,

megjövök tán, mint hajnali madárka.

Orpheus egyedül maradt. Énekel.

ORPHEUS:

Eurydice, én Eurydicém,

sirály rikolt a magány vizein.

Eurydice, én Eurydicém,

jóslatok átka vajon mire int?

Eurydice, én Eurydicém,

bánatomban a vérem elapadt.

Eurydice, én Eurydicém,

nem vagy – a világ forró sivatag.

Eurydice, én Eurydicém,

remények fénye nélküled kihűl,

Eurydice, én Eurydicém,

a napkorongra szörnyű árny vetül…

Orpheus a bőröndjére ül, épp úgy, mint a darab kezdetén,
ugyanaz a zenei téma szólal meg, éppúgy megjelenik Orpheus Atyja is.

ATYA: Itt vagy, fiam? Képzeld, nem utaztam el azzal a vonattal. Túl zsúfolt volt. Az éjszakát a váróteremben töltöttem. És te mit határoztál, fiacskám? Elutazol velem?

ORPHEUS: Igen, apám.

ATYA: Biztos voltam benne, hogy nem hagyod el öregapádat. Hej, barátocskám! Az élet olyan szép! (Bort kortyol az üvegből) Ha tudnád, milyen nehéz teherként nehezedik az ember vállára. Nekem az az érzésem, hogy ennek az életnek a levét iszom. (Elmegy)

A zenei téma erőteljesebbé válik. A Kórus szerepében párbeszédbe bocsátkozik a Kalapos Ember.

KALAPOS EMBER: Magányos vagy, mert elvesztetted Eurydicét. De egy napon magányosnak érezted volna magadat az élő Eurydice mellett is.

ORPHEUS: Nem!

KALAPOS EMBER: De!

ORPHEUS: Soha!

KALAPOS EMBER: Kire vagy dühös, magadra vagy rám? Magányosnak találtad volna magad egy esztendő múlva, öt év múlva. Észrevetted volna, hogy többé nem kívánod Eurydicét, és hogy Eurydice többé nem kíván téged.

ORPHEUS: Nem. Mindig hű maradtam volna hozzá. Nem szűnt volna a szerelmünk. Ez lehetetlen! A szerelmünk örökké tartott volna!

KALAPOS EMBER: Ha ez így van, ha nem hiába szenvedsz, akkor Eurydice örökre visszatérhet hozzád. De Eurydicéhez csak egy út vezet.

ORPHEUS: Milyen út, mit kell tennem?

KALAPOS EMBER: Vedd fel a köpenyedet. Hideg az éjszaka. Hagyd el a várost és haladj az úton egyfolytában. Ahogy ritkulnak a házak, egy emelkedőhöz érsz egy kis szilfabereknél. Ott lesz.

ORPHEUS: Mi lesz ott?

KALAPOS EMBER: Ott lesz a találkozásod a haláloddal. Itt az idő, ne várakoztasd tovább.

ORPHEUS: És újra meglátom Eurydicét?

KALAPOS EMBER: Még abban az órában.

ORPHEUS: Rendben van, ég áldjon! (Gyors mozdulattal az árkádok alá vezető lépcsőhöz fordul, lassan megindul felé.)

KALAPOS EMBER: Isten áldjon, én hősöm! Elment, tehát a szerelem létezik.

A Kalapos Ember énekel. A refrént a vokál támogatja.
A balett-csoport követi a lépcső felé haladó Orpheus lassú lépteit.

DAL:

Távozik, távozik, távozik,

ifjú szerelmest ki tartana fel?

Azt hiszi, talán találkozik

azzal, akit már a halál ölel.

A világ már megtelt panasszal,

itt csak elszántak élnek mindent túl.

Akit magány lápja marasztal,

csak ha szerelmes, csak úgy szabadul.

 

Távozik, távozik, távozik,

ifjú szerelmest ki tartana fel?

Azt hiszi, talán találkozik

azzal, akit már a halál ölel.

Fájdalmad mégsem volt hasztalan:

csillagokba bajon át visz az út!

Nyíltságod felemel magasba –

magad ellen így nyerhetsz háborút!

Orpheus a lépcső aljához ért.

Változik a világítás.

EURYDICE HANGJA: Beleegyezett?

KALAPOS EMBER: Igen, beleegyezett.

EURYDICE HANGJA: Én szerelmem, kérlek, gyere mihamarabb!

KALAPOS EMBER: Már megy.

EURYDICE HANGJA: És nem fog fájdalmat érezni?

KALAPOS EMBER: Te talán éreztél fájdalmat? Íme, itt van!

Az árkádok alatt megjelenik Eurydice. Orpheus a lépcsőn haladva lassan közeledik Eurydicéhez. Kettős.

EURYDICE:

Hát újra együtt, kedvesem:

te meg én szerelmesen.

Sírjainkon a virágok

kinyílnak, mint az álmok.

Elénekeltük énekünk,

a világ dalolt velünk,

és találkoztak szíveink

hűségünkben végre itt.

ORPHEUS:

Hát újra együtt, kedvesem:

én meg te szerelmesen.

Ez lett a legszebb énekem,

énekeljél énvelem!

Már el nem választ semmisem,

szíved ölel fényesen.

ORPHEUS és EURYDICE:

Hát újra együtt, kedvesem:

együtt fenn az egekben,

és szívhűségünk énekét

idők szele hordja szét.

EURYDICE:

A boldogság mily rettenet,

s a sorsverés, lám, hogy ragyog!

ORPHEUS:

Szeressél, kedves, engemet!

EURYDICE:

Már örökké tied vagyok…

ORPHEUS:

Szeressél, kedves, engemet!

EURYDICE:

Már örökké tied vagyok…

Amikor újra felgördül a függöny, mielőtt a játék valamennyi résztvevője meghajolna, együtt éneklik a finálét.

Lehet, hogy történetünk szörnyű,

és akad, akit fájdalmasan ért,

de énekelni sem volt könnyű

jó Orpheust és Eurydicét.

E világ gonddal-bajjal terhes,

a lelket egyre égeti a kín,

és bárcsak lenne oly szerelmes,

ki féltve óvná szíve vágyait.

De mégis, ha úgy akarjuk,

hát győz a szépség minden baj fölött!

Csak szép szavakkal súgja ajkunk:

a szerelem szent, végtelen s örök!

---

---

---

A színpadi változat szerzőjének utasításai az előadás során nem kötelezőek. A legfontosabb, hogy a játék a maga plaszticitásával és ritmusával, alkalmazva a zenei és drámai eszközöket, megőrizze ízét-aromáját a Szerelem e modern mítoszának és himnuszának.

A dalszöveg-betéteket fordította és az orosz nyelvű szövegkönyv alapján
az adaptációt készítette: Balla D. Károly