Mindent szabad, de...

Gondolatok Balla D. Károly „Szabad-e szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt?” című írásáról

Ha elfogultan is, ha egyoldalúan is, mindenképpen érdekes kérdést feszeget Balla D. Károly, amikor annak magyarázatát keresgéli, miért nem kell a liberalizmus a határon túli magyarságnak, miért nem rokonszenveznek a szabadelvűséggel és a szabadelvűekkel a kárpátaljai magyarok. Joggal kérdezheti ezt, hiszen a magyar történelemben és a mai magyarországi politikai küzdelmekben a liberális eszmék jelentős szerepet töltöttek-töltenek be, s ha az anyaország társadalma befogadta őket, ugyan mi oka lehet az idegenkedésnek a kisebbségbe kényszerült magyarság körében?

Az ellentét, sőt az ellentmondás annyira szembetűnő, hogy valóban nem mehetünk el mellette szó nélkül. Egyfelől itt van egy világhódító eszmerendszer, amely szerzőnk szerint: megenged mindenfajta gondolkodást és törekvést, nem gátol és tilt, hanem tolerál és felszabadít, vagyis tág teret nyit a kisebbségek előtt, így a határokon túl rekedt magyarság megmaradásának sem akadályozója, sokkal inkább az elősegítője. Másfelől viszont a kárpátaljai magyarok többsége mégis makacsul szembe helyezkedik ezekkel az eszmékkel, és helyettük inkább a konzervatív-keresztény-nemzeti jelzővel emlegetett irányzatot érzi magára nézve üdvösnek, magához közelállónak.

Felszínesnek – és igen: elfogultnak, egyoldalúnak – tűnik az a válasz, amely elsőként kínálja magát a cikkben, hogy tudniillik azért történik mindez, mert a magyar jobboldal elorozta, kisajátította a „nemzeti” és „polgári” fogalmát, szembeállította őket a „liberálissal” és a „szocialistával”, így szóhasználatában ami liberális, az nem egyeztethető össze a nemzetivel. Nem lehet nem észre venni e mögött a magyarázat mögött az anyaországban hatalmon lévő koalíciónak azt a tavaly nyár óta állandóan vissza-visszatérő okfejtését, hogy ha valami nem jó, nem sikerül, nem működik, azért csakis és kizárólag az előző kormányt (vagy személyesen Orbán Viktort) terheli a felelősség. A jobboldal mesterkedéseinek tulajdonítani a liberalizmus kárpátaljai kudarcát – nem éppen elegáns érvelés. Vajon hogyan sajátíthatta ki magának (ha egyáltalán kisajátította) a jobboldal a „nemzeti” jelzőt? A médiában elért túlsúlyával? A szabadelvűek nemzetmentő politikájának megtorpedózása révén? És csakugyan annyira törekedett a liberális politikai elit ennek az állandó jelzőnek a megszerzésére? Netán megpróbálkozott azzal, hogy ő is kisajátítsa magának? (Ahogy megtette például Medgyessy Péter, „a nemzeti közép kormányának” elkeresztelve kabinetjét sokak megrökönyödésére, másokat meg inkább megmosolyogtatva ezzel.) Lássuk be: ez a társaság az utóbbi évtizedben nem nemzeti elkötelezettségéről volt híres, így nem is kellett különösebb rafinéria ahhoz, hogy megfosszák valamitől, amire maga sem tartott igényt.

Mindebből következik, hogy a „nemzeti” és a „konzervatív-keresztény” (esetleg a „polgári”) fogalmak összekapcsolódása nem a jobboldal által kreált és erőltetett szóhasználatnak köszönhető, hanem természetes folyománya a jobb- és baloldal által képviselt politikának, értékrendnek. És ez nemcsak kívülről látszik így, a liberalizmus képviselői között is akad, aki meg meri látni a tényeket. Balázs Istvántól idézek: „Ha én bizonyos témákat liberális körökben megpendítek – a multik szerepe, a privatizáció mikéntje, a határon túli magyarság ügye, a nemzeti szimbólumok, ünnepek tisztelete –, gyanakodva néznek rám, mintha ez valami nem illő dolog lenne.” Majd máshol: „Könnyebb lenne a dolgom liberális hazafiként, ha néhanapján, ahol helye van, SZDSZ-es vezetők szájából is hallanám a >haza<, >nemzet< kifejezéseket az >ország<, >társadalom< helyett...” Madarat tolláról, embert beszédéről (is)...

A szóhasználattól és a politikától elvonatkoztatva csupán a formális logikára támaszkodva ugyanarra a következtetésre jut szerzőnk: a liberalizmus úgy kell(ene) a kárpátaljai magyarságnak, mint egy falat kenyér. Miért is? Három okból: mert hosszú évtizedekig diktatúrában élt; mert megtapasztalhatta (és -hatja) a negatív diszkrimináció hátrányait a többségi nemzet(ek) részéről; mert szembe kell néznie a hatalmi sovinizmussal és nacionalizmussal is. A liberalizmus „esküdt ellensége” mindezeknek, ergó a liberalizmus a kárpátaljai magyarság védelmezője (lehetne). Ennek az okfejtésnek is van néhány gyenge pontja. Először is: a diktatúrák elutasítása, a szabadság és a demokrácia igenlése nem kizárólag a liberalizmus jellemzője, a konzervatív-keresztény(-nemzeti) oldal ugyanúgy magáénak vallja ezt a törekvést. Másodszor: a negatív diszkriminációt is egyként ítéli el a két szembeállított irányzat, azzal a nem csekély különbséggel, hogy a szabadelvűek a pozitív diszkriminációt sem szeretik („akkor is utálom, ha én vagyok a kedvezményezettje”), a „másik” oldal viszont támogatja a határon túliak esetében (pl. státustörvény), és maguk a határon túliak is igénylik. Harmadszor pedig: a hatalmi sovinizmust és nacionalizmust ugyancsak egyformán helytelenítik, kiegészítve azzal, hogy a „másik” oldal nem vesz egy kalap alá mindenféle nacionalizmust (az átkosban ráragasztott egyértelműen pejoratív jelentés mára eltűnőben van, árnyaltabb lett e fogalom minősítése), s a kisebbségbe szorult magyarság védekező nacionalizmusát sokan jogos önvédelemnek tekintik.

Talán épp ez utóbbi ad magyarázatot arra, a kárpátaljai magyar ember miért tartja magát nemcsak másnak, hanem különbnek is a szlávoknál, románoknál. (Ha ugyan annak tartja...) A felfokozott önbecsülés és önérzet része lehet ennek a védekező mechanizmusnak. Aki különb, azt nehezebb megtörni, leigázni, beolvasztani... És az nem ok nélkül formál jogot több megértésre, lehetőségre, támogatásra. Ha a magyarság (értsd: magyarnak lenni) érték Kárpátalján, akkor annak a megőrzése fontos, és nemcsak az anyaország részéről. Hogy mindez nem egyeztethető össze a liberális eszményekkel? Ez bizony sem a szabadelvűeknek, sem a kárpátaljaiaknak nem jó.

Való igaz: a magyarság vállalás kérdése. A liberalizmus a vállalás szabadságát hangsúlyozza. De ez a felfogás valamiért idegen a kárpátaljai magyarok többségétől. Szerintük a magyarságot nem szabad, hanem kell vállalni. Annyira érthetetlen ez? Aki magyar, annak természetes, magától értetődő ez a vállalás. No és ha valaki mégsem így cselekszik, ha megtagadja magyarságát, az is természetes? Azt is szabad? Nem jogos-e, nem természetes önvédelmi reakciója-e a közösségnek az ítélet: áruló?! A nemzet szempontjából az is veszteség, ha valaki az anyaországban mond nemet magyarságára. Ez a veszteség azonban itt kevésbé érzékelhető, mint a határon túl, főleg Kárpátalján, ahol a nemzeti közösség gyöngülése, sorvadása a megmaradók létét, jövőjét komolyan veszélyezteti.

A kérdés jobbára elvi megközelítése után annak gyakorlati vetületeit se hagyjuk figyelmen kívül. A kárpátaljai magyarok ugyanis többnyire nem a liberális eszmékkel szembesülnek, nem azokat utasítják el, hanem azt a politikát és azt a politikusi (értelmiségi) kört, amely és akik ezeket az eszméket képviselik. Sokan és joggal vitatják ugyan, hogy az SZDSZ valódi liberális párt volna, az emberek többsége mégis hajlandó elfogadni a liberalizmus megtestesítőjeként. Amit tehát az SZDSZ tesz vagy nem tesz, az határozza meg a szabadelvűek megítélését. És mit tett az SZDSZ, amivel kivívta a kárpátaljaiak nemtetszését? Sok mindent, de itt most csak két dologra utaljunk vissza.

Tudjuk, hogy a baloldali (kommunista) diktatúra közel fél évszázadát az elszakított nemzetrészek közül a kárpátaljai sínylette meg leginkább. Nem csodálkozhatunk hát, ha itt a legerősebb az ellenszenv az anyaországban mégis hatalomra jutott baloldali utódpárt iránt. Amikor az SZDSZ megtagadta korábbi kommunistaellenességét, s összeállt az MSZP-vel, aligha növelte népszerűségét Kárpátalján.

Pedig volt egy időszak ezt megelőzően, amelyben a rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ stb.) között még nem nagyon tett különbséget a kárpátaljai átlagmagyar. Kevesen tartották számon, hogy az Ungvárra el-ellátogató jeles magyarországi személyiségek közül ki milyen eszmei áramlathoz sorolható. Göncz Árpádot legalább úgy megtapsolták, mint Jeszenszky Gézát. Hanem ezek a látogatások a kilencvenes évek közepétől egyre inkább a „másik” oldalt jellemezték, s az SZDSZ rendre a kárpátaljai közvélekedéssel szemben foglalt állást a fontosabb kérdésekben (lásd: státustörvény).

A szabadelvűség kárpátaljai elutasításának tehát jól körülhatárolható indokai vannak. Ezúttal nem önmaga ellen cselekszik az itteni magyarság, ösztönei kifogástalanul működnek. Azért említem az ösztönöket, mert nyilván kevesen tudnak arról, hogy szociológiai kutatások tényszerűen is kimutatták: az anyaországi szabadelvűek és szimpatizánsaik sem lelkesednek túlságosan a határon túli magyarokért. Az SZDSZ-szavazók a többi párt szavazóihoz képest kiugróan magas arányban utasítják el az elszakított nemzetrészek anyagi támogatását, azok érdekeinek szem előtt tartását az anyaország EU-csatlakozásával összefüggésben vagy például magyarországi egészségügyi ellátásukat.

Természetesen mindezek ellenére is szabad szabadelvűnek lenni a Kárpátok alatt.

...És sírni is szabad.