2002. szeptember

A Debrecen c. városi hetilap részére írtam:

Virtuális haza

    Ungváron lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, a mögöttünk magasló vár bástyájáról Észak-északkelet felé nézve azt látom, hogyan torlódnak egymásra a hegyek végig a folyóvölgyben. Ha tekintetem áthatna a messzeségen, Verecke híres útját követhetné. Dél-délnyugat felé fordulva pedig szinte lábamat becézi a csendben csordogáló Ung, s azon túl már az alföld sok száz mérföldje kezdődik. Ám hiába meresztem a szemem, tudva, merre kereshetném Naményt, Nyíregyházát, Debrecent, a szürkésen vibráló horizont lezárja a látható világot.
    Hogy messzebbre lássak, elhagyom a bástyafokot. Visszatérek otthonomba, a padlásszobába. De nem nézek ki apró ablakán. Alig kisebb sötét üveg, számítógépem monitorja elé ölök. Csöndesen duruzsolni kezd a gép, és a képernyő liliomkelyhében megjelenik a nagyvilág.
    Furcsa dolog a szabadság-érzés. Van, akit a Hortobágy közepén fog el, van, akit a tengeren vagy végtelen hómezőn. Engem inkább egy város forgatagában sétálva vagy a füvészkerti padon ücsörögve. De a kellemes érzést gyakran meg-megzavarta valami szorítás a gyomorszájam táján. Költőbarátom magyarázta meg: kisebbségben élők pszichoszomatikus szorongása ez. Lelki gyomorfekély, lenyelt sérelmek sava okozza. A gyógyulás reménytelen, környezetváltás sem segít: az ember elköltözik, de gyomrában a kis görcsöt magával viszi a másik idegenségbe.
    Néhány éve, úgy érzem, mégis rátaláltam a legjobb ellenszerre. A szabadság új dimenzióiját nyitotta meg előttem.
    Amikor első elektronikus levelemre az óceánon túlról szociológus barátomtól két perc alatt megjött a válasz, olyasmit érezhettem, mint azok, akik részesei lehettek különleges pillanatoknak: kattogni kezdett az első távírógép, megszólalt az első rádió, kifényesedett az első televíziós képernyő…
    És a levelek után: honlapok, információk töméntelen mennyisége… Jó évtizede minálunk nem lehet a friss magyarországi napilapokhoz hozzájutni, de a varázslatos technikának hála egy ideje már késő este olvashatom a másnap reggeli híreket. És nem kell kétségbe esnem, ha egy fontos könyvet nem találok a könyvtár nem túl gazdag magyar állományában.
    Komoly írótól hallottam: az Internetet nekünk, magyaroknak találták ki. Ami persze így nem igaz, tudvalévő, a Világháló titkos hadi fejlesztésekből nőtt át a civil szférába. Ám ha arra használjuk – és erre gondolt az író is –, amire nagyon alkalmas: hogy a világban szétszakadt egynyelvűek érintkezési csatornája legyen, akkor jelentős szerepet játszhat az oly régóta áhított nemzeti integrációban. Illyés Gyula álma, hightech támogatással: virtuális haza a magasban.
    Mégse váljunk a képernyő hipnotikus fényének rabjává. Néha álljunk fel mellőle, és hogy megbizonyosodjunk, tudjuk-e még, melyik irányból nem látni Vereckét és Debrecent – kapaszkodjunk fel a vár bástyafokára.

Félmúlt, féljelen, féljövő

Készült A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON ÉS FEJÉR MEGYÉBEN c. rendezvénysorozat keretében A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban témakörben 2002. szeptember 25-én tartandó elődás szövegeként.

Amikor először gondolkoztam el azon, hogyan közelítsem meg a választott témakört – A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban – többféle változatot is számba vettem.
       Az első és leginkább kínálkozó lehetőség nyilván az lenne, ha széles ívű, általános képet festenék a történelemnek mint olyannak a jelenlétéről a határon túli magyar irodalmakban, ha felvázolnám a nemzeti múlt és a régiókba szakadt nemzeti irodalom összefüggésrendszerét, bizonyítván, hogy ez az összefüggés szorosabb, egyértelműbb és sokkal funkcionálisabb, mint az anyaországi irodalomban. A főleg a saját pátriámhoz, Kárpátaljához kötődő nevekkel, műcímekkel és sok-sok idézettel teletűzdelt előadásom valószínűleg meggyőzően bizonyítaná, hogy a határon túli magyar irodalmak és a történelem kapcsolata sokrétű és összetett, mert egyrészt a határon túli – így a kárpátaljai – irodalom maga is a közös nemzeti történelemből eredezteti magát, ami, ezek szerint, számára alapvető fontosságú; másrészt elszánt következetességgel idézi meg egészét, megidézi korszakait, eseményeit és alakjait. Megidézi nem valamilyen okból, hanem valamilyen céllal, saját kisebbségi helyzetéből kiindulva és oda visszaérkezve. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a történelem megidézésével az elkötelezett határon túli írók saját közösségük speciális problémáira keresik és vélik megtalálni a választ, hogy Rákóczi vagy Petőfi az áradó szabadságvágynak, Mikes az idegenbe vetettségnek, Julianus és Körösi Csoma a gyökérkeresésnek, Verecke az ősi történelmi jusshoz való jognak a metaforája, és sorolhatnám tovább: Meotisztól Segesvárig, Árpádtól Zrinyi Ilonáig, a Honfoglalástól 1956-ig… Végkövetkeztetésem valószínűleg az lenne, hogy ezek a konkrét azonosítást lehetővé tevő metaforák összességükben nem jelentenek mást, mint azt, hogy a nemzeti eszmének elkötelezett határon túli magyar irodalmak két kézzel kapaszkodnak a történelembe, benne ragadják meg önmaguk létezésének és jogosultságának az attribútumát. Másképpen fogalmazva: a történelem a határon túli magyar irodalmak önazonosító metaforája.
    A második, másfajta hangvételű, talán némileg provokatív, ám lehetséges előadás vázlatát úgy építettem volna fel, hogy be tudjam mutatni: a történelem megidézése a határon túli magyar irodalmakban – így a kárpátaljaiban – a megalkuvást, a túllihegett lojalitást, a szervilizmust példázza – vagy legalábbis példázta a közelmúltban. Valószínűleg meggyőzően tudtam volna bizonyítani, hogy amikor íróink és költőink elszánt következetességgel idézik meg a történelem egészét, korszakait, eseményeit és alakjait, akkor ezt azzal a tudatos céllal, szolgáló szándékkal, elkötelezettséggel teszik, hogy a fennálló (többségi) hatalomhoz való hűségüket igazolják, hogy saját kisebbségi helyzetükben bizonyítsák megbízhatóságukat és önmaguk számára publikációs lehetőséget szerezzenek. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a Vörös Október, a Forradalom, a Vörös Csillag, az Auróra, és persze Lenin a proletár forradalmi múlt vállalásának; hogy Sztálin, a Breszti Erőd, Zoja Koszmogyemjanszkaja, Május 9-e, sőt, maga a Béke is a Szovjet Hadsereg második világháborús felszabadító missziójának; hogy a Beton és vas, a Hegesztő, a Bányász, az Élmunkás, a Béke-távvezeték, a Bajkál-Amúr Vasútvonal a szocializmus sikeres építésének; hogy a Barátság, a Kézfogás, Május Elseje, Che Guevara, Victor Jara, Angela Davies, Hiroshima, Vietnam a proletár internacionalizmusnak és az imperialista ellenes világforradalomnak a metaforája, sőt, hogy Gorbacsov – mert őhozzá is íródott vers! – a peresztrojkáé. Végkövetkeztetésem az lett volna, hogy az is egy létező elkötelezettség volt, amikor íróink két kézzel kapaszkodtak a történelembe, mert az érvényes politikai kurzus által kinyilvánított történelem megidézésével önmagukat kívánták legitimizálni és elfogadhatóvá tenni. Azaz a történelem nem más, mint a határon túli magyar irodalmak lojalitásának és önigazolásának a metaforája. Talán még hozzátettem volna, hogy ha a történelemnek a fenti módon történő megidézése nem őszintén, hanem csak álcából, szerepjátszásból történt vagy történik, akkor a történelem a képmutatás metaforája is.
    Ezt a megállapítást máshonnan indulva és teljes előadásban kifejthetőnek vélve a harmadik megközelítésem gondolatmenetét úgy építettem volna fel, hogy bemutathassam: a történelmet íróink azért idézik meg, hogy mögé rejtőzzenek. Azért utalnak korokra, eseményekre és alakokra, mert óvakodnak a nyílt állásfoglalástól, sorok közé akarják rejteni a mondanivalót. Hogy ezt éppen miért teszik/tették, gyávaságból-e, vagy valamiféle cenzúra ravasz kijátszása érdekében, netán a költemény metaforikus tartalmának a növelése céljából, azt nem vizsgáltam volna, de nevek, címek és idézetek sokaságát hoztam fel volna arra, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza fogalma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) lebegő virtuális hazát. Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítője, de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé” példázhatja a szabadságharcot, de „befelé” jelentheti a száműzetést. Az univerzális jelentéstartalmú Petőfi a valódi vagy vélt cenzornak lehet a forradalom és a világszabadság, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. És így tovább. Még messzebb menve: Október lehetett a nagy októberi szocialista forradalom, de lehetett október 23-a is, sőt, egy költőtársam a saját Lenin című költeményéről bizonygatta nekem, hogy a proletárvezér helyére voltaképp Isten nevét kell behelyettesíteni. A vers egyébként valahol így kezdődött: „Neve csak öt betűből áll, de…” – és a versben nemcsak az ötös szám stimmelt, hanem az emberiség jobbik felét vezérelő szimbolikus alak minden más jelzője is. Ezt ugyan minősíthetjük orcátlan blaszfémiának, mégis elég jól példázza a történelem mögé búvás felemásságát. Ugyan nem történelmi alak, de mégis korszakot, történelmi helyzetet jelenített meg verseinkben a talán legtöbbször említett költő, József Attila. Ha egy versnek pesszimista volt a kicsengése, néha elég volt a cím alá biggyeszteni, hogy „József Attilát olvasva”, és kifelé ez máris azt jelentette, hogy lám, mennyire beleéltük magunkat az 1930-as évek Magyarországának osztályharctól áthatott súlyos világába, a kommunista proletárköltő tőkétől meggyötört életének tragédiájába. Eközben a hozzá írt, neki ajánlott, az ő verseiből vett mottóval álcázott versek persze a beavatottak számára sokkal inkább a jelenről, saját életünkről vagy személyes szorongásainkról szóltak.
    Felemásság, mondtam az előbb, és valóban úgy gondolom, a történelemnek fentebb említett megidézései egyszerre nevezhetők kettős igazságoknak és kettős hazugságoknak, egy fél múlttal megjelenített fél jelennek – vagy fordítva. Bárhogy is, ennek a harmadik gondolatmenetnek a végkövetkeztetéseként azt vontam volna le, hogy íróink két kézzel kapaszkodnak a történelembe, mert benne látják a legjobb álcát, amellyel környezetüket megtéveszthetik, és talán magukat is becsaphatják. Vagyis: a határon túli magyar irodalmakban a történelem az ámítás metaforája.
    Azt hiszem, a három fenti megközelítés és a következtetésként megelőlegezett meghatározások nem kizárják, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást, és a magam számára legalábbis azzal a tanulsággal járnak, hogy ezt a metafora-dolgot nagyon komoly fenntartással kezeljem.
    Igaz, kínálkozik a kibúvó, hogy saját aggályaimra így válaszoljak: de kérem, mindez már a múlté, a határon túli magyar irodalmak, így a kárpátaljai, felszabadultak a nemzeti elnyomás vagy gyanakvás súlya alól, megszűnt a cenzúra, mindenki írhat, amit a szíve diktál, így hát ha az elmúlt 12 évben valamelyik írónk a történelemhez fordult, azt se nem álcából, se nem a hatalomhoz való dörgölőzésből tette, hanem csakis olyan céllal, amelyről az első megközelítésben beszéltem, vagyis azért, hogy a közös gyökereket felmutassa, saját identitását meghatározza és megerősítse. Az önmagam meggyőzésére fabrikált érvelés azonban sántít, még ám mindkét lábára.
    Egyik lábára azért, mert a diktatúrák megszűnte ellenére országainkban, ahol nemzeti kisebbséget alkatunk, burkoltan vagy nyíltabban, gyöngén vagy erősebben, de azért mégis működik a többségi hatalmi kultúrpolitika, létezik többfajta lágy presszió, megfogalmazódnak bizonyos elvárások – és ha van elvárás, akkor mindig akad, akik siet neki megfelelni, aki ilyen-olyan módon igyekszik szolgálatot tenni, érdemeket szerezni. Nem mindenütt szűnt meg teljesen a cenzúra, léteznek külső és belső szűrők, és bizonyos vagyok benne, hogy lehetne példát találni a történelmi metaforáknak a második vagy harmadik megközelítésemben adott alkalmazására.
    Másik lábára pedig azért sántít a problémát csak a múltra vonatkoztató érvelés, mert míg korábban az elvárások főleg a többségi hatalom irányából érkeztek, most ezek a saját kisebbségi közösségek, valamint a magyarországi szakma és az „összmagyar” közvélemény felől érkeznek.
    Saját otthoni közönsége (pontosítsunk: annak nagyobbik és láthatóbb része) a határon túli magyar irodalomtól igenis elvárja, a kárpátaljaitól legalábbis mindenképpen, hogy történelmi szemléletű legyen, hogy felvállalja a nemzeti sorsot, hogy újra és újra keseregjen Muhi és Mohács miatt, hogy újra és újra elsírja Arad és Trianon tragédiáját. Erre a jól érzékelhető kívánalomra torlódik rá az anyaország megosztott társadalma részéről a kétféle elvárás. Hiba lenne ugyanis eltitkolni, hogy egészen másféle igényeket támaszt a határon túli irodalommal szemben egyfelől a szakmának és az olvasóknak az a rétege, amelynek gondolkodását és ízlését az otthonival több párhuzamot mutató hagyományos, konzervatív, a kollektív nemzettudatra épülő eszmei vonulat határozza meg, és másfelől egészen mások az igények azok részéről, akik az emberi individuumot és az alkotói autonomitást előtérbe helyező, liberális vagy urbánus vagy kozmopolita vagy posztmodern vagy avantgárd vagy – újabban, ha tetszik: – globalista vonulatot képviselik és részesítik előnyben. A szakmai körök és a közönség egy része üdvözli a nemzeti történelemmel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit, ebben látja a megtartó erőt, egy másik része inkább elutasító az ilyen szemlélettel szemben, mert sokkal inkább az alkotó személyiségére, az univerzális emberi motívumokra, a huszonegyedikszázadi életérzésre kíváncsi, a megtartás helyett a továbblépést preferálja. Mindez azt jelenti, hogy a történelemnek mint metaforának az alkalmazása manapság is sokféle jelleget ölthet, lehet őszinte és spontán vagy célzatosan tudatos; de lehet bizonyos elvárásokhoz való igazodás és megfelelni akarás jegyében fogant is, amellyel az író bizonyos körökben saját kedvező besorolását, megítélését próbálja elérni. És lehet, igen, azt hiszem, most is lehet képmutatás, lehet álca, lehet ámítás, most is jól mögé lehet bújni, mert miért hinnénk, hogy ha egyes történelmi eseményeket és alakokat a politikai erők képesek úgy kisajátítani, hogy közben saját érdekeiket jelenítik meg általa (gondoljunk csak a közelmúltban Kossuth és Széchenyi szembeállítására vagy a kokárda jelentésmódosítására), akkor miért hinnénk, hogy ugyanerre nem képesek az írók és költők?
    Igen, azt gondolom, a történelem sokféle célzatú megidézésének a lehetősége és gyakorlata ma is fennáll, most, amikor külső hatalom nyomása nem nehezedik ránk. Ha másként is, de talán ugyanazt fogalmazza meg S. Benedek András egy versében, amelynek címe éppen ez: Történelem: „S ha már nincs is hatalom, / hódoltat önnön gyávaságunk. / Pestre kínálja farát szép / húgunk, húsevő virágunk.”
    A farát kínáló szépleányról óhatatlanul eszembe jut a közismert megállapítás, miszerint a történelem a politika szolgálólánya. Ha ezt tételként elfogadjuk, akkor vajon minek kell neveznünk azt a szolgáló irodalmat, amely hol önazonosító, hol képmutató, hol önigazoló és (ön)ámító metaforáját látva benne, két kézzel kapaszkodik a történelembe?

Ami megmaradt

EGYÜTT A SZIVÁRVÁNYSZÍNBEN

(egy előadás mellékterméke)

Amikor 1977-ben az ungvári állami egyetem magyar tanszékének növendékei a büszkeségtől dagadó kebellel megmutatták náluk alig idősebb oktatójuknak azt a frissében megjelent almanachot, amelyben az ő verseik is benne voltak, számukra váratlan fordulat történt. A fiatal irodalomtörténész megnézte a tartalomjegyzéket és felnyögött: „Harmincegy író Kárpátalján?! Ez rosszabb, mint a sáskajárás.”
   A diákok később kényszeredetten és némi rosszallással mesélték az esetet a kötetben szintén szereplő tollforgató társaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészettől távol eső egyetemi vizeken hajóztam. Szó se róla, meg voltunk sértődve, és nem értettük, az egyébkent általunk roppant nagyra tartott tanár miért nem lelkesedik velünk együtt amiatt, hogy ilyen sok fiatal alkotót sikerült ebben a gyűjteményben bemutatni, hiszen, gondoltuk, ez fényes bizonyítéka annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalom, íme, felvirágzott.
   Éppen egy emberöltő, pontosan negyedszázad telt el azóta, és én alig néhány éve értettem meg azon mélységében, miért találta tragikusnak akkor az ilyen nagy mérvű írói felhozatalt a magyar irodalom egyetemi oktatója.
   Eszembe pedig azért jutott ez a régi epizód, mert mostanában sorra kerültek a kezembe olyan itthoni kiadványok, amelyek a hőskor görcsös erőfeszítéseire emlékeztetnek. A teljesítmény hasonló, ám a hőskör (sajnos vagy hálistennek) menthetetlenül elmúlt, így a mostani kísérletek – enyhén szólva – anakronisztikusak.
   1977-ben az említett gyűjteménnyel és az akkoriban megjelenő hasonló összeállításokkal két dolgot kellett bizonyítani: először is azt, hogy VAN kárpátaljai (akkor így mondtuk: kárpátontúli) magyar irodalom, másodszor azt, hogy ez az irodalom éppen ILYEN. Hihetetlenül hangzik, de mostani kiadványaink is ugyanezt a cél szolgálják: igazolni, hogy VAN, és hogy ILYEN. Ez az ILYEN persze ma már némileg másmilyen, de az önfelmutató szándék teljesen azonos.
   Nézzük a részleteket.
   Hogy egy irodalomnak a puszta létét is bizonyítani kelljen, azt a sajátos, bizonyos értelemben szélsőséges helyzetek tehetik indokolttá. És 1977-ben a kárpátaljai magyar kultúrának valóban ilyen sajátos és szélsőséges volt a helyzete: a szovjet ideológia a nemzeti hagyományokat, a nyelvet, magát a nemzetiséget amolyan jelentéktelen külsőségnek próbálta beállítani, pusztán formai kérdésként kezelte. Hivatalosan mi nem magyar, hanem „magyar nyelven író” alkotók voltunk, irodalmunknak pedig ez volt a hivatalos minősítése: „formájában nemzeti, tartalmában szocialista”. Ilyen körülmények között legalább ezt a formát kellett felmutatni, kitölteni, meglétét szünet nélkül bizonyítani, nehogy felmerüljön: mint szükségtelen külsőséget, ki is lehetne küszöbölni.
   Valamivel hosszabb kitérőt kell tennem az ILYENség bemutatására.
   Tudni kell, hogy a hosszú időre némaságot parancsoló háború utáni szovjet viszonyok közepette az első helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években teljesen a szocreál és a rendszert dicsőítő sematizmus jegyében fogantak, mást a hatalom el sem tűrt volna, hiszen a magyar „az ellenség nyelve” volt. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódott, amikor is más jellegű, őszintébb, a nemzeti hagyományokra jobban támaszkodó és a modern irodalom eredményeiből is merítő művek születtek. Ezeknek ugyan nyilván megvolt a művészi hozadéka, ám kiváltották a hatalom haragját és retorzióit. A kötelező rózsaszínű védőszemüveg nélkül írni merészelőket elhallgattatták, a „magyar nyelvű” irodalom újra gyanús lett, és fennállt a veszélye annak, hogy végleg kegyvesztetté válik.
   Ennek a kétes értékű kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdődött a 70-es években az a szerveződés, amelynek egyik eredménye az említett antológia lett. Hogy pontosan értsük, miről is van szó, miféle ILYENséget bizonyított a kötet, felidézek néhány címet: Meghódítani a jövőt, Hegesztő, Beton és vas, Villanyszerelő, Fegyver a kézben, Forradalom, Hazám, Új világ bölcsője mellett, Tanyavilág, te átkos múltam, Századok mérföldköve, Esti műszak, Barátság, A munkát daloljuk, Vár a hajnalszárnyas nap, A Lenin-mauzóleumban, Hazám, Szabadságunk, Mindenkiért, Barátság, Béke, Optimizmus, Ragyogjatok, csillagok, Kaszások dicsérete.
   Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy milyen Hazáról, milyen Jövőről, milyen Békéről és Barátságról szóltak ezek a művek. És talán azt sem, mekkora művészi értéket képviseltek. A lényeg nem ez volt, hanem a bizonyítás: VAN, és ILYEN.
   Huszonöt év távlatából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfajta bizonyítási kísérlet kudarcot vall, vagy ha sikerül. Ha kudarcot vall, akkor talán évtizedekig nem derül ki, hogy aminek a létét igazolnia kellett, az vajon van-e, volt-e, és ha igen, akkor miféle formában létezett. Ellenben ha sikerül – és esetünkben ez történt – akkor az effajta ILYENséget utólag nemigen lehet javára írni. Annál is kevésbé, mert az egyszeri bizonyítást továbbiak követték, szaporodtak a művek és az írók, akik közül sokan úgy gondolták – és igazuk volt –, hogy nem a művészi érték, hanem a forradalmi hevület juttatja őket publikációs lehetőséghez, nem a tehetségen és az írói kvalitáson múlik a siker, hanem azon, elég jól szolgálják-e az Eszmét, a Népet.
   Merthogy – ez szent meggyőződése volt mindenkinek – az irodalomnak szolgálnia kell.
   Nos, ezt a bizonyítási kényszert és ezt a szolgálólány-effektust látom visszatérni 25 esztendő múltán.
   Lássuk, mik az átfedődések.
   Először is hasonlóan sajátos és szélsőséges a kárpátaljai magyar irodalom helyzete. Újra bizonyítania kell a létét. Azt, hogy VAN. Bizonyítania kell, mert eredményeinek vagy az értéke, vagy a kárpátaljaisága kérdőjelezhető meg. Ahogy leírtam már néhányszor: irodalmunknak az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai. Nos, ezzel a nézettel szemben kell valamit felmutatni, ha minőséget nem sikerül, akkor legalább mennyiséget. És lehet sorolni szerzők nevét, könyvek címét, fel lehet mutatni egy új irodalmi lap számait – épp csak olvasni nem nagyon szabad őket, mert akkor sok furcsa dolog kiderülhet.
   Kiderülhet először is az, hogy itt bizony baj van magával a mennyiséggel is, mert a közléseknek egy megdöbbentően magas része újraközlés. Új és új címmel, új könyvként íróink egy része szinte változatlanul korábbi kötetei anyagát jelenteti meg egyszer, kétszer, többször. Az első kötetet időnként máris a „válogatott” követi, az elsővel 90 %-ban egyező tartalommal. Előfordul az is (én legalább négy példát tudok rá), hogy ugyanazt a könyvet két különböző kiadó adja ki azonos vagy hasonló címen, ám az újabb kiadásban a régire semmilyen utalás nincsen. Ugyanazok a művek vándorolnak antológiáról antológiára, tematikusból műfaji, műfajiból időszaki gyűjteményekbe, könyvből folyóiratba, sőt napilapba és vissza.
   No és a minőség... Ez ismét másodlagossá vált, mert fontosabb a közlés ténye, az önigazoló jelenlét.
   Ami pedig a legeslegfontosabb: a szolgálat. Ha pártot és szovjet hazát, népek barátságát és szocialista építést már nem lehet, akkor szolgáljunk nemesebb eszméket, magyarságot, megmaradást, történelmi igazságot. De szolgálat nélkül egy lépést sem, mert szent elkötelezettség híján az irodalom káros dolog. Hogy ezt mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíthatja egy új folyóirat főszerkesztőjének az induló számban így fogalmazott szerkesztői ars poeticája: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása. ... Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó...” Hát nem, játékról szó sincs, az elkötelezettek mindezt halálosan komolyan gondolják, legalább annyira, mint a pártgyűlések vigyázzban álló szónokai, akik nem egyszer éppen ők voltak…
   Az új lap egy több mint harminc évvel korábbi, írógéppel sokszorosított és később betiltott szamizdat diákfolyóiratnak a címét viseli és azzal való szellemi jogfolytonosságát deklarálja. Ez a genealógia azonban erősen sántít: az akkori fiatalok egy fennálló kultúrpolitikai elvárás ellenében léptek fel, szakítani próbáltak a sematizmussal, a pártossággal. A jelen kezdeményezés azonban sokkal inkább az írásom elején említett sematikus és pártos antológiával mutat közeli rokonságot, épp csak a séma és a „párt” lett más. No és más lett a kor is, nagyon más... Az 1977-es gyűjteményben szereplő szerzők tömeges jelentkezését a fiatal tanár még sáskajáráshoz hasonlíthatta. A mostani folyóirat azt mutatja fel görcsös igyekezettel, ami a sáskajárás után megmaradt.

Mályenykij nyuánsz

A 90-es évek legelején magyarországi kiadói partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági helyzet, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna... Nyüstöltek is állandóan: mire ők megjönnek Budapestről, találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, energetikai ágazatot, szerszámgépforgalmazót, beruházót, csendestársat, polgármestert, csempészt, vámost, stb., mert ők hozzák a magyarországi, sőt, nyugati üzleti partnert - és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom. Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem füllött a fogam az egészhez, de a közös kiadói-szerkesztői munka fenntarthatósága érdekében immel-ámmál csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk fatelepen, sóbányában, cserépüzemben... Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, ertét és káeftét, gyártót és forgalmazót, uzsorást és pénzmosót. És valóban: összehoztam őket, és kibontakozni látszottak bizonyos lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam helyett talált fickó nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható fordítóra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket. No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó - nevezzük mondjuk Jurának - rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, mígnem odáig fejlődött a dolog, hogy egy svédországi befektető komoly érdeklődést mutatott a felkínált lehetőség iránt – fakitermelő vállalatot alapít„unk”, ő hozza a tőkét és technológiát, „mi” adjuk a területet, munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztozunk – és meghívott mindet egy budapesti tárgyalásra, az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amolyan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti kiadós partneremnek (akik mint az üzlet összehozói, értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból. Közben whiskyt ittunk a svéd kontójára, mindenféle apróságokat (öngyújtó, zsebszámológép) kaptunk ajándékba, és remekül kezdtek alakulni a gondok, ami engem lepett meg a legjobban.
   Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Jura barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának figyelmet felkeltő apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. „Jeszty mályenykij nyuansz." És tett egy olyan megjegyzést, amelytől a svédnek a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg. Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege olyasmi volt, hogy ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amelyről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amely kemény miliárdokat fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebé tesznek ezer dollárt. A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól.
   Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni.
   A svéd nagytőkés odaintette a pincért, rendelt még egy rundó italt, Jurától megkérdezte, jó-e a szállása, kényelmes-e a szállodai szoba, és hogy látta-e már Budapestet by night. Barátunk nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogyan van összefüggésben az ő apró nüanszával, de azért válaszolt: a szoba luxuskényelmű, és nem, nem látta, most jár először a magyar fővárosban. Hát akkor el ne mulassza megnézni, biztatta a svéd, és mosolygott. A többiek is, kényszeredetten. Kihozták a whiskyt. Mielőtt bármire koccintattunk volna, a svéd elnézést kért, és úgy állt fel, mint aki csak a wécébe indul. Sokáig vártunk rá, szerettük volna már meginni az italt a jól végzett tárgyalás után. Türelmünk fogytán az egyik tolmács utána ment. Pár perc múlva zavartan visszajött, égett az arca. Jurának elmondta oroszul, hogy a nagytőkés annyi napra kifizette az ukrán vendég szállodáját, amennyi ezer dollárba belefért. Ezen felül azt üzente: Jura nézze meg az ájszakai Budapestet, de örökre felejtse el, hogy ők valaha is találkoztak.
   Hát ez volt a „mályenykij nyuánsz”.