 |
2003. január |
A Népszabadságnak írtam (előreláthatólag megjelenik: jan. 22.):
Kásahűtők és más képzavarok
Éhes macska kerülgeti a templom forró egerét.
Nagyjából ez a helyzet a kárpátaljai magyarsággal most, az EU-visszaszámlálás
idején.
Ebből is leginkább a helyzet biztos. Ezzel szemben
Kárpátalja és annak magyarsága inkább csak bizonytalansági faktor, határozatlansági
tényező, éhes macska a zsákban. Ami vele jár: sok ismeretlen egy nagy, zavaros
képletben.
Ebbe a képletbe ki-ki nézete, ízlése és érdeke szerint helyettesítgeti hol
a makkal álmodó éhes disznót, hol a forró kását kerülgető macskát, hol a templom
egerének érdekvédelmét.
A fogalmi zavar ellenére abban a legtöbben nagyjából egyetértenek, hogy a
templom egerének erős és forró az ő hite. Azt sem vitatja senki, hogy mennyire
szegény. És hogy támogatás gyanánt ne halat adj, hanem hálót. No de miért
épp a zavarosban halászó macskának?
Különösen érdekes a képletben a forró kása. Látszólag mindenki azt szeretné,
ha mielőbb kihűlne. De akik éjjel-nappal fújják a szájukkal, azok suttyomban
a kezükkel mindig jól alápörkölnek, így aztán továbbra is szépen rotyog. Naná,
majd bolondok lesznek hagyni kihűlni, még kiderülne, hogy semmi szükség a
Kásahűtők Hivatalára, csak belekavar a dolgokba, épp úgy, mint a Makkalálmodók
Világszövetsége vagy a Halászómacskasegélyező Közalapítvány.
*
Riport
az egyik magyar kereskedelmi tévécsatornán. Téma: a tbc terjedése Ukrajnában.
Ám az ötvenmilliós ország túl nagy falat lenne, a hatalmas szomszédos országon
ezúttal a pici Kárpátalja értendő: két itteni helyszínt érint a műsor, még
ám eléggé hangsúlyosan. Többször is elhangzik ugyanis, hogy Budapesttől alig
pár száz kilométerre található mind az a szörnyűség, ami bemutatásra kerül.
A képek, szó se róla, nem szívderítők: egy vidéki szanatóriumban és az ungvári
tüdőkórházban forgatott a stáb – kizárólag gyerekeket mutatnak. Általában
jól célzottak a nagy szavak a halálos kórról, amely itt rohamosan terjed (de
amelyet Magyarországon már nem ismernek), de azért néha láthatóan mellélőnek:
kiderül például, hogy a szanatóriumban nem annyira betegek kaptak elhelyezést,
hanem olyan egészséges gyerekek, akiket elkülönítettek tüdőbeteg szüleiktől...
Ezt éppenséggel egy magyarul nem túl jól beszélő kislány mondja kamerába.
Az ungvári kórház kezeltjei közül csupán két haláloson súlyos esetet mutatnak;
szüleik lemondtak a két kisgyermekről, az egyiket megszületése után haza sem
vitték. Facsarodik a szív, hogy ne facsarodna a kis Ferike és a csecsemő Násztya
láttán. Aztán megszólaltatják a magyar orvosnőt. Jé, ez Debreceni Kati, ismerem
fel. Aztán egy pillanatra elbizonytalanodom, mert valami egészen más szláv
nevet írnak ki a képernyőre. Időbe telik, amíg megfejtem. Hogy a Katalin Katerina
lett, hagyján. De a doktornőnek a vezetékneve helyett atyai nevét írják ki,
még ám azt is betűhibával, és az egészet „természetesen” fordított sorrendben.
Tibor keresztnevű apja okán Debreceni Katiból így lett Katerina Tiborina (Tiborivna
lenne a „helyes”). A dolog azért szomorú inkább (és nem komikus), mert a kárpátaljai
magyarságnak a sok évtizedes szovjet érában a lelkileg legnehezebben feldolgozható
egyik sérelme éppen az volt, hogy „elvették a nevét”, hogy az Istvánokból
Sztyepánok, Lászlókból Vaszilok lettek, és ez így szerepelt minden hivatalos
okmányukban. De a magyar sajtóban még a sötétebb időkben is használatos lehetett
a magyar verzió, elöl szerepelt a vezetéknév, utána a magyarul írt keresztnév
– az atyai név nélkül. A keresztnév + atyai név különben még szláv nyelveken
is megszólításként él, orosz vagy ukrán tévéműsorban semmiképpen nem ezt írják
képernyőre! Az ungvári magyar adásban sem. Csak a Budapestiben…
A riport végén, miután többször hangsúlyozták, a szörnyű
megbetegedések mily közel esnek Magyarországhoz, az utolsó állítás: az utóbbi
években az Ukrajnával határos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is megemelkedett
a tébécés megbetegedések száma. Hogy az üzenetet senki se érthesse félre,
beadnak egy térképet: ez itt kérem Magyarország (a határmegye kicsit besatírozva),
az meg ott Ukrajna, ahol, ugye láttuk… Valami százalékszámok is láthatók.
Félreértés ne essék: az egészségügy helyzete errefelé valóban
katasztrofális. Az elhalálozások száma kétségbeejtő, sok a beteg, a kórházak
siralmasak, nincs gyógyszer stb. El kell hinnem, hogy a rossz létkörülmények
közepette sajnos újra terjed a tbc. De nem tudom elfogadni, hogy: 1) miközben
Ukrajnáról beszélnek (és riogatnak vele), aközben az egészet a kárpátaljai
magyarokra hegyezik ki; b) ha már a tüdőbaj a téma, akkor miért kell „mellesleg”
a magyarságról ennyire egyoldalú képet festeni, akcentustól a doktornő elszlávosított
nevén át a kórházban haldokló magyar Ferikéig – ő bezzeg nem lett Fegya!
(Két nappal azután, hogy a fenti sorokat megfogalmaztam,
a legnagyobb példányszámú helyi napilap, a Kárpáti Igaz Szó igen terjedelmes
cikkben tételesen cáfolta a tévériport állításait és leleplezte csúsztatásait.
Csak néhány kiragadott ellentény: a két „haldokló” gyerekről nem mondtak le
szülei, Ferikét is, Násztyát is rendszeresen látogatják. A tüdőbajból mindketten
kigyógyúltak, más szövődmények miatt súlyos az állapotuk – de egyikük gyógyulása
valószínű. A számadatok – amelyekre én sajnos nem tudtam figyelni – többsége
pontatlan, némelyik nagyságrendekkel. A legszebb csúsztatás: összukrajnai
adat behelyettesítése a kárpátaljai helyére!)
*
Alig akad hét, hogy a kárpátaljai magyar sajtóban ne nyilatkozna
a hivatalos Magyarország valamelyik felelős képviselője: illetékes államtitkár;
az illetékes hivatal elnöke, főosztályának vezetője; közalapítvány illetékese;
az ungvári főkonzul… Státustörvény, magyarigazolvány, oktatási kedvezmény,
támogatások, határátkelőhelyek lezárása (és megnyitása), a kishatárforgalom
megszűnése, várható vízumkényszer – a témakör adott és a kérdések napról napra
aktuálisabbak. Nem irigylem a nyilatkozókat, hiszen szinte a lehetetlenre
vállalkoznak: sarkalatos kérdésekben (pl. a vízum bevezetésével kapcsolatban)
egyfelől kénytelenek kimondani a keserű igazságot, de másfelől – mivel a helyi
sajtóban nyilatkoznak – nem akarják a lakosságot elkeseríteni, igyekeznek
reményt (illúziót?) táplálni. Így aztán diplomáciai, gazdasági, kultúrpolitikai
erőfeszítésekről beszélnek, részeredményeket taglalva a kedvezőtlen egészben
hangsúlyozzák a kis kedvezőt, és elhitetik, hogy ami rövid távon most rossz,
az hosszú távon jó lehet, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt (én ezt
a frázist szeretem a legjobban!). Ezredszer is elmondják, hogy kicsoda kinek
a helyben maradásában érdekelt, meg hogy az anyanyelv megőrzése, a hagyományok
ápolása, hogy hálót és nem halat, hogy a káposzta is jóllakik és a kecske
is megmarad – minden rendben lesz, aludjunk nyugodtan, ki mint veti ágyát,
addig ér a takarója.
Kedvencem, a „nem elválasztó, hanem összekötő határ” a
légiesített határ fogalmát váltotta fel. Az utóbbi valahogy nagyon
elfelejtődött, ma már senki sem gondolja, hogy majd Kárpátaljáról átlebeghet
odaátra. Ám a felzárkózás mint kulcsszó még mindig tartja magát.
Pedig a hátul lassabban cammogó csak akkor tudna az elöl gyorsabban haladóhoz
felzárkózni, ha amaz megállna. Ám erről szó sincs, így a távolság egyre növekszik.
Csap és Záhony között áthidalhatatlan civilizációs szakadék van kialakulóban,
ám a végleges leszakadás forró kásáját senki sem meri szájára venni.
Maradnak helyette a más-más előjelű közhelyek, az alaptalanul táplált illúziókkal
szemben az ugyancsak alaptalanul keltett riadalmak. Leukránozásokkal, lerománozásokkal
szemben a tizenötmilliómagyarozás. Ezzel is szemben: három a magyar prioritás,
és egy a ráadás. Amit Trianon elvett, az EU visszaadja. Ezzel szemben: amit
Trianon meghagyott, a globalizáció azt is felszámolja.
…Maradnak a képzavarok, a lelkiismeret-furdalásból elkövetett
nagyotmondások, a belpolitikai kártyajátszmában kijátszott kisebbségi aduk,
az ideológia törésvonal exportálása a határon túlra. Marad a státushuzavona,
a lebegtetett és összekötő vasfüggöny, a fából szalonna, kutyából vaskarika.
És a kisegérről álmodó Ferike az ungvári kórházban.
A kolozsvári Szabadság részére adott interjúm:
Virtuális konferencia az irodalom vizumkötelességéről
[...]
A napokban újabb irodalmi happening került reflektorfénybe: a kárpátaljai
neves költő, Balla D. Károly internetes lapjában, az UngParty-ban megkezdődött
az első olyan virtuális konferencia, amelynek nemcsak ötlete, de témája is
rendhagyó: az irodalom vizumkötelessége.
– A kommunikációs reflexekkel együtt maga a guttenbergi mozdulat-reflex: az olvasás is kiöregszik, illetve szakszóval élve: kialszik?
– Szó sincs erről. A színház nem szűnt meg a film elterjedésével, a mozit nem számolta fel a tévé, a tévét megkímélte a videó. Megmarad a jó öreg könyv is még nagyon-nagyon hosszú ideig. Magát az olvasást meg végképp nem fenyegeti veszély, szerintem ellenkezőleg – legfeljebb annyi a különbség, hogy ma már több olvasási forma közül választhatunk. Számomra – és ezzel aligha állok egyedül – nincs lényegi eltérés a két reflex között: könyvért nyúlok a polcra vagy megnyitok egy honlapot. Rohamosan fejlődnek a felolvasó programok. Pár év, és kiválaszthatjuk, hogy a legújabb regényt melyik színész hangján akarjuk felolvastatni számítógépünkkel…
– Az „internetizált” irodalom – pontosabban: irodalmi élet – tárháza és kelléktára egyaránt kifogyhatatlannak látszik. Meddig tart a reform? Vagy talán nem is reform ez, csak dimenzióváltás?
– Nem váltás, inkább bővülés: egyre több új dimenzió nyílik. Az új lehetőségek nem zárják ki a régieket, hanem szervesen kiegészítik őket, és megoldanak sok olyasmit, amit a korábbi „tárházak és kelléktárak” nem tettek lehetővé. A digitális technika megoldja a tárolást, a szinte korlátlan felhalmozást, az internetes kommunikáció megoldja a hozzáférést. Bármekkora is legyen a lakásunk, könyveink számát behatárolja a szabad falfelület, ezért el-el kell járnunk a könyvtárba. A könyvtár lehet, hogy messze van, szegényes, és este bizonyosan bezár. Ezzel szemben egy-egy CD-re sok száz kötet anyaga fér el (pl. 50 klasszikus költőnk összes műve a Verstár ’98 c. lemezen), így ha néhány tucatnyi kis korongot beszerzünk, állományunk egy közepes vidéki könyvtáréval vetekedhet. Internetes kapcsolattal rendelkezve meg éppenséggel a Magyar Elektronikus Könyvtár napról napra bővülő hatalmas anyagából tallózhatunk – nem kétséges, hogy idővel ez válik a legnagyobb nemzeti szöveggyűjteménnyé, és gyakorlatilag minden meglesz benne, ami a világon magyarul megjelent. És akkor még nem említettem az idegen nyelvű tékákat… Az Interneten nincsenek politikai határok és nincs földrajzi távolság; nem kell hozzá sem útlevél, sem vonatjegy.
– Hogyan született meg a konferencia gondolata. Mi a szerepe, célja, hogyan zajlik de facto, milyen körülötte a felhajtás, hogyan méritek a konferencia kisugárzását stb.
– Ötletekért nem szoktam a szomszédba járni, „tele van a padlás velük”. Ez
is „csak úgy jött” – és inkább a megvalósítása tűnt kihívásnak. A konferencia
szerepe-célja az lenne, hogy egy bizonyos problémakört (a határon túli magyar
irodalmak létének és integrációjának a kérdését) illetően jobban megismerjük
egymás véleményét. Nem gondolom, hogy egy ilyen tanácskozás kardinális kérdéseket
megoldhat (mint ahogy más irodalmi konferenciák sem szoktak ezzel az eredménnyel
járni!), de azt igen, hogy a téma sokoldalú megközelítése, elemzése segíthet
abban, hogy mi magunk jobban átlássuk és kezelni tudjuk a kialakult helyzetet.
Mert hogy „helyzet van”, és az említett kérdéskör tartalmaz ellentmondásokat,
anomáliákat – afelől senkinek nincs kételye.
Zajlani sok tekintetben úgy zajlik ez a képzetes összejövetel
is, mint más, „normális” esetben. Ötletgazdaként felvetettem a témát, szervezőként
szétküldtem néhány tucatnyi felkérést, kerestem néhány partnert egyes infrastrukturális
feladatok megoldásához. Mindezt november-december folyamán nyomon lehetett
követni honlapomon. Felhívásomra tizenöten jelentkeztek, és végül tizenketten
küldték be „előadásukat”. Ezek január 5-ére olvashatóvá váltak. Egyidejűleg
megnyílt a szabad Fórum is, ahová a látogatók minden korlátozás nélkül – akár
egymással is vitatkozva – bejegyezhetik észrevételeiket, véleményt nyilváníthatnak
a téma egészéről vagy az egyes előadásokról. Több figyelemre méltó kommentár
már itt is olvasható. Január 10-ével kezdődően a szakmai hozzászólásoknak
adok teret (ezek az előadásokhoz hasonlóan külön weboldalakon jelennek meg),
majd az előadók kapnak lehetőséget a viszontválaszra hasonló formában. Január
18-a és 21-e között ún. on-line fórumra kerül sor. Ez alatt a négy nap alatt
– reményeim szerint – az előadók és hozzászólók többsége több alkalommal és
hosszabb időre „vonalba lép”. Azt szeretném, ha röpdösnének a kérdések, érkeznének
a válaszok, ha mind több érdeklődő bekapcsolódna, véleményt nyilvánítana…
Ez „felhajtásnak” remélhetőleg elég nagy lesz; bár eddig sincs okom panaszra:
a számos szétküldött felkérésnek és értesítésnek köszönhetően a konferenciának
máris van némi visszhangja. Lám, a ti lapotokhoz is eljutott a híre. Mire
ez a szöveg megjelenik, a konferencia induló oldalán látható találatszámláló
bizonyára már regisztrálta az ötszázadik belépést…
– Milyenek az esélyei Kárpátalján azoknak, akik internet-, illetve számítógépközelbe próbálják hozni az irodalmat?
–
Ezzel az ördöngös huncutsággal idehaza eleddig még csak én próbálkoztam, így
akár siker, akár kudarc lesz az eredménye, nem bizonyíthat semmit. Kárpátalján
még nincsen, hogy úgy mondjam, magyar internetes kultúra, csupán néhány hírportál
működik (ezek nyomtatott lapoknak a mutációi), illetve néhány intézménynek,
szervezetnek van saját honlapja. Irodalmat ezen a tájékon egyelőre csak én
viszek a hálóra, ami azonban nem dicsőség, inkább szegénységi bizonyítvány.
Az én dolgom is sokkal könnyebb lenne, ha az alkotótársak mindegyike számítógépen
dolgozna, lenne e-mail-címe, honlapja. Ezzel szemben én inkább idegenkedést
tapasztalok sokuk részéről, néhányan, úgy érzem, kifejezetten lenézik az Internetet.
Esélyek? Ezeket soha nem latolgattam. Nekem a „csinálásban”
telik az örömöm, ha tetszik, öncélból építettem fel ezt a ma már nem jelentéktelen
virtuális minigalaxist. Honlapomon belül számos önálló rendszer működik, így
irodalmi folyóirat (Pánsíp), „magánhírlap” (Newság), irodalmi szalon, van
dokutáram és fototékám, több szerzőmnek nyitottam állandó rovatot (Törzshely).
Honlapom egészét aránylag sokan böngészik a világ számos országából. Kárpátaljáról
alig-alig néhányan. Ennek egyik oka nyilván az infrastruktúra hiánya, a másik,
mint említettem, az Internetnek mint kultúrahordozónak az el nem ismertsége.
A harmadik okot úgy fogalmaznám, hogy amit én csinálok, az „nem eléggé kárpátaljai”
ahhoz, hogy helyben számottevő érdeklődést váltson ki. De ez már egy másik
interjú témáját képezhetné.
– Hol lehet a konferencia anyagát elolvasni?
– Természetesen az Interneten, honlapomon, amelynek címe: http://hhrf.org/ungparty. Emellett ígéretem van arra, hogy a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának Nyelvünk és Kultúránk c. folyóirata is közli az anyagot – legalábbis ami az előadások szövegét illeti. A fórumban folyó disputa replikáinak az „élettere” azonban kizárólag a virtuális előadóterem – ahová szívvel invitálok minden érdeklődőt.
Kérdezett: Szabó Csaba
A Romániai Magyar Szó részére, Gergely Tamásnak adott interjúm:
Vízumköteles
irodalom?
Interjú Balla D. Károllyal
Virtuális konferenciának vagy ötletgazdája és szervezője, mit jelent tulajdonképpen a „virtuális konferencia”?
Olyan tanácskozást, amelynek a szervezője nem várja el sem az előadóktól, sem a résztvevőktől, hogy azonos időben azonos helyen tartózkodjanak.
Azt jelenti tehát, hogy tekintheti budapesti meg ungvári meg mondjuk… bukaresti magyar, hogy az nála történik, elérheto közelségben?
Valóban „nála” történik: számítógépe monitorján jelennek meg az előadások. Ehhez persze Internet-kapcsolatra van szükség; de ha ezzel rendelkezik, tényleges résztvevőnek érezheti magát: minden előadáshoz hozzászólhat (erre való a Fórum, amelybe bárki bejegyezheti észrevételeit), és még a levezető elnök sem kezd tollával kopogtatni a mikrofonon, ha a hozzászóló túllépné a számára rendelt szűkős időt. (Általános tapasztalatom egyébként, hogy a tanácskozásokon egymást érik a súlyos előadások, ám az érdemi vitára szinte soha nincs elegendő idő: jön az ebéd, következik a vacsora, ilyen-olyan protokoll… A konferenciákat gyakran akkor rekesztik be, amikor éppen elkezdeni kellene, amikor a résztvevőkben megfogalmazódnak a valóban lényegi kérdések és kialakulhatna az érdemi vita. Egy virtuális eszmecsere esetén nincs ilyen korlátozás, és valóban a világ bármely pontján élő érdeklődő teljes értékű résztvévőnek érezheti magát.)
Állíthatjuk, hogy az internet révén a trianoni örökség felszámolható?
Nem használnék ilyen nagy szavakat. A „trianoni örökségre” egy kicsit amúgy is allergiás vagyok: az utóbbi években túladagolták számomra, így mostanában gyakran ideges viszketést okoz, fel-felhólyagzik tőle a bőröm. Miközben persze magam is bőven tapasztalom a magyarság szétszakítottságából származó helyzet lehetetlenségeit, aközben azt gondolom, nincs értelme annak, hogy folyton egy három emberöltővel korábbi történelmi eseményhez képest határozzuk meg magunkat, értékeljük helyzetünket és teljesítményeket. Aki a léghajóban állandóan a ballaszttal foglalkozik, az elfelejt navigálni, elfelejti élvezni a tájat, és talán még a felhajtó légáramlatokat sem veszi észre. Én most „ráfeküdtem” egy ilyen áramlatra, belekapaszkodtam a kínálkozó lehetőségbe. Lássuk, behozza-e az információs forradalom szobánkba az univerzumot, és cserébe kivetít-e bennünket a nagyvilág képernyőjére. Akik pedig a magunk kis monitorja és magyar betűs klaviatúránk előtt ülünk – lássuk, közelebb kerülünk-e egymáshoz.
„A baj tehát ott van (…), hogy nem ismerjük egymást.” – olvasom a Szénási Miklós szövegében, honoldaladon. Ezen a helyzeten hivatott változtatni a január ötödikén kezdődő konferencia?
Egymásról szóló ismereteink valóban eléggé siralmasak. És ezen nem feltétlenül csak az információk hiányát értem, hanem a rossz, téves, pontatlan ismeretet. A téveszméket, a makacs legendákat. Az előítéletet, hogy valami azért, attól ilyen vagy olyan, mert erdélyi vagy felvidéki (stb.). Vagy éppen azért nem olyan… A sokféleséget, a különböző megközelítési lehetőségeket, az egymástól eltérő értékítéleteket szeretném megláttatni, bízva abban, hogy ebben mind többen társamul szegődnek.
Kik vesznek részt és hogyan a virtuális konferencián? Úgy látom, kényesen ügyeltél arra, hogy minden utódállamból legyen „előadó”…
Közel negyven felkérést küldtem el, tizenöten vállalták a résztvételt, és tízegynéhány szöveg érkezett be határidőre… Így a magyarság „lefedettsége” az egyes régiókból felkért előadók hajlandóságán is múlott. De a „teljes merítést” más tényezők is korlátozták: az egyik, hogy csak olyan „célszemélyek” jöhettek szóba, akiket el tudtam érni e-mailben, a másik, hogy saját kapcsolati körömre kellett szorítkoznom. A harmadik meg nyilvánvalóan az volt, hogy bár pontosan leírtam, mit hogyan képzelek, sokan idegenkedtek a dolog virtualitásától. Akadtak olyanok is, akik a téma ilyetén felvetését tartották indokolatlannak, és emiatt maradtak távol… A tízegynéhány előadó mégis, úgy érzem, képes a teljesség reprezentálására. Akad köztük irodalomtörténész, nyelvész, író, költő, újságíró, a területi szórás pedig Kolozsvártól Krakkón át Torontóig terjed. És amit nem „hoznak” az előadók, azt remélhetőleg megteszik a hozzászólók: további félszáz szakmabélit kértem fel, hogy kapcsolódjon be a disputába.
Hogyan zajlik le egy konferencia a weben? Mik a Vízumköteles irodalom? című konferencia történései?
Október utolsó napjaiban kezdtem a szervezést, novemberben zajlottak a felkérések, decemberben készültek az előadások. Mindezt nyomon lehetett követni a honlapon: a beérkezett írások címe, tartalmi ismertetése folyamatosan jelent meg. Szilveszter este (de valóban!) tettem fel a honlapra Kántor Lajos konferencia-nyitó szövegét, és az újév első napján nyitottam meg a szabad fórumot. 5-ére jelenik meg a mintegy tucatnyi előadás, 15-éig várom a szakmai hozzászólásokat, majd az előadók lehetőséget kapnak a viszontválaszra (ezek a szövegek mind e-maiben érkeznek és külön weblapokon válnak olvashatóvá). 18-ától 21-éig zajlik az On-line Fórum, amelynek munkájában, reményeim szerint, az előadók és hozzászólók többsége részt vesz majd.
Hogyan kapcsolódhatnak be mások, például a Romániai Magyar Szó olvasói a konferencia munkálaiba?
Ha lehívják a konferencia induló oldalát (http://hhrf.org/ungparty/konf), onnan lépegetve egyrészt sorra elolvashatják az előadásokat (később a szakmai hozzászólásokat), másrészt a FÓRUM linkre kattintva behívhatják azt a külön honlapot, amelyen (nicknevet választva és e-mail-címüket megadva) minden terjedelmi és műfaji korlátozás nélkül megjeleníthetik megjegyzéseiket, észrevételeiket, véleményüket – „általában” és az egyes írásokhoz vagy témákhoz kapcsolódóan is. Az említett On-line Fórum „forró” napjaiban pedig, amikor mind többen igyekszünk majd „vonalban lenni”, közvetlenül is vitatkozhatnak az előadókkal, kérdéseket tehetnek fel nekik – ha erre nem éreznek késztetést, akkor nyomon követhetik a többiek vitáját…
Mi a véleménye az ötletgazdának – saját kérdését megfordítva: Hogyan integrálódjon a kárpátaljai, erdélyi stb. magyar irodalom és mibe?
Ha tudnám, valószínűleg nem szerveznék konferenciát. Tele vagyok kételyekkel. Állandó dilemmám egyike például az, hogy ha egy bizonyos irodalmi teljesítmény nem üti meg az általános mércét, ám a helyi közösség számára mégis fontos (mert mondjuk nincsen jobb és mert épp erre és épp ilyenre van igénye), akkor az kárhoztatható-e pusztán minőségi alapon, kizárható-e az integrációból, avagy el kell fogadnunk a létjogosultságát. És ha elismertük, mint „helyi értéket”, akkor mit tegyünk annak érdekében, hogy a magasabb nívó felől nézve ne éppen ez alapján ítéljenek meg bennünket? Ha pedig nem ismertük el, akkor – nem lévén színvonalasabb művek – mivel pótoljuk a helyén keletkező hiányt? Magyarán: ha egy műről tudjuk, hogy gyönge, de az adott helyen és időben betölthet bizonyos szerepet (olvasmányul szolgálhat), akkor szükséges-e gyengéit szóvá tennünk, vállalva, hogy eztán még ilyen gyönge művek sem születnek? Ahol a „rossz”-nak a „nincs” az alternatívája, ott mit kezdjünk a minőségeszményünkkel?
Honoldalad, az UngParty http://www.hhrf.org/ungparty sem egyszemélyes „virtuálé”, úgy tunik, maga a webszerkesztés is egymás jobb megismerését szolgálja…
Az UngParty nagyon is egyszemélyes, abban az értelemben legalábbis, hogy egymagam készítem: magam vagyok „főszerkesztője” és webmestere, a megjelenő anyagok nem csekély részének pedig szerzője is. A készítésében csak családtagjaim vesznek részt: feleségemhez tartalmi, fiamhoz műszaki kérdésekben fordulhatok. Szerzőimet tekintve viszont elég széles a paletta. A honlapon belül működő Pánsíp egy szabályos irodalmi folyóiratot képez (ez az 1993-ban alapított nyomtatott lap világhálóra mentett folytatása) a megfelelő műfaji rovatokkal; a Törzshely egyes szerzőim állandó rovatait tartalmazza, a Szalonban írókkal, költőkkel folynak virtuális beszélgetések…
Hogyan ismerhetjük meg jobban a költo Balla D. Károlyt?
Verseimből is eléggé bőséges a választék a honlapon, legutóbbi, 1999-es válogatott kötetem anyaga teljes egészében fenn van. Az újabbakkal pedig azt a gyakorlatot alakítottam ki, hogy amint megjelennek valamely orgánumban nyomtatásban (legutóbb a békéscsabai Bárkában, a győri Műhelyben és a székesfehérvári Árgusban), azonnal elérhetővé teszem őket honlapomon. Ehhez, ha vonakodva is, de meg szoktam adni a szerzői engedélyt…
Kérdezett: Gergely Tamás