Az interjút és a verset a c. lap 2001. márciusi számából vettük át

Születésnapjait „Petőfi köztünk bolyongó szelleme” teszi ünnepélyessé

Vári Fábián László, Kárpátalja irodalmi és politikai életének egyik meghatározó alakja, március 15-én ünnepli 50. születésnapját. Ezúton kívánunk számára hosszú, boldog életet, még sok kötetnyi vershez ihletet, erőt és egészséget. Régiónk ismert és elismert íróját otthonában kérdeztem arról, hogy mivel foglalkozik mostanában?

– Erre nem tudok röviden válaszolni. Először is boldogan közlöm, hogy harmadik éve tanítok a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán. Harmadik éve, hogy abbahagytam az aktív politizálást. A KMKSZ elnökségében eltöltött évek során többször is meggyőződtem arról, hogy nem vagyok politikus alkat. Mégsem sajnálom, nem tartom elpazaroltnak azt a tíz esztendőt, amely a kárpátaljai magyar lakosság legjelentősebb érdekvédelmi szervezetét nagykorúvá tette, hisz mindennek nemcsak tanúja, hanem alakító tagja is voltam. Bár, mint utóbb kiderült, írótársaim, többek között a Balassi-karddal kitüntetett Utassy József, őszinte aggodalommal figyelték a sorsomat, de amióta újra látják nevemet a folyóiratok lapjain, az ő nyugalmuk is visszatért. A tanítással párhuzamosan, vagy talán a tanítás eredményességének érdekében, posztgraduális doktori képzésben veszek részt a debreceni egyetem néprajzi tanszékén. Tanulmányaim folytatásának másik oka az, hogy évtizedek óta szoros szállal kötődöm a folklór mítoszteremtő világához, de e szálak köldökzsinórrá és vérerekké válva már a holtig tartó kapcsolat kötelékei. Ha úgy érzem, hogy verssé válik bennem valamely élmény, papírlap fölé hajlok, legalább három-négy alkalommal évente. Ezek tehát a fontosabb feladataim, amelyek időmet és figyelmemet lekötik. Elégedettnek és szerencsésnek érzem magam, mert helyzetem és körülményeim lehetővé teszik, hogy olyan dolgokkal foglalkozzam, melyekben örömöm telik.

– Van-e kedvence saját munkái, versei vagy balladagyűjtései között?

– A népballadákat illetően nehezen tudok dönteni. Hasonlóan érzem magam, mint Móra Ferenc vargája, a Melyiket a kilenc közül? c. novella hőse. Minden típus, minden változat kedves, mert mindegyiknek saját története van. Ez alkalommal az Izsnyétén gyűjtött Halva talált menyaszszonyt nevezem meg, amely nyelvterületünk északkeleti részének egyik meghatározó, de eléggé ritka típusa. A budapesti Néprajzi Múzeum kézirattárában a 80-as évek közepén találtam egy Barkaszón leírt változatát, s hazatérve, feljártam az egész falut, számos idős embert vallatóra fogtam, de az anyja által elígért kisasszony balladáját már senki sem ismerte. Éppen ezért az öröm és az aggodalom egyszerre lett úrrá rajtam, amikor még ugyanabban az esztendőben (1986) egy kedves izsnyétei adatközlőm, Bence Róza néném emlékezetében lapozgatva egyszer csak énekelni kezdte az elveszettnek hitt balladát. Csak el ne akadna! El ne felejtse! Csak most ne legyen áramszünet! Siettem haza, a szöveget és fontosabb motívumait azonosítottam Vargyas Lajos katalógusának változataival, százszor újra hallgattam, s megnyugodva könyvelhettem el, hogy nem romlott, ép és tiszta, gyönyörű dallammal kísért változatot találtam. Verseim közül szinte mindig a legújabb egyben a legkedvesebb is, néhányat azonban ki tudok emelni a régebbiek közül. Az Útban Törökország felé, az Ady alkonya, a Széphistóriák, a Téli táj koporsóval, a Kisasszonynapra, a Világtalan csillag, a Szüreti ének, az Illyés Gyula fejfája előtt című műveim a magyar irodalomban való jelenlétemet tanúsítják, s ezt nem én állítom, hanem a számos olvasói visszajelzés, szerkesztői vélemény, verselemzés és egyéb irodalomtörténeti méltatás.

– Nevezetes dátummal esik egybe a születésnapja. Ez mennyiben teszi mássá ezt az alkalmat, s hogyan ünnepli az 50. születésnapját?

– Az ugocsai Tiszaújlakon, az ibolyát és kokárdákat nyitogató idők kellős közepén, március 16-án láttam meg a napvilágot. Egy kevés késéssel tehát, melynek oka ma is "rejtély". Azt azonban már ifjúságom idején tisztáztam magamban, hogy március 15-e, a magyar függetlenségi eszme ünnepe egyben az én születésem napja is. Családom tagjai, közeli barátaim ezt szintén így hiszik. Születésnapjaimat ennélfogva a nagy nap, Petőfi köztünk bolyongó szelleme teszi ünnepélyessé és rendkívülivé. Különösebb ünneplésre túl "az emberélet útjának felén", 50. évemhez közeledve sem gondolok. Örülök, hogy megértem, s mindenképpen hálával gondolok a Megtartóra.

– Elfoglalt embernek számít, hogyan tudja a szerteágazó tevékenységeit besűríteni a hétköznapokba, s marad-e elég ideje a családja számára?

– "Jellembeli" fogyatkozásom, hogy nem tudok takarékosan bánni az idővel. Fontosabb kötelezettségeim időpontját azonban nem én határozom meg, ezért ezekre mindig rá kell érnem. Egy családban, ahol az unoka révén már a harmadik nemzedék is jelen van, állandó jelleggel adódnak kisebb-nagyobb gondok. Ezek megbeszélése, megoldása alól én sem tudom, és nem is akarom kivonni magamat. Időm egy bizonyos része tehát a családomé. Különösen a mostanában gyakori gyertyafényes esték alkalmával, amikor a tanulás, a tévé és a számítógép képernyője elől kényszeredetten szabadulva, s a gyertyák fénykörében összegyűlve a beszélgetésben vigasztalódunk. Ilyenkor érzékeljük igazán, hogy akár néhány évtizeddel ezelőtt is mennyivel több figyelem, szeretet és emberség lakozott a családi körben.

Kutasi Mónika

Vári Fábián László 50 éves

Feslik a setét...