 |
2003. április |
Laudációm Pompéry Judit HÍD-FŐ-ÁLLÁS c. virtuális könyvének bemutatóján:
Bevallom, sokáig kérettem magam, míg elfogadtam a Liber-All Kiadó megtisztelő felkérését, hogy laudációt tartsak Pompéry Judit életmű-albumának bemutatója alkalmából. Vonakodásom oka az volt, hogy túlságosan is jól ismerem a szerzőt, közelebb áll hozzám annál, semhogy tárgyilagosan szemlélni tudjam munkásságát és műveit; a köztünk most már hosszabb ideje (lassan évtizede) fennálló, bizonyos nézetazonosságokat tekintve szinte testvéri egyetértés óhatatlanul elfogulttá tesz. Hiába biztosított a Kiadó, hogy ezt az elfogultságomat is megvallhatom, még mindig nem tudtam dönteni. Annyit ígértem meg, hogy mielőtt végleges választ adnék, újraolvasom a teljes anyagot.
Ahogy pedig egyre mélyebbre hatoltam a szövegekbe, a mérleg mind erősebben billent az igen felé. Az utolsó lökést végül az Öröknaptár – avagy ünneprontás minden időben c. ciklus írásai adták meg… Ekkor fordultam a Kiadóhoz azzal a javaslattal, hogy ennek a szerintem egyedülálló – minek is nevezzem – pszichológiai ellenkalendáriumnak – hangsúlyosabb helyet kellene kapnia a kiadványban. Elképzelésem megértésre talált, és találkozót szerveztek számomra a könyv műszaki szerkesztőjével, Hidász Pompával, aki már első találkozásunkkor tanúbizonyságát adta szakmai rátermettségének, találékonyságának. Ötlet követett ötletet, egyeztettünk a borítót is tervező Nabel Zsófia művészeti szerkesztővel, aki a számos illusztráció okán amúgy is album-jelleget szánt a kiadványnak; ez nekünk is kapóra jött – így sikerült közösen kimunkálnunk ennek a kötetzáró fejezetnek a végleges arculatát, formáját, részben a kötet egészét is meghatározó milyenségét.
Ezek után talán érthető nemcsak az, hogy erre a könyvre már nem tekinthetek úgy, mint valamely tőlem idegen, távolból szemlélt szellemi termékre, mint ahogy az is, laudációmban nem térek ki a kötet javát kitevő előző ciklusokra. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ezek értékelését kiváló kollégáim előttem sorra megteszik! Gyakori szakmai konzultációink alapján pontosan tudom például, hogy az életmű egyik legjobb ismerője, a jelen kötetet is szerkesztő Dalos György a Spree-parti estéket fogja kiemelni, és nem véletlenül: ez az összeállítás méltán nevezhető az album súlyponti részének, terjedelme és tartalma alapján sokáig magát a kötetet is ezen a címen emlegettük, mígnem a szerző jobb, talán kifejezőbb, és mindenképpen szimbolikusabb címet talált; a szerkesztő úr volt az, aki javasolta, legalább az alcímben szerepeljen az emlékezetes berlini összejövetelek hiteles krónikája. Ugyanígy meggyőződésem, hogy értő ítészek fogják sorra venni a gyerekkori élmények és családi események fejezeteit, végeznek majd mélyanalízist és magasröptöt, következtetést vonnak, eredményt adnak össze, nézetet osztanak és érveket szoroznak. Polémiák övezik majd a politikai-közéleti írások sorozatát, lesznek egyetértők és kételyt támasztók, hallunk majd felháborodott hangokat… Mindezt meghagyom hát a kollégáknak, én az Öröknaptárról szeretnék szólni.
Ki ne ismerné a legkülönfélébb magazinokban időről időre napvilágot látó okos táblázatokat, amelyek különböző soraiban és oszlopaiban sorakoznak az évszámok, hónapok, napok, húzhatjuk az ujjunkat 1956-on, keresztezzük októberrel, hozzáadunk 23-at, és megtudjuk, a hét melyik napjára esett a nevezetes dátum. Ugyanígy megtudhatjuk, hétfő vagy szerda volt-e, amikor születtünk, csütörtökre vagy péntekre esett-e annak a nevezetes márciusnak az idusa, szombatra vagy vasárnapra a Nulladik év december 24-éje. Hasonlóan ismeretesek azok a már inkább szakmai célokat szolgáló naptári táblázatok, amelyekkel meghatározhatók a szökőévek, kiszámítható, melyik évben mikorra esett vagy fog esni húsvét vagy pünkösd, húshagyókedd vagy hamvazószerda, szerelemcsütörtök vagy szomorúvasárnap. És így tovább a névnaptáblázatoktól kezdve a bioritmus-grafikonokon át a legkülönfélébb horoszkópokig…
Nos, Pompéry Judit zseniális találmánya, az ünneprontó öröknaptár, egyrészt egyesíti a fent említett eszközök valamennyi előnyét, másrészt egyedülállóan megújítja tartalmukat, harmadrészt forradalmasítja az időszámítás naptári technikáját. Az egymáshoz képest függőleges és vízszintes síkban, továbbá átlósan és koncentrikusan is elmozdítható tárcsák forgatásával és csúsztatásával pillanatok alatt meg tudjuk határozni, melyik napon melyik ünneptől: 1) rágjuk a körmünket; 2) tépjük a hajunkat; 3) mászunk a falra; 4) leszünk a plafonon; 6) esünk depresszióba; 7) vonulunk remeteségbe. Illetve, visszafele forgatva és csúsztatva a tárcsákat, egy-egy adott hangulat- és elmeállapotunkhoz teljes biztonsággal társíthatjuk azt az ünnepet, amelyik megelőzi, amelyik kiváltotta vagy amelyik követi. Szinte kimeríthetetlenek a tárcsák nyújtotta kombinációs lehetőségek, ha a naptári, állami, vallási, családi és privát ünnepek és események egybeeséséből következő fokozott mértékű ünneprontásokat kívánjuk megismerni és tanulmányozni. Pár forgatás, csúsztatás, illesztés, és pontosan megtudhatjuk például, milyen ontológiai összefüggésekre gyanakodhatunk, ha május elsejére esik húsvét hétfője plusz az anyósunk születésnapja, milyen metafizikai következtetésre juthatunk akkor, ha 25. házassági évfordulónkon írják alá Magyarország EU-csatlakozását.
Újabb forgatás és csúsztatás, egyik tárcsa balra és le, másik fel és haránt, a harmadik visszakézből előre – és hajszálpontos választ kapunk arra is, mit gondol Pompéry Judit a moszkvai virtuális könyvterjesztési bizniszről, ha a Könyv Napja és a Budapesti Könyvfesztivál berekesztése közé eső szombat egybeesik az ortodox egyház szerinti nagyszombattal, a csernobili atomkatasztrófa évfordulójával – egyben saját könyvbemutatójának napjával.
Nem sorolom tovább, hiszen a permutációs, variációs és kombinációs lehetőségek az összevetések szinte végtelen lehetőségeit kínálják.
Végezetül még annyit, hogy a könyvnek ez az utolsó fejezete visszaható erővel is rendelkezik és bizonyos mértékben újrastrukturálja a kötet egészét, minek következtében a megelőző személyes vallomásokat, bölcseleti esszéket, közéleti cikkeket és politikai pamfleteket is elcsúsztathatjuk egymáshoz képest a szerző szándékától függő(leges)en és a Spree vízszintje mentén, továbbá ego-koncentrikusan és EU-harántcsíkozva, minek következtében a teljes életmű mint valami gigantikus szellemi mátrix, mint valami roppant virtuális Rubik-kocka, mint a komplex létezés örökidejű naptára, élesen kirajzolódik éteri egünkön és törölhetetlenül beleágyazódik a képzetes világok legtökéletesebbjébe: a mienkbe.
Tessék kipróbálni!
Éva glosszája:
A megyei adminisztráció hivatalos orgánuma, a Kárpáti Igaz Szó húsvéti számának címlapján kegyelemmel teljes ünnepeket kíván minden olvasójának. Ám pár oldallal később kiderül, hogy nincs kegyelem, az olvasóknak meg kell küzdeniük a heti keresztrejtvénnyel: az újdonsült főszerkesztő saját lapjában a saját verssorait rejtette el. Nem csodálkoznék, ha legközelebb a megfejtők listáján az előfizetést nyert szerencsések között is megtalálnám Kőszeghy Elemér nevét, mert ha más nem, ő csak tudta folytatni Magyaros c. alkotását: Ez a világ olyan furcsa / Mindig csak a rosszra futja… (folytatás a rejtvényben).
a nyájas olvasó
Dolgozom a regényemen. (Egy most írt új részlet a Werk-ből:)
Az első: egészen másfajta, a korábbitól alapjában eltérő konstrukció merült fel bennem.
Hosszú éveken át mindenáron úgy próbáltam megalkotni a hiányregényt, hogy a rá vonatkozó utalások és kommentárok százait hoztam létre, remélve, a másodlagos szövegek révén pontos kép alakulhat ki a hiányzóról. Felteszem, ez valamennyire sikerült is.
Egy reggelen azonban arra ébredtem (ez még tavaly történt), mennyivel izgalmasabb kísérlet lenne bemutatni azt, amiből hiányzik a regényem. Azaz: érzékelhetővé tenni azt a kort és azokat a viszonyokat, hőseimnek azon gondolatait és érzelmeit, amelyek környezik a regény. Esszéregényt alkotni, amelyből explicite hiányzik, de amelyben implicite benne foglaltatik egy cselekményregény.
Kis tűnődés után egyfelől rájöttem, hogy elkészült szövegemben ennek a csirája megvan, csak ki kellene fejteni; másfelől pedig arra gondoltam: mi az akadálya annak, hogy ezt a kétféle megközelítést egymással átfedődve, vegyítve alkalmazzam? Sőt, akár úgy is, hogy előbbit az utóbbinak alárendelem…
El is készült a fejemben egy lehetséges akcióterv:
A második indíték: a Forrás című kecskeméti lap egyfajta hiány-lexikon létrehozására kérte fel szerzőit, közte engem is. (Ez ugyancsak tavaly történt.) Ennek során tetszés szerint írhattuk meg a magunk címszavait, és ezek egybeszerkesztve, ábécé-sorrendbe állítva ki is tették a tavalyi nyári dupla szám egészét. Magam az egyik legaktívabb résztvevőként talán félszáznyi hiánycímszót írtam, javukat el is küldtem a szerkesztőségnek, és ezek kevés kivétellel meg is jelentek. Miközben ezt a munkát – nagy örömmel és invencióval – végeztem, egyrészt elcsodálkoztam azon, hogy engem milyen régóta és mélyen mélységében érdekel a hiány mint olyan; másrészt észrevettem, hogy akarva-akaratlanul egyes címszavakat hiányregényemből emeltem ki, illetve magát a hiányregényt is címszóvá tettem; harmadrészt észre kellett vennem, hogy a regénnyel kapcsolatban nem álló címszavaim is valamilyen spirituális kommunikációt alakítottak ki éppen elfekvő szövegemmel, visszahatottak rá, szinte beavatkoztak szerkezetébe. Miért is ne, gondoltam. Alkossa a Szembesülés szerves részét az én privát hiány-lexikonom!
Ennek az indítéknak a nyomán is kialakítottam a feladatsort.
A harmadik indíték: szemléletem megváltozása. Meg kellett értenem, hogy miközben mindazt változatlanul hagyhatom, amit Oresztész a korabeli Argoszban saját észleleteként rögzít és saját szembesüléseként megél, illetve azt is, ahogyan ezt a nem létező regény szerzője a 80-as évek második feléből visszanézve interpretálja – aközben nem hagyhatom érintetlenül a 90-es években keletkezett másodlagos szövegeim azon részeit, amelyek az akkori eseményeket, szereplőim magatartását, az összefüggések rendszerét valamiféle történeti távlatba helyezve és aakori saját felfogásomat tükrözve értékelik.
Tennivalóim: