Másnap
Dupka válaszolt (lásd az alábbi levelet), pár sor kíséretében elküldte
annak a körlevélnek a másolatát, amelynek címzettjei között szerepel az
én egy éve megszűnt e-mail-címem. Ugyes, mondaná Kohn bácsi.
augusztus
17:
Ma
ezt a levelet írtam:
Dupka
Györgynek, az EGYÜTT felelős kiadójának, a MIKICS szervező titkárának
az
Együtt szerkesztő bizottságának és szerkesztőségének
a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja tagjainak
Kedves
Barátaim,
mindenekelőtt gratulálni szeretnék új folyóiratotokhoz, az Együtthöz,
illetve ahhoz, hogy 2. számát is sikerült megjelentetnetek – ebből ezúttal
tiszteletpéldányt is kaptam…
Örülök, hogy olyasmire szántátok magatokat, amiről mások, belátva a vállalkozás
lehetetlenségét, már lemondtak; kívánom, hogy erőfeszítésetek eredményes
legyen.
A folyóirat számainak szerkesztésével, tartalmával kapcsolatban
itt nem fejtem ki a részletes véleményemet, nyilván rosszindulatú megjegyzéseknek
tekintenétek, ha szóvá tenném a hemzsegő hibákat, a hanyag szöveggondozást,
az írások jó részének igen-igen alacsony művészi értékét, az összeállítások
egészének tendenciózusságát és egyoldalúságát – mert hát ti nyilván épp
ilyen folyóiratot akartatok, azoknak a szerzőknek és írásmódoknak
kívántatok fórumot teremteni, akik és amelyek más orgánumokból kiszorultak,
olyan műveket kívántok publikálni, amelyek mások szerint messze alatta
maradnak a közölhetőség mértékének. Olyan lapot akartok, amellyel bizonyítani
lehet, hogy van kárpátaljai magyar irodalom, ezért résztvevői erkölcsi
és főleg anyagi támogatásra szorulnak. Ismerem ezt a görcsös igyekezetet,
az Együtt mostani számai engem sok vonatkozásukban emlékeztetnek
a Lendület hőskorára vagy akár Hatodik Síp és a Pánsíp
indulására, amikor is az elsődleges szempont nem az esztétikum volt, hanem
az, hogy kárpátaljaiságunkat rendszeresen felmutassuk. Ti most újrakezdtek
egy hőskori vállalkozást, és nem veszitek figyelembe, hogy a hőskor elmúlt…
Számomra nemcsak ez a kísérlet tűnik anakronisztikusnak, hanem ma már
abban is kételkedem, hogy az effajta folyóirat-szerkesztési módnak akkor
volt-e létjogosultsága: utólag ezt az utat járhatatlannak, zsákutcába
vezetőnek gondolom, mégpedig azért, mert a mai Kárpátalján csak két végkifejlet
látszik reálisnak: ha megemelkedik a szerkesztői elvárás, akkor egyre
kevesebb lesz a lapcsináláshoz szükséges hazai anyag, ha pedig a nívó
megmarad az adott szinten, akkor a folyóirat óhatatlanul a provincializmusba
süllyed és a dilettantizmus melegágyává válik. Én az előbbit (a nívó emelését)
megpróbáltam a nyomtatott Pánsíppal, de kudarcot vallottam, mert gyakorlatilag
szerzők és írások nélkül maradtam, az utóbbit pedig nem vállaltam, inkább
felhagytam a „kárpátaljai lap” készítésével (a Hatodik Síp sem
jutott messzire ezen a vonalon).
Sejtem, ezt a figyelmeztetésemet nem veszitek komolyan. Csináljátok hát
az Együttet a magatok kedvére (még az sem zavar, hogy kik ellenében).
Sok sikert kívánok hozzá. Higgyétek el, nem vagyok ellendrukker, én lennék
a legboldogabb, ha másként történne, mint ahogyan sejtem. Jó lenne, ha
az Együtt több lehetne, mint ami: kétségbeesett kísérlet arra,
hogy ideig-óráig a hamis látszatot fenntartsa.
És most kicsit elkanyarodva… Már az első szám megjelenésekor furcsálltam
a lap alcímét: A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata.
Ezen azért csodálkoztam, mert tudtommal ez a formáció egyrészt jogi szempontból
nem létezik, másrészt mert 94 vagy 95 óta nem ülésezett, harmadrészt pedig
azért, mert mint a Te könyvedből, Gyuri, megtudtam: én vagyok az elnöke
(Dupka György: Kárpátalja magyarsága, 155. oldal; itt az is olvasható,
hogy a szervezet informális, azaz működésének nincs jogi alapja). Bár
én úgy emlékeztem, hogy az elnöki posztot 94-es vagy 95-ös utolsó összejövetelünkön
Horváth Sándor, a titkárit pedig Füzesi Magda vette át, de minthogy semmiféle
jegyzőkönyv akkor (sem) készült, ebben tévedhetek. Mindenesetre magamat
látva elnökként eléggé meglepődtem, de rég lemondva arról, hogy az Írócsoporton
belül érdemi munka folyhat, annyiban hagytam a dolgot. Most a lapon látva
az Írócsoport nevét kicsit csóváltam a fejemet, tűnődtem, vajon összeült-e
a társaság és volt-e erről az alcímről valami döntés. Kicsit feszélyezett
az is, hogy én, mint az informális szervezetnek akkor még formális elnöke,
összefüggésbe hozható leszek az Együtt-tel, amit szerettem volna
elkerülni. De tekintettel a köztünk lévő amúgy is kiélezett helyzetre,
nem akartam tovább feszíteni a húrt sem azzal, hogy elnökként tiltakozom
(hiszen valójában egyáltalán nem tekintettem magam annak), sem azzal,
hogy kérem a felmentésemet.
Nos, az utóbbi aggályomat szerencsémre megoldottátok: a mai Kárpáti
Igaz Szóban olvasom, hogy hosszú kihagyás (7 vagy 8 év!) után újra
ülésezett az Írócsoport, és az elnöki posztot megszüntettétek. Ez nagy
megkönnyebbülés számomra, de nem kellett volna ilyen óvatosnak lennetek,
tisztább dolog lett volna egyszerűen leváltani engem, hiszen, mondom,
amúgy sem tekintettem magam elnöknek. Nem kívánva további fejtörést vagy
kényelmetlenséget okozni nektek a tagságommal, és végképp elkerülni kívánván
azt a látszatot, hogy az Együtt vagy az Írócsoport működésében
az én személyem bármiféle akadályt jelenthessen, ezúton tisztelettel bejelentem
a MIKICSből való kilépésemet. Kérem, döntésemet fogadjátok el ebben a
formában.
Mindez egyáltalán nem befolyásol abban, hogy mindnyájatokat továbbra is
barátomnak tekintsem, és roppant módon szeretném, ha ti is (bár leginkább
az ellenkezőjét tapasztalom) különbséget tennétek az irodalomról vallott
nézeteink eltérősége és a magánéleti, emberi, baráti vagy legalábbis kollegiális
kapcsolatok között.
Baráti
jóindulattal, megértésetekre számítva:
Balla
D. Károly
2002.
augusztus 17.
Két
utóirat D.Gy-nek
1.
PS. Kedves Gyuri, a levelet első sorban a te e-mail címedre küldöm el,
kérlek, juttasd el a további címzetteknek, illetve tartalmát ismertesd
mindenkivel, akit illet.
2.
PS. Nincs bennem sem harag, sem indulat, sem sértettség, sem rossz érzés.
Jól tudod, hogy évek óta módszeresen kivonulok mindenből, megszüntettem
minden tagsági függőségemet és itthoni rendezvényekre sem járok néhány
éve. Így valószínűleg akkor sem mentem volna el a MIKICS összejövetelére,
ha megkapom a meghívót; ezért csupán jelezni szeretném, hogy ellenőriztem:
az elmúlt 2 hónapban a te címedről semmilyen e-mail nem érkezett hozzám.
Ebből nem vonok le semmilyen következtetést, lehet, hogy a technika a
ludas – és hát a dolognak amúgy sincs jelentősége a végkifejletet illetően.
Jó
munkát kívánok mindnyájatoknak.
-------
Ennyi
a levél. Lett volna még miről, de így is elég hosszú. Meg aztán: mire
a végére értem, rohadtul elegem lett az egészből. Igaza van az irodalomtörténész-kritikus-szerkesztőasszonynak,
akivel érdekes leveleket váltottam mostanában: ha egyszer kiléptem egyfajta
meghatározottságból, akkor miért foglalkozom vele mégis ilyen gyötrelmesen.
Bár felvetésére megpróbáltam okos választ adni, lehet, valóban hagyni
kellene az egészet a francba és nem áltatni magamat azzal, hogy baráti
kötelességem figyelmeztetni az írótársakat arra, ha rossz regényt írtak
vagy ha rossz folyóiratot szerkesztettek. Hiszen úgysem baráti gesztusnak
veszik, hanem egy áruló támadásának.
Talán
holnap Tokajról is írok, ott is történt olyasmi, ami a fentiekkel összefüggésbe
hozható.
Rég
nem vettem részt ilyen színvonalas és változatos irodalmi találkozón,
mint most Hévízen. A legjobb talán az volt az egészben, hogy a Tanulmányi
Napok kilépett a szűken vett irodalom keretéből, és többfelé is nyitott.
Leginkább a szellemes ismeretterjesztő tudományosság felé azzal, hogy
a témául választott fogalmakat - SZEM, SZÁJ, FÜL - mindenekelőtt fiziológia,
orvosi, sőt gasztronómiai szemszögből sikerült körbelőni. Az előadó szakemberek
(különösen Huszka
János doktor) roppant élvezetes, kultúr- és orvostörténeti kitekintésű
expozékat tartottak érzékszerveinkről; ezeket szervesen egészítették ki
az irodalmi(asabb) előadások. A nyitás másik iránya a társművészetek felé
mutatott: a rendezvény keretében fotókiállítás nyílott, művészi portréfilmet
nézhettünk, és többször is élő zenét élvezhettünk (jazzt, illetve megzenésített
verseket). A harmadik nagy nyitás az "alternatív" művészetet
célozta meg. (Ez sajnos csak részben sikerült: a hangköltészeti bemutatóra
sor került, de egy alternatív zenét játszó együttes fellépése elmaradt.)
Ez a sokszínűség biztosította azt, hogy egyszer sem unatkoztam, és elmaradt
a máskor bizony nyomasztó beltenyészet-szerűség érzése. A szervezőknek
(ebben minden bizonnyal Zalán
Tibor elnöké az érdem) jó érzékkel sikerült egy másik leselkedő veszélyt
is elhárítaniuk. Nevezetesen: a Csokonai Társaság, amellett, hogy jeles
helybéli és távolabbi alkotókat egyesített, egy kicsit (korábbi tapasztalataim
alapján legalábbis) a környék műkedvelő, hogy ne mondjam: dilettáns íróit
is soraiban tudhatta, akik gyakori megnyilvánulásaikkal bizony alaposan
lehúzták a tanácskozások nívóját (igaz, nem ritkán derültséget is keltettek).
Ennek mára alig-alig maradt nyoma, a Társaság kezd komoly szakmai műhellyé
válni. Ezt a célt látszik követni az is, hogy a korábban igencsak vegyes
színvonalú Hévíz c. folyóirat nemrégiben a Társaság irányítása alá került,
profik vették át a szerkesztését (Alexa Károly főszerkesztőségével), a
publikációk nívója és a szerkesztettség szintje láthatóan felívelt. Zalánnak
még egy kihívással kellett szembenéznie: a Művészeti Társaságot annak
idején mint Asztaltársaságot
alapító Major-Zala Lajos most jobbra húzó politikai nézeteinek megfelelően
próbálná elképzeléseit a szervezetre, annak elnökségére (mint örökös tioszteletbeli
elnök) ráerőltetni - szerencsére minden látható eredmény nélkül (eltekintve
saját felszólalásaitól). Tibor végtelen türelemmel (de persze belső forrongással)
tart ki a saját elgondolásai mellett, és ebben láthatólag jó partnerei
a munkában részt vevő más meghatározó személyiségek is.
Az előadók és előadások hosszú sorát nem vezetem elő; a sok személyes
találkozás és beszélgetés mellett ami nekem a legemlékezetesebb marad,
az Ladik Kati és Szkárosi Endre hangköltészeti bemutatója és a Nagy Pálról
készült 3 részes portréfilm. Az
előbbiről talán annyit, hogy érdekes volt a közönséget megfigyelni. A
hallgatóság nagyobb része valószínűleg soha nem hallott-látott hasonló
produkciót és megmutatkozott rajtuk a merev elutasítás. Holott Kati és
Bandi szereplése nem csupán "a maga műfajában" mérhető magas
szintű profizmusával tűnt ki, hanem egyben látványos, figyelemfelkeltő,
rendkívül szuggesztív előadói teljesítményként is megállta a helyét. De
hát, persze, a tillárom-haj-hoz szokott füleket erősen sérthette a "szent"
költészet effajta művelése.
Túl nagy érdeklődés nem mutatkozott a portréfilm iránt sem, a vetítés
végére nem sokan maradtunk a teremben. Pedig Kovács Bodor Sándor egészen
kiváló filmesszét hozott létre, a három részes Monologium
igazi műalkotás. A rendezővel egyébként meg is ismerkedtem, Palival pedig
volt alkalmunk beszélgetni egy keveset. Éva megjegyezte: milyen érdekes,
hogy a film egy derűs, optimista, bőrében magát jól érző sikeres művészt
mutatott be - és mégis áradt az egészből valami fájdalmas nosztalgia...
Talán
épp ez a mosolygós kis szomorúság volt annyira megható-megkapó az egészben.
A Hévízi Irodalmi Napoknak most már hagyományosan fontos, érdekes-izgalmas
és roppant szórakoztató epizódja a Lilla-díjra való nevezés. A korábban
alig-alig meghatározott feltételek mostanra roppant szigorúak és nehezen
teljesíthetőek lettek; az idén a rögtönzött pályaművek megírására mindössze
egy rövid délutánt állt rendelkezésre, és a versben három kulcskifejezésnek
is szerepelnie kellett (szakaszonként egynek-egynek), még ám nem is akármilyeneknek:
"hatvanöt"; "a hévizi tó fölött a pára"; "tíz
éve már és még hányszor tíz".
15
pályazó akadt, közte jegyzett és kevésbé jegyzett, de sok kötetes költők;
no és persze óhatatlanul jó néhány dilettáns is, akik mély átéléssel adták
elő meghatónak szánt klapanciáikat, a hallgatóság fogékonyabb részének
nem kis derültségére. Az esélyes versenyzők persze eleve a játékosságra,
humorosságra, élcre hegyezték ki a dolgot, így aztán a tizenöt produkció
igazi szórakozást nyújtott, a rendezvény egyik fénypontját jelentette.
A pályaműveket több tagú zsűri értékelte, többek között a díjat felajánló
hévízi kórház igazgatója is, aki látható élvezettel vett részt a játékban.
Tavalyelőtt Hizsnyai Zoli, tavaly Horváth Orsi, az idén pedig én nyertem
el a Lilla-díjat...
A
Tátrsaság másik elismerését, a Csokonai-díjat Kántor Lajos kapta irodalomtörténészi,
szerkesztői munkája elismeráéseként (és nem utolsó sorban 65. születésnapja
alkalmából). A dolog érdekessége, hogy bár Lajos díjáról akkor még nem
tudhattam, én éppen "hozzá" írtam a Lilla-versemet...
Tegnap
sikerült telefonon elérnem Szántó Endrét, a Csokonai Társaság titkárát;
bejelentkeztem, bejelentettem magunkat. Így hát szerda estétől szombat
délig a vendégszeretetüket élvezzük.
Külön öröm, hogy a programban szerepel (sok egyéb mellett) a Nagy Pálról
készített 3 részes portréfilm és maga Pali is ott lesz. No meg persze
Zalán elnök úr, Monoszlóy Dezső, Szűgyi Zoli, Tari Pista, Tar Feri, Ladik
Kati, L. Simon, Szkárosi... (utóbbi három jeles avangardista hangköltészeti
bemutatóval). És lesz egy kis jazz is, mintha a rendezők nekem akartak
volna kedvezni. És Banga Ferenc-kiállítás, folyóirat-bemutatók, irodalmi
műsor Tóth Éva összeállításában - csaupa kellemesnek, remknek ígérkező
program, és sok-sok barát, ismerős, az említetteket túl Major-Zala, Alexa,
Deák Laci... Előre örülök az alkalomnak. Részletes program 1;
2.
Mostantól
kezdve szeptember elejéig ritkábban fogom frissíteni a Newságot (és az
Ungpartyt általában): az új rendszeren, új arculaton szeretnék dolgozni.
Minden oldalt újraszerkesztek, újralinkelek (mert megváltozik a struktúra).
Egy ideig majd én sem tudom, mi hol van... No és a sok utazás miatt sem
lesz időm a rendszeres frissítésre...
Sűrösödik
augusztusi-szeptemberi programunk. Az az érdekes, hogy minden meghívó
szinte egyszerre érkezik... Persze ennél több is lenne... Hogy hová igen
és hová nem, az sok tényezőtől függ: érzelmi és anyagi megfontolások,
hogy "van-e dolgom" valamelyik rendezvényen vagy csak résztvevő
lennék, hogy kikkel találkozhatom, hogy kik a meghívók, előadók... És
hogy alkalmas-e az időpont.
Tokajban visszajáró lélek vagyok; a tavalyit kihagytam - és támadt is
hiányérzetem. Holott a tábornak a szellemisége (és a kitűzött témák) nem
állnak feltétlenül nagyon közel hozzám, de adott időegység alatt a legtöbb
iró-szerkesztő-kollégával itt lehet a legtöbbel találkozni... Nagyon kellemes
a hévízi Csokona-találkozó, és hát Balatonfüreden is törzsvendégnek számítok,
kétszer voltam díjazott, és ezen a réven minden évben visszahívnak - én
pedig szívesen megyek, mert ehhez a rendezvényhez is barátságok és szakmai
kapcsolatok kötődnek.A székesfehérvári rendezvénynek még csak most kezd
kialakulni a hagyománya; zavar is, meg örülök is neki, hogy ez kifejezetten
"határon túli" rendezvény. Mód van/lenne érdemi szakmai vitára...
A
mai postával érkezett meg János kötete. Láttam ugyan a könyvhéten a Vörösmartyn,
de nem vettem meg, egyrészt számítottam a szerző gesztusára, másrészt
a kisregény megvan nekem a korábbi kiadásban (Három díjnyertes kisregény.
Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000), harmadrészt 89 oldalért
sajnáltam kiadni 1120 Ft-ot.
A kisregény nagyon jó, élvezettel olvastam még frissében 2000-ben, amikor
a Korunk közölte 3 részben). Abban az évben a legmagasabb kárpátaljai
irodalmi teljesítménynek tartottam, János meg is kapta érte a KÁRMIN-díjat.
Örülök az új, méltóbb kiadásnak (de furcsállom, hogy a korábbi kiadás
tényét ezuttal is, mint NZM Sátánja esetében is, elmulasztotta feltüntetni
a kiadó). |