NEWSÁG/2003. április
egy manzárdőr feljegyzései (kronológia alulról felfelé)

(ápr.29.):

csevej

H
O
Z
Z
Á
S
Z
Ó
L
Á
S

Hja, kérem

Picit mindig elcsodálkozom azon, ki mindenki mi minden után tud érdeklődni nálam. Volt úgy, hogy irodalomtörténész-féle kisenciklopédia-szerkesztő hívott fel Bp-ről, hogy szintén bp-i kollégája, SBA címét megkérdezze tőlem (tegnap ugyancsak az ő e-mail-címét kérte a két szerkesztőségben is dolgozó újságíró-barátom). Előfordult, hogy a Hungarológia Központból kerestek, nem tudnám-e a KMKSZ telefonszámát magadni. Újságíró-barátom (egy másik) néhány éve szinte mint noteszát, úgy ütött fel engem adatért, születési évért, könyvcímért, kiadás dátumáért. Ma pedig egy jelentősnek számító, egészen tisztes apparátussal rendelkező helyi hetilap főszerkesztője hívott fel, meg tudnám-e mondani, pontosan mi a magyar írószövetség kárpátaljai írócsoportjának a neve (ez; csak nagy kezdőbetükkel)... Hirtelen még gondolkoznom is kellett, mint amikor mgkérdezik, hányban volt az 1848-as forradalom... A dolog azért érdekes, mert egyrészt a hivatalos intézmény (szerkesztőség) érdeklődik a bejegyzett szervezet neve felől egy magánembernél, aki se egyiknek, se másiknak nem tagja. Másrészt meg az ültömben elérhető könyvek közül „csak” ezekben van benne – CÍMSZÓKÉNT! – a pontos név: 1) Kárpátaljai magyar személyi és intézményi adattár (1993); 2) A kárpátaljai magyar kulturális szervezetek, intézmények, társaságok, egyházak, alapítványok névjegyzéke (1995); 3) A határon túli magyar irodalom kislexikona (2000); 4) D.Gy.: Kárpátalja magyarsága - honismereti kézikönyv (2000); 5) A Magyar Irodalom Évkönyve, 2001. Ezek szerint a szerkesztőség ezek egyikével sem rendelkezik - de vajon szerkesztőik sem?
A telefonban persze erre nem kérdeztem rá; de annyit megjegyeztem, hogy a most már egy éve megjelenő irodalmi folyóirat BORÍTÓJÁN ez áll: A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata. Az impresszumban telefonszám, fax, e-mail... És a szerkesztőbizottság névsora. Benne az engem felhívó főszerkesztő három főszerkesztő-társa... Továbbá az a szerkesztőbizottsági tag és állandó szerző, akinek menye annak az újságnak a szerkesztőségi titkára, amelyikből engem felhívtak... Hja, kérem, ez Kárpátalja!

(ápr.28.):

csevej

Szurkolok

Megjelent a Kárpáti Igaz Szó melléklete, Hóvége címmel. Nem kis meglepetésemre a nyolcból 2 oldal terjedelemben irodalmat is közöl, zömében helyi szerzők friss írásait - erre az elmúlt 10 évben (néhány alkalmi próbálkozástól eltekintve) nem volt példa. EZ NAGYON JÓ, ENNEK NAGYON ÖRÜLÖK, és szívből üdvözlöm a kezdeményezést. Egyik „nagy bánatom” volt, hogy a 80-as években meglehetősen korlátozott lehetőségek közt szerkesztett Lendületnek és Új Hajtásnak, amelyben sokunknak igen jelentős, évtizedes munkája volt benne, Behun János főszerkesztő halálával „magva szakadt”, a következő főszerkesztők – Szabó, Egressy, Erdélyi – egyike sem szorgalmazta, ellenkezőleg: elhárította az ilyesmire irányuló ötleteket.
Holott egyik oka annak, hogy irodalmunk ott tart, ahol, éppen az: egy olyan fórum hiánya, amely a legszélesebb értelemben vett és a nagyközönségre szabott „olvasmányoknak” teret adhat. Ha ez a szint, ez a lépcsőfok hiányzik, akkor nehezebb (vagy nem lehet) irodalmi folyóiratot készíteni, nem lehet (vagy igen nehéz) új generációt nevelni, friss tehetségeket felfedezni. Az irodalom (jó, szálljunk lejjebb: az írásbeliség) első fokon sokezres példányszámú, jó értelemben vett népújságok emlőjén tud felnevelkedni; okosan szerkesztett napilap-rovatoktól vezet az út antológiákig, folyóiratig, önálló könyvekig. Itt kell a dolgot kezdeni – és ez a kezdő fok oly régóta hiányzik, hogy szerintem ez az egyik oka a mostani szétzilált állapotnak, a beszűkülésnek és annak is, hogy nem látni fiatal tehetségeket.
És még egy nagyon fontos szempont. Bármilyen érdekes: az, ami folyóiratban gyenge, silány, erőtlen, az egy néplapban nemcsak hogy elmegy, hanem meg is felel a célnak! Itt mások a szempontok, más az elvárás – a nívót persze itt is illik tartani, de egy közéleti lap szombati mellékletével szemben az ember nem támaszt olyan igényeket, mint egy folyóirat esetén. Nem elég jók ezek az írások, persze, de az irodalomról leszoktatott átlagolvasó igényei szintjének még így is fölötte állnak - és e percben ennél többet elvárni nem is igen lehetne.
Én bízom abban, hogy ez a kezdeményezés sikeres lehet: ha akadnak, akik okosan, körültekintően szerkesszék, foglalkozzanak a szerzőkkel, ne sajnálják az időt-energiát levelezésre, szerkesztőségi fogadóórákra, ha lesznek jó ötleteik (pályázatok, tematikus összeállítások...), ha eléggé nyitottak lesznek a műfaji-stiláris sokféleség iránt – akkor újra elkezdődhet valami alulról való építkezés, akkor megteremtődhet az a bázis, amelyikre építeni lehet valami magasabbat is. Kívánom, hogy így legyen, és a melléklet szerkesztői elkerüljék a sok-sok buktatót, hogy ne a könnyebbik utat válasszák, és megjelent könyvekből ollózzák össze az anyagot, kívánom, hogy tudjanak szelektálni, ha kell, nemet mondani – és ne az igények kielégítése, ha nem formálása legyen a fontosabbik céljuk. Abban, hogy a lap két új vezetője – Kőszeghy Elemér és Horváth Sándor – maga is irodalmár, én garanciát remélek arra, hogy ez így történik, és nem olyan formán, mint amire túl sok példát láttam mostanában.
Félreteszem hát a fanyalgásomat, szurkolok!

(ápr.27.):

csevej

Izgalmaim

Az elmúlt 2 napban nem volt időm naplódzani: a virtuális könyvbemutató előkészítése és lebonyolítása egy perc lazítást sem engedett. Pénteken még főleg a weboldalak elkészítése, fotók feldolgozása és betűzése, segédfájlok készítése foglalt le (nekem ez elég lassan megy), szombaton már inkább a linkelés, ellenőrzés és az egymást követő események pontos időzítése tartott 15 órán át permanenciában. Sok szöveget, képet, ötletet „az utolsó percben” kaptam, így ezeket menet közben kellett bedolgozni, mint ahogy az utólag kapott javításokat, kiegészítéseket is. DE MEGÉRTE! A tegnapi nap valamelyik sűrű pillanatában mondtam Évának, hogy pontosan olyan édes izgalom tölt el, mintha valóban vendégeket várnék és fogadnék: szabályosan izgulok, hogy minden rendben van-e, tizedszer is ellenőrzőm, hogy jó helyen jó oldalak nyílnak-e meg, kínosan vigyázok arra, hogy mindenki „odataláljon” az éppen keresett helyre (ez p. 3x-os munka, mert az aktuális eseményeket folyamatosan közöltem és belinkeltem: 1 - az UngParty főoldalán; 2 - a virtuális könyvbemutatók közös induló oldalán; a mostani könyvbemutató címoldalán), figyelek arra, hogy előre és hátra zavartalanul lehessen navigálni, hogy egyetlen perc késedelem nélkül az meghirdetett időpontban kezdődjenek az események, plusz még a csevegőhelyen is jelen legyek -- mindez szabályosan „lázba hoz”, pontosan úgy, mint mondjuk a 7-8 évvel ezelőtt rendezett Kárpátaljai Magyar Könyvnapok idején, amelynek egészét Évával kettesben szerveztük és „vezényeltük le”, még ám zökkenőmentesen, könyvsátrakkal, tucatnyi fellépővel, zenével, büfével, protokollvendégekkel. Na, az utóbbiakat szerencsére a virtuális rendezvények esetén sikerült kiküszöbölni.
Megérte tehát, úgy érzem, a megnyilatkozott látogatók részéről elégedettséget tapasztaltam, és az egymástól némileg eltérő adatokat rögzítő különböző statisztikai mérők szerint 60-70 szerverről közel 100 egyedi látogató kb. 150 letöltést végzett; a Csevejbe 30 szerverről 50 egynéhány látogató érkezett és 500-nál több (!) volt a letöltések száma (ehhez képest bejegyzést feltűnően kevesen tettek, holott egész délutánra-estére feloldottam a zárlatot és bárki érdeklődő beregisztrálhatta volna magát).
No, hát ezúton köszönöm meg minden aktív résztvevőnek szíves közreműködését - és minden érdeklődőnek a látogatását.

(ápr.24.):

csevej

Melléklete lesz a KISZónak

Tegnap Csilláék látogatása. Tavaly találkoztunk utoljára Pesten, még nem voltak házasok... Azóta már közös lakásuk is a második. Fut az idő.

Éva végre összeállította leendő (reméljük!) novelláskötetének kéziratát. A napokban én is újra végigolvastam az anyagot, segítettem valamilyen ésszerű sorrendben elhelyezni az írásokat. Érdekes, hogy az se jó, ha a hasonló típusú-hangulatú novellák mind egymás mellé kerülnek, de az sem, ha nagyon különbözőek következnek egymás után. Végül most úgy fest, hogy három komorabb-súlyosabb blokk közé ékelődik be két könnyedebb, mesélősebb.
Közel 50 novellából (!) választotta ki a 23 legerősebbet, és még ezt is megszűrtük, így maradt 17 – a legjobbak. Én nagyon erősnek, ütősnek érzem. Piszkosul belejött az írásba ez a nő, akár be is vallhatom, hogy bőven lepipál engem. Amikor ezt mondom neki, udvariassan elhárítja, és ő maga persze nem érzi elég jónak a teljesítményét. Pedig szerintem már 3-4 évvel ezelőtt bőven meglett volna az anyaga egy önálló könyvhöz. Így ez a mostani válogatás valóban az esszenciája annak, amit eddig írt; csak a megjelenésig nehéz eljutni...

Ma egész nap webbeztem: készítem a szombati virtuális könyvbemutató oldalait, közben meg „záporoztak” a levelek: új ötletek, új szövegek, új képek, új címek; ja, én is megírtam a laudációmat. Kell a teljes holnapi nap, hogy mindennel végezzek; estére a meghívókat is szétküldöm.

Az Igaz Szónak, írják a mai lapban, hó végi melléklete lesz. Végre! Több mint 10 éve, hogy az Új Hajtás megszünt! Igaz, ez nem irodalmi lesz, de ahogy a beharangozó sejteti, mégis valami olyasmi, ami a napilap-jellegen felülemelkedik. Kőszeghy csak mozdít valamit – örülök neki, szurkolok az ilyen kezdeményezéseknek!

Dave Brubecket és Charlie Parkert hallgattam egész nap; kivéve a kabarécsütörtök idejét.

(ápr.22.):

csevej

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi

Felkérés egy lelkes fiataltól: nem akarnánk-e „a szalonunkkal” részt venni egy négy napos táborozáson Péterfalva határában. Saját sátorban szervezhetnénk a programjainkat, az infrastruktúrát a rendezők biztosítják. Bevallom, nem tudtam, hogy évek óta van ilyen nyári program minálunk, pedig, mint a szervező elmondta, tavaly 3000 fiatal fordult meg ott, színpadok, előadói sátrak, szervezetek és felekezetek sátrai, drogellenes sátor - mint egy „kis Pepsi-sziget”. Megírtam őszintén, hogy engem nem igazán vonz az ilyesmi, pláne nem 4 napon át, meg hát „a szalonnal” kivonulni nemigen lehetne, lévén az irodalmi rendezvényeinket most már egy éve a Hálón tartom meg, és ezek résztvevői közt bizony még mutatóba sem akadnak Kárpátalján élő írók. Ha 10 évvel ezelőtt kínálkozik ilyen lehetőség – írtam a válaszomban – azt ajánlottam volna, megrendezem az első kárpátaljai költői happeninget, performanszokkal, akciókkal, zenével, alkalmi kiadványokkal stb., ahogy kell, örültem volna, hogy hely-mód-alkalom-közönség adott egy ilyen nagyobbfajta felhajtáshoz. Most azonban inkább azt javasoltam, ha VALÓBAN van igény ilyesmire, akkor egy csendes délutáni órában a tábor egy ugyancsak csendes zúgában az érdeklődő keveseknek szívesen beszélek az irodalomról.
Nyitva hagytuk a kérdést.

Megtiszteltetésnek veszem, hogy a Terasz „szemezgető” rovatában (LÁSD ITT) hosszabb ideje nemcsak be van linkelve a naplóm, hanem Onagy napi rendszerességgel frissíti is, minden alkalommal e hasábokról emelve ki egy jellemző részletet. Normannal, Moshuval, Andrassewvel, Onaggyal szereplek itt együtt – azt hiszem, menthetetlenül jó társaságba keveredtem.

„Olvasói” kérdésre még egyszer, remélhetőleg utoljára, „spontán módon” megnyilatkoztam az Együttről. (LÁSD ITT) E pár sorban a – saját szavával élve: „lelécelt” – volt iskolatársnak azt írom, lélekben én is inkább „lelécelek”, semhogy ennek az egyedül érvényesnek kikiáltott kárpátaljai magyar irodalomnak fogyasztója, pláne részese legyek.

Egy biztos: pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, úgy fogom megélni kárpátaljaiságomat, mint manapság. Aligha hihettem, akként fordul érdeklődésem, igényem, magatartásom, hogy jobban esik minden itthoni történésből kimaradni, semmilyen szerveződésben részt nem venni, egyik orgánumban se publikálni. Hiszen már-már mániákus elszántsággal szerkesztettem kiadványokat, alapítottam kiadót, lapokat, hogy íróinknak fórumot teremtsek, energiám jelentős részét nemes elhatározással fordítottam szerzőink aktivizálására (pályázatok, díjak, rendezvények), a kívülrekedtek reintegrálására, fiatalok felfedezésére... Mindezt azért, mert komolyan hittem benne, hogy nemcsak felmutatható értékeink vannak, hanem – és leginkább – képesek vagyunk a fejlődésre, előrelépésre, modernizációra, szemléletünk kitágítására, műfaji sokszínűségünk megteremtésére. Ennek érdekében erőfeszítéseket tennem, úgy éreztem, nemes és bölcs dolog; ha tetszik: misszió.
Most, hogy a régi értékek sokaságáról számomra kiderült: leginkább az akkori idők cenzurális viszonyainak felhajtó ereje emelte meg őket, nem pedig önerejük; most, hogy a felszabadult alkotásmód helyett a régi hőskort idéző görcsös erőfeszítéseket látom; hogy a művészi-világnézeti szemlélet nem tágul, hanem még inkább beszűkül; s hogy ráadásul ennek az ostobán szemellenzős felfogásnak és stiláris sivárságnak a képviselői szinte ugyanazokkal a módszerekkel lépnek fel minden másfajta szemlélet ellen, mint amelyek ellen 20 éve lázadtunk –––– most mindezt kudarcként, az én személyes kudarcomként élem meg, és alig múló lelkiismeret-furdalást érzek amiatt (ezt talán most vallom meg először), hogy többé nem tudok VELÜK azonosulni, nem kívánok velük egy hajóban evezni, egy tálból cseresznyézni, egy cipőben járni – és ezt az elhatárolódásomat csak részben menti, hogy ők sem énvelem; hiszen voltaképp én intéztem úgy, hogy elfogadhatatlan legyek számukra. Igen, én indultam más irányba, én lettem hűtlen, én lettem áruló – hűtlen a kisszerűséghez, árulója az akolnak, amely önmelegét és önbűzét gondolja az egyetlen üdvözítő létezésnek. Igen: lelkileg én már „leléceltem”, másutt érzem jól magam, mea culpa – egyszer majd bűnhődnöm kell érte, bizonyosan, bűnhődnöm, amiért más társakat kerestem magamnak a nagyvilágban, amiért nem vállalom azt a kárpátaljaiságot, amit ők annak gondolnak, és amiért a weborgánumról, amelyet szerkesztek, kevélyen azt mondom: nem kárpátaljai, hanem irodalmi.

(ápr.21.):

csevej

H O Z Z Á S Z Ó L Á S

Szemán és Jankovics a Főtérben

Nem is volt olyan rossz az Ungvárról és térségéről szóló műsor az MTV Főtér c. műsorában!
Kicsit persze túl sokat akartak markolni, ilyen rövid időben lehetetlen bemutatni egy 120 ezres városnak és a teljes ungvári járásnak akárcsak egy szűk téma szerinti ketresztmetszetét is, de láthatóan erre nem is törekedtek, mozaikot készítettek, volt benne ez is meg az is, történelem és műemlék, oktatás és művészet, kettészelt falu és sok-sok folklór, utóbbiból húsvét okán talán több is a kelleténél – a színes cserepekkel ki-ki kiegészítheti (esetleg össze is rakhatja) a maga Kárpátalja-képét.
Hogy felületes volt? Talán. De a készítői valószínűleg nem is akartak, nem is tudtak volna mélyre ásni. Szándékos torzítást pedig nem tapasztaltam. Ami zavarhatott volna, az legfeljebb az, hogy a megszólaltatottak közül feltűnően sokan kifejezett szlávos akcentussal beszélték vagy egyenesen törték a magyart, de azt hiszem, ez is pontosan tükrözi a valós helyzetet...
A legkellemesebb percek: Szemán Öcsi megjelenése a képernyőn, számos festménye kíséretében (fenti képem) és Jankovics Marika roppant üdítő szereplése a legvégén: a textilművész (alsó képemen egy munkája) rendhagyó módon nem a művészetről beszélt, hanem a húsvéti finomságnak számító sárga túró elékészítését mutatta be.
Egyébként, ahogy ígérték, volt benne cipó és Cipő (lásd alábbi jegyzetemet), az én két percem, ahogy ezt sejtettem, kimaradt. Nem is illett volna ebbe a műsorba, azt hiszem. Ezúton köszönöm meg a szerkesztő döntését.

(ápr.20.):

Ungvár főtere, a Színház-tér a Korona homlokzatával

csevej

H O Z Z Á S Z Ó L Á S

Kárpátalja lábszaga?

A Port.hu-ban a holnapi Főtér című 40 perces tévéműsorhoz, amelynek Ungvár és térsége az alcíme és a témája, ezt az ajánlást találtam:

"Fedezzük fel együtt Magyarországot!"
A Magyar Televízió hetente jelentkező műsora nem egzotikus szigetekre, afrikai dzsungelbe, nomád sivatagok világába, villódzó fények Amerikájába vezeti el a nézőt. Ehelyett a palócok földjére, árpádházi templomok csendjébe, vagy éppen a pálházi kisvasút kanyargós útjára kíséri el vasárnap délelőtt a képernyő előtt ülőket. Hogy a két óra mire elég? Bepillantani egy kistérség életébe, hagyományvilágába, megtudni ők hogyan vállalkoznak vagy éppen barátkoznak, ellesni a kenyérsütő asszonyok mozdulatait, s talán még a kisült cipó illatát is megérezni.

Ha ez fér bele 2 órába, akkor vajon mi fér bele a kárpátaljai 40 percbe...? Vagyis csak a maradék 38-ba, mert 2 percről van tudomásom, állítólag ennek erejéig én is benne vagyok. Lehet, utólag majd azt szeretném, ha mégse fértem volna bele...
Egy korábbi műsorajánlóban azt hallottam, Kisgejőcöt például a Republik onnan elszármazott sztárja, Cípő fogja bemutatni (Zselickinél csak jobb lehet...), ezért arra gondolok, a fenti kis kedvcsináló szövegét módosítani kellene úgy, hogy ne a cípó, hanem Cipő illata szerepeljen benne.

(ápr.19.):

csevej

Néhány újabb és régebbi C-dul

A halálban van valami roppant életszerű.

A halál voltaképpen azoknak a hiányoknak az összessége, amelyeket egyesével életünkben már megtapasztaltunk.

A világnak oly sok helyén nem vagyunk jelen, hogy ehhez képest semmiség, ha azon az egyen, ahol vagyunk – idővel megszűnünk lenni.

Hinni a feltámadásban annyi, mint megfosztani magunkat az élet lezárhatóságának nagyszerű érzésétől.

Hosszabb ideje úgy gondolom, hogy az élet értelmének, a világ lényegének, minden dolgok eredőjének kifejezésére bármilyen fogalom alkalmas. Ugyanis minden levezethető mindenből. Tetszés szerint eredeztethetem mondjuk a szeretetből az életet, halált, megismerést, de lehet kiindulópontom a víz vagy a föld, a levegő vagy a tűz, a születés vagy a végtelen, a semmi vagy a bűn – bármelyikre ráépíthetem az összefüggések hatalmas rendszerét, mindegy, hogy a hitből következik-e az akarat, vagy az akaratból a tagadás, a tagadásból a fejlődés, a nincsből a van, a semmiből a minden, fényből a sötét, végesből a végtelen – vagy fordítva. Ez előre és hátra ható következtetések és megfeleltetések rendszerében egy esőcsepp hullása vagy a felröppenő madár éppúgy alkalmas az univerzum lényegének kifejezésére, mint az isten vagy az energia, a tér vagy az idő. Éppen ezért teljesen fölösleges elkötelezni magunkat bármilyen világnézet mellett: a világegész ősprincípiuma nem más, mint egy tudatunkban tátongó globális hiány, amelynek helyére tetszés szerint helyettesíthető be az eszme, az anyag, az egzisztencia vagy a megismerés – a világnak oly mindegy. Így végső soron nekünk is…

Lehetséges, hogy az ember isteni eredetű, ám bizonyos, hogy az isten viszont emberi eredetű.

A megváltás nagyszerű gondolata a gyakorlatban véghezvihetetlen; megvalósítási kísérletei számomra leginkább ügyvédi csűrés-csavaráshoz hasonlítanak.

A kegyelet a káröröm legkifinomultabb válfaja.

Amit nehéz elmondani egyetlen aforizmában, azt olyan regényben kell megírni, amelyikből hiányzik az az egy aforizma.

(ápr.17.):

csevej

Egy háromszor házas agglegény

Pali bátyám, miután három feleséggel a háta mögött is egyedülállónak számít, így saját család híján nálunk ünnepli a születésnapjait.
Először főiskolásként nősült, képzőművész-növendék társát vette el Lembergben. Nem sokkal egyetlen édes unokatestvérem, Juliska megszületése után elváltak, pedig, anyámék szerint legalábbis, nagyon szerették egymást. Jószerével azon feneklett meg a házasságuk, hogy nem tudtak megegyezni, Ungváron lakjanak-e vagy Lembergben, és, mondják ugyancsak anyámék, nem is annyira őbelőlük hiányzott a rugalmasság és belátás, hanem a két anyósból, akik eleve esküdt ellenségei voltak ennek a vegyesházasságnak.
Így aztán Márta a kis Juliskával hamarosan visszaköltözött Lembergbe a mamájához, Pali bátyám maradt a sajátjánál Ungváron. Juliska már nem tanult meg magyarul. (Nem túl fiatalon hozzáment egy zsidő fiúhoz, néhány évre rá áttelepültek Izraelbe; megtanult ivritül, zeneakadémián tanít, zenét is szerez, szép szakmai sikerei vannak; s ha későn házasodott, hát annál korábban megözvegyült; ennek ellenére, mint elmondta múlt nyáron, amikor meglátogatott bennünket, nem forgatja a fejében, hogy családfő híján a két unokával az anyjához vagy az apjához visszaköltözzön Ukrajnába.)
Másodjára egy Leningrádból Ungvárra származott művészettörténészt vett feleségül nagybátyám. Lénánál lehetetlenebb nőt nem sokat ismertem, se szeri, se száma a furcsaságairól, képtelen viselkedéséről, összeférhetetlenségéről szóló családi sztoriknak. Szerintem alaposan flúgos is volt szegény, ezt néha maga is mondogatta, a szókincsébe integrált néhány magyar kifejezés egyikeként, amikor „bolond nyú”-nak (nőnek) nevezte magát. Vagy negyed századon át éltek együtt úgy, hogy Pali bátyám esténként nem maradt a Lénával közös lakásukban, hanem aludni hazajárt a nagyanyámhoz. Félreértés ne essék: nem a mamának volt szüksége gondoskodásra, ellenkezőleg: ő mosott nagybátyámra... Amikor a mama meghalt kilencvenévesen, Pali és Léna, közel a hatvanhoz, először kerültekl valóban közös háztartásba... Néhány évre rá Léna is meghalt rákban.
Nem sokáig tartott az özvegység, Pali bátyám pár hónap múlva bejelentette új házasságát: ismét egy festő, ismét Lembergből, első feleségének kollégája, neki, mondják a jól értesültek, évtized óta kedvese...
De az együttlakás az első hónapok nagy lelkesültsége után Ászjával sem alakult ki: sem Ungváron, sem Lembergben. Éveken át „látogatták egymást”, aztán össze is vesztek, vagy két éve már nem találkoznak, de el sem váltak.
Nagybátyám pedig tanít, két tanintézményben is, fest, és éli az agglegények szomorúan vidám életét. Délutánjainak egy-másfél óráját szüleimmel tölti, akiknek jószerével ő az egyetlen társasága. Családi ünnepeinknek is állandó résztvevője, és évek óta a saját születésnapját is nálunk tartja.
Ma éppen a hetvenharmadikat.

(ápr.16.):

Volt egyszer egy Vakarov-díjam

Tegnap egy tisztségviselő telefonhívása az ukrán írószövetség helyi szervezetétől. Kellenének neki a díjaimra, elismeréseimre vonatkozó adatok. Mikor kaptam meg és melyik könyvemért pl. a Vakarov-díjat?
Ajjaj... Lassan azt is elfelejtettem, kicsoda volt az a Vakarov... Én bizony nem emlékszem, mondom. Na és a magyarországi díjaim? Több is akad, fejből nem tudom a dátumokat - de miért kell ez neki? Nem neki kell, mondja, hanem az egyetemi bölcsészkarnak ('Filfák'), mert valami pannót készítenek a kárpátaljai írókról. A bölcsészkarnak? No, ha nekik kell, hát üljenek be a könyvtárba, és kutassanak, mondtam talán nem túl udvariasan.
Kicsit felingerelt a dolog, mint mindig a hasonló esetek. Évente legalább egy, de inkább több alkalommal a helyi írószervezet elnöke vagy titkára újra és újra bekéri ugyanazokat az adatokat: megjelent könyvek, díjak. Tiszta sor: valami jelentéshez kell neki. De ahelyett, hogy lenne használható nyilvántartása, végigtelefonálja az írókat. Ugyanezt a gyakorlatot űzik az egyetemi berkekben működők. Teljesen bevett szokás, hogy ha helybéli író szerepel referátum, szakdolgozat, netán diplomamunka témájául, a tanárok elküldik a diákot az íróhoz, hogy kérje el tőle a könyveit és a róluk megjelent recenziókat...
No és akkor a Vakarov-díjamról. A dátumot valóban nem tudom pontosan (és mivel nem tartottam fontosnak, fel se jegyeztem), annyira emlékszem, kései peresztrojkás időszak volt, igen közel a rendszerváltáshoz, talán 88. Addigra már megjelent és kisebb-nagyobb vitát/vihart kavart a kettős kötődésről, nemzeti identitásról, a magyarság helyzetéről szóló, akkor merésznek tűnő írásaim némelyike, egyre sűrűbben publikáltam Mo-i orgánumokban, benne voltam számos, ma ártatlannak tűnő, de akkor fontosnak érzett és a még monolit hatalom szemében szálkának számító civil szerveződésben (pl. Illyés-kör), a pártos irányvonaltól egyre inkább eltávolodó irodalmi csoportot vezettem, orgánumát szerkesztettem, kazettákon terjesztett hangos folyóiratot készítettem, lapalapítási terveim voltak... - Gondoltam, akik a Vakarov-díj mögött állnak, minderről tudniuk kell. Ha ennek ellenére megítélték nekem, azt bizonyos értelemben működésem elfogadásának tekinthetem, és egyben felhatalmazva érezhetem magamat, hogy ebben az irányban merészebbeket lépjek. Így hát örömmel elfogadtam; a díjjal járó összeg, azt hiszem, kb. annyi volt, mint akkori egyhavi tankönyvkiadó szerkesztői fizetésem.
Úgy rémlik, a következő évben talán még kiadták, aztán megszüntették ezt a „kommunista” díjat.
Most már csak azt kellene felidézni, ki is volt az a Vakarov.

(ápr.15.):

Fortuna szekere Kisdobronyban

Valami halálos kór gyötörheti Fortuna asszonyt, ha csak ennyi tellett tőle...      A Kárpáti Igaz Szó egy mai híre így kezdődik: „Szerencsés településnek mondhatja magát Kisdobrony. Abból a szempontból legalábbis, hogy bokros teendői közepette Gajdos István parlamenti képviselő, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke időt tudott szakítani, és személyesen vett részt az UMDSZ helyi alapszervezetének e alakuló gyűlésén.” Oh és ah és egyéb áhítatos indulatszavak!

Hasonlók egymás közt

A minap beszélgetés a tévében Kulka Jánossal. Kérdezi a riporter a Szomszédokról, vidéki színész létére hogyan is került annak idején a számára országos népszerűséget hozó sorozatba. Az erősen kopaszodó, remek orgánumú, jellegzetes gesztusokkal élő, nálam egy évvel fiatalabb színész (egyik kedvencem) elmondja, hogy a sorozat rendezője, családjuk régi barátja, Horváth Ádám kérte fel...
     Nekem pedig megjelenik képzeletemben a hetven év fölötti, ugyancsak kitűnő rendező évtizedek óta kopasz feje, megüti fülemet a hangja, felidéződnek a gesztusai...
     Atttyaég! Hát persze!

Ikrek találkozója egy kisvárosban. A körzeti televízió interjúkat készít az egymásra feltűnően hasonlító, bizonyára egypetéjű ikrekről. Mint két tojás, olyan megkülönböztethetetlenül egyforma a két copfos kislány, még a gesztusaik, mosolyuk, a kis biggyedés a szájuk sarkában is teljesen azonos. Bele is mondják a kamerába, hogy az iskolában gyakran egymás helyett felelnek, és senki sem veszi észre a cserét.
     Kérdezi a riporter: és a szüleitek közül kire hasonlíttok?
     – Én apura – mondja az egyik.
     – Én pedig anyura – állítja határozottan a másik.

(ápr.14.):

Gratulálok, Magyarország!

Kicsit skizofrén érzés... De azért mégis szurkoltam, hogy győzzön szombaton az igen. Nem voltam lázban, de figyeltem, hogyan alakulnak a számok. Kicsit meghökkentem az alacsony résztvételtől, de gyorsan kiszámoltam, hogy ha csak 40 %-os is a résztvétel, de lagalább 65 %-ot kap az igen (abban pedig biztos voltam, hogy ennyit megkap), akkor megvan az összes szavazók 25 %-a.
Tudathasadásosnak pedig azért éreztem a helyzetet, mert míg egyik énem valóban azt gondolja, hogy a magyarság egésze számára ez a jobbik út, addig másik énem - elvi szinten legalábbis - mégiscsak többre becsüli a szuverenitást, mint bármiféle betagozódást, ezen felül pedig ennek a másik énemnek nagyon nincsen ínyére először is az, hogy ezentúl majd Csap és Záhony között húzódik Európa törésvonala, másodszor meg az, hogy „a magyarok” ezt a kötődésüket is, mint szinte mindent, várhatóan túllihegik. Olyan nemzetnek, amely, na jó, hadd legyek általánosításomban és sarkításomban igazságtalan, amely imád alávetettségben élni, amely imád az erősebb (vagy annak gondolt) kutya szolgálatába állni, talán veszélyes lehet ez az újabb lecsatlakozás. Vagy nem... Egy biztos: ha nem lát esélyt arra, hogy teljes függetlenségét és semlegességét megőrizze (és a NATO-ba való belépéssel erről már lemondott), akkor még mindig jobb a nyugati integráció, semmint valamiféle keleti beágyazódás. Ezért tudott egyik énem bár visszafogottan, de őszintén szurkolni, és ezért maradt háttérben a saját magunkért/magamért önző módon aggódó másik.
Hát akkor: gratulálok, Magyarország.
Isten áldjon.

(ápr.12.): Borítótervem

A zongorista arra büszke, ha tud síelni, az orvos hiú várakozással a verseiből olvas fel, a befutott festő bármit odaadna azért, hogy zeneszerzőként elismerjék... Nekem, többször leírtam, csodaváró ábrándom, hogy jazz-zenész legyek... Ehhez valóban égi hatalmak beavatkozása kellene (no, talán a következő életemben), ám hogy „grafikázzak”... Amikor a 92-ben alakult Galéria Kisvállalatnak saját kiállítóhelye nyílt, Vereckey Béla (az igazgató) rávett, hogy állítsuk ki képverseimet (vagyis inkább versképeimet). Szépen bekeretezve nem is mutattak rosszul... Egyszer a Forrás szerkesztőségének grafikapályázatára is beneveztem, be is zsűrizték egy triptichonomat az exponátumok közé, még képesklap is készült belőle.... Néhány saját könyvemnek és a Galéria Kiadó legtöbb kiadványának is magam terveztem a borítóját. No meg a honlapom logói, fejlécei, grafikái - saját munkám valamennyi... Minden alkalommal, amikor ezeket valaki megdicsérte (nem túl gyakran történik!), gyerekes öröm fogott el, akárcsak most, amikor a Kriterion főszerkesztője tetszéssel nyilatkozott borítótervemről és (egyelőre még csak a maga nevében) elfogadta.

(ápr.11.): Évforduló a költészet napján

A költészet napját, április 11-ét, vagy másfél évtizeden át Bátyúban „ünnepeltem”, igaz, csak kétévente. A megyei középiskolai szavalóversenynek a zsűrijének voltam, már-már hagyományosan, a tagja, legtöbbször elnöke is, még akkoriban, amikor Bagu Balázs volt a Bátyúi Költészeti Napok spiritusz rektora. (Később már el-elmaradoztam, párszor magam mondtam le; aztán, amikor vagy 3 éve megírtam, hogy a zenés irodalmi műsoruk valami irtózatosan giccsesre sikeredett, többé nem is hívtak...) Ezek az alkalmak minden egyéb mellett arra is jók voltak, hogy a költészet mibenlétéről vallott nézeteimet - a megynitót vagy a zárszót tartva - elmondhattam.
Az éppen tíz évvel ezelőtti alkalom azért emlékezetesebb a többinél, mert ennek időpontjához igazítottam a Pánsíp első számának a megjelenését; ott, Bátyúban volt a premierje, ami abból állt, hogy meglobogtattam, mondtam róla pár mondatot, és a résztvevők mind megkapták egy példányát.
Ha most belepörgetek ebbe a lapszámba, vegyes érzéseim támadnak. Belefér egy nosztalgikus sóhaj is, de ennél több a hümmögés: bizony az árnyékunkat akkor sem sikerült átlépni; az anyagok jó felét mai szememmel nem gondolnám publikálásra érdemesnek.
Néhány kürülmény, epizód miatt mégis volt jelentősége a Pánsíp indulásának. Éppen ebben az első számban hirdettem ki a Galéria Kiadó ifjúsági pályázatának eredményét. Verskategóriában a legmagasabbra díjazott négy költő: Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás, Bagu László. Akik ettől kezdve a lapnak is legtöbbet publikáló szerzői lettek, és talán pályájuk indulásában ennek lehetett némi ösztönző szerepe. Szorosan kapcsolódik ide, hogy ugyanitt jelent meg Cséka és Pócs egy-egy olyan verse, amellyel kiváltották a konzervatív ízlésű versolvasók nemtetszését (érkeztek levelek, paródiák, „kritikák” - ezekből a második számban közöltünk is). És ugyanebben a számban: Lengyel Tamás nem épp hízelgő kritikája Füzesi Magda új kötetéről. A későbbi reakciókat tapasztalva először kellett megértenem, hogy Kárpátalján a megbírált szerző nem saját verseiben keresi a hibát, hanem kizárólag a kritikusban. Azt hiszem, Magdi még 10 év távlatából is haragszik a szerzőre és neheztel rám, hogy a recenziót megjelentettem... - És ezzel kapcsolatban még valami. Én akkor Lengyel véleményével nem igazán értettem egyet, fenntartásaim voltak, talán még kértem is, hogy tompítson kritikája élén. Évtized múltán azonban úgy ítélem, neki volt igaza...

(ápr.10.): Egy archív fotó

Lizanec ma megállította Évát az utcán. Át szeretne adni valamit, már hetek óta hordja a táskájában, „Karcsi biztosan örülni fog neki”.
A fotó a Hungarológiai Intézetben készült (előneve szerint akkor Szovjet, ma Ungvári), Göncz Árpád látogatása idején, ha jól emlékszem, 1991-ben. A protokollprogramba illesztett alkalomnak valami olyasmi volt a címe, hogy Találkozás az ungvári magyar alkotó értelmiséggel. Ehhez képest, erre viszont valóban emlékszem, a nem túl nagy termet a következők töltötték meg: 1) a fogadó, részben egyetemi hivatalosságok (magyarok köztük nem akadtak); 2) az elnök úr Mo-i kísérete; 3) a sajtó képviselői. Ezen felül, ha jól emlékszem, néhány egyetemi oktató és diák. Festők, írók, más „alkotók” még mutatóba se nagyon. És a találkozás is a kölcsönös protokollszövegek elmondásában látszott kimerülni, ezek elhangzása után, érződött, a magas vendéget gyorsan el akarják vinni a következő programra. A levezető elnök (minden bizonnyal, megint csak: ha nem csal emlékezetem, maga Lizenez; a képen takarásban) óvatlanul megkérdezte, nincs-e valakinek kérdése vagy mondandója. Olybá festett, a jelenlevők hallgatólagosan elfogadták, hogy ennyi volt; csend lett hirtelen. Én, aki ugyan pontosan érkeztem, de már leülnöm nem volt hová, ezért hátul álltam – szót kértem. Hogy pontosan mit mondtam, nem tudom felidézni, de néhány mozzanat élénken él bennem. Elmondtam, az írók szavára talán nálunk is jobban figyelnek azóta, hogy két rendszerváltó országban is író lett az államelnök (Havel, Göncz); nekünk pedig bőven lenne mondanivalónk az elnök úr számára, de úgy látom, ez a találkozó nem ebből a célból jött létre, azért csak annyit, hogy... (itt elpuffantottam valami frázist a magyar kultúra egyetemességéről), majd előrementem és további szóbeli közlés helyett átadtam kis irodalmunk akkor még elavultnak nem számító antológiáját, a Vergődő szelet azzal, hogy... (újabb frázis). A fotó minden bizonnyal az ezt követő pillanatban készülhetett.

(ápr.9.):

Mint autodidakta komputergrafikus

Kicsit vissza kellett vennem abból az ütemből, amellyel január óta internetezek. A honlapommal és a köré szervezett fórumokkal, virtuális akciókkal való foglalatosságaim az utóbbi hónapokban napjaim legfőbb tevékenységévé váltak - és bár ezt igazi élvezettel végzem, mindez elkezdett más munkáim rovására menni. Egy ideje már csak a „webszünetekben” írok vagy foglalkozom más pénzkereső tevékenységgel - és ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Az internetes elfoglaltság veszélye: mivel nagy örömöm telik bene, nem is csupán az időmet köti le, hanem szellemi energiáimat is magának követeli; ötleteimet, kreatív igényemet itt élem ki - másra szinte nem futja. Meg kell találnom a jobb arányt (mert persze álló nap sem írni, sem a ceruzát rágni nem lehet), amelyben a sokféle tevékenység kiegészíti és segíti egymást. Korábban, úgy érzem, ez rendben is volt, vissza kell tehát térnem arra a gyakorlatra, hogy napi 4 óránál többet nem szánok ilyesmire.

István a minap levélben reagált a Sorstalanság-élményemről szóló alábbi jegyzetemre. Azt írta, szóról szóra ezt érezte ő is és felesége is, akivel egymástól függetlenül olvasták a regényt.

Újabb levélváltás a Kriterionnal. Szerkesztőm pár hete tett néhány észrevételt, javításokat javasolt. Szinte mindet el is fogadtam. Most jelezte, a véglegesnek szánt szöveget még jóváhagyásra elküldi. Az esszékötetet megjelenését a marosvásárhelyi könyvvásárra időzítik, szó van róla, hogy odautazzam. Ettől kicsit tartok... Rákérdeztem, van-e már borítótervük, mert ha nem, készítenék pár skiccet. Még nincsen, így hát kicsit gyakorolhatom magam, mint autodidakta komputergrafikus...

(ápr.3.):

„...nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek.”

Tőlem szokatlan gyorsasággal, két hét alatt elolvastam a Sorstalanságot. Nem akármilyen regény. Főként, ha az ember, mint én, a témát illetően bizonyos sztereotípiákkal a fejében készül elébe. (Szándékosan nem olvastam el egyet se a Nobel óta megszaporodott kritikákból, elemzésekből. Terveztem, hogy majd magát a regényt, és akkor ne legyenek „előismereteim”. Vagy a művet, vagy az elemzést - a kettőt együtt ritkán szoktam, pedig hát nyilván így illene. Ó, de mennyi mindent illene, amit a jóltájékozottság, a fennhéjázva hangoztatott értelmiségi lét, az íróság megkívánna! Töredékét sem teljesítem...) Szóval magáról a regényről nem sokat, a témájáról meg azt, amit talán nagyon sokan… És ehhez képest a Sorstalanság valóban meglepő, felkavaró. De nem úgy kavar fel, mint… Mint várható lenne. A lélek, a lelki- és önismeret egészen más régióit rezegteti meg, jószerével olyanokat – és ebben valóban egyedülálló – amelyekről nem is igazán tudunk, vagy szégyellünk tudni.
Elképesztő, ahogy Kertész az igazságérzetünkkel, hm…, igen: játszik. Ahogy kikezdi hibátlannak vélt értékítéletünket jóról és rosszról, helyesről és helytelenről. Ahogy összekuszál, és felborítja beidegződéseinket.
„Természetesen” (ez egyik leggyakoribb szava a történteket elmesélő „én”-nek) a mű utolsó oldalaira tartogatta az egésznek a filozófiáját, amelyet, bár roppant egyszerűséggel ad elő, mégis elég nehéz felfogni, megérteni (pláne elfogadni) – talán éppen az említett, magunkban hordott sztereotípiák miatt.
Kényelmetlen mű a Sorstalanság. Kínos. A legérdekesebb: hogy szerintem mindenkinek az, bármilyen is legyen, bármilyen is volt a viszonya a holocausthoz; leginkább pedig akkor, ha nem volt hozzá semmilyen viszonya.
Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, még nem is tudok számot adni róla, hogy micsoda…

A floppys költő

Ma pedig a floppys költő járt nálam. Írtam múlt havi jegyzetemben, hogy a diákokkal volt találkozó utolsó aktusaként egy ifjú szerzőtől floppyn megkaptam az írásait elbírálásra; s aztán megjegyeztem azt is, hogy nem reménytelen eset, de nem is nagy ígéret. Mindezt bővebben, ahogy kérte, e-mailben is közöltem vele. Verseiről tartózkodóan nyilatkoztam, nem akartam sem bántani, sem cikizni, csak annyit írtam, hogy nekem nem tetszenek, mert nem találtam bennük egyéni hangot, és nem nyújtották nekem azt, amit a költészettől várok. Erre igen hosszú válaszban reagált, olyasmiket állítva, amivel sikerült fel is bosszantania. Hogy talán azért nem tetszettek nekem a versei, mert túl sok eredeti gondolatot zsúföl minden versszakba... Na, hát ebben az illúzióban mégsem hagyhattam, kicsíptem néhány verséből a legvaskodabb közhelyeket, legelcsépeltebb frázisokat: tán csak nem ezekre az eredeti gondolatokra célzott...
Erre ma eljött a floppyjáért és nagyon megköszönte, hogy végre konkrétumokat is írtam, lám, csak sikerült a levelével ezt kiprovokálnia...
Hosszabban elbeszégettünk, kiderült, angol szakos, a nyugatosok a kedvencei, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. És az újabbak közül? Ladányi Mihály... Na, ezzel le is vett a lábamról... Most már csak jobb verseket kellene írnia...

(ápr.1.):

A körbehordozott aranyér

Tegnap egy eléggé furcsa levelet kaptam. Tudom, hogy ki küldte, mert aláírta, rajta a neve a borítékon is - csak épp a címét nem tüntette fel, mint aki eleve nem vár választ. Őszintén szólva nehéz is lenne érdemben reagálnom. Leginkább azért, mert sem azt nem értem, miért írt, sem azt, mit állít vagy mit cáfol - és főleg azt nem, hogy mit vár tőlem. Már az első mondat is elgondolkodtató, amely szerint a diákokkal volt találkozóm óta „elég idő telt el ahhoz, hogy csordába lihegve minden képzelődő lelkesültséget, áttekintsem magamban azt, ami a karámon kívül rekedt, s lehetőleg ne a fegyelmezett, pásztorozott (≠ pasztorizált) marha-ságot, hanem a tapasztalati princípiumot vigyem a vágóhídra.” Nem semmi. És végig hasonló modorban. Akár az egészet idézhetném, mint egyedülálló stiláris teljesítményt. Egyik kedvencem a 2. oldalról: „Mindezt adósságból, végkielégítésként mondom, nem pedig azért, mert írói szófosásom és aranyerem van, amit körbehordozni, felajánlani esküdt, sötét erők nem engednek.” Hm. Kedvencem a harmadik oldalról: „Ha a kárpátaljai mai írók kevesek is a nagy feladathoz, amely minőségi, értelmes és fenntartható gondolkodói közeg kialakításához, megóvásához lenne szerves daganat, ha világhálón keresi meg a környezetét (egy közvetlen, önérdektől meghatározottan létrehozott közösség megszervezése helyett) minden kultúrszédelgő irástudó is, arra talán nem alkalmatlanok mindnyájan, hogy a szakmára, az írás szakmai részére (nem egyetemi korlátoltsággal) ablakot nyissanak.” Na tessék, aranyér után szerves daganat. De lesz még bőrvedlés is...
A konkrét kérés, amit megfogalmaz: „Tehát arra kérem, hogy tanítson meg az írás mesterség részére, ami a hiteles illetve elviselhető dokumentációt, a nagy bűnözések és kicsiny megtisztulások, bőrvedlések és bebázódások adekvát ábrázolását vagy ennek az ábrázolásnak a lehetőségeit szolgálhatná.”
Félek, ezzel elkéstem... Fiatal barátom neve alatt ugyanis ott áll, hogy IV. éves egyetemi bölcsész hallgató. Természetesen magyar szakon...