Emeld fel a kezed, ha te is láttad őt.
Ahogy leválasztott egy darabot a térből,
és egymagában odaköltözött.
Nem
hívott és nem várt senkit.
Később bereteszelte az ajtaját.
A
kopogtatásokra nem válaszolt,
de egy idő után
szivaccsal vonta be az ajtót
kívül-belül.
Emeld
fel a kezed,
ha az öklöd egyszer is belesüppedt.
Találgatások,
mit csinálhat ott.
Ezt is megunta, kiírta egy táblára.
Nevét gombóccá gyűrte, és kidobta az ablakon.
Emelje
fel a kezét, aki emlékszik rá.
Hogy sosem leszek már okosabb,
minduntalan elhessegetem.
Mint aki (és ez is én vagyok)
örökös magányra ítélve
csak röhög a bírákon,
és a holtüres teret markolászva
emberkezekre ismer.
A bírák nem röhögnek,
szánakoznak és bölcsen kivárják
az elkerülhetetlenül eljövő időt.
Nem
jogosít semmi a reményre.
Napról napra, percről percre
ugyanaz hiányzik
és ugyanaz tobzódik bennem,
amitől visszavonhatatlanul
esélytelen leszek.
Vannak
persze szelíd időszakok,
átvezető, felkészítő idők.
Ilyenkor sohasem félek,
hogy elhangzik újra valami,
újra ugyanaz.
Aztán ismét ugyanaz a röhögés,
ugyanaz a szöveg.
Fafejű, megátalkodott,
taníthatatlan.
Húzom, vonszolom mégis magammal,
jogtalan,
sorsomul lett,
nehéz tulajdonom.
bármiért
mi velem történik
ringet ízlelni: soha többé
hinni tudni
(melyik az erősebb?)
hogy feléd tartok:
ezentúl mindig
te
tudod mire jó
minden mit adok kapok
elhibázott sírásaim lépteim
vergődésemet miliméterekért
világnyi visszazuhanásokat
visszavonhatatlan visszakozásokat
te tudsz
te
tudod bűnömet
te rá a gyógyírt
a formát mi egyetlen
egyedül te ismered
sebeim kezed nyomának
büszke bizonyságai
teszem
mit tudsz:
tennem kell
teszi az én
és mi ketten istenem mi ketten
bólogatva szemléljük mindezt
különbség csupán
(és hiszem egyszer elhiszem
milyen csekély)
nekem hitem tudásodban
neked tudásod
arról mit egyedül és legszebben
magunknak tudhatunk
apa,
most Balassagyarmatra emlészem
kevés volt a hely
te anyával éppen nem beszéltél
alkohol és nők miatt
én ebből csak annyit érzékeltem
hogy veled kell aludnom
egy szűk ágyon ketten
nem örültem, mert hangosan horkoltál
és alig fértem el tőled
eszembe jutott egy regény
mikor az apa állát
lánya hajválasztékára fekteti
csak úgy tud elaludni
erre gondoltam és te odatetted
fejbőrömre terhet
nem tudtam elaludni
de boldogabb veled sosem voltam
orromban gyarmati fülledt ágyneműszag
hátamon pálinkás leheleted
borostád kikezdi fejem gyenge bőrét
szorításodban csak gyengén lélegzem
évek
múlva mikor
hetekig ittam
lefogytam és a szemem elé
mocskos üveg állandósult
nem volt lakásunkban bútor
te épp életed építgetted a semmiből
csak mi ketten voltunk egymásnak
és én már régóta nem jártam nálad
hajnalban állítottam haza
hetykén és kihívóan
néztelek a bejárati ajtóból
felültél sokáig néztél
néhány percig nem mozdultunk
aztán karodra feküdtél és hívón
felhajtottad a paplant
A
kertben kinyilatkoztatás,
döngicsélés.
Megpróbálom a királynőnek elsuttogni,
mi a magány.
Hallgatok,
kezem alatt a papír-
hó,
felnéz belőle
kipirult gyermekarcom
csípős ragyogása.
Megkönnyítenem
utad –
kifosztásod,
megmutatni
a sejtett-körvonalú fehér boldogságot,
vagy szádra simítani,
hogy egyedül költők
a szótlan vidámak,
békés bolondok,
kiknek a szenvedés is csak várakozás,
és törékeny nárcisz
meg forró hála
nyílik érte szívükben.
Interdimenzionális nyílás
A Visszavonhatatlanság Hadának zászlaján
a következő jelig ezentúl
az a ház torzul-simul a szélben,
melyiket ő soha már
meg nem láthatja,
akkor sem, ha épp kapuja előtt áll,
ha kapuja előtt állna,
ha nem itt, ha küszöbén állna,
nem így, de bekötetlen szemmel.
Nem
ház az, amelyik beléphetetlen.
Melyikből
úgy jött el lesben,
hogy a réseket sorra megszemlélni,
a ház minden lepergő morzsáját megérinteni,
a kizárólagos otthonszag összetevőit
maradéktalanul azonosítani,
a falakba költözött napfényt megízlelni,
és mindezt pontosan néven nevezni
örökre elmulasztotta.
A belépés nem belépés,
ha a helyszín és az ő találkozásától
megváltozik a hova
– az akkor ott lévővel együtt
már nem lehet ugyanaz.
És
amennyi hangot ottvesztett!
Hány leheletet,
elcsukló sírást,
dühödt gyűlöletszavakat,
kínnal vagy
gyönyörrel kipréselt nyögéseket,
halálhörgést
is, igen ---
Tisztelegj!
Zászlóra
húzva az Egyetlen, kitől
visszakaphatna azoknak az éveknek a történéseiből,
amelyeket még hozzá kéne adni
az összesűrített emlékekhez,
hogy kiteljen a jelen.
A
tudat, hogy a mai nap is
visszavonhatatlanul tart
egy kilátástalan űr felé,
csaknem megőrjíti,
csaknem valóban megőrjíti.
Úgy
áll a Kivégzőosztag előtt,
mintha már túl lenne azon,
amin éppen képzeletben munkálkodik:
beleit,
gyomrát,
önmagán keresztül önmagát
hatalmas dugóhúzóra tekeri,
nekifeszül,
és kirántja.
