Az alábbi versek magyarul most kerülnek először a nyilvánosság elé.

Anna Ahmatova

A HAMLETET OLVASVA

(Csitaja Gamleta, 21-22.)

Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba*,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.

És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.

1909.

---

*A shakespeare-i utalásban a “kolostor”
a korabeli “vöröslámpás ház” – argóban.

---

(“Rézcsatos szíjával a férjem...”)

(“Muzs hlesztal menyja uzorcsatüm...”, 34.)

Rézcsatos szíjával a férjem
Alaposan eltángált,
Várlak éjszaka lámpafénnyel
Két szárnyra tárt ablaknál.

Hajnalodik. Kis füstgomolyag
Száll a kovácsműhelynél.
Jaj nekem, siralmas fogolynak,
Hozzám megint nem jöttél.

Csak bánatot adhatok neked,
Keserű sorsot, talányt,
Az aranyszőkét szereted?
Vagy a vöröshajú lányt?

Jaj, nyögdelésem, hevületem,
Vágyam fülledt búja nyom.
És gyengéd fények terülnek el
Felbontatlan ágyamon.

1911.

(“Kis felhő szürkéllett az ég-magasban...”)

(“Vüszoko v nyebe oblako szerelo...”, 26.)

Kis felhő szürkéllett az ég-magasban.
Mint mókusbőr-darabka, szertefeslett.
És azt mondta: ”Nem baj, hogy márciusban
Elolvad, gyenge Hópehely, a tested”.

A szőrme-muff oly’ hideg volt kezemnek,
Álltam, s mintha most is zavarban volnék…
Ó, gyorsan ellobbant lelkes szerelme
Futó heteit visszahozhatom még?

De nem adom meg magam búnak, haragnak,
Csak múljak el az utolsó nagy hóval.
Vízkereszt volt, őt jósoltam magamnak.
S már januárban barátnője voltam.

1911.

(“Gyászcsipkés csuklómat megragadta...”)

(“Szzsala ruku pod tyomnoj vualju...”, 25.)

Gyászcsipkés csuklómat megragadta:
“Ma oly’ nagyon sápadt vagy. Mitől?”
- Attól, hogy a keserű bánattal,
Részegségig leitattam őt.

S hogy’ felejtsen? Nagy bódulatában
Ajka legörbedt szomorúan.
Rohantam a lépcsőn le, utána,
S amint beértem a kapuban,

Elfulladva kiáltottam: “Vicc volt,
S ha elmégy, majd halottan találsz.”
Félelmetes nyugalommal így szólt:
“Hátrább lépnél? A huzatban állsz.”

1911.

DALOCSKA

(Peszenyka, 34.)

Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.

Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.

Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.

Ily’ gonosz az ajándékom,
kő a kenyerem,
fölöttem csupán az égbolt,
s hangod van velem.

1911.

JÓSLAT

Láttam én az aranyból vert koronát.
Rosszul teszik, akik irígylik,
mert hiszen azt a koronát úgy lopták,
és az archoz sehogy nem illik.

Ágas-tüskés vessző - szorosra fonva,
ez a koronám, s nézd, hogy' ragyog,
az a fény hull fehér, finom arcomra,
hűs árnyékok, rózsa-bíborok.

1922. május 8.

ÚJÉVI BALLADA

(Novogodnaja ballada, 169.)

Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.

Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.

A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
“Földre, tisztásra, mert e föld - hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”

S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:

S a harmadik, az, aki itthagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szólt: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”

1923.

Konczek József fordításai

---