2002. október
egy manzárdőr feljegyzései (kronológia alulról felfelé)

(okt. 31.):

H
O
Z
Z
Á
S
Z
Ó
L
Á
S

Virtuális konferencia, Fórum

Tegnap versenyt futottam az idővel. Tudtam, hogy másnap (ma) lesz a hét nagyjából utolsó munkanapja mindenszentek és halottak napja okán, így egy csomó dolgot nyélbe kellett ütnöm a konferenciával kapcsolatban. Merthogy virtuális konferenciát rendezek. Részleteit LÁSD ITT. A sietség fő oka azonban nem ez volt, henam hogy eredetileg még egyáltalán nem állt szándékomban meghirdetni a konferenciát, ezt a jövő hétre akartam időzíteni. Szétküldtem néhány puhatolózó, partner-kereső levelet, többek között a Teraszba Onagynak is, azzal, hogy majd számítok az Irodalmi szekció nyilvánosságára is. Ő félreértette, és kitette a belső használatra szánt felhívást első anyagnak az induló oldalra. No, gondoltam, akkor muszáj nekem is „hivatalosan” meghirdetni, de a dolog még egyáltalán nem volt meghirdethető állapotban. Hát ezt az egy hétre szánt előkészítő munkát próbáltam másfél nap alatt elvégezni. Itt kérek mindenkitől elnézést, akinek emiatt késve válaszoltam (fogok válaszolni) levelére, küldeményére. Mert közben, ahogy az lenni szokott, a szokásos dolgok is épp egyszerre történtek, Pompéry kitűnő új naplójegyzetet küldött, Lackfi János hat remekbe szabott verset (LÁSD), egyik barátom rövidke lektorálandó szöveget, másik barátomnaknak, miután figyelemre méltónak találtam műfordítását (Sissi királyné ál-naplója), kiadói elérhetőségeket ígértem... (El is küldtem, és - láss csodát - az egyik kiadó már másnap, vagyis ma jelezte: érdekli a kézirat...) Szóval estére kicsit zúgott a fejem. De ma délre, amit nagyon kellett, nyélbe ütöttem. Még jó pár előadót szeretnék meghívni a virtuális konferenciára, sajnos éppen a kárpátaljaiakkal van gondom, legtöbbjüknek nincs saját e-mail-címe, és internetezni sem szokott. Ez pedig egy virtuális konferenciánál mégiscsak alapkövetelmény. Tegnap többek között azzal is foglalkoztam, hogy számukra is valami megoldást találjak.

Pompéry Judit új írása (LÁSD) ismét határozott állásfoglalást, heves véleménynyilvánítást váltott ki a Fórumban. Spenót észrevételére nagya a következőket írta:

Befelé minden közösség liberális. Minden létező-működő közösség. Ilyen vagy olyan szinten, de liberális. Az kell, hogy legyen, lévén ez az egyetlen evolúciósan stabil stratégia. Mert csak így maradhatunk életben. Mert az egyén pontosan tudja, mit kell feladnia mások vagy a köz érdekében. Mert ha nem így működik, kiszelektálódik, meghal, elpusztul, elpusztítják. Tegyük föl, van egy farkasfalka. Ha az lenne a stratégia, hogy a dominancia-sorrend kialakítása vagy újrarendezése során az erősebb elharapná a gyengébb torkát, ezzel előbb-utóbb a saját vesztét is okozná, hisz a farkas szociáis lény, egyedül életképtelen. Az, hogy a győző életben hagyja a legyőzöttet, az nem tolerancia, hanem jól felfogott önös érdek. Ez igaz az emberre is. Igaz lenne, ha az emberek nem úgy működnének kissé, mint a ketrecbe zárt galambok, akik addig tépik egymást, míg egyik vagy másik elpusztul.

Normális esetben:

- a farkas tisztában van vele, hogy van fegyvere, és ezzel ölni képes, ezért kialakult egy megfelelő fékező-mechanizmus is,
- a galamb, mivel nem ragadozó, nincs tisztában az öléssel és annak következményeivel, és ha nem képes ellenfele elől kitérni, a harc halálig megy.

Én az embert ilyesféle, önmaga veszélyességével tisztába nem lévő lénynek fogom fel.

A tolerancia nem zsidó-keresztény invenció, legfeljebb az a formája, amit ismerünk, és legtöbbször igen álszent módon, eltorzított formában gyakorlunk. Az ember, eredeténél fogva, csak igen korlátozottan képes valóban toleránsan viselkedni. El sem várható tőle, hisz önmaga árnyékán nem léphet át. Félek, ha ezirányban próbálunk lépni, csak tovább frusztráljuk magunkat. Nem tudom, nem lenne-e jobb megalkudni magunkkal, eredetünkkel.

Nem csupán tartalma miatt idézem, hanem azért, mert nem is olyan régen írta (honlapomra utalva) egyik írótársam, hogy ezek a „csevelyek” a falusi kispadok pletykálkodóinak a szintjén zajlanak. Hát, tessék megítélni.

(okt. 29.):

Megjött a Korunk októberi száma. Már nagyon vártam, tudtam, hogy benne van a regényrészletem, még ám fontos, funkcionális szövegek (11 folyóiratoldalon keresztül)! Úgy tűnik, sikerül megvalósítani, amit elterveltem, hogy az új verzió részletei először határon túli lapokban jelenjenek meg. Az első a Várad volt (Nagyvárad), aztán a Szőrös Kő (Pozsony), most a Korunk (Kolozsvár) és közlésre elfogadva egy részlet a szabadkai Üzenetnél, illetve a zEtna webmagazinban. De aztán megtöröm a sort, mert a miskolci Új Holnap fog következni.

A mai Kárpáti Igaz Szóban beszámoló a Kijevi Magyar Napokról. Íróink közül Vári Fábián László, Fodor Géza, Zseliczki József, Tárczy Andor és Horváth Sándor vett részt a rendezvényen.

Megjött a levél a királyhelmeci főiskoláról, Kolos igazgatójától. Voltaképp korrekt reagálás (3 héti kivárás után), épp csak a konkrét rákérdezéseinkre nincs benne válasz, ti. hogy mit lehetne most tenni, és hogy Kolosnak a vízum lehetetlensége miatti távolmaradását elfogadják-e igazolt hiányzásnak, avagy kérjünk halasztást. Igaz, azt írja az igazgató úr, hogy „A megoldásokról tárgyalni kívánok a BKAE vezetőségével, az Ön által is említett egy év halasztás a legtávolabbi megoldás.” De akkor mi a közeli? Azt is írja, nem volt tudomása arról, hogy a felvételizőket (és szüleiket) nem tájékoztatták arról, a tanintézmény nincs akkreditálva, és amiatt a hallgatók nem kaphatnak szlovák diákvízumot. Ezt készséggel elhiszem, de azt azért nem gondolhatták komolyan, hogy kéthetente váltandó (és egyheti várakozásra kiadható!) turista-vízummal játjanak át tanulni a kárpátaljaiak, és évente háromszor új útlevelet váltsanak ki, mert a sok vízumtól ilyen hamar betelnek... A gyerekútlevél-problémánkra (ti., hogy 18 év alatt nem lehet felnőttútlevele, viszont a 3 hónapon belül lejáró gyermekútlevélbe már nem tesznek vízumot) ezt válaszolta: „A 17 évesen érettségivel rendelkező hallgató meg annyira specifikus probléma, hogy erre tényleg egy egyéni megoldást kell találni.” Nos, szerintem nem specifikus, mert Ukrajnában majd minden frissen érettségizett 18 alatt van, lévén 11 éves a képzés. És ha ők Kárpátaljáról is toboroztak felvételizőket, ezt tudhatták volna... No, egyelőre nem lettünk okosabbak, várunk...

Érkeznek a reagálások tegnap este szétküldött projectemre. 13 címzettből 4 válaszolt 24 órán belül. Ez nem rossz arány, főleg, hogy 2 nagyon biztató is van közte. Pár napon belül nyilvánosságra hozom a szöveget.

Tegnap belekukkantottam egy új irodalmi portálba. Rangos szerzők és szerkesztők sok munkával készített internetes orgánuma. Nagyon büszkék az Esterházy-interjújukra (ezt egy másik helyen olvastam), jelentősége, hogy az utóbbi időben EP nem nagyon nyilatkozott senkinek. Ez igaz. Maga az interjú viszont... Alighanem magnóval készítették és utána a felvétel alapján szó szerint leírták, amit a Mester mondott. No, épp ezt nem szeretem ebben a műfajban. Ami élő beszédben elmegy, leírva pongyola, hevenyészett. Igaz, az utólagos szerkesztés meg elveszi az élő beszéd ízét. Épp ezért gondolom az interjút rádiós, televíziós műfajnak. Esetleg még a napi sajtóban: aktuális kérdésekre adott gyors (szó szerint közölt) válaszok. Vagy dokumentum-értékű anyagok. Az „irodalmi interjú” azonban jobb, ha másképp készül, és a felek hosszas utómunkája után jelenik csak meg. Én a velem interjút készítők kezéből legszívesebben kivenném a magnót, holott ők nyilván korunk nagy szakmai vívmányának tekintik.

(okt. 28.):

Ma egy projecten dolgoztam egész nap. Más szóval „már megint kitaláltam valami hülyeséget.” Hogy én miért nem nyugszom magamnak?
Egyelőre puhatolózom, lenne-e iránta érdeklődés. Lennének-e partnerek, résztvevők hozzá, mert annál már azért tapasztaltabb vagyok, hogy hebehurgyán meghirdessem, aztán, ha senkinek sem tetszik, akkor pofára essek.
Persze ez is valami virtuális izé lesz, itt zajlik majd a neten, az UngPartyban. Legalábbis remélem.
Egyelőre megfogalmaztam a fontosabb szövegeket, szétküldtem 13 levelet, ez az első kör. Hát meglátjuk...

(okt. 27.):

Éva remek novellát fejezett be tegnap. Irigylésre méltóan tud írni ez a nő. Olyan elképesztőek az asszociációi, hogy csak amúlok-bámulok, hogyan jutnak ilyesmik eszébe egy „normális” embernek. Most már nagyon ért ahhoz, hogy ezeket a megkapó képzettársításokat az olvasó számára is követhetően rögzítse. Ha korábban kifogásoltam valamit írásaiban, az mindig az volt, hogy vagy a családi legendáriumra vagy a speciális helyi viszonyokra tett utalásai a beavatatlanok számára - szerintem - érthetetlenek voltak; ő viszont nem volt hajlandó semmit „megmagyarázni”. Most megtalálta a kimondás—ki-nem-mondás szűk határmezsgyéjét, amikor még megmarad a lebegtetett izgalom, de már kap annyi fogodzót a befogadó, hogy van mihez kötnie az elfutó filmkockákat, így megadatik az esélye arra, hogy összállítsa magában a kép és a jelentés egészét.

(okt. 26.):

Nézem az '56-os megemlékezésről készült budapesti felvételeket, és alig-alig hiszek a szememnek. A Naptévé reggeli műsorában Verebes beszélget Méccsel, Kunczéval. A politikusok, még mindig inkább megértő, mint felháborodott hangon komoly szavakat mondanak: a történtekért a jobb oldal hisztériakeltői a felelősek.
Délután a család egy része temetésre megy. Meghalt a 96 esztendős Etelka néni, a nyugalmazott egyetemi tanárnő édesanyja. A temetésen megjelennek volt egyetemi ellenlábasai, így a „fő ellenség”, a tanszékvezető is. Ugyan nincs külön nyájaskodás, de mindenki az alkalomhoz méltóan viselkedik. Ezek itt kérem, a gyász pillanatai, személyes indulatnak nincsen helye. Igaz, ez csak egy falusi néni temetése. Ebből a szempontból jobb falusi néninek lenni, mint '56-os mártír forradalmárnak, akinek a sírja fölött lehet ordítozni, sípolni, rendzavarni.
Interjú a 168 órában Rainer M. Jánossal, az '56-os Intézet vezetőjével. Többek között ezeket mondja: „1956 történeti irányzatai részben politikai indíttatású véleményeket képeznek le, amelyeknek nem a korabeli események elemzése és megértése a céljuk, hanem az, hogy egy múltra vonatkozó kijelentés miként használható a mában. Vannak, akik szabadságharcról és polgári forradalomról beszélnek, mások tagadják, hogy egy harmadik utas politikai program határozta meg az akkori közbeszédet. Azt mondják: azért volt így, mert a magyar társadalom igazi képviselői – akik olyan vagy hasonló polgári demokráciát akartak, mint ma Orbán Viktor – nem juthattak szóhoz. Érdekes, hogy elsősorban a jobboldalon aktívak az átértelmezők. Kézenfekvő lenne, hogy válaszként keletkezik egy szocialista verzió. De nem így történt. A baloldallal rokonszenvező történetírók nem kreálnak baloldali ’56-interpretációt, mely szerint az a reformszocializmus forradalma volt.” Továbbá: „Nagy baj, hogy a magyar demokrácia elmulasztotta a legkedvezőbb lehetőséget, a Nagy Imre-temetés utáni katarzis pillanatát, hogy valóban szembenézzen a múltjával.”

SzM tegnap levélben kérdezi, „mi az oka a te másféle vonzódásodnak”. Azaz miért nem vonzódom a jobb oldalhoz, a Fideszhez. Nagyon hosszan válaszoltam. Többek között ilyesmiket: „Én soha nem gondolom, hogy birtokosa lennék bármiféle magasabb rendű igazságnak azokkal szemben, akik épp az ellenkezőjét gondolják annak, amit én. A vitapartnereim viszont általában az igaz-nem igaz, jó-rossz, helyes-helytelen, áldásos-bűnös dichotómiájában gondolkodnak, és magukat mindig az egyik, a más véleményt megfogalmazókat pedig a másik oldalra helyezik. És - ha már itt tartunk, és vallomást vársz tőlem - éppen ez a bajom a mára kialakult magyarországi jobb oldali gondolkozással. Az, hogy a bal oldalt eleve és egészében bűnösnek, rossznak, csalónak, hazugnak, ártalmasnak stb. gondolja. Az, hogy önmaga irányultságát, magatartását tartja egyedül üdvözítőnek. Az, hogy aki nem az általuk elképzelt módon kívánja magyarságát gyakorolni, azt idegenszívűnek, nemzetietlennek, hazaárulónak stb. gondolják.” Illetve: „Azt talán elhiszed rólam, hogy "rendes magyar ember" vagyok, meg azt is, hogy fontos nekem a magyarságom, azaz vannak nemzeti érzéseim és éppenséggel a nemzeti kultúra az, amiben mindenestül benne vagyok. És mégsem tudok a legkisebb mértékben sem azonosulni azzal a retorikával, amit a jobb oldali pártok ebben a témában (magyarság, nemzeti érzés) gyakorolnak, mert én ezt TELJESEN MÁSKÉNT ÉLEM MEG. És éppen ez a retorika volt az, amelyik - jó tíz éve - elkezdte bennem visszaszorítani a látványos megnyilvánulások iránti igényemet, amelyik kiváltotta bennem a szándékot, hogy a lélek mélyén viseljem az identitásomat és ne a mellemre tűzve hivalkodjak vele.” És így tovább, hosszan, konkrétumokat is sorolva, a vége felé még ilyesmit is megvallva: „Én a magam privát gondolkodásában (vigyázz, nagy szavak jönnek) soha nem fogom megbocsájtani a jobb oldalnak [...], hogy megkérdőjelezte az én magyarságomat”
Több mint kilencezer karakternyi, 6 flekknyi a levél. Tiszta őrült vagyok.

Többször elhatároztam, hogy délig nem hívom le az e-mailjemat. Ám a kíváncsiságom erősebb az elhatározásnál. Ennek legtöbbször az a következménye, hogy elkezdek válaszolni a fontosabbakra, esetleg óráim telnek el ezzel, ahelyett, hogy a regényemen dolgoznék. ...De hát... Sokszor megfogalmaztam: a levélírás (és a lehetőleg azonnali válaszadás) nálam nem is annyira udvariasság, mint az én belső igényem.

Tegnap két „külföldi” telefonhívás: egy Aradról, egy Budapestről. Már csak mosolygok magamban a sokadik ismétlődésen: kárpátaljai adatok, címek, telefonszámok után érdeklődnek... A szerkesztő kolléga verseket kapott P. J-től, szeretné közölni, de kellenének a szerző életrajzi adatai, köteteinek a címe, megjelenési éve. Mindenz nem a telefonnal, e-mail-címmel rendelkező szerzőtől kéri, hanem tőlem. Persze bediktálom, miért ne segítsek. Alig fejezem be: egy kulturális menedzseléssel foglalkozó cég szeretné felvenni a kapcsolatot kárpátaljai képző- és iparművészekkel. Ilyen adataim nincsenek éppen kéznél, kérem, küldjön e-mailt, majd arra válaszolva megadom, amit tudok. Ma reggel ennek is eleget tettem. Apró szívessségek, persze, épp csak: miért ippeg én? Mondjuk miért nem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget vagy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét hívják? (Persze: álnaiv költői kérdés, lásd alább...)

Moszkvai túszdráma, száz halott, kétszáz halott?

A 96 éves Etelka néni is meghalt. Végelgyangülésben, békében. Nyugodjon is abban.

(okt. 24.):

Tegnap Beregszászból Anikó és István. Hónapok óta nem találkoztunk, ritkán jönnek Ungvárra, mi sem járunk túl gyakran Beregszászba; jó volt most kicsit ráérősebben elbeszélgetni.

Megjött a Debrecen c. városi lap múlt heti száma, benne „vezető helyre” került tárcámmal. Amennyire első pergetésre megítélhettem: színvonalas újság, örülök, hogy dolgozhatom bele.

„Hivatalos” levél (fejléc nélküli papír, feladó nélküli boríték) Dupka Györgytől, amelyet a MÍKÍCS szervező titkáraként írt alá. Írógépen pötyögték, és mivel egyetlen helyesírási hiba sincs benne, rájöttem, ki gépelte. Gyuri csak aláírta. Ellenben többes számban van fogalmazva: „A közelmúltban értesültünk arról, hogy kilépsz a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjából”. A közelmúlt több mint két hónapot jelent, az „értesültünk” pedig azt, hogy e-mailt írtam Gyurinak, amelyet meg is kapott, hiszen reagált rá. (LÁSD) Ezt most mégis úgy fogalmazták, mintha az újságban olvasták volna a szándékomat. A lényeg, hogy a kilépésemhez „e tárgyban szabályos kilépési nyilatkozotatod benyújtása szükséges, megfelelő indoklással”, sőt, ennek „rendes postai úton” kell érkeznie „hozzánk”. Ha nem, akkor továbbra is tagnak tekintenek.
A dolog azért komikus, mert a MÍKÍCS nem jogi személy (hogy nem az, benne áll Dupka György könyvében: Kárpátalja magyarsága, 155. old.), így nem írtunk belépési nyilatkozatot sem, nincs hivatalos nyilvántartás, soha nem vezettünk jegyzőkönyvet (és 7 évig nem is volt egyetlen összejövetel sem)... De a fiúk most hirtelen ilyen szigorúak lettek. Hát, ezen ne múljon. Negírtam a nyilatkozatot, nagyjából megismételve a két hónapja e-mailban írtakat.
Holnap majd feladom, hadd menjen el rendes postai úton; ezen ne múljon. (Akit érdekel a teljes levél, olvasható ITT.)

Dolgozom a regényemet; lassan haladok.

(okt. 22.):

Vidék - vidékiség címmel összeállítás a Bárkában, sok érdekes gondolattal. Füzi László, a Forrás főszerkesztője például a vele szemben támasztott irányzatos elvárásokat elutasítva ezt írja: „...a korábbról örökölt gondolkodásunk akkor fog megváltozni, amikor külsődleges szempontok alapján senkivel szemben nem támasztunk elvárásokat. Döntse el mindenki maga, hogy az adott helyzetekben milyen magatartást választ, s viselje is a következményeit. A legalapvetőbb emberi normákon kívül senkivel szemben nem támasztok követelményeket...” Ajánlom megszívlelésre néhány írótársamnak és levelezőpartneremnek.

Telefonhívás Budapestről, az Írószövetségből. A kijevi rendezvényre (lásd) meghívtak a szervezők „egy” magyarországi írót, szabadon választva, hogy kit. Nos, megvan az író, de érdekelnék a részletek, érkezés, szállás, viszont a kijevi szervezőket napok óta nem tudják elérni a megadott telefonszámokon. Lennék-e szíves segíteni? Ajánlom magam helyett D. Gy.-t, hiszen egyrészt ő is utazik Kijevbe, maga is szervező, tud mindenről, másrészt ő a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának a titkára, én viszont nem is vagyok tagja ennek a szervezetnek (kiléptem), és Kijevbe sem utazom (lemondtam). Igen, igen, hallom a telefonban, de D. Gy.-t sem tudják elérni napok óta.
Ismerős helyzet.
Akiknek irodája, szolgálati telefonjai, titkárnője, működési költségvetése van - az elérhetetlen.
Annyit tehettem, hogy e-maileztem az egyik kijevi szervezőnek, és az e-mail-címét megadtam Budapestnek. Remélem, egymásra találtak.

Alighogy a fentieket leírtam, Pompéry Judit már hozzá is szólt a Fórumban: Nekem is ismerős [a helyzet]. Szószerint ugyanezek a tapasztalataim azokkal a m.o.-i társszervezetekkel, ill. prominenssé vált képviselőikkel, akikkel az EPMSZ nevében időnként együtt kell működnöm. Hogy elérhetetlen, az hagyján. De még nem terjedt el, hogy a levelekre szokás válaszolni, telefonos üzenetek esetén az illetőt visszahívni.

Én meg azt hittem, kárpátaljai jelenség... Jut eszembe, Kolosnak harmadik hete nem válaszolnak a királyhelmeci főiskoláról (pedig én mint szülő is sürgettem a választ a titkárnőnél), hogy mit tegyen ebben a helyzetben (vízum hiányában nem tud átutazni - a részltek Éva Terasz-naplójában, lásd a Pinkóc, veskóc, szenteske fejezetet): elfogadják-e igazoltnak háromhavi mulasztását és próbáljon itthon felkészülni a vizsgákra vagy kérjen egy év halasztást. Vagy felejtse el egyszer s mindenkorra, hogy egy olyan tanintézetbe vették fel, amely nem jogosult papírt adni arról, hogy hallgatói Szlovákiában tanulnak.

(okt. 21.):

Ejnye, hát nem ment el szavazni tegnap az a kossuth-téri két és fél millió?

Valaki ajánlott nekem valakit, és ez a másik valaki megkért, vennék részt egy internetes honlapon zajló kollektív regényírásban; az is jó lenne, ha a dolgot hirdetném honlapomon. Belenéztem a kollektív regény eddigi szövegébe. Nagyon jól indul (az ötletgazda maga írta az első részletet, még ám avatott kézzel!), na de ami utána jön... A második részlet ezekkel a mondatokkal indul (betűhíven idézem): A varosi zaj tompan halatszot a 67 emeletre ami a Columbia Bank epuletteben elhejezet irodajaban Mikola Jozsef zaro munka napjat elenorizte at computeren. Arca nem valami derult.Homlokat felhuzta ,pislogot egy nagyot .A hir ami beugrot kepernyojere nem valami batorito.A billentyuzete erosseb es hangossab uttesekbol reszesult.Valasza a nem regen kapot e-mailre nem boldogitotta .
Rákérdeztem az ajánlónál, valóban komolyan gondolta, hogy nekem ebben részt kell vennem - és hirdetnem az UngPartyban? Hiszen éppen az ilyesmi ellen „harcolok” évek óta!
Megölnek a rossz mondatok, nem bírom elviselni a trehány, hevenyészett fogalmazást. Még gyorsan rótt e-mailekben és Fórum-bejegyzésekben is zavarnak (a sajátaim is, ha el-elkövetek ilyesmit). No de irodalmi szövegben?

Újabb meghívás egy rendezvényre arról a helyről, ahonnan a rossz helyesírású és fogalmazású körlevelek szoktak érkezni. A címzettek között az ungvári főkonzul, szerkesztőségek, főhivatalok, minisztérium. A szövegben meg ilyen mondatok: A megüresedő helyekre történő új tisztségviselők megválasztása. Na ja, aki ezt fogalmazta, az is egy megtörtént tisztségviselő.

Szepesi Attila megindító visszaemlékezése - Ünnepek és szomszédok - beregszászi gyermekéveire a Kortárs októberi számában. Hitelességével megható írás. Benne a kiskamasz átélő naivitása és a messzire szakadt felnőtt bölcs rálátása.

(okt. 20.):

Ha már az igazságról

„Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen? Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás. (Eine sich selbst schreibende Identität.)” (Kertész Imre: Valaki más, Magvető, 1997 Budapest, 75. o.) (Idézi: Balogh Endre ITT)

Akármennyire is beosztóan veszem magamhoz (naponta 2-3 oldal), lassan a végére érek Bodor Ádám Sinistra körzetének. Ritka remek könyv. Külön élvezem minden mondatát, minden szituációját - és persze a roppant műgonddal felépített EGÉSZet. A valóságból eredő, egészségesen túlpörgetett fantázia nagyszerű teljesítménye. A valóság fikciója és a fikció valósága. Csak a legnagyobbak képesek ilyen szinten művelni. El vagyok ragadtatva.

Két kritika a Poliszban Balla László két könyvéről, A lét határánról és a Szegény ember vízzel főzről, Csűrös Miklós, illetve Mezey László Miklós tollából. Az az igazság, hogy sem ezekről, sem a kritikák tárgyát képező könyvekről nem vagyok képes érdemi véleményt megfogalmazni. A regénysorozatból jószerével csak az Azt bünteti, kit szeretre és A Nagy Semmire mondhatom, hogy figyelmesen végigolvastam, A végtelenben találkoznakot már félbehagytam. A három nagyregény óta a sorozatban megjelenő kisregények pedig (5 db volt) - talán ez a jó megfogalmazás - egyszerűen nem tudtak érdekelni, bár (talán egy kivételével) szintén elolvastam őket. (A regényfolyamról lásd Penckófer János tanulányát ITT.) A Szegény ember... memoárkötetet néhány, számomra kritikusnak tartott helyen ütöttem fel (Kovács Vilmos, Forrás Stúdió), elolvastam a vonatkozó fejezeteket, és csak a vállamat tudtam megvonogatni. Sajnos nem az, amit vártam volna. Helyesebben: dehogy vártam. Tudtam, hogy az olyanfajta szembenézésre és őszinte feltárulkozásra, ami valóban megadhatná a visszaemlékezés súlyát, kár számítani. Ezért is érzem kicsit disszonánsnak egyes értékelők véleményét, akik éppen az elmondás hitelességét és őszinteségét emelik ki. Persze: mihez képest. A korábbi magatartásformához képest valóban hiteles és őszinte, egy megfogalmazható elváráshoz képest viszont nem az. Igen, méltányolható, hogy a szembenézés egyáltalán megtörtént, de a katartikus feltárulkozásra, úgy tűnik, soha nem fog sor kerülni. (Ezzel együtt, persze: a „másik oldalon” talán még több a csúsztatás, a mítosz, az alaptalan vád...)
(Ilyesmiről talán mégsem illene a nyilvánosság előtt írnom. De ha már az őszinteségről esett szó...)

Tegnap kellemes társaság nálunk. Hét felnőtt, és nem is tudom, talán tíz gyerek. Már amennyire ezeket a nálam gyakran magasabb 14-18 éves fiatalokat gyereknek lehet nevezni, Kolos szobájában a nagykamasz koedukált társaságot, Csöngéében a kiskamasz lánycsapatot...
Mi felnőttek kellemesen múlattuk az időt Zoliékkal, Ildikóékkal, Jóskával, hinni is alig akartam, hogy éjfél felé járt, amikor készülődni kezdtek.

(okt. 18.)

Vendég a rendje mindennek

Azért kell néha vendégeket hívni, hogy az ember kénytelen legyen rendet rakni maga körül.
Amióra (helyszűke miatt, tekintve, hogy ellenkező nemű gyerekeink külön szobát birtokolnak) a dolgozó részlegem a „szalonban” foglal helyet, ennek a körletnek a sajátossága a feltornyozott könyvekben, szerteszét szórt folyóiratokban, egymásra halmozódott és szét-szétcsúszó iratkupacokban ragadható meg, ami a végzett munka szempontjából egy ideig roppant kívános állapot, lévén mindig pontosan tudom, melyik archeológiai rétegben és milyen földtörténeti mélységben kell keresnem azt, amire éppen szükségem van. Egy idő után azonban a mélyfúrások eszközlése egyre több akadályba utközik és egyre nagyob hibaszázalékkal jár. És elkövetkezik a pillanat, amikor a káosz vigyorogva úrrá lesz a renden, ám ezt még nem akarom bevallani, elszántan emelem meg a rétegeket, túrok a halmok mélyére, nyúlkálok az alaktalan halmok alá és mögé - de már nem vagyok képes semmit megtalálni. Ilyenkor, hogy ne kelljen bevallani az „én mindig tudom, mi hol van, csak senki hozzá ne nyúljon” elmélet kudarcát, célszerű vendéget hívni és „akkor most rakok egy kis rendet” elhatározással a könyveket válogatás nélkül felcsapni a polcokra, a folyóiratokat „hátha majd bele akarok még nézni” felkiáltással stószonként kipostázni az előszobába, az összegyülemlett irathegyeket pedig - szigorúan válogatás nélkül! - kihajítani. (A válogatás elkezdése ugyanis súlyos következményekkel jár, egyrészt kiderülhet, hogy voltaképp még az összes kacatra szükség lehet egyszer, másrészt lelkiismereti válságot okozhat az el nem végzett, be nem fejezett, rég elfelejtett teendők okán, harmadrészt a beleolvasás és szortírozás napokra szóló fölösleges lekötöttséget jelenthet.)
Az ezek után kialakuló látvány - üres íróasztal, tiszta felületek - kifejezettel nyomasztó hatással lehet az alkotómunkára, így ennek az állapotnak a beállását arra a pillanatra kell időzíteni, amikor a vendégek már minden percben várhatók. A rossz időzítés („akkor addig még dolgozom egy kicsit”) mindent elrondhat, mert a munka ugyan nem fog menni, ám röpke negyedóra alatt újra akkora kupleráj lesz a körletben, mintha nem is csináltam volna rendet.

(okt. 17.)

Hivatalos papírok

Ma beszámolót és hivatalos leveleket írtam, továbbá pedig űrlapok, felhasználói szerződések és nyilatkozatok rubrikáit töltögettem, eltűnődve azon, hogy vajon kívánok-e adóelőleg göngyölítéssel élni. Nem kívánok, bár fogalmam sincs, mi az. Göngyölíteni legfeljebb a szőnyeget. Vagy a rendőrség tudja a bűnügyet fel-. No de adóelőleget?
Leírhatatlan módon irtózom minden hivatalos papírtól, akár megírni kell, akár csak kitölteni. Így aztán hetekig gyűjtögetem őket, és amikor már tovább nem odázható, hát egyszerre, egy nap alatt az egészet megcsinálom. Megcímzem hozzá az összes borítékot, mindegyiket felbélyegzem, és estére újra szabad ember vagyok.

Regényrészletem jelent meg a Korunkban, a Debrecen című hetilapban pedig tárcám. Utóbbi helyre talán rendszeresen fogok dolgozni, a felkérést megkaptam, a bemutatkozó anyagom tetszett a főszerkesztőnek, előzetesen én is igent mondtam. Meglátjuk. A tárcaírás egyfelől komoly szakmai kihívás (2400 karekterben elmondani valamit értelmesen és érdekesen, a legszélesebb olvasóközönség részére), másrészt kicsit inkább iparos, semmint írói munka. Hát meglátjuk. Csak addig akarom csinálni, amíg örömöm lelem benne, és tudok újat mondani. Semmiképpen nem szeretném, ha - ahogy Éva mondaná - favágássá válna.

Meghívás '56-os megemlékezésre. Annak a szervezetnek a háza tájáról, ahonnan mindig felisimerhetőek a meghívók, körlevelek a számos helyesírási, központozási és stiláris hibáról. Közben az elnökségben csupa magyar szakos diplomás, sőt, volt egyetemi tanár is...

(okt. 16.)

Csontváry és Vasarely

Tegnap késő este a Duna TV-ben Huszárik szépséges Csontváry-filmje. Egyik kedvencem, legalább harmadszor láttam. Amikor 11 tájt vetíteni kezdték, már halálosan álmos voltam, aztán pár perc alatt teljesen megéberedtem. Soha jobb élénkítőszert! A deviáns színész és a megszállott patikus. A vízből repülni vergődő madár, a fehér ló, a zuhatag alatt az örökkévalósággal megkeresztelkedő esendő ember, a vízesés-szakállú öregek, az azóta lebombázott római kőhíd Mosztarban - festményen és eredetiben...

19 vagy 20 éves voltam, amikor Pécsre kifejezetten azért utaztam el, hogy a Csontváry- és a Vasarely-kollekciót megnézzem. 6-7 órám volt erre. Taxival vitettem magam először Csontváryhoz, ott időztem vagy 3 órán át. Csak a 7 méter hosszú, 4 méter magas Baalbek előtt töltöttem legalább egy órányit... (a reprón: részlet) Aztán átsiettem a Vasarely-múzeumba. Mielőtt a tárlókba léptem volna, a portán megkértem a kisasszonyt, adott időre rendeljen nekem taxit. Mindent megnéztem, de innen kis hiányérzettel jöttem el (Csontváry ellenben kielégített: az exponátumok jelentős részét éppen elszállították valahová nyugatra, így arra, ami ki volt állítva, elegendő időt fordíthattam). A szobámat még évekkel később is az ekkor vásárolt poszterek, képeslapok, katalógusból kivágott képek díszétették.
Különben Pécsett lett volna szállásom, csak telefonálnom kellett volna. Mégis inkább siettem, vitettem magamat taxival, le ne késsem a vonatot: estére Pesten a Dresch Mihállyal kiegészült Binder-kvartett koncertjére igyekeztem.
A történetnek van folytatása, mert jó 20 évvel később, amikor pécsi kiadómnál (Pro Pannonia) megjelent a válogatott verseskötetem (LÁSD), akkor könyvbemutatóra hívtak, és a kiadó a Vasarely-múzeum vendégházában szállásolt el minket. Persze egyik délelőtt rászántunk Évával egy bő órát a végigjárására. Akkor már másodszor láttuk együtt, először, vagy 10 éve, Dobos Laci szívességéből és kalauzálásával járhattunk ott, és én akkor pótoltam be, amit korábban elmulasztottam. Úgy látszik, éppen évtizedes a Vasarely-ritmusom. (Egyébként... egyébként be kell vallanom, hogy a húszegynéhány évvel ezelőtt lázítóan modernnek ható mester geometrikus művei az idő múlásával már sokkal kevésbé hatottak rám, vesztettek súlyukból. A mából nézve Kassák sokkal frissebbnek tűnik. Csontváry pedig időtlenül korszerűnek.

(okt. 15.)

Könyvfesztivál

Sütő András naplójegyzete a szeptemberi Forrásban. Rövid, de tanulságos olvasmány, ugyanakkor kétvégű puska. Azt hiszem, az a legtisztességesebb, ha egyik irányban sem sütjük el, azaz nem válunk (el)sütővé.

Megérkezett a MKKE meghívása az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Űrlapok, ívek, résztvételi feltételek, pontos leírások - a szervezők, mint eddig is, alaposan kitesznek megukért.
1993-tól egymást követő 7 esztendőn át mi üzemeltettük a Kongresszusi Központban a kárpátaljai standot, aztán, mint annyi mindenből, ebből is elegem lett, többek között a kiadós kollégák hozzáállása miatt. (Erről tavalyi naplómban írtam: felajánlottam a lehetőséget egy másik kiadónak, de az nem kívánt élni vel). Most újra eltűnődtem, talán nem kellene-e az idén újra... Éva győzött meg: nem kellene. És eszembe juttatta, milyen nehézségek árán szereztük be mindannyiszor a kiadótársaktól új könyveiket, volt, akinek szinte rimánkodni kellett, és volt, aki kijelentette: ők nem Budapest részére készítik kiadványaikat. Volt, aki, bár az épületben tartózkodott, nem jött oda a standhoz saját folyóiratának a bemutatójára. Volt, aki megígérte, hogy odaszállítja a könyveit, aztán csak széttárta a karját (mi meg rohantunk egy másik standra, hogy megvegyük ennek a kiadónak a könyveit, mert ambicionáltam, hogy a satndunkon lehetőleg a teljes kárpátaljai könyvkínálat ott legyen és a kiadók súlyuknak megfelelően szerepeljenek). Volt, akit kizárólag a kasszírozható bevétel, az eladott könyvek mennyisége érdekelte, a dolog erkölcsi vonatkozásai hidegen hagyták, és a stand munkájából sem vállalt részt (ilyenkor ugyanis nemcsak árusítottunk, hanem amolyan kis kárpátaljai információs központtá vált a standunk, és 1-2 embert állandóan lefoglalt az, hogy címeket, telefonszámokat adjon meg az érdeklődőknek vagy egyszerűen válaszoljon a kérdésre, mit csinál most Beregszászban XY, netán: mi újság Kárpátalján). Igen, eszembe jutottak ezek a dolgok... No meg - és ez a részvételi lehetőség elhárításának legnyomósabb indoka: felfüggesztettük (tulajdonképpen beszüntettük) kiadói és terjesztői munkánkat, az UngBereg Alapítvány „alszik”, a Pánsíp pedig szinte minden tevékenységével felköltözött az Internetre.
Majd egy virtuális könyvfesztiválon, talán...
(De ne legyek igazságtalan: alapjában mindig öröm volt ott lenni a fesztiválon, és önzetlen segítőtársakra is találtunk. Jó volt ilyenkor az erdélyi, felvidéki, nyugati - és persze: magyarországi - kollégákkal találkozni, én programjaink - dedikálás, sajtótájékoztató - legtöbbjét is élveztem. És ami miatt most is megfordult a fejemben: talán mégis - az pedig a fesztivál hangulata, európai atmoszférája. Azt mindig igyekeztem jó mélyre leszívni - talán maradt belőle bennem valami arra az időre, amikor már nem szippanthatom.)

Ide kapcsolódik: már harmadik ízben keresnek Marosvásárhelyről, az Erdélyi Könyves Céhből. Mielőtt leállíthattam volna, a kedves fiatalember elmondta: készülnek szokásos őszi könyvvásárukra, és azt kérnék tőlem, állítsam össze a résztvételre ajánlott, 25 címet tartalmazó kárpátaljai könyvlistát, és persze várják a könyveket és a kiadónkat... Alig tudtam elmondani, hogy mi már nem is adunk ki és nem is forgalmazunk könyveket. Hallottam a hangján, kicsit csalódott, de megkért, akkor legyek szíves ajánljak másvalakit. Ajánlottam a Kárpátalján legtöbb könyvet megjelentető kiadót, megadtam a telefonszámokat. Másnap újra hívott: nem tudja az igazgatót elérni, két számon nem jelentkeznek, a harmadikon azt mondták, elutazott. Megadtam egy újabb kiadó számát. Ma mégis újra engem hívott: nem tud senkit elérni, hát megkérne, próbáljam mégis én elérni őket és ő majd visszahív. „Na látja, épp ezért szálltam ki a könyves szakmából”, mondtam - azért, hogy ne kelljen elérnem őket.

(okt. 14.)

Novella - esszé - novella

Ma egy idézetet kerestem egy bizonyos novellából, de a bizonyos novella kéziratát vagy nem őriztem meg, vagy valamely elérhetetlen helyen nyugoszik. Ellenben emlékeztem arra, hogy egy levélben idéztem ezt az idézetet a novellából, tehát elkezdtem a levelemet keresni, hogy abból idézzem a novellából idézett idézetet. És röpke két órai munkával meg is találtam. Az volt a baj, hogy úgy emlékeztem, 2001-ben vagy 2000-ben írtam a levelet, közben meg kiderült, 99-ben. A keresett és megtalált mondat így hangzik: A kecskék tavaszra felzabálták a skatulyás-sarkos, gótikus ívet formázó tetőzettel összevillázott kazlacskát. Ugye, szép?

Mostanában nem sikerül elsőre elhelyezni az írásaimat publikálásra. Hosszabb tanulmányt (kb. 20 flekk) írtam kifejezetten egy bizonyos folyóirat részére, a főszerkesztő inspirációjára, mondhatni rendelésére. Igaz, nem pontosan ezt kérte, de amikor megírtam, mire gondolnék én, rábólintott. Jó két hete kész az anyag, másfél hete el is küldtem, és mivel semmi reagálást nem kaptam, szombaton pedig megsürgettem a választ. A főszerkesztő megindokolta, miért nem közli mégsem. Radikális rövidítést javasolt. Ebbe egyelőre nem mentem bele. Az írás egy komoly bevezető után három könyv elemzésére, valóság és művészi ábrázolás viszonyára alapul, ha csak a dicsért könyv értékelése maradna benne, és a két általam kifogásolt könyv aprólékos analízisét kihagynám (mint ajánlja a főszerkesztő), nemcsak esszém terjedeleme csökkenne a felére, hanem értéke is - a negyedére.
Mit tehetek: elküldöm egy (megint csak bal oldali) másik lapnak. Kicsit már magam is komikusnak találom ezt a játékot.

Novellát küldött egy bizonyára komolynak és jelentősnek számító író; én ugyen semmit nem olvastam eddig tőle, de elfoglalt funkciói alapján megadtam neki magamban ezt a minősítést. Az írásával azonban sajnos nem tudtam mit kezdeni. Egészen jól indul, aztán történelmi olvasókönyv lesz belőle. Azt találtam válaszolni, alkalmi hangjátéknak vagy iskolásokkal játszatott oktató célú színdarabnak tudnám elképzelni. Azt hiszem, halálosan megsérthettem, erre következtetek rövid válaszából. Miért is nem tudom azt a gyakorlatot folytatni, amit az egyik jelentős folyóirat főszerkesztője (nem a fentebb említett): ha meg nem rendelt anyagot küldenek neki, azt írja: örömmel olvastam írásodat, további jó munkát kívánok. Egy huncut utalás sincs arra, jónak tartja-e vagy sem, közli vagy sem. Csak hosszabb tapasztalat után jön rá a delikvens, ez nála elutasítás. Én eddig egyetlen egyszer vetemedtem ilyen válaszra. Verseket küldött egy költő a messzi Balatonon-túlról, ráadásul amolyan barát-félém. No, neki nem volt szívem azt írni, hogy kedves barátom, kár az időért, hanem alkalmaztam az eltanult formulát: örömmel olvastam verseid, további jó munkát kívánok. Azóta kínosan hallgat, engem pedig furdal a lelkiismeretem.

(okt. 12.)

Panta Rhei

Megjött a Mozgó Világtól Címkézett irodalom c. írásom korrektúrája. Úgy fest, valóban benne lesz a novemberi számban! Ennek most, tekintve a kisesszé előéletét, a szokásosnál is jobban örülök.
A Mozgóval hosszú ideje jó a kapcsolatom, 14 éve vagyok a szerzőjük, igaz, néha évekig nem hallattam magamról náluk. 88-ban Vitányi Iván jóvoltából ismertem meg Berkes Erzsébetet, P. Szűcs Júliát. Akkor Ivánnal együtt szerepeltünk a Beregi Ünnepi Héten, Vásárosnaményban, és volt olyan kedves, a rendezvény után felfuvarozott Budapestre. Kalandos utazás lett belőle, késő este indultunk, fogyóban volt a benzin, és akkoriban este 10 után Magyarországon bezártak a benzinkutak, Nyíregyházán és környékén egy sem akadt. A legközelebbi éjjel is nyitva tartó töltőállomás: Miskolcon. Elindultunk, de látszott, nem fogunk odaérni. Éjfél tájban Tiszaújvárosnál azt mondtam, talán tudnék segíteni. Ott éltek a rokonaink, sógorbátyám akkoriban taxizott, gondoltam, a kocsijában pár fölös liter benzin, a garázsában szívócső csak akad. Úgy is lett, kaptunk annyi üzemanyagot, amennyivel Miskolcig eljuthattunk. Első álmukból felvert rokonaim nekem legalább annyira örültek, mint Iván a benzinnek; meg is kávéztattak minket.
Az úton összebarátkoztunk, Iván másnapra a Tükörybe meghívott vacsorázni és találkozni Berkessel, P. Szűccsel. Nagyon kellemes este kerekedett belőle, a hölgyek alaposan kifagattak; máig tartó kölcsönös szimpátia alakult ki mindünk között; azt hiszem, bátran nevezhetem barátságnak is.
Nem sokkal később, 88 novemberében megjelent első és egyik legsikeresebb publicisztikai írásom a Mozgóban, a Peresztrojkácska, melyet később könyveimbe is felvettem. Alapos vihart kavartam vele, Veress Gábor, akkori beregszászi járási első titkár (mármint a SzKP-é) a szerencsére már 2 éve nyugdíjban lévő jó elvtársának, apámnak telefonált „kétségbeesve”, hogy lám, mit művelt a kedves fiacskája, miért nem tartja kurtább pórázon; engem a Behun János halálát követően a helyi megyei pártlapotlapot vezető Szabó Béla hívatott azonnal (akkoriban a Kárpáti Igaz Szó félállású főmunkatársaként szerkesztettem az Új Hajtás irodalmi közleményeit, így Szabó mint beosztottját kért számon), alaposan megmosta a fejemet, arra akart kötelezni, írjak helyesbítő cikket, vonjam vissza rázósabb állításaimat. „Külföldi” lapban kiteregetni a hazai szennyest - főbenjáró bűnnek számított. Ám nekem már nagyon „fejembe szállt a dicsőség”, hallani sem akartam ilyesmiről, inkább felmondtam. Ezt akkor nem fogadták el, pár hónapig még dolgoztam. Az ellencikket ezután a beregszászi járási lap munkatársaival akarták megíratni (Veress nyomására), de ez sem jött össze, végül csupán belső használatra szánt, mérsékelt hangnemű elítélő írásos vélemények születtek. Nekem semmi bajom nem történt, 88-ban már azért más szelek jártak. Felteszem, hogy Veress sem csak azért szívóskodott, mert őt és szemléletét bíráltam, hanem mert ez a szemlélet akkor már „fent” is kínos lehetett, talán le is szóltak neki, hogy vagy a kádereit tartsa jobban kordában, vagy ne adjon okot arra, hogy külföldi lapokban bírálják. Szabó szemrehányásának is sarkaltos pontja volt, miért nem hazai lapban publikáltam. Közben meg a cikkemnek egyik fontos része épp arról szólt, hogyan nem jelent meg egy egy írásom az Igaz Szóban... No, bárhogy is, a közlemény megnövelte mind itthoni, mind magyarországi körökben az ázsiómat, az akkor szemléző folyóirat, a Látóhatár újraközölte a cikkemet. Megéreztem a közírás ízét-zamatát, és - ahogy az orvosok is figyelmeztetnek rá - már az első kóstolással rászoktam az igazmondás drogjára.

(okt. 10.)

Kijev és fantázia

Tegnap, részben szándékosan, elmulasztottam ecsetelni a kijevi meghívás részleteit és azt, mi motivált a döntésemben, hogy a szíves invitálásnak nem teszek eleget. Most sem akarom az indítékaimat feltárni, ellenben a ma kapott nyomtatott meghívó egy részletét ide tűzöm, a továbbiakat látogatóim fantáziájára bízom.

(okt. 9.)

Éva olyan szinten műveli a naplóírást (LÁSD) hogy nekem szinte elment a kedvem, labdába sem rúghatok. Gyakorlatilag egy kisnovellát ír minden nap. Akadt barátom is, aki hasonlóan vélekedik: jobb, ha meg se nyikkanok.

Olyan sok mindenről nem is kell beszámolnom. Dolgozom a regényen, dúsítom a szövegeket, próbálom, amennyire egy ilyen reménytelen anyagot egyáltalán lehet, olvashatóvá tenni. Néha nagyon jól belelendölük. A hiány-lexikon-részbe (a korábbi verzióból ez teljességgel hiányzott) ma például két címszót is megírtam. Az egyik így fest:

Szomolisz Park Megjegyzhetetlen hivatalos neve szerint a Spártával való újraegyesülés akárhanyadik évfordulója alkalmából létesített park Argosz határában. Évtizedeken keresztül iskolások és egyetemisták, munkások és hivatalnokok kirendelt csoportjainak állandó munkaterepe, számtalan fölösleges munkaszombaton rendezték, takarították, építették és bontották, minden látható eredmény nélkül. Időről időre a városrendezők is erre a helyre böktek ceruzájukkal a terepasztalon, kivonultak nagy erőkkel, vájtak és alapoztak, utakat aszfaltoztak, csöveket vezettek; hol vidámparknak indult, hol anfiteátrumnak vagy sportkomplexumnak, felváltva épült dodzsem- vagy futópálya, céllövölde vagy biliárdterem, működött egy idényen át, aztán a téli fagyban megrepedt a beton, az esőzésben elrozsdállt a szerkezet, beleköltöztek a kóbor állatok, tavaszra felverte a gaz. Létesítettek helyette kertmozit vagy táncplaccot, emeltek kutyakiképzésre alkalmas akadályokat, leszúrták a lengőteke oszlopait, beüzemeltek ivókutakat, a kőpadokat fára, a fát vasra, a vasat műanyagra, a műanyagot kőre cserélték. A parkban valahol mindig földet vájtak, kavicsot zúdítottak, fűrészeltek, hegesztettek, kalapálták, valahol mindig morgott egy betonkeverő, valahonnan mindig szállt a sasliksütés édeskeserű illata, mindig felröppent, hogy sört csapolnak egy új pavilonban, de mire bárki is odaért volna, elfogyott a sör, lebontották a kalyibát, biciklikölcsönző nyílt a helyén vagy lottósbódé. Egyetlen valami nem épült soha a Szomolisz Parkban: nyilvános vécé. Hiánya mintha azt jelezte volna: aki ide látogat, minden ellenkező látszat ellenére mégis a természetbe érkezett.

Tegnap kedves barátunk látogatott meg, először azóta, hogy felesége tragikus hirtelenséggel meghalt. A roppant kedves, életvidám, látszatra kicsattanóan egészséges asszonyka 35 éves volt, férje sem sokkal több, most egyedül neveli Csöngével egyidős kislányát. Jó két órát beszélgettünk, persze a legfájdalmasabbról is. Évával mindketten el-elérzékenyültünk, barátunknak, úgy tűnik, már elfogytak a könnyei, csak az arca torzult olyanra, mint az elviselhetetlen fájdalmat érző emberé.
Jövő szombatra meghívtuk egy kis társaságba, két másik házaspár lesz rajtunk kívül; magam is meglepődtem - és nagyon örültem neki! -, hogy elsőre elfogadta.

Minket pedig Kijevbe hívnak erősen. Előbb Vass Tibor, az ottani magyar szövetség elnöke, ma Tóth Mihály, az UMDSZ elnöke invitált nagyon kedvesen. Apuval, Évával kellene mennünk hármasban, még egy gyereket is vihetnénk, fizetik az utat, mehetnénk kocsival, teljes ellátás... Miska ma azzal kecsegtetett, még egy mikrobuszt is megszervez fuvarozásunkra. Kolos és Csönge is szívesen utazna, de mi felnöttek végül, több szempontot mérlegelve, nemmel döntöttünk.

(okt. 7.)

Fontos nap a mai: többhavi hanyagolás után újra nekiálltam a regényemnek. Ha az ötlet első felmerülését is számítom, akkor 13 éve írom... 93-ban kezdtem komolyabban dolgozni rajta, és már legalább kétszer befejeztem. Egyszer 96-ban, mielőtt megjárta az első, és egyszer 98-ban, mielőtt megjárta a második kiadót. Mindenütt kiadásra érdemesnek gondolták, megpályáztatták, de a pályázat sikertelen volt, így visszavettem a kéziratot. 2001-ben megpróbáltam feltenni az Internetre (lásd), de félúton abbahagytam, mert az anyag keményen ellenállt. Könyvnek képzeltem el, ám digitálisan elkezdett maga a lényeg is valami más lenni. Meg is untam a bajmolódást a weblapokkal. Aztán az idén tavasszal elkezdtem az egészet átírni. Teljesen átdolgoztam a felépítését, és megpróbáltom a szöveg egészén is javítani, gyakorlatilag mindent elkezdtem újraírni. Aztán nyáron abbahagytam. Hogy most miért vettem elő és miért láttam neki nagy elszántsággal, arról egyelőre nem akarok semmit elárulni.

Másik újság, hogy Éva mától egy hétig naplót ír a Teraszon. LÁSD

Bekasszíroztam egy csomó elismerést a lengyel anyag és a megújított honlap okán. Sok régebbi böngészőm még nem látta az új arculatot, csak most kattintott rá, hogy körlevélben értesítettem kb. 400 címzettet a lengyel költészeti sorozat indulásáról.

Serdián Miklós Györgytől egy nem teljesen érthető felhívás naplóírásra. Két felkérő szöveget mellekelt, mégsem igazán értem. Talán saját napló-könyvéhez kellene „mellékletként” küldeni.

Délutánra magyarországi tévések jelentkeztek be, 2-re ígérkeztek. Fél 6-kor kaptam a telefont, hogy máris jönnek. Szerencsére nem rendezkedtem be arra, hogy na most várom őket, dolgoztam jövetelükig.
Nem fogom megszeretni őket. Jönnek, becsörtetnek, nyomják be a 2 db 1-2 kw-os fényszóróikat az én áramomba, égetik jó 40 percig, négyen vannak, plusz egy „helyi” kíséről, ketten elegendők lennének, fogalmuk sincs arról, ki vagyok, egy büdös sort nem olvastak tőlem, soha egy könyvemet nem tartották a kezükben. Céltudatosak, nagyon akarják a magukét, de közben bénák, teszetoszáznak a technikával, meg azzal is, mit kellene, hogy kellene. A riporter kérdez, de nem annyira az érdekli, amit mondok, hanem hogy mennyire illik be a koncepcióba, ami már készen van a fejében. Egyikük rágyújt, igaz, megkérdezi, Éva megengedi, gondolja, egy cigi, no, elmegy ebben a nagy légtérben, hálából a dohányos egyikről a másikra, jól telefüstöli a lakást, Kolos allergiájának épp elég. Na, ennyi az interjú, válaszolgattam, nem voltam igazán formában, a profizmus hiánya engem is amatőrré tesz. Befejezzük, a technikusok elfoglalják magukat, a riporter leül SMS-eket küldözgetni, én jószerével megszűnök számára. Nem érzem szükségét, hogy szórakoztassam. A másik kettő elkezdi lekamerázni a könyveimet, egyikőjök barna zakója a háttér, azt terítik le egy székre. A riporter néha fel-felszól a telefonjából, de meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy bármi is érdekelné azután, hogy a 10 perc anyagot felvette velem. Negyedik társuk odakint cigarettázik a halban, Évát szórakoztatja, és nagyon csodálkozik, hogy ismerjük Grendel Lajost és Éva olvasta a Tömegsírt, amiből ő állítólag filmet készít.
Végre kikapcsolják a vakító lámpáikat, elmennek, udvariaskodunk. A riporternek adok egy névjegyet; neki nincsen, nem tud adni.
Hosszan kell utánuk szellőztetni, ezalatt kihűl az egész lakás.

(okt. 6.)

Végel László írja tegnapi naplójában a Teraszon: „hallom a rádióban, hogy Magyarország 2004-ben EU-tag lesz, ami azt jelenti, hogy már 2003 júliusában bevezetik a vízumkényszert. Ez azt jelenti, hogy búcsút vehetek a szokásos pesti utazásoktól. A hetvenes évek jutnak az eszembe.” Hát igen, ugyanígy fest ez Észak-Kelet felől, mind Délről nézve. A Kárpátalja c. lap honlapján olvastam, hogy Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének sincsen semmi kételye affelől, legkésőbb jövő összel érvénybe lép a vízumkényszer Magyarország felé. Kolos már most sem tud vosszamenni Szlovákiába a főiskolára, amelynek alig két hete lett a diákja... Fiának hasonló gondjairól ír levélben a szabadkai Fekete Jóska. Hiába, jó dolog szerb vagy ukrán állampolgárnak lenni mostanság!

Zsille Gábornak tetszik a feltett lengyel anyaga. Többen is gratuláltak hozzá. És újabb öröm: Bikácsy Gergely kedves levele, szívesen írna az UngPartyba, ha nem akadály, hogy nincs határon túli kötődése. Dehogy akadály, írom vissza. Az interneten szerencsére nincsen sem határ, sem vízumkényszer.

Nem is tudom, hová legyek örömömben: olyan remek anyagok és olyan kiváló szerzők sorakoznak az UngParty és a Pánsíp mögé, amiről álmodni sem mertem volna.

Koraeste kis familiáris sörözgetés-beszélgetés. Pali bátyám szakállas viccei, apám, anyám ezerszer hallott családi történetei. Ám dédapám, Balla Endre most (újra) előkerült 78 évvel ezelőtt kelt levele engem is megérint. 1924-ben írta fiának, Balla Károly nevű nagyapámnak, unokája, a kisgyerekként meghalt Lili születése alkalmából. Apám el-elcsukló hangon olvassa fel.
Ha megérem az öregkort, bizonyosan nagyon fogom sajnálni, hogy soha nem érdekelt igazán a családi legendárium és alig-alig szereztem be ismereteket akkor, amikor még lett volna kitől.

(okt. 5.)

Részben régebbi néhány lap került ma a kezembe. Grendel Lajossal terjedelmes „politikai interjú” az Új Szóban. Az egyik kijelentésére felkaptam a fejemet: olyasmit mond, sajnálja, hogy a magyar kolíciós párt nem kötött egyezséget a szlovák értelmiségi elit politikai formációjával, mert gesztus értéke lett volna annak, ha néhény jeles szlovák személyiség ezen a réven kerül be a parlamentba; Grendel szerint inkább helyük lett volna ott, mint egyes olyan magyar képviselőknek, akik csak azért jutottak be, mert... Hát igen. Gondolom, van neked is elég ellenséged, kedves Lajos, a hivatásos magyarok között...

Abból nem sok jó sülhet ki, ha hétvégi magazinba kérnek tőled interjút... Persze ez azért nem egészen az, hanem egy hírlap hétvégi betétje, mégis van valami „családi idill” kicsengése a velünk készített anyagnak. Holott semmi olyan nem szerepel benne, amit ne mondtunk volna. A velem készített beszélgetés-rész tulajdonképpen teljesen korrekt. Éva is állítja, mindazt valóban mondta, ami megjelent, de sok olyasmit is mondott, ami „nem jött át”. Nem lehetett velünk túl könnyű dolga a riporternek, nyilván nem tudta eldönteni, hogy az édes családi boldogsággal vagy a szorító körülmények felpanaszoltatásával tudná-e jobban meghatni olvasóit. Mi derűsen mosolyogtunk, de közben kemény dolgokat mondtunk. Tőlem még elfogadta, Évát valahogy meg kellett lágyítania.
Az ember egyszerre örül és bosszankodik. Jó, hogy néhány fontosnak gondolt dolgot elmondhattunk, de ahogy ott virítunk az oldal tetején egymás mellé állítva, mint Tuba és Tobáné...
De hát igazságtalan vagyok. Az újságíró jóindulatához nem férhet kétség. Ő a dolgát tette. Mi pedig ne legyünk ilyen finnyásak. Ha pedig mégis, ne adjunk interjút. Inkább megköszönöm tehát...

Zsille Gábor kitűnő lengyel anyagát - döntöttem ma el - inkább sorozatot formájában adom közre. Aztán a teljes anyagot összelinkelem egy digitális kisantológiává. Ma az első részben Czesław Miłosz remekeit tettem fel (LÁSD).

(okt. 4.)

Kiadványok érkezése: augusztusi Korunk, az ezévi Új Horizontok, Fekete J. Jóska kezétől az Üzenet és a Kilátó, előbbiben Yonathános fiktív levelem (lásd), utóbbiban Az álomszarvas c. novellám (lásd). Ezt el is olvastam. Mindig elolvasom a megjelent írásaimat. Nem túl szimpatikus vonás, és takargathatnám azzal, hogy csak azt nézem: nem csúszott-e sajtóhiba a közleménybe (mindig csúszik). Valójában azonban magára az írásra vagyok kíváncsi, illetve arra: éppen ebben a kiadványban hogyan hat, mi az akusztikája.

Kézirat érkezése: Zsille Gábortól, Krakkóból egy roppant erős lengyel válogatás, kortárs költők, nagy nevek, nagy versek, remek fordításban. Ritka értékes anyag. Kérdezem is Gábortól, sűrű köszöneteim mellett: hogyhogy nekem adja közlésre, ingyen, többhavi munkáját? Ilyen kéziratért nem versengenek a komoly kiadók és szerkesztők, hogy megemelt honorral megvegyék? A válaszban keserű mondatok. Nem egy kísérletet tett, mindenütt elutasítás, fanyalgás, hosszú hallgatás. Ilyen terjedelemes közleményre (és az azt megelőző fordítási, összeállítási megbízásra) leginkább a haverok, beltagok, futtatott nevek számíthatnak, aki csak úgy, szerelemből fordít százszám verset, hoppon marad. Egyre inkább megértem, miért lakik Krakkóban...
Én meg elhatároztam, hogy igyekszem kiemelten nagy felhajtást csapni a dolog körül, pár verset előbb gyorsan lehozok a Pánsípban, aztán a teljes anyagból csinálok egy külön kis digitális antológiát. Jövő héten talán lesz is rá időm. Ugyanis:

Ma befejeztem és elküldtem a Bárkának a kárpátaljai magyar prózáról írt, aránylag terjedelmes esszémet. A bevezető rész (lásd) után Horváth Sándor, Penckófer János és Nagy Zoltán Mihány könyvnapi prózakötetét igyekszem érdemben, eddigi rövid értékeléseimnél sokkal aprólékosabban, körültekintőbben tárgyalni. Nagyon kíváncsi vagyok Elek Tibi véleményére, arra, tudja-e a Bárka vállalni a véleményemet.

Kicsit értelmetlen levélváltások Onaggyal: több helyen nem értem a cikkíró program működésének a nüanszait. Ő szóvá tesz valamit, én rákérdezek, ő pár szóval reagál, nem válaszol érdemben, még jobban összezavar, én kicsit ideges leszek, ő megnyugtat, jó, de akkor mit csináltam rosszul?...

(okt. 3.)

Kolos megjött Királyhelmecről; Bátyu megjött Bajáról és hazahozta apuékat - teljes a családi nagyüzem.

Éva hétfőtől valószínűleg naplót ír a Teraszon. Onagy megadta a cikkíró programhoz a hozzáférést és a fontosabb használati utasításokat. Most kóstolgatom. Praktikus dolog, de kicsit felemás is: a cikkírótól nem puszta szöveget vár, hanem bizonyos tördelési-elrendezési elképzelést is (pl. képek elhelyezése), ugyanakkor elég szűkre szabja a lehetőségeket. Tanulgatom a dolog csínját-bínját, azt hiszem, fog menni. Legközelebb már bizonyára a könyvkritikákat vagy más anyagokat is így kell feltöltenem.

(okt. 2.)

Szept. 30-án írószövetségi választmányi ülés. A szokásosnál is... milyenebb? volt, nincs gusztusom beszámolni róla.

Az ülés szünetében kaptam a nagyon jó hírt: Bognár Róbert hívott a Mozgó Világtól: megkapták, elolvasták és közlésre azonnal elfogadták Címkézett irodalom c. kisesszémet; jön a novemberi számban. Ha akarnék, kajánkodhatnék: milyen jó, hogy elutasította a Kortárs. Így most nagyobb példányszámban, nagyobb honorért... Egy mai levélben meg is említettem: „látja, ..., így szorulnak ki a szellemi függetlenségre törekvők és szabadon gondolkodók a „nemzeti akolból” és így találják magukat, szinte akaratuk ellenére a bal oldalon. Elég egy Szakolczay-kirohanás egy teljesen ártatlan felszólalás után és elég egy (szerintem szintén ártatlan) esszé elutasítása a Kortárs részéről, és máris kialakul az érzés: de hiszen ti taszíttok el magatoktól csak azért, mert nem pontosan azt a követ fújom és nem pontosan abból az irányból, ahogy szeretnétek. ... a két eset egymás mellé illesztve nekem újra azt bizonyítja: túl szűk nekem ez a nemzeti vonal, nem tudok járni rajta, nem tudom elfogadni, hogy a szembetűnő problémákat szőnyeg alá kell seperni, és még szakmai vitát indítóan sem lehet az embernek más a véleménye, mint amit az akolszellem sugall és elvár. ” (Az eőzmények a szeptemberi naplóban)

Az írószövetségben tapasztalt hangulattal ellentétben a 18 órától a Műcsarnokban kezdődő Parnasszus-est kelelemes élménynek bizonyult, bár ennek is voltak gyenge pontjai. Kis gixerrel kezdődött (volna): mikrofonok híján nem lehetett elkezdeni... Szerencsére a zenészek már behangosítottak, így jófajta jazz volt a várakoztatás alatt; én elhallgattam volna hosszabban is (László Attila - gitár; Egri János - bőgő). Csak az est első részének szánták, de végül is a teljes másfél órát kitöltötte az Orbán Ottóra való emlékezés. Számomra meglepő módon a jeles meghívottak eléggé keveset tudtak a költőről elmondani. A filmrendező inkább magáról beszélt (bár nagyon szellemesen, élvezetesen!), az idős irodalomtörténész eléggé szétszórt volt és mintha valami sértődöttséggel formálta volna a mondatait. El is vette tőle a szót a műsort vezető Turczi István, ettől talán még sértődöttebb lett, és amikor visszakapta a mikrofont, szinte szóról szóra megismételte, amit korábban mondott. Érdemes volt odafigyelni a lendületesen előadó orientalista professzorra, de valahogy ő sem vitt sokkal közelebb a témához. Egyedül a másik, fiatalabb irodalomtörténész (Dérczy Péter) mondott lényegre látó dolgokat, viszont ő kapta meg a szót a legrövidebb időre...
Láttam az egészben valami halvány kényszeredettséget. Meglehet, a költő túl közeli halála okozta, én mégsem a megrendültség vagy a kegyelet súlyát éreztem. Bármi is nehezedett rá az estre, a láthatóan nagyon felkészült műsorvezetőnek sem sikerült felszabadulnia alóla (pontosan tudta, ki mikor milyen kapcsolatban állt, mikor mit írt Orbán Ottóról; a kérdezettek alá tette, vagy inkább magasra dobta fel a témát, de nekik valahogy nem sikerült látványosan lecsapniuk).
Remek volt viszont a három színész produkciója (előbb Orbán Ottó-versek, majd a hozzá, emlékére írtak az aktuális lapszámból), igazán remekelt (mint mindig) Vallai Péter, aki még a nem túl erős költői szövegeket is „kamaradrámává” képes exponálni. Egy kivételével egyébként az összes elhangzott vers tetszett, méltó volt az alkalomhoz. A közbe-közbeékelődő jazz-betétek is emelték a hangulatot. Egészében - az engem zavaró említett momentumokat leszámítva - nagyon kellemes este volt, az utána következő beszélgeteséket is beleértve. Éva Dérczyvel is tudott pár „szakmai mondatot” váltatni, novellát kért tőle a karácsonyi ÉSbe.
Sokan valószínűleg az est második részének a kedvéért, az egri Parnasszus-találkozóról szóló beszámolót meghallgatandó jöttek az estre, de erre a második témára egyszerűen nem maradt idő.
Kárpótlásul az aktuális folyóiratszámban mindenki megtalálhatta az Orbán Ottóra emlékező oldalak után az egri bulival kapcsolatos anyagokat: az ott lehangzott előadásokat és ott született verseket, többek között Vass Tibi nálunk már régóta olvasható horror-versét (LÁSD), de persze illusztrációk nélkül, és Lengyel Tomi műfordítását (egy angolra fordított Faludy-szonettet kellett visszamagyarítani). A bővérűen sorjázó horror- és gegversek közül egyetlent idézek ide, igazi sóspuskás telitalálat, bele az ülepünkbe:

Batári Gábor

Gellért legyen
fenn a Gellérthegyen
estére legurítom.

Ezt követően, ahogy azt előre megszerveztem magunknak, a Fiúkkal jöttünk össze kis sörözésre, és bár azúttal csak Lengyel és Pócs ért rá, négyesben nagyon kellemes órákat töltöttünk régi törzshelyünkön, a Stefániában.

Másnap, okt. 1-jén különféle ügyeket intéztünk, így többek között végre bementem a Terasz szerkesztőségébe is, részben honorokat felvenni, részben „pofafürdőre” az állandó szerzőiket megismerni kívánó főnökhöz, Peti Péterhez. Megismerkedtem a nagyon szimpatikus Norman Károllyal is, meglepett, hogy érdekelte bizonyos dolgokról a szakmai véleményem, és hogy nagyon ismerte az UngPartyt. Ja, a nagyfőnök le is fotózott, Évát is. Mindenki szívélyes volt, barátságos, azt hiszem, mégsem fogok odaszokni.

Itthon 28 levél várt (érdekes, úgy emlékszem, legutóbbi távollétünk alatt is pontosan ennyi érkezett), ma egész nap ezekre válaszolok.