(nagymonológ)
Túl rajtunk tizenkét gyöngy kapu,
a pehely léptek olvadása,
találomra van a jáspis és a smaragd,
de van a szónak is, hidd el, ahogy
a halálnak tükörfénye,
és csomós szőrű bárány bundája,
tartok tőle, bármely kapunál beengedik,
látják pedig szemében a könyörületet,
kezében a nád- és a fűzfavesszőt.
Bárányomnak hét szarva és hét feje,
vele, oly botor, a jámbornak is nyűg,
ácsorog az idő, huszonnégy
vénség között verik csalánnal,
de füle botja se
mozdul, akárha leölték
volna már, mint aki annyira
sem méltó a halálra,
hogy utána kapjon valaki.
Az első pecsétben fehér ló ellik,
másodikban vörös,
a szimbolika rózsaszirom,
mert egyszerű és nem érthető mégsem,
a lovasok kezében pergamen íj,
a lovasok kezében zsíros kard,
a hétnehézség hasfala bomlik,
mintha kóc lenne, minden elszakad,
mert nincsen mód az ölésre.
Juda törzséből tizenkétezer,
ruben, gád, áser törzséből
tizenkétezer,
naftali és manassze törzséből,
simeon és lévi törzséből is
tizenegyezer kilencszázkilencven,
a döntés jó,
és mint jó, tiszta is,
de nyilvánvalóan nem igazságos.
A tanuk szőrzsákba bújnak,
tudásuk foltján átvérzik a borosta,
a mérőnád kövér bot,
kit megmértek már belülről sír,
mintha másnap mód lenne
varacskosan újra megszületni,
de ki ezután jön, csak
hallgat,
akár ki embernek is üdvös.
Keserű bólé a gyomor, és
a száj mégis édes nárdusz,
a cikornya testből minden
délben kiröppen a lélek,
mintha darázs lenne, a szárnya
rezzenése meg folyondár vagy
hegedű sírás, és ha fohászkodunk,
tulajdonképpen, akárcsak az ige,
az is.
Egy mérő búza tudod-e, mennyi,
egy tízes, és három mérő
árpa is annyi, az éhség rongymadár,
az olaj állott, öreg,
tükör törik a víz tükrén,
a borban nincsen orvosság,
végül mindannyian fehér ruhát
húzunk, és halottaink megbosszulják
rajtunk, hogy már nem élnek.
(kisjótanácsok)
Önt jézus párnáján nyomja
majd az üveges földig az álom,
első éjjelen mindig virág
szökken a feszület mintás huzat alól,
de amint az ön torzsás testéhez ér,
meg ne lepődjön,
akár pilleszárny, megpörkölődik a széle,
és akkor a feje is kinyílik,
de minthogy az a krizantémé
utat az apró, finom szövésen tovább
nem találhat, ilyenkor a felejtést,
hogy ön a saját végére,
mint olyanra felejtett rá,
önnek, Balga úr, titkolnia kár,
hiszen ketyeg visszafelé a lélek,
vekkerén reszket a rozsda,
ébredése minden szentek napja
péntek, Marianna egyébként otthon,
de félő, ahol szorít, ott nincsen
semmi belül, és mivel ön nem él,
innentől figyeljen, ez fontos,
így éppen, hogy ami jön, Balga úr,
az lesz az álom.
(szomorúének)
Balga úr napra a napról kell beszélni önnek,
áldasson szombat, neve szerint csontos Achilles,
ezt csak a rendért szoktam elővenni mindig,
hogy mit vet a naptár önnek, ki lábbal még félig a sírban,
kinek kéz feje gézből, réz agya meg csupa rozsda,
de mint veti ágyát, úgy lesz az álma majd itt is,
mint tehenek bőgnek önnek a szűz naplementék,
megszokja lassan: a Hold arcán seb feketéllik,
nem éghet a perc meg, az sem, mi álom előtti,
nincs epe ájer, angyalok szárnyán echte cukormáz,
ezt csak a rendért szoktam elővenni mindig,
hogy mit vet a halál önnek, ki félig a mennyben,
Balga úr, szokja magában bent meg a csöndet,
nincs az sodrás, mi érdemes volna a szóra,
és ne bámulja féktelen Krisztus atyánkat
(nem nyughatnak haláluk után sem a sztárok),
szögezet tenyerüktől ázik át folyton a spongya,
nincs ki az Urat magamagáért dicsérné,
a ponthatárt, Balga úr, ön is épphogy elérte,
hulljanak csak a könnyek búzaszemekként,
legyen sovány vigasság lenn a családban,
sokban a márvány, mi alatt ön, Balga úr fekszik,
sokban az ének, s a tudat mégis malomkő.